egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2009/2. számában

 

- A TANULSÁGOK ÉS A KÖVETKEZTETÉSEK –

(negyedik rész)

E cikksorozat első három részében leírtuk az 1945-48. évi nagy vita kialakulását, kettős csúcspontját és lezárulását, a tragédia bekövetkeztét. Egy történettudományi mű ezzel véget érne, mert a történész nem vetheti fel a „mi lett volna, ha” kérdését, és főként nem kísérelheti meg e kérdés megválaszolását. Ez a cikk azonban – még ha áttekinti is a nagy vitának és közvetlen következményeinek történetét – nem vagy legalábbis nem csupán történettudományi mű, és szerzője nem történész. Ezért e sorok írója nem kerülheti el, hogy meg ne kísérelje a tanulságok és következtetések összefoglalását, sőt ez kötelessége is. Ennek teljesítésére kerül sor ebben a részben, a végső szó kimondásának igénye nélkül; ami e kérdésben egyébként, mint az ilyen kérdésekben általában, feltehetőleg sohasem lesz kimondható.

Ez a cikksorozat „A nagy vita a magyar keresztény politikáról” címet viseli, de témája tágabb ennél. Már eddigi részei is sokkal többel foglalkoztak a tárgyalt négy év egyházi, keresztény és nemzeti politikai magatartásának alapvető kérdéseivel. A tanulságok és következtetések tehát szükségképpen mindhárom kérdéskörre vonatkoznak, már csak azért is, mert ez a három kérdéskör elválaszthatatlan. A központi kérdés viszont, mindhárom probléma tekintetében, ugyanaz, és ez is elválaszthatatlanná teszi ezt a három kérdéskört. Mi volt, vagy inkább mi lett volna a helyes magatartás mind egyházi, mind keresztény politikai és mind nemzeti politikai szempontból a háborút vesztett és a szovjet csapatok által megszállt országban, ahol a tényleges hatalom a szovjet megszállóké volt, akik nyilvánvaló módon a szovjet rendszerhez hasonló berendezkedés kialakítására törekedtek, és ezért minden lehető eszközzel támogatták az ugyanerre törekvő magyar kommunistákat.

A helyes magatartást mindhárom kérdéskör tekintetében a világpolitikai helyzet és az ennek függvényében kialakult magyar belpolitikai helyzet határozta meg. A felvetett kérdést csak ebből kiindulva válaszolhatjuk meg.

 

A VILÁGPOLITIKAI ÉS A BELPOLITIKAI HÁTTÉR

Az Európa nyugati és keleti fele közti határ ott húzódott, ahol az angol-amerikai és a szovjet csapatok találkoztak. A demarkációs vonalat valamivel korábban húzták meg, mint amikor a csapatok ténylegesen találkoztak, de a megállapodást betartották: az amerikaiak átadták Türingiát, a szovjetek pedig egyes észak-német területeket. Nem sok kétség lehetett azonban afelől, hogy a hatalom a megszállóé, azé a hatalom, akié a fegyver. Lehettek, vagy nagy valószínűséggel voltak fantazmagóriák mindkét oldalon, be lehetett vetni a propaganda vagy egyes esetekben akár a pénz eszközét is annak befolyásolására, ami a demarkációs vonal túlsó oldalán történt, de tudtommal a fegyveres beavatkozásnak még a komoly gondolata sem merült föl, az esetleges támadás elhárításán túlmenően. Ezt egyértelműen megírta a nyugati sajtó, és ez világosan felismerhető volt abból, amilyen visszafogottsággal a nyugati diplomaták nálunk is viselkedtek, nem vitatva a szovjetek, személy szerint Vorosilov meghatározó szerepét a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban.

E visszafogott viselkedés érdekes példáját írja le Balogh Margit (2002: 82-83). „H. F. Arthur Schoenfeld, az amerikai diplomácia Budapesti képviselője 1945. április 30-án arról tájékoztatta külügyminiszterét, hogy hivatalában felkereste őt Pálffy József gróf, és bizalmasan arra kérte, hogy Serédi utódjára vonatkozó ajánlását juttassa el Rómába, báró Apor Gábor vatikáni magyar követnek. […] A gróf (és a mögötte álló politikai erők) két jelöltje: P. Jánosi József jezsuita szerzetes és Mindszenty József püspök közül a püspököt preferálta. A diplomata jelentéséről az amerikai kormány részére értékelő feljegyzés készült. Igen tanulságos az a gondolatmenet, amelynek összegzéseként a jelentés összeállítója Pálffy gróf kérésének elutasítását javasolta. ’Jómagam semmit sem tudok az említett két papi személy politikai nézeteiről, sem arról, hogy milyen hírben állnak. Személyes véleményem az, hogy az üzenetnek részünkről Aporhoz való eljuttatása politikailag nagyobb veszélyt jelent még annak ellenére is, hogy pusztán postásként szolgálunk, mint az esetleg megszerzett előny. Ha kitudódik, kedvezőtlenül érintheti a szovjet hatóságokkal és az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal fennálló kapcsolatainkat. Noha előfordulhat, hogy néhány kérdésben szembe kívánunk helyezkedni a szovjetekkel Magyarországon, viszont ügyünket nem fogja segíteni, ha azt hiszik, hogy okkal gyanakszanak ránk a Vatikán és a klerikális párt ellenük irányuló manővereinek támogatása miatt.’ Nyilvánvaló, hogy az amerikaiak a prímási utódlás miatt nem akartak a legcsekélyebb mértékben sem súrlódni a szovjetekkeld.”. Nem tudom, hogy Barankovicsnak volt-e teljes vagy részleges tudomása erről az ügyről, de azt tudom, hogy ismételten és a leghatározottabb formában tájékoztatott bennünket az amerikai és általában a nyugati diplomácia rendkívül visszafogott magatartásáról, valamint ennél fogva arról, hogy részükről nagyobb mértékű beavatkozásra számítani súlyos tájékozatlanság, sőt naivitás.

A szovjetek hatalma tehát nem lehetett vitás, de kezdetben lehetett kétség afelől, hogy hogyan és mire akarják felhasználni hatalmukat, mik a valóságos céljaik. 1945-ben még lehetett úgy gondolkozni, hogy a szörnyű atrocitások a háború elkerülhetetlen velejárói, különösképpen egy sokat szenvedett és nem a legmagasabb kulturális szinten álló nép katonái részéről; a katonák magatartása mindig rosszabb, mint ugyanazon nép civiljeié. Ekkor még föl lehetett tételezni, hogy a szovjetek el fognak tűrni egy velük szemben nem ellenséges, az ő érdekeiket és törekvéseiket tiszteletben tartó, demokratikus, baloldali sőt szocialisztikus szellemű magyar kormányzatot. Olyan magyar kormányzatot, amely óvakodik mindattól, ami sértheti vagy különösképpen provokálhatja a szovjeteket, de mégsem megy el a kommunisták korlátlan uralmáig és a proletárdiktatúráig.

Ezek a remények gyorsan szétfoszlottak. Churchill, aki ekkor már nem volt miniszterelnök, és ezért kötetlenebbül beszélhetett, 1946. március 5-én, tehát nem egészen egy évvel az európai háború befejezése után mondta el híres fultoni beszédét. Ebben a leghatározottabban beszélt a Szovjetunió expanziós törekvéseiről, és először használta a vasfüggöny szót. Ez a vasfüggöny nyilván ott húzódott, ahol meghúzták azt a demarkációs vonalat, amelyen innen és túl más fegyverek határozták meg az eseményeket. Ez, noha az igazságot nyilván ki kellett mondani, amit Churchill meg is tett, nem csökkentette, hanem növelte a kelet-európai népek kiszolgáltatottságát, hiszen most már nem a demarkációs vonaltól keletre, hanem a vasfüggönytől keletre kerültek. Truman 1947. márciusában mondta el nem kevésbé híres kongresszusi beszédét, amelyben meghirdette a később róla elnevezett Truman-elvet, a feltartóztatás, a containment, de nem a visszaszorítás, a rollback elvét. A rollback 1989-ben jött el, több mint 40 évvel később. Ez a beszéd tekinthető a hidegháború formális kezdetének. Ami ekkor történt, az, noha a Truman által bejelentett intézkedéseket nyilván meg kellett tenni, és ezeket be is kellett jelenteni, ismét még nehezebbé tette a kelet-európai országok helyzetét, mert háborúban, még ha ez hidegháború is, kevésbé lehet eltűrni ellenséges elemeket a hátországban, mint békében, még ha ez a béke bizonytalan és ingatag is.

A magyar belpolitikai események szorosan követték a világpolitikaiakat. A fultoni beszédet a KALOT és az összes nem kommunista társadalmi szervezet felszámolása, valamint Nagy Töhötöm és Kerkai kalandjának, a szovjetekkel való kapcsolatfelvételi kísérletnek az összeomlása követte. A Truman–beszéd után nem sokkal következett a Kisgazdapárt megtörése. Mindez természetesen egymásutániság és nem oksági kapcsolat. Az események végső oka a szovjet hatalmi törekvés volt, és nem ennek a törekvésnek a nyugati felismerése. Az 1947. évi választás, ahogy végbement, ezt ma már világosan látnunk kell, rossz helyzetmegítélésen alapult, és az ellenzék sikere csak átmeneti eredményt hozhatott. Rákosi nyilván nem tételezte fel, hogy Barankovics Néppártja és Pfeiffer Függetlenségi pártja ilyen eredményt ér el semekkora idő alatt a semmiből. Azonnal meg is jött a válasz: a Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítése. Ezt követően nem lehetett kétséges, hogy mi előtt állunk, szinte azonnal jött Rákosi 1948. január 10-i beszéde, és ezt követően mindaz, amit e cikksorozat harmadik részében tárgyaltunk.

Mindennek logikus következménye, hogy 1945-ben – a fultoni beszéd tekinthető az e korszakot lezáró határnapnak – indokolt lehetett egy, a szovjetektől való függést elismerő és őket nem provokáló, de mégis demokratikus alternatíva keresése, de nemhogy indokolatlan, hanem megengedhetetlen volt bármiféle szovjetellenesség, bármiféle extrém konzervativizmus vagy különösképpen a szovjetek bármiféle provokálása. Ezt elvben a Truman–beszédig és a gyakorlatban a Függetlenségi párt mandátumainak megsemmisítéséig még követhette az ugyan már szinte teljesen megalapozatlan, de pszichikailag mégis érthető remény korszaka; alapvetően ellentétes ugyanis az emberi természettel a remény teljes feladása még akkor is, ha ez a remény szinte teljesen indokolatlan. A Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítése és főként Rákosi 1948. január 10-i beszéde után a magyar politikának már csak egy racionális célja lehetett: a kármentés, a vész és a csapás csökkentése, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Ezt ma kimondani könnyű, és az ezzel szembeni ellenvélemény ma már szinte lehetetlen, de akinek volt szeme a látásra, füle a hallásra és értelme a tények felfogására, annak ezt látnia, hallania és érteni kellett legalábbis 1947 őszétől, a Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítésétől 1948. december 26-ig, Mindszenty letartóztatásáig. Ezt követően már senkinek semmiféle kétsége sem lehetett afelől, hogy mi következik. Addig is csak az lehetett a kérdés, hogy ki és milyen mértékben ismeri fel a nyilvánvalót, és milyen mértékben képes levonni a nyilvánvaló tényekből a nyilvánvaló következtetéseket.

 

A LEGFONTOSABB VITAPONTOK

Vizsgáljuk meg most, a most leírtak árnyékában és nem fényében, mert a fény szó itt nem alkalmazható, időbeli sorrendben, a főbb vitapontokat.

Az első kérdés a DNP-vel, a katolikus sajtóval és az ehhez kapcsolódó más konkrét problémákkal kapcsolatos vitát érinti. Nem lehet vitás Szekfű és Jánosi, továbbá Kerkai, Barankovics és Varga László felfogásának helyessége (ld. első rész, valamint Szakolczai (2007a) (2008), továbbá Varga (1997), valamint az e cikk végén lévő Errata). 1945-ben, egészen Churchill fultoni beszédéig, ameddig még a nyugati nagyhatalmak sem láthatták egészen tisztán a Szovjetunió valódi szándékát, és amikor még ők is remélhették, napról-napra kevésbé ugyan, de mégis, hogy a kelet-európai események más menetet vehetnek, csak olyan politika volt helyeselhető, amely a szovjetek számára leginkább vagy legalább valamelyest elfogadható kereszténydemokrata politikai mozgalmat próbált létrehozni. Feltétlenül helyteleníteni kell tehát mind azt a törekvést, hogy Pálffy maradjon a magyar kereszténydemokrata párt vezetője, mind pedig azt a kísérletet, hogy Sulyok Dezső személyében radikálisan jobboldali személyiség kerüljön a magyar kereszténydemokrácia élére.

Csak ugyanilyen vélemény alakítható ki az első nagy összeütközést, a KALOT törekvéseit, a KALOT és a MADISZ közti együttműködést, valamint a KALOT MIOT tagságát illetően (ld. a második részt, valamint Balogh Margit könyvét (1998). Volt némi – nyilván bizonytalan – alap annak feltételezésére, hogy a KALOT ezen az úton megmenthető, míg a merev szembehelyezkedés útja csak a KALOT azonnali pusztulásához vezethet. A KALOT-ot azonban így is fölszámolták, és ezért elkerülhetetlen ennek a kérdésnek a további tárgyalása.

A sorok íróját valóban fiúi tiszteletet fűzte Kerkai Jenőhöz, de mégis le kell írnom, hogy Kerkai sem számolt kellőképpen a realitásokkal, több szempontból sem. Mindenekelőtt a KALOT eredeti formájában, mint félmilliós tömegmozgalom húsz népfőiskolával – vagy a háborús pusztítások után néhánnyal kevesebbel - semmiképpen sem volt tartósan eltűrhető a kommunista vezetés számára, és ezen még az sem változtatott, hogy a KALOT belépett a MIOT-ba. Ugyanakkor az, hogy önként vonuljanak vissza a kommunista vezetés által eltűrt szűkebb keretek közé, aligha volt elvárható a KALOT vezetőitől, főként akkor, ha a kommunista vezetés leplezte saját szándékait. Ez az ellentmondás nem volt feloldható. Azt viszont, hogy a KALOT vezetése a szovjeteket próbálta kijátszani hazai ügynökeik, a kommunisták ellen, aligha minősíthető másnak, főként Churchill fultoni beszéde után, mint a realitásokkal nem számoló kísérletnek. Végül a KALOT 10 éves jubileumi ünnepsége és főként a Zeneakadémián megtartott rendezvény valóságos erődemonstráció volt, és a bölcsesség minimális követelménye lett volna, hogy egy védekezésbe szorított és létéért küzdő szervezet nem tart erődemonstrációt. Ezzel a KALOT szinte saját maga adott felszólítást saját megsemmisítésére. Ilyen akció lehetséges lett volna a fultoni beszéd előtt, megengedhetetlen volt utána.

  Ennek ellenére az, amit az akkori egyházi vezetés a KALOT-tal, vezetőivel, és különösképpen a valósággal szentéletű Kerkaival szemben tett, nem menthető. Amint ezt a második részén végén leírtuk (12. o.), Kerkait, az ekkor már határozottan az ő oldalára álló jezsuita provinciális kérvénye ellenére is, az egyházi vezetés kapcsolta ki az ifjúság neveléséből azért, mert ezt „közvetve javallották” Meggyesi KALOT főtitkár ”tekintélysértő kijelentései”. Nincs hozzátennivaló a második részben leírtakhoz, a történtekre nincs mentség. Ha mégis van hozzátennivaló, akkor az egy személyes emlék, az utolsó élő szemtanúnak, e sorok írójának személyes emléke. Kerkai, aki a legapróbb részletekig betartotta a magatartására és így az alázatosságra és engedelmességre vonatkozó rendi előírásokat, azt mondta egyszer nekem – a pontos időpontot nem tudom felidézni, tehát nem tudom, hogy ezt a kijelentést az ellentét mely szakaszába helyezzem el –, hogy el fog menni Mindszentyhez, mint volt diákja, és kérni fogja bocsánatát. A pontos szót nem tudom fölidézni, lehet, hogy nem a „bocsánat” szó hangzott el, de a kijelentés hangulatát ez a szó fejezi ki a legjobban. Hogy sor került-e erre a találkozásra, azt nem tudom, nagy valószínűséggel nem, de hogy ennél mélyebbre nem lehet elmenni az alázatban, az kétségtelen. Kétségtelen az is, hogy még ez sem volt elegendő az események menetének megváltoztatásához.  

Még a második nagy összeütközést, az 1947. évi választásokat megelőzően került sor a keresztény politikát illető elvi vitára, amely azonban sohasem volt vita, mert Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics sohasem kapott választ levelére, és így a levelükben kifejtettek legföljebb a Matheovits Ferenc és az ismeretlen DNP képviselő két évvel később írt levelében foglaltakkal vethetők össze. Az, amit ekkor ők hárman leírtak, ma is érvényes (ld. a második részben ­– Egyházfórum 2008/6 – 7. és következő oldalakat, valamint Gergely (1983) forrásközlését). Szerintük az, hogy „egy párt a nevében hordja-e a keresztény vagy katolikus jelzőt, közömbös”, az, hogy a párt alakításának „nyílt kezdeményezését a hierarchia vagy annak feje vállalta volna”, példátlan, és „a kereszténység szent jelvényeinek politikai felhasználása” elítélendő. Sajnos, Matheovits és ismeretlen társa ezzel ellentétes nézetet vallott, (ld. a harmadik rész – Egyházfórum 2009/1 – 6-9. oldalát, valamint Pallos (2007: 187-193) szövegközlését). Matheovits helyteleníti, hogy „a párt most már csak mint Demokrata Néppárt szerepel, a ’keresztény’ név nélkül”. Szükségesnek tartja, hogy a „hivatott hely […] legalább hallgatólagosan elismerje”, és a párttal szembeni elítélését arra is alapozza, hogy „az 1947. évi július 25-i püspöki konferencia nem ismerte el világnézeti pártnak”. Nem ide tartozik, de nem tudom elhallgatni, hogy Bálint, Eckhardt és Barankovics nézeteivel ellentétesen alakultak az 1989 utáni események. A közülünk már végképp eltávozott és ezért tanúnak már soha meg nem idézhető Kovács K. Zoltánnak és e sorok írójának ellenkezése ellenére 1989-ben átrajzolták a párt címerét, és az 1947. évi három kalász helyére, középre és osztentatív, még csak nem is diszkrét módon a kereszt került, és ott van ma is, ami bizony „a kereszténység szent jelvényeinek politikai felhasználása”, és a legteljesebb ellentétben van mind a Bálint, Eckhardt és Barankovics által kifejtett elvekkel, mind pedig az 1945-1949. évi gyakorlattal. 

Visszatérve fejtegetéseink menetére, az 1945-49-ben történtek helyes megítélése ismét megkívánja az utolsó élő szemtanú, e sorok írója személyes emlékeinek felidézését. 1989-ben ismételten meglátogattam pécsi lakásában az iszonyú sorsot, tizenkilenc és fél év börtönt és internálást elszenvedett Matheovits Ferencet, ahol az őt nagy szeretettel védő és gondozó feleségével élt. Csodálkozott, de egyben örült, amikor meglátott, mert tudta, hogy nem osztottam nézeteit, Barankoviccsal tartottam. Mélységes tisztelettel bántam vele, amit sorsa és egyénisége miatt feltétlenül megérdemelt, és beszélgetéseink a legőszintébbek voltak. Volt lelkiereje arra, hogy kimondja a rettenetest: hiába szenvedett, nem volt igaza. Ennél tiszteletreméltóbb magatartás nem képzelhető el.

Ez az elvi vita, illetve Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics álláspontjának rögzítése előzte meg az e cikksorozat második részének végén tárgyalt második nagy összeütközést, tehát azt, ami az 1947. évi választások előtt és alatt történt. A leírtakat fölösleges felidézni, és a kérdés megítélése aligha lehet vitás. Nem volt helyeselhető az az igény, hogy a párt képviselőjelöltjeinek és a lap szerkesztőbizottságának többségét a hierarchia delegálja, és mi sem volt indokoltabb, mint Mihelics vehemens tiltakozása. Magyarázatot igényel azonban, hogy Barankovics a tárgyalás napjának délelőttjén, amikor egyedül tárgyalt, hajlott arra, hogy elfogadja a feltételeket, tulajdonképpen visszavonuljon a vezetéstől, és csak Mihelics radikális fellépése változtatta meg az események menetét. Barankovics ugyanezt korábban is megtette, 1945-ben, amikor felajánlotta, hogy döntsön Mindszenty, ki legyen a párt vezetője, Pálffy-e, vagy ő. Végül Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics korábban, a második részben már idézett levele (Gergely 1983: 772) a következő passzust tartalmazza: „Alulírott Barankovics István a Néppárt politikai vezetésének átadására többször önként tett kísérletet, eddig az ő számára e poszt betöltése az előtte egyébként megnyíló politikai lehetőségek elutasításával, sőt egzisztenciális áldozatokkal járt együtt. Egyikünk esetében sincs szó arról, mintha mindenáron vezetni akarnánk. Önérzetünk tiltja, hogy e kérdésben részletekbe menjünk.”

Szerintem, személyes emlékeim szerint, Barankovics volt az, aki e tragédia összes résztvevője közül a legvilágosabban látta, hogy mi fog bekövetkezni. Neki volt a legszélesebb világpolitikai tájékozottsága, és ő tudta a legvilágosabban fölmérni az eseményeket. 1945 tavaszán, amikor Kerkai kezdeményezésére és a Varga László által lebonyolított puccsal félreállították Pálffyt, feltehetőleg még volt reménye a kedvező kibontakozásra. Amikor azonban ezt a vezetőváltást nem követte sem a párt tényleges elismerése, sem a sajtó engedélyezése, látnia kellett, hogy mi fog következni. Ha volt valaki, aki világosan látta, hogy a Churchill-beszéd és a Truman-beszéd mit jelent, ő volt az. Látnia kellett, hogy számára személy szerint az a legjobb, ha visszavonul az első helyről, és talán az ország számára is ez a legjobb, mert ez esetben itthon maradhat, szerepet vállalhat egy véletlenszerűen mindig adódható kedvező fordulat esetén, és megőrizheti magát ennek idejére. Most ismét az utolsó élő szemtanú jogán egy személyes emlék. A néhány fős pártnapok egyikének beszélgetésbe torkolló végén, az időpontot nem tudom még csak megközelítőleg sem felidézni, gyakorlatilag szó szerint a következőket mondta: „Bármennyire tiszteljem is a vértanúkat, nem érzem magam alkalmasnak az ilyen szerep betöltésére”. Mélységesen őszintének kellett tehát lennie akkor, amikor, már a hidegháború egyértelmű meghirdetése után, sőt még ezt megelőzően is, hajlandó volt átadni szerepét, amikor felszólították erre.

Most érkeztünk el oda, ami ugyan nem volt a keresztény politikáról folytatott nagy vita tárgya, de talán mégis ez volt a legfontosabb kérdése: az iskolák államosításához. Legyen szabad ennek leírását ismét az egyik utolsó élő szemtanú személyes emlékével kezdenem – itt azonban nem vagyok az egyetlen és utolsó szemtanú, mert osztályunkból és iskolánk környező osztályaiból még sokan élünk. A bencésekhez jártam, kiemelkedő egyéniség volt szinte valamennyi tanárunk, és még közülük is kiemelkedett szerény és közvetlen, de nagy tiszteletet parancsoló egyéniségével matematika–fizika tanárunk. Kétszer látogattam meg az iskolák államosítása után. Amikor először jártam nála, egy szörnyű bérkaszárnya nemhogy napot, de világosságot sohasem látó tenyérnyi, földszinti vagy első emeleti cselédszobájában lakott, harisnyát kötött és lázadt. (A kézzel tekerős harisnyakötő gépet ekkor még a legnyomorultabbak is meg tudták venni, sok deklasszált elemnek volt ez akkor a kenyere.) „Ahhoz, hogy elvegyék az iskoláinkat, hozzá vagyunk szokva” – mondta -. „Sokszor megtették, mindig visszaszereztük őket. Arra viszont, hogy az egyház parancsoljon ki minket az iskolából, még nem volt példa. Mivel használok többet az egyháznak és a hazának, ha harisnyát kötök, vagy ha matematikát és fizikát tanítok? Ha matematikát és fizikát tanítok, bárhol, és ha senkinek meg nem mondom, hogy bencés vagyok, mégis tudja rólam mindenki, és minden tettem, ha jó, tanúságtétel hitem és egyházam mellett, és hasznára van a hazának.”

Akkor a Műegyetem tanári kara tele volt egykori bencés diákokkal. Valahogy elintézték, hogy ott dolgozhatott, feltehetőleg, legalábbis eleinte, eseti megbízás alapján, mint óraadó gyakorlatvezető. Ilyen esetben viszonylag laza volt a személyzeti ellenőrzés, és az ilyen megbízás elfogadása egyházi részről sem volt tilos a számára. Az történt, amit mondott. Senkinek nem mondta, hogy bencés, mégis tudta róla mindenki, és minden tette, mert minden tette jó volt, tanúságtétel volt hite és egyháza mellett, és hasznára volt a hazának. Élete és magatartása példakép volt mindenki számára. Ekkor jött el a két bencés gimnázium visszaállításának ideje, és megkapta a diszpozíciót, menjen tanítani Győrbe. Fellázadt ellene. Vele jót tettek, neki kötelezettsége van azokkal szemben, akik vele jót tettek, a munka, amit végzett, hasznos volt, ő azt akarta folytatni, amit tett. – „A rend vezetése így rendelkezett, az engedelmesség kötelez.” – „Akkor sem megyek, laicizáljatok.”  - „Ennek semmi akadálya” - volt a válasz.

Akkor ezt a teljesen lehetetlen helyzetbe került szerzetesrendek teljesen lehetetlen helyzetbe került tagjainak minden további nélkül megadták, megadták neki is. Amikor kézhez kapta az iratot, látta meg: „Sine spe remissionis in statum ecclesiasticum” – „Az egyházi státusba való visszahelyezés reménye nélkül”. – „Ezt nekem nem mondtátok!” – „Ezt neked tudnod kellett volna!” – ami feltehetőleg igaz. Ezt mesélte el nekem, kétségbeesve, amikor másodszor és utoljára meglátogattam. Meghasonlott emberként halt meg, mert bencés szerzetesként akart élni és meghalni. És bizonyára jezsuitaként akart élni és meghalni Nagy Töhötöm és Jánosi József is.

Érdemes idézni, amit Balázs Nándor, a tőlünk Amerikába került neves magyar fizikus mondott róla egy nyilatkozatában. „A középiskolában a bencések pesti Szent Benedek Gimnáziumában kitűnő matematikatanárunk volt […]. A háború után a Műegyetem professzora lett. Hallgatóimnak a Stony Brook Egyetemen ma is úgy tálalom a feladatokat, ahogyan azt tőle tanultam 12-13 éves koromban. A tábla bal oldalára felírta a példa adatait, alatta ment a levezetés, a jobb oldalon pedig a mellékszámítások, aláhúzva, bekeretezve, nyilakkal összekötve… Amerikában az egyetemi hallgatóim nem is sejtik, hogy a szellemi nagyapjuk [ő volt].” Neki köszönhetem én is, hogy cikkeimben a legszigorúbb szerkesztő sem talál, vagy alig talál hibát. Toleránsabbnak kellett volna lenni vele szemben, nem lett volna szabad a bencés renden kívül befejeznie életét. 

Ez az egyéni tragédia – az országos tragédia ez után következik. Alapelv, hogy történelmi események elemzése során nem vethető föl a „mi lett volna” kérdése, de az adott esetben, a körülmények alapján, ha helyreállították a kétszer hat katolikus egyházi középiskolát, akkor nem teljesen lehetetlen, hogy 1948-ban a kétszer hatnál többet, sőt talán egy gyakorlatilag az átmeneti moratóriumot megközelítő megoldást is ki lehetett volna alkudni. A kétszer vagy akár többször tizenkettő vagy az esetleges moratórium – sohasem tudhatjuk meg, hogy mit lehetett volna elérni – lehetővé tette volna annak a nemzeti vezetőrétegnek a felnevelését, amelynek hiányába most ez az ország valósággal belepusztul.

Ki merem mondani, hogy a magyar katolikus egyháznak az iskolák államosítását követő magatartása nem volt és ma sem védhető. Az egyház nem írhatott alá olyan megállapodást, amelyben lemond az iskolák zöméről, és megtart néhányat. Ez valóban az elvek feladása lett volna, ilyen megállapodás nem volt megköthető, ilyen okmány nem volt aláírható. Ez megítélésem szerint nem vonható kétségbe. Az államosítási törvény meghozatala után azonban már más volt a helyzet. Amint ezt a férfi tanítórendek vezetőinek a harmadik részben részletesen idézett levele félreérthetetlenül leírja, az idők parancsa ekkor már csak egy lehetett: ”a megmenthetők megmentése” (5. o.), „iskoláinknak a [már megtörtént] államosítás alól való mentesítése”, valamint az, hogy „a törvény végrehajtási utasítása katolikus intézményeinkre nézve minél kedvezőbb értelmezéseket és eljárásokat adjon” (uo.). Ekkor már nem lehetett szó győzelemről, a cél csak az elkerülhetetlen veszteség csökkentése lehetett. Erre a lehető legjobb alkalmat adta, hogy a miniszter javasolt tárgyalást, és a férfi tanítórendek vezetői a legbölcsebben emelték ki, hogy „ez az utolsó lehetőség arra, hogy az érintkezést a hatalom kezdeményezésére (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) vehessük fel” (uo). Ennek elutasítása – mert gyakorlatilag ez történt – és a menthető megmentésének meg nem kísérlése, sőt a szerzetesrendek kollektív öngyilkosságba parancsolása és annak felidézése, ami ezt követően történt, nemcsak hogy nem helyeselhető, hanem csak elítélhető. A „mi lett volna, ha” kérdése nem vethető fel, és nem válaszolható meg, tehát nem tudhatjuk, hogy mi lett volna elérhető. Az azonban nem vonható kétségbe, hogy ha a szerzetesrendek vállalták volna a továbbtanítást, akkor nem lehetett volna úgy eljárni velük szemben, mint ahogy a későbbiekben eljártak. A továbbtanítást vállaló szerzetesrendek feloszlatását, főként ahogy ez történt, még Rákosi is csak nagyon nehezen tudta volna megindokolni.

Itt senkinek sem tulajdonítható „látnoki nagyság”, figyelemreméltó azonban, hogy az ezt a kérdést tárgyaló 1948. június 24-én tartott rendkívüli püspökkari konferencia jegyzőkönyvében a következőket olvashatjuk. „Az egri érsek [Mindszenty felszólalása után] folytatja: Nem is kérjük, hanem a VKMiniszter felajánlja, az ő oldalukról legyen az a propozíció egyelőre – négy évig hagyják meg (kiemelés tőlem, Sz. Gy.). Ha az 1934. év előtti status quo ante alapján kapnák is meg, akkor szükséges lenne, hogy vitás esetekben egy bizottság legyen, amely dönt. A püspöki kar álláspontja lenne: ha ti hoztok valamit, nem vagyunk ellene. Elvben mi ne nyúljunk bele, csak ne utasítsuk vissza a lehetőségeket. […] Máris van egy bizalmas rendelet, mely szerint az iskolával nem kapcsolatos nevelőintézeteket visszaadják. Legyen erre valakink, aki tárgyald.” (Beke 1996: 382-383).

Ha ez a négy év négy év moratóriumot jelentett, márpedig feltehetően azt jelentette, akkor még a „látnoki” kifejezés sem alaptalan. A püspöki kar ez értekezletétől Sztálin haláláig, 1953. március 5-ig alig több mint 4 év és 8 hónap telt el. A legszörnyűbb időt Mindszenty letartóztatásától, 1948. december 26-tól Sztálin haláláig, 1953. március 5-ig számíthatjuk, és ez három év, két hónap, egy hét és három nap volt, a két adat egybevetése alapján tehát a négy év szinte pontosan beigazolódik. Nem tudhatjuk, hogy volt-e realitás a négy éves moratóriumban, a teljes körű négy éves moratóriumban nyilván nem, de valamiféle engedmény formájában feltehetőleg igen. Senki sem láthatta előre Sztálin halálának időpontját, és azt sem, hogy mi következik azután, azonban, noha a rendfőnökök levele ezt nem említi, mégis nyilvánvaló: a szuronyokra nem lehet ráülni, a legszörnyűbb idő nem tarthat a végtelenségig, és a sarokba szorítottak, a győzelemre, sőt még az aktív védelemre sem képesek legfőbb fegyvere az időre játszás, az időhúzás. „Qui tempus habet, vitam habet”. Vannak idők, amikor nem lehet győzni, vannak helyzetek, amikor csak egyet lehet tenni: valahogy túlélni, és menteni a menthetőt. Sem a magyar nemzetben, sem a magyar egyházban, sem a magyar nemzeti és egyházi ellenállás akkori első emberében, mert Mindszenty ez volt, nem volt annyi bölcsesség, hogy ezt felismerje.

Az ezzel a gondokozással szembeni alapvető ellenérvet Tardini, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára mondta ki. Balogh Margitnál (2008: 816) a következőket olvashatjuk: „Mindszenti (sic!) és a megegyezést keresők között az a különbség, hogy Mindszentit állva, a megegyezést keresőket pedig térdelve fogják lefejezni”. Ezt a kijelentést Kerkai Jenő idézte az 1954. február 10-i kihallgatása alkalmával fölvett jegyzőkönyv szerint (uo.). Tekintettel arra, hogy Kerkai 1948-ban járt Rómában, ez a kijelentés akkor vagy ezt megelőzően hangozhatott el, erre vonatkozóan esetleg a tárgyalási jegyzőkönyv adhat eligazítást. Ebből a kijelentésből az következik, hogy állva meghalni méltóságteljesebb, és így a tárgyalás céltalan vagy akár eleve helytelen.

E felfogással szemben számos ellenérv hozható fel. Egyrészt akkor – tehát feltehetőleg 1948-ban – nem volt egyértelmű és egzakt bizonyíték ennek a nézetnek az alátámasztására, e nélkül pedig egyértelmű magatartási alapelv vagy különösképpen utasítás nem fogalmazható meg. Másrészt majdhogynem bizonyítottnak tekinthető, hogy a továbbtanítást vállaló szerzetesrendekkel szemben aligha lehetett volna úgy eljárni, mint ahogy eljártak velük szemben a továbbtanítás elutasítása után, amit bizonyít, hogy a továbbtanítást később vállalók, nagyon szerény és visszafogott módon, de létezhettek. Harmadrészt tény, hogy a megegyezést keresőket, vagy legalábbis jelentős részüket, sőt a megegyezést nem is keresőket, hanem a pillanatnyilag megváltoztathatatlant elveik feladása nélkül tudomásul vevőket, vagy legalábbis az ő nagy részüket, nem fejezték le, hanem sokan közülük, visszaszorított helyzetbe kényszerítve ugyan, de becsületüket megőrizve, létezhettek. Nyilván voltak olyanok is, akik számára ez a lehetőség nem volt adott, tehát akik nem kerülhették el sorsukat. Negyedrészt - a fortiora, fortia, fortissima szellemében – II. János Pál krakkói érsekből lett római pápa. Ha letérdelt volna, nem lehetett volna pápa, állva maradt, és nem fejezték le. A magyar helyzet sok szempontból rosszabb volt, mint a lengyel, Rákosi rosszabb volt, mint lengyel megfelelője, és a lengyel nemzetnek a katolicizmussal való azonosulása sokkal szorosabb, mint a magyaré, de tény, hogy az állva maradás – a szerény és alázatos, a mindenféle kiemelkedésről lemondó, de mégis becsületes állva maradás, és a lefejezés elkerülése lehetséges volt. Ez nem az elnyomás dicsérete, hanem annak elismerése, hogy még a legrosszabb elnyomásnak is vannak határai. A jövő tehát nem látható előre, és nem tehetők a jövőre vonatkozó egyértelmű kijelentések. Ezért a „menteni a menthetőt” politikájával szemben nem hozhatók fel egyértelmű ellenérvek, természetesen mindaddig, amíg ez a politika nem sért meg nem sérthető elveket, vagy nem kerül ellentétbe a tisztességes emberi magatartás követelményeivel.  

Térjünk át végül az utolsó vitapontra, arra a kísérletre, hogy Mindszentyt kuriális bíborosként a Vatikánba hívják. Ezzel el lehetett volna hárítani a legrosszabbat, elkerülhetetlennek látszó és 1948. január 10-én voltaképpen szabályosan, határidőre bejelentett letartóztatását és az ő letartóztatását elkerülhetetlenül követő letartóztatás- és terrorhullámot. Arról, hogy ez ügyben mi történt, mi hangzott el hivatalosan és mi nem hivatalosan, nagyon keveset tudunk. Balogh Margit (2008) részletesen foglalkozik Czapik Gyula egri érsek 1948. évi tárgyalásaival, azonban az itteni, Magyarországon lebonyolított tárgyalásokkal, de erről a kérdésről alig ír. Ezzel itt kétszer foglakozik.

Először azt írja, hogy: „A szeptember 9-i értekezleten […] a legnehezebb kérdésnek Rákosi a Mindszenty–problémát tekintette, személyét mindennemű megegyezés gátjának tartotta. Rákosi ekkor már a büntetőeljárást is megalapozottnak vélte. Czapik azonban a leghatározottabban kijelentette, hogy semmiféle Mindszenty elleni akciót nem vállal.” (2008: 820) Másodszor a következőket írja. „Czapik érsek még egy utolsó kísérletet tett, hogy mentse a menthetőt, sőt ezúttal Mindszenty személyes szabadságát: 1948. december 2-án Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt elnökével és a jezsuita Jánosi József páterrel az oldalán, ismét csak szigorúan magánemberként, tárgyalt Révaival és Kádár Jánossal. […] Barankovics a holtpontra jutott helyzet megoldásra azt javasolta, hogy a magyar kormány és a Vatikán kössön úgynevezett „úriemberi megállapodást’. […] Néhány nap múlva Czapikék bizalmi embere, Mócsy Imre jezsuita tanár Rákosiék engedélyével – de Mindszenty tudta nélkül - elindult Rómába, hogy tájékoztassa az illetékeseket a szóbeli megállapodásról, s hogy a hercegprímást illetően a legjobb megoldásnak azt találták, ha a Szentszék véglegesen Rómába hívná.” (Balogh 2008: 820-821) Amint ezt a harmadik részben már leírtuk, Mócsy „csak közvetlenül karácsony előtt ért Rómába, ekkor már […] nem kerülhetett a pápa elé, Mindszentyt karácsony másnapján letartóztatták, ezzel Mócsy küldetése tárgytalanná vált.” (10. o.)

Ennek a kérdésnek a teljes tisztázásával mindmáig adós a magyar történelemtudomány. Nem tételezhető fel, hogy ez a javaslat csak ekkor, az utolsó pillanatban merült föl, amikor megvalósítására már nem volt remény. Amint ezt a harmadik részben (9. o.) már ugyancsak tárgyaltuk, Mészáros azt írja, hogy Czapik 1948. szeptember-októberi római útjának azt volt a célja, hogy „igyekszik kikövetelni, hogy a Szentszék a Vatikánba rendelje Mindszentyt, végleges ottani tartózkodásra” (2005: 64). Ezek szerint ez már akkor is tárgyalási téma volt. Végül Rákosi szándékait illetően, amint ezt a harmadik részben már ugyancsak tárgyaltuk (3. o.), 1948. január 10-i beszédét követően aligha lehetett kétség. Ezt követően P. Kerkai kétszer is járt Rómában, első látogatását követően ott járt Bánáss püspök is, második látogatását követően pedig, amint erről az előbb volt szó, Czapik érsek. Ilyen körülmények között szinte elkerülhetetlenül fel kell tételeznünk, hogy ez a kérdés már P. Kerkai első, illetve Bánáss püspök római útja alkalmával is fölmerült, és biztosnak kell tekintenünk, hogy fölmerült Czapik érsek római útja alkalmával is. E kor történelmének megismerése elengedhetetlenné teszi annak tisztázását, hogy mi történt a most felsorolt utak alkalmával és előkészítésük során.

Az itt leírtak szempontjából alapvető fontosságú az a kérdés, hogy mennyire volt valóságos az az egyéves határidő, amelyet Rákosi 1948. január 10-i beszédében megszabott. Egy korábbi, az eseménysorozat utolsó szereplőjével, Mócsy Imrével foglalkozó cikkemben (Szakolczai 2007b) fejtettem ki, hogy ez a határidő feltehetőleg halálosan komoly volt. Ez a cikk tudtommal sohasem került könyvárusi forgalomba, és ezért itt meg kell ismételnem ezt az érvelést.

Bizonyított történelmi tény, hogy Hitler határidőnaplójába pontosan be volt írva, hónapokkal az esemény előtt, Lengyelország megtámadásának dátuma, és az ország lerohanása pontosan ezen a napon kezdődött el, emlékezetem szerint 0 óra 0 perckor. Minthogy Hitler is és Rákosi is nyilvánvalóan őrült volt, ugyanannak a hatalmi tébolynak a megszállottja, nem alaptalan az a feltevés, hogy hasonló volt a magatartásmódjuk. Ha igen, akkor föltételezhető, hogy Rákosi is fix határidőket szabott magának. Ez a feltevés egészen konkrét formában fogalmazható meg. E feltevés értelmében Rákosi 1948. január 1-jével megfogalmazta, hogy december 31-ig végez minden ellenfelével, tehát az „egyházi reakcióval” és Mindszentyvel is, mert 1949. január 1-jével kezdődik „a fordulat éve”, és ezt a határidőt be is tartotta. A dátumok tökéletesen egyeznek e feltevéssel. Január 10. gyakorlatilag megegyezik január 1-jével, és december 31. december 26-ikával.

E feltevést támasztják alá az események is. P. Kerkai első és Bánáss püspök római útjának e szempont szerinti feltételezhető sikertelenségét követhette a figyelmeztetés: Lénárd Ödön letartóztatása. Kerkai második és Czapik római útjának sikertelenségét követhette a második figyelmeztetés: Zakar András és Nagy Miklós letartóztatása. Mócsy vatikáni útja már a teljesen reménytelen utolsó kísérlet volt. December 3-án határozták el a kiküldését, a tényleges kiutazás december közepére maradt, mire kijutott, ott volt a karácsony, a pápa már nem fogadhatta. A határidő – a Rákosi által saját magának megfogalmazott határidő - letelt, és Mindszentyt december 26-án letartóztatták. Barankovicsnak és a magyar egyházi vezetőknek, Kerkainak, Bánássnak és Czapiknak tudniuk kellett, hogy Rákosi szavait komolyan és szó szerint kell venni, de úgy látszik, hogy erről nem tudták meggyőzni a Vatikánt, mert még a pápa és legmagasabb szintű vezető munkatársai sem érzékelhették, hogy ki volt Rákosi, és mennyire kell komolyan venni az általa kimondott szavakat és az általa megszabott határidőket.

A második alapvető fontosságú kérdés, hogy volt-e remény arra, hogy a Vatikán elfogadja azt a javaslatot, amelyet Mészáros szerint már Czapik előterjesztett, amelyet Balogh szerint Mócsynak kellett volna előterjesztenie, és amelyről feltételezhető, hogy már korábban is előterjesztették. Ismét előrebocsátva, hogy nem tudhatjuk, hogy megtörténhetett volna-e az, ami nem történt meg, meg merem fogalmazni azt a nézetet, hogy ennek a javaslatnak az elfogadtatására nem volt remény. Az invesztitúraharc teljes történelme messze túlnyúlik az egy évezreden, és semmi sem ellentétesebb a pápaság hagyományaival, mint hogy visszahívjanak egy főpapot, aki nem tetszik a világi hatalmasságoknak. Kétségtelen tény, hogy egy ilyen lépés beláthatatlan és tragikus következményekre vezető precedens lett volna. Ha Rákosi követelésére visszahívják Mindszentyt, akkor mi sem jogosabb, mint az a föltételezés, hogy két hét múlva ott lesz a Vatikánban egy másik követelés, hogy hívjanak vissza egy másik főpapot és így tovább. Az ilyen intézkedést nyilvánvalóan lehetetlenné tette a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal kapcsolatban követendő politikára vonatkozó és a Vatikánon belüli nézeteltérés is, amelyre egyértelműen utal Tardini fent idézett kijelentése. XII. Pius korában tehát nem volt realitása e javaslat elfogadásának. János pápának kellett eljönnie, hogy kihozza Szlipijt börtönéből, és hogy megvédje Döpfnert attól, hogy elvigye a Stasi, azzal, hogy áthelyezte Nyugat-Németországba. Mindszentyvel, akarata ellenére, feltehetőleg még ő sem tett volna ilyen lépést, mert ez ellentétes lett volna az ő egyéniségével.

Az itt leírtakból egyenesen következő harmadik kérdés, hogy ha Rákosi fenyegetését komolyan kellett venni, és ha a Vatikántól nem lehetett határozott intézkedést várni, akkor mit kellett volna tenni a tragikus végkifejlet elkerülésére. A válasz, legyen ez bármennyire megdöbbentő, viszonylag egyszerű: A Vatikán nem avatkozott be, legalábbis egyértelmű, döntő és meghatározó módon, a magyar ügyekbe, hanem a magyar egyházpolitika intézését a magyar egyházra hagyta. Köztudott, hogy Wyszyński vatikáni jóváhagyás nélkül kötötte meg a kelet-közép-európai katolikus egyházak első megállapodását a kommunista rezsimmel, és ezért még dorgálást is kapott – dorgálást igen, de érvénytelenítést vagy tiltást nem. A magyar püspöki kar többsége – ezt már Takács Ágostonra hivatkozva (András, Bálint és Szabó 1995: 84) tárgyaltuk a harmadik részben (3-4. o.) – kezdetben a megegyezésnek a megkísérlését, végül pedig a menthető mentésének megkísérlését pártolta. A férfi tanítórendek – amint ezt Beke Margitra (1996) hivatkozva ugyancsak a harmadik részben (5.-6. o.) már leírtuk – a  legteljesebb egységben tanítani akartak. A nyilvánvaló többségnek érvényesítenie kellett volna akaratát, itthon és nem a Vatikán támogatásáért folyamodva, nagy valószínűséggel nem is merve határozottan kimondani óhaját. Ez is olyan kérdés, amit még tisztáznia kell a történelemtudománynak.

Mindszenty döbbenetesen erős egyénisége volt az, amely mindezt megakadályozta. Mindszenty érvényesíteni tudta akaratát nemcsak a jezsuita provinciálissal szemben, aki eljárt Jánosi, Kerkai és Nagy Töhötöm ellen, nemcsak a püspöki kar többségével szemben, nemcsak a férfi tanítórendek egészével szemben, hanem még a jezsuita generálissal szemben is, aki végül Argentinába helyezte Nagy Töhötömöt, sőt Montinival, Tardinival és a Szentatyával szemben is, akik nem helyeselték politikáját, de tartózkodtak a beavatkozástól. A történelemtudománynak itt is van tisztáznivalója. Az azonban biztos, hogy kevés ennél ékesebb bizonyítéka van annak, hogy a történelem nem predeterminált, hanem erős és különösképpen ilyen rendkívüli mértékben erős egyéniségek döntő módon befolyásolni tudják az események menetét.

Csak Mindszenty lehetett volna tehát az, aki 1948-ban és különösképpen ez év utolsó hónapjaiban megváltoztathatta volna az események menetét, felismerve, hogy visszavonulásával a vagy háttérbe húzódásával lehetővé tehette volna a legrosszabbak elhárítását és a menthetők mentését. Ennek felismerésére ő nemcsak akkor, hanem haláláig sem volt képes, noha nyilvánvaló, hogy Rákosi el akarta kerülni letartóztatását, később pedig a pápa és más egyházi vezetők, valamint az amerikai diplomaták rá akarták venni magatartásmódjának megváltoztatására. Még Rákosinak is volt annyi politikai realitásérzéke, hogy egy bíboros és különösképpen Mindszenty letartóztatása nem akármi, jobb az ilyet elkerülni, és nem alaptalan az a feltevés, hogy ezért még árat is lett volna hajlandó fizetni, noha ez, feltehetőleg, sohasem lesz egzakt módon bizonyítható. Az viszont nemcsak bizonyítható, hanem köztudott, hogy Mindszenty élete végén ellentétbe került mind a pápa, mind a nagyhatalmak akkori politika irányvonalával.

Megítélésem szerint tehát nem állok egyedül azzal a nézetemmel, még ha az ezzel a témával előttem foglalkozók tartózkodtak is az ilyen határozott megfogalmazástól, hogy ami ebben az időben történt, aligha minősíthető másnak, mint súlyos hibák sorozatának. 1945 legelején, ahogy ezt Szekfű és Barankovics javasolták (lásd Errata, e cikk végén), rá kellett volna bírni a visszavonulásra az egyházi vezetés leginkább kompromittált tagjait, de ezt nemcsak hogy nem tették meg, hanem érdemben még csak fontolóra sem vették. Nem kellett volna kacérkodni Pálffy DNP elnökségével, és meghívni a radikálisan jobboldali Sulyok Dezsőt a keresztény párt élére. Hallgatni kellett volna az esztergomi érsek közjogi szerepének gondolatáról, és el kellett volna fogadni a köztársaságot, hogy milyen formában, az természetesen vita tárgya lehetett. El kellett volna kerülni a hatalom provokálását. 1947-ben minden erővel támogatni kellett volna Barankovicsot, és nem lett volna szabad felvetni az ókonzervatív „világnézeti párt” gondolatát. Az egyházi iskolák ügyében nem kellett volna az exkommunikáció kétes fegyveréhez folyamodni, ami csak mosolyra ingerelhetett egy ateistát, és menteni kellett volna a menthetőt. És végül, látva az addig követett politika teljes csődjét, vissza kellett volna vonulni vagy legalább a háttérbe kellett volna vonulni 1948-ban, átadva a helyet – vagy legalább a tárgyalások vezetését - olyasvalakinek, aki képes lehetett volna legalább a rossz leginkább elviselhető és a legkisebb áldozatokkal járó változatának kialakítására, nem a teljes csatavesztés után, hanem egyes még meglévő pozíciók birtokában. Megváltoztathatta volna ez az eseményeket? Alapjában véve nem, de csökkentette volna a veszteségeket és a fölösleges szenvedést, és jobb helyzetbe hozta volna az országot is és az egyházat is az előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező enyhülés – a már a Sztálin halálával megkezdődött olvadás - idejére. Egy nemzetnek szembe kell néznie történelmével, és egyszer le kell írni ezt a nyilvánvalót.

Csak a közjogi szerep és az államforma kérdése érdemel rövid kiegészítést, ismét az utolsó élő szemtanú jogán. E sorok írója 1946-48-ban közjogot hallgatott báró Kaas Alberttől, a felsőház volt alelnökétől, aki tehát volt valaki, arisztokrata is, magas közjogi méltóság is, professzor is. Előadásában többek között a forradalmak jogalkotásával foglalkozott. Elmondta, hogy a jognak a valóságot kell kifejeznie, és ezért tudomásul kell venni, hogy forradalmak idején egyes jogintézmények megszűnnek, még akkor is, ha - formálisan és ilyen értelemben jogérvényes módon - soha meg nem szüntetik őket. Kaas Albert érvelésének realizmusa és bölcsessége nem vonható kétségbe.

Mindezeket az eseményeket Mindszenty személye fűzi tehát egy csokorba. Ezért először vele kell foglalkoznunk, és ezt követően térhetünk át a legfontosabbra és egyben a legnehezebbre, a nemzeti sorskérdések tárgyalására.

 

MINDSZENTY JÓZSEF

Balogh Margit (1992) oly tökéletes leírást ad Mindszenty életéről, hogy itt nem tehetünk mást, mint hogy röviden összefoglaljuk azt, ami e cikk szempontjából a legfontosabb. Mindszenty 1892-ben született, 1915-ben szentelték pappá, rövid káplánkodás után 1917-ben lett hittanár Zalaegerszegen, és 1919-ben, pappá szentelése után négy évvel, 27 éves korában lett Zalaegerszeg, a legnagyobb zalai város és megyeszékhely plébánosa. Ez példátlanul gyors előremenetel, és nem látszik teljesen alaptalannak az a kijelentés, hogy már akkor erősebb volt, mint a nyugalomba vonuló és őt nyilván utódjának ajánló plébános, az őt egyhangúlag és hivatalosan javasló egyházközségi képviselőtestület és a javaslatnak megfelelően döntő püspök együttesen. 1921-ben esperes-plébános, 1924-ben címzetes pornói apát, 1927-től a zalai részek püspöki biztosa, tehát, alig 35 évesen, funkciója szerint szinte püspök, 1937-ben pápai prelátus. Vaskézzel és egyben nagyon eredményesen irányította nemcsak városának, hanem környékének, sőt rövidesen a megye egészének hitéletét (Balogh 2002: 8-25). Életrajzíróinak dolga, hogy felsorolják, hány plébániát alapított, hány templomot és iskolát építtetett, és hogyan volt felmérhető, számokban is, a megye hitéletének fellendülése. Virilistaként, azaz a legtöbb adót fizetők egyikeként, tagja volt Zalaegerszeg városi képviselőtestületének, sőt tagja volt a Zala megyei törvényhatósági bizottságnak is (33. o.). Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy meghatározó szerepe volt a város és a megye életében is. Egész életében, 27 éves kora óta mindig csak parancsolt, ami rendkívül ritka egy pap életében, mert papok általában az engedelmesség hosszú évtizedei után kerülnek olyan pozícióba, hogy parancsolhassanak. Talán ez volt a leginkább az, ami ellentétes volt azzal a szereppel, amelyet 1945 őszén kapott a pápától, és amelyet ténylegesen alig három évig, 1948. december 26-ig, letartóztatásáig töltött be. Ebben az időben ugyanis a magyar prímás csak egyet nem tehetett, nem parancsolhatott, főként a hatalom birtokosainak nem.

Egyéniségét döntő módon határozta meg az is, hogy zalai volt, és zalaegerszegi. Az 1930-as népszámlálás szerint Zala volt az egyetlen magyar megye, ahol a katolikusok részaránya meghaladta a 90 százalékot. Még ennél is többet mond az, amit Balogh (2002: 21) a város vallási megoszlásáról ír. 1920-ban a katolikusok száma 10 744, az izraeliták száma 1 657, a reformátusoké és az evangélikusoké pedig 405, illetve 330 volt. Az izraeliták külön világot képviseltek, és nem változtattak a város katolikus jellegén. A protestánsok, akik száma országosan valamivel több, mint egyharmada volt a katolikusokénak, a megyeszékhelyen a katolikusok létszámának egytizenötödét adták, és feltehetőleg zömmel ide rendelt katonák, vasutasok, postások és hasonlók voltak. A megyének emellett gyakorlatilag nem volt gyáripara és gyári munkássága, és viszonylag kiegyensúlyozottak voltak a birtokviszonyok is. Az országos átlagnál kevesebb volt a nagybirtok, szinte teljesen hiányzott a független agrárproletariátus, a nép zöme családi gazdálkodást folytató kisbirtokos volt, a gyerekek egyházi iskolába jártak, a nép vasárnap elment a templomba, és életét, nemcsak a vallásit, papjuk irányította. Ebben a közösségben nem hívőnek vagy akár protestánsnak vagy akár nagyipari munkásnak lenni valósággal aberrációnak számított, és mi sem volt természetesebb, mint hogy ebben a közösségben a zalai részek püspöki biztosa parancsolt, néha, ahogy ezt Balogh leírja, szinte komikus módon. Az általa leírtak közül csak egy konkrét példát érdemes idézni. Amikor kolostort és iskolát építtetett, a városi képviselőtestület tiltakozása ellenére megtiltotta a helybéli, szervezett, zömmel munkanélküli, szociáldemokrata építőmunkások alkalmazását, és az ő foglalkoztatásukra csak akkor kerülhetett sor, amikor a vendégmunkások által felhúzott fal ledőlt (Balogh 2002: 41-42.).   

Mindehhez hozzájárul a zalai dombvidék csodás szépsége, valamint az, hogy ekkor még ide tartozott Balatonfüreddel sőt Almádival együtt a Balaton északi, akkor „zalai”  partja, az ország talán legszebb része, a Balaton-felvidék, barokk présházaival és apró falvaival, sőt egy rövid ideig még a zalai tájhoz olyannyira hasonló Muraköz is. Zala volt talán a régi Magyarország utolsó, még szinte érintetlenül megmaradt szigete, és mi sem érthetőbb, mint hogy e táj egyházi, sőt világi életének meghatározó egyénisége ragaszkodott mindahhoz, amit mindez jelentett. Az ország azonban mégsem volt Zala, Budapest mégsem volt Zalaegerszeg. Egy háborút vesztett, megszállt, méghozzá a szovjetek által megszállt, korlátozott szuverenitású, és ezt a korlátozott szuverenitást a szovjet rendszer megfelelőjének bevezetésére felhasználni akaró megszálló által irányított ország vezető főpapja, még ha egész élete ehhez a csodás tájhoz és csodás múlthoz kötötte is, nem kötődhetett csak a múlthoz. Mi több, ha egész életétében mindig csak parancsolt is, ekkor, amint ezt már leírtuk, már csak egyet nem tehetett, nem parancsolhatott, főként a hatalom birtokosainak nem. Szilárd jelleműnek és tántoríthatatlannak kellett lennie, késznek akár a vértanúságra is. Ezen felül azonban ezen idő ideális magyar prímásának rendkívüli intellektussal, világpolitikai tájékozottsággal, és egészen különös, a vesztett helyzetből is győzelmet kicsikaró vagy legalábbis a vereség legsúlyosabb következményeit elkerülni tudó, végtelenül szívós és türelmes tárgyalási képességgel kellett volna rendelkeznie. Mindszentyből mindhárom tulajdonság hiányzott, és különösképpen hiányzott a harmadik. Diktátori jellem volt, diktátori jellem képtelen a tárgyalásra, és Mindszenty emellett elvből elutasította a tárgyalásnak és a megegyezésnek még a gondolatát is.

Ebből egyenesen következik, hogy helyesebb lett volna más személy kiválasztása. A történtekért a teljes felelősséget Nagy Töhötömnek kell viselnie, és ő ezt vállalta is. Amikor a vasfüggöny mögül – noha ez a szó akkor még nem létezett, de az általa kifejezett valóság már igen -, mindenki legnagyobb meglepetésére, előkerült egy jezsuita, aki emellett kiemelkedő intelligenciájú és szuggesztív egyéniségű volt, és akit támogattak a rend legfelsőbb római vezetői, akkor irányítani tudta az eseményeket. El tudta érni, hogy az addig a döntést halogató, az ettől a döntéstől óvakodó és Mindszenty alkalmasságában kételkedő Vatikán kinevezte Mindszentyt. Nagy Töhötöm ezt a hibát, amint ezt nagyon határozottan a szemére veti rendtársa, Varga László, azzal tetézte, hogy nem merte elmondani Mindszentynek azt, amit a pápa mondott és Montini üzent, nagyobb prudenciát és mérsékeltebb magatartást ajánlva neki. Szó szerint idézve: „Öreg hibának tartom, hogy a prímásnak nem mondta meg nyíltan, amit Montini üzent neki. Ez súlyos kötelessége volt, és nem kellett volna azzal törődnie, mi lesz a válasz. Jómagam Esztergomba csak akkor mentem, ha hívtak, és ez nagyon ritkán fordult elő, de akkor mindig nyíltan megmondtam a véleményemet, és sohase lett harag belőle.” (Varga László S.J.: 1. o.).  

Ez idő magyar prímásának vagy olyan szerzetesnek kellett volna lennie, aki egy világszerte elterjedt rend, egy valóságos világszervezet súlyára, tapasztalataira és kapcsolataira támaszkodhatott volna, vagy olyasvalakinek, aki már megismerte az alárendelt helyzetben való helytállás törvényeit, vagy annak, akinek rendkívüliek a tárgyalási képességei. Meg is voltak az ennek megfelelő konkrét, elő is terjesztett jelöltek: a jezsuita Jánosi, a bencés Kelemen Krizosztom, a dominikánus Badalik és az erdélyi Márton Áron. Azt, hogy ki volt vagy ki lett volna a legjobb és legszívósabb tárgyalópartner, nem tudom megítélni. Feltehető, hogy a Szentszék feltételezte, hogy Mindszentynek az őt ajánló jezsuiták adják majd meg az intellektuális támaszt és a nemzetközi kapcsolatokat. Azt, hogy Mindszenty éppen velük kerül a legélesebb ellentétbe, nem lehetett racionális módon feltételezni. Emellett az akkori teljesen bizonytalan körülmények között, amikor csak egy lehetett vitathatatlan, a szovjetek nyomasztó hatalmi fölénye, senki sem lehetett biztos az általa javasolt vagy követett út helyességében. A tévedés lehetőségének elismerése alapvető intellektuális követelmény, és ennek a lehetőségek az elismerése egészen különösképpen indokolt volt az akkori körülmények között és taktikai kérdésekben. Saját tévedése lehetőségének el nem ismerése volt nagy valószínűséggel Mindszenty jellemének az az eleme, amely a leginkább tette problematikussá az akkori körülmények közötti vezető, sőt, gyakorlatilag, az egyházi ügyekben, egyszemélyi vezető szerepét.

Ezekhez a problémákhoz járult politikai konzervativizmusa. Legitimizmusa köztudott volt. Legitimista volt azonban például gyakorlatilag az egész bencés rend, és így föltehetőleg Kelemen Krizosztom is, de ez akkor már inkább érzület volt, mint politikai törekvés. Azt, hogy Mindszenty azonnal, mint az ország első zászlósura fog fellépni, és az lesz az első dolga, hogy levelet küld Habsburg Ottónak, ismét nem lehetett racionális módon feltételezni. Nem is ez volt azonban a legsúlyosabb probléma, hanem az új rendszer várható időtartamára vonatkozó elképzelése. Mindszenty emlék- és érzületvilágát az határozta meg, hogy a kommün, amikor fogoly volt, száz napig tartott, a nyilas uralom, amikor ugyancsak fogoly volt, Budapesten hetven napig, a budai várban százhúsz napig, Sopronban valamivel tovább, de történelmi léptékben hasonló ideig maradt fenn. Mindezek epizódok voltak az ezeréves Magyarország, a közel ezeréves keresztény Magyarország, valamint a király és az esztergomi érsek ugyancsak közel ezeréves szoros kapcsolatának történetéhez képest. Múltja, személyes tapasztalata és egész gondolatvilága azt sugallta, hogy ugyanilyen epizód lesz az oroszok és fullajtárjaik uralmának ideje is, és a magyar világ egyetlen és természetes rendje – amelyet a leírtak szerint Zala képviselt a legjobban - mindenképpen és rövidesen visszatér. Feltehetőleg ez az érzület volt a történtek elsődleges magyarázata.

 

A NEMZETI SORSKÉRDÉSEK

Mindszenty, az itt leírtak, tehát tévedései ellenére a magyar nemzet és a világegyház hőse, a Rákosi rendszerével szembeni magyar ellenállás legfontosabb és a Sztálin rendszerével szembeni világméretű tiltakozás egyik legfontosabb képviselője, sőt megszemélyesítője. Ezt a rangot puritán egyénisége, az egyháznak tett szolgálatai és minden kor üldözöttei melletti kiállása miatt is megérdemli. Személyes súlyát megerősítette VI. Pál is azzal, hogy fogadta, amikor elhagyta az amerikai követséget, és a világegyház is azzal, hogy ezt követően, ünnepelte. Mindszenty azonban talán elsősorban mégis nemzeti hős, ott van a helye nemzeti hőseink sorában, és ez az, ami szerepét, más nemzeti hőseink szerepével együtt, számunkra különösképpen elgondolkodtatóvá teszi.

Budapesten a Kossuth téren két szobor áll, Kossuth és Rákóczi szobra, és a tér sarkánál a harmadik, Nagy Imréé. Mindszentynek nem áll itt szobra, de itt van a közvetlen közelben furcsa emigrációjának 15 éves színtere. Sorsa Kossuth és Rákóczi sorsához hasonlít jobban. Mindhárman reménytelen és elbukott szabadságharc vagy ellenállás emigrációba kényszerült vezérei. Felvethető a kérdés, hogy vajon nem azért buktak-e el, mert nem ismerték fel lehetőségeik határait, és arra törekedtek, amit nem érhettek el. Bukásukat fegyverletétel, elnyomás és megalázkodás követte. Mégis ők az idegen elnyomással szembeni ellenállás nemzeti hősei a magyar történelem végéig.

Nehéz feltételezni, hogy a török időkben kivérzett ország, Rákóczi idején, megnyerhetett volna egy nyolc évig elhúzódó háborút egy világhatalommal szemben. A legnagyobb elnyomás Lipót halálával, 1705-tel, véget ért. Köztudott, hogy I. József hajlandó lett volna a nemzettel való kiegyezésre, és hogy jobb feltételeket lehetett volna elérni trónra lépésekor, amikor még az egész Dunántúl Rákóczi kezében volt, és huszárai Bécset zaklatták, mint hat évvel később, Nagymajténynál, valóban a legutolsó pillanatban, amikor Rákóczi már nem volt magyar földön, és I. József már nem élt. A reménytelen harcot fegyverletétel, majd, alig 12 évvel a fegyverletétel után, a Pragmatica Sanctio követte, az ország sorsának végleges és hosszabb távon végzetes összekötése a Habsburg Birodalommal. Nehezebb megmondani, hogy 1948-ban mikor volt az a pillanat, amikor a tárgyalásos rendezés végleg lehetetlenné vált, de ennek ellenére aligha vonható kétségbe, hogy Kossuth döntése, a Habsburgok trónfosztása politikai hiba volt, noha nyilván erre a lépésre is van magyarázat. Ezt a reménytelen harcot ismét fegyverletétel, az aradi tizenhárom, az elnyomás, majd a kiegyezés követte, az ország sorsának újabb és most már történelmi távlatban szinte azonnal helyrehozhatatlan vészt hozó összekötése a Habsburg Birodalommal. Végül aligha lehet kétségbe vonni, hogy Mindszentynek a szovjetekkel és a kommunistákkal egyértelműen szembeforduló. sőt őket provokáló politikája nem vezethetett győzelemre. Ezt is fegyverletétel, a bebörtönzöttek és kivégzettek hosszú sora, majd a békepapok és az ÁEH egyház fölötti uralma és a kétes értékű Ostpolitik évtizedei követték, nagy valószínűséggel mélyebb megalázkodás, mint amilyenre akkor került volna sor, ha elmarad a látványos ellenállás és ennek látványos bukása. Úgy látszik tehát, hogy ez a nemzet hajlik arra, hogy az elérhetetlent akarja, és ezért elveszítse az elérhetőt, és ennek folytán elsősorban az elérhetetlenért harcolókat, a veszteseket, és nem az elérhetőt megszerzőket, a győzteseket tisztelje, az irrealitások kergetőit és nem a realitások felismerőit, és ez szorosan összefügg azzal, hogy ez a nemzet, fél évezrede, szinte folyamatosan vesztes. Joggal vetődik fel a gondolat, hogy ez így, egészében, nemzeti tragédia, és ebbe a nemzeti tragédiába illik bele Mindszenty életének ez a kritikus fontosságú három éve.

Nagy Töhötöm, ahogy ezt a cikk I. részében idéztük, a következőket írta erről. „Azért tartanak ma bennünket az angolszászok politikailag kevésbé tehetséges, egyensúlyát vesztett népnek, s ezt így, ezekkel a szavakkal meg is mondják, mert vezetőink vagy a fenntartás nélküli behódolás, sőt túllicitálás szégyenletes módszerére tértek át, vagy pedig, ha nem hódoltak be, akkor ezt is csak szélsőségesen és ösztönös indulataik levezetésével tudták megtenni, és még csak meg sem kísérelik a kis népek egyetlen fegyverét alkalmazni: a prudenciát, amely megtalálja az utat az elvek feladása nélküli megegyezéshez. Hidegfejű angolszászok, akik a helyzetek felismerésének mesterei, ezt az érzelmi illúziópolitikánkat – amint ők nevezik – soha sem megérteni, sem támogatni nem fogják.” (Balogh 1998: 191)

Nem tudhatjuk, hogy kik voltak azok a „hidegfejű angolszászok”, akiket itt Nagy Töhötöm idéz, és még az sem lehetetlen, hogy saját véleményét vagy Amerikát járt rendtársa, Jánosi József véleményét adta mások szájába. Ez nem változtat azon, hogy amit leír, mélységes igazság. Nemzeti sorsunkban egymást követik a reménytelen lázadások, az ezeket követő fegyverletételek, és az ezek utáni elnyomás, behódolás és megalázkodás korszakai, rosszabb korszakok, mint amilyenekre a legkedvezőbb pillanatban megkötött elérhető legjobb megállapodások vezettek volna.

Ez ismétlődő nemzeti tragédia, Rákóczi, Kossuth és Mindszenty személyes tragédiája között azonban van még egy, és, ha lehet, még szorosabb analógia, hosszú emigrációjuk. E hosszú emigráció alatt időszerűtlenné vált mindhármuk elvi álláspontja, amelyhez pedig változtatás nélkül ragaszkodtak. Rákóczi változatlan elvi álláspontja nem volt tartható a Pragmatica Sanctio és az ország barokk újjáépítésének megkezdése után, Kossuth változatlan elvi álláspontja nem volt tartható a kiegyezés után, és Mindszenty változatlan elvi álláspontja sem volt tartható a hidegháború vége és az enyhülés kezdete után. Elmentek mellettük az események, és ez Mindszenty számára hozta a legsúlyosabb megaláztatást. Mindennek ellenére ők maradnak mindörökre e nemzet legnagyobb hősei, és ettől a rangjuktól nem foszthatja meg őket soha senki, még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy eljárásuk nem volt racionális, politikájuk nem volt sikeres, és életük személyes tragédiába torkollt. A tisztelet fennmaradása azonban nem jelentheti azt, hogy a nemzetnek a jövőben ne kellene racionális és sikeres, nem pedig irracionális és tragédiához vezető politikát követnie.

Ez az a pont, ahol be kell számolnom még egy személyes emlékről, de most nem az 1940-es, hanem az 1980-as évekből. Itt járt egy konferencián, és két-három napig járta velem az országot egy neves közgazdász, akit joggal nevezhetek barátomnak. Angol születésű volt, a legrangosabb iskolák egyikébe járt, Cambridge-ben végzett, először Angliában, majd az egyik legtekintélyesebb amerikai egyetemen lett professzor. Joggal állítható, hogy tagja mind az angol, mind az amerikai legfelsőbb vezető értelmiségnek. Meglepően tájékozott volt a magyar ügyekről, tudta, hogy ki volt Petőfi, tudott a magyar szabadságharcról, és döbbenetes intelligenciával tett fel kérdéseket.

„Úgy tudom, hogy Petőfi a szabadságharcban esett el. Hogy történt ez?” – „Hihetetlen, de közvetve barátja, Bem okozta a halálát. A segesvári csata előtt az orosz parancsnok, nem tételezve fel, hogy a magyarok ilyen messze és ilyen pontosan tudnak lőni, egyedül közel lovagolt a magyar állásokhoz, hogy felmérje a hadállást és kialakítsa a csatatervet. A magyar parancsnok, Bem azonban Napóleon hadseregének jól képzett tüzértisztje volt, saját maga ment az ágyúhoz, saját kezével célzott, és egyetlen lövéssel megölte az orosz tábornokot. A megdühödött orosz lovasság azonnal áttörte a magyar vonalat, és nem ejtettek foglyot, megöltek minden menekülőt, köztük Petőfit is.” – „Hogy tehette meg ez az ember azt, hogy vesztésre álló csata előtt így földühíti az ellenfelet, és lemészároltatja saját seregét. Ki volt, és hogyan lehetett Napóleon tüzértisztje?” – „Lengyel volt.” – „Lengyel!!! Csak nem voltak más lengyelek is a magyar hadseregben!?” – „De igen, egy időben a lengyel Dembinski volt a magyarországi – nem erdélyi – magyar csapatok főparancsnoka.” – „Hogyan követhetett el a magyar politikai vezetés olyan irtóztató hibát, hogy lengyelek ilyen pozícióba helyezésével valósággal kiprovokálta az orosz beavatkozást!? És mi történt a csata után?” – „Egy kis magyar egység a utolsó emberig védett egy magaslatot Székelyföld határán.” – „Volt ennek valami stratégiai célja?” – „Nem volt, de úgy vélték, hogy ezt kívánja a nemzeti becsület.” – „De hiszen egy parancsnoknak az az elsődleges kötelessége, hogy megőrizze embereit, és nem az, hogy céltalanul lemészároltassa!” Ez a beszélgetés ekkor ezzel véget ért, valószínűleg vendégemnek azzal a ki nem mondott ítéletével, hogy minden magyar bolond. Íme, egy a Nagy Töhötöm „hidegfejű angolszászai” közül.

Nem ítélkezhetünk nemzeti történelmünk legnagyobb alakjai és legcsodálatosabb vállalkozásai fölött. Az viszont kötelességünk, hogy elgondolkozzunk, a hidegfejű idegen szemléletével saját sorsunk és saját gondolkozásmódunk fölött.

Noha ezzel, érzelmileg sőt racionálisan is e cikk végére értünk, foglalkoznunk kell még egy utolsó kérdéssel: lehetett volna-e jobb sorsunk 1945 után, mint amilyen ténylegesen volt. A sorok írójának az a véleménye, hogy 1945-48-ban, sőt ezt követően, 1949-53-ban, Sztálin haláláig, nem. Ekkor csak a kár és a szenvedés csökkentésére, a menthető mentésére, a szörnyűség kevésbé szörnyűvé tételére törekedhettünk. Ez nem kevés, mert mérhetetlen nyereség minden elmaradó kivégzés, minden elmaradó vagy rövidebb bebörtönzés, minden el nem vett iskola, minden meg nem tört életút és minden tönkre nem tett egzisztencia. Ami a későbbieket illeti, nem mondhatunk semmi biztosat. Nem alaptalan azonban az a feltevés, hogy nagyobb mérséklet, nagyobb megfontoltság, nagyobb valóságérzék és több prudencia 1945-48-ban és 1956-ban talán hozhatott volna részleges szabadságot az osztrák államszerződés idején és 1956 után. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mi történhetett volna, de ezekben az időpontokban fennállhatott az ilyen részleges szabadság lehetősége. Az viszont, hogy ennek a fékevesztettségre hajlamos népnek a szovjetek kevésbé merhettek félszabadságot felajánlani – teljes szabadságról ezekben a történelmi helyzetekben nem lehetett szó –, mint egy mérsékelt és a lehetőségek határaival számolni tudó népnek, nem lehet kétséges. Több prudencia 1945-48-ban bizonyosan kevesebb szenvedésre és megalázkodásra, és nagy valószínűséggel több szabadságra vezetett volna 1953-1956-ban és azután. Ez megítélésem szerint egyaránt vonatkozik a magyar katolikus egyházra és a magyar nemzet egészére.

Historia est magistra vitae. Tisztelnünk kell hőseinket, de tanulnunk kell történelmünkből, hogy - az álmok, az irrealitások és a reménytelen lázadás világából, majd ennek bukása után a kétségbeesés, a megalázkodás és a behódolás világából – az álomvilág és a behódolás elkerülésével az elérhető legjobb útjára léphessünk, a kis népek egyetlen fegyverére, a mérsékletre, a megfontoltságra, a valóságérzékre és a prudenciára támaszkodva. Nem lehet vitás, hogy ugyanerre kellene támaszkodnunk ma is, amikor szembe kell néznünk azzal, hogy nem úgy használtuk fel a számunkra húsz évvel ezelőtt megnyílt lehetőségeket, ahogy kellett volna, és nem látjuk tisztán azt az utat, amelyre most lépnünk kellene. 

SZAKOLCZAI GYÖRGY

 

ERRATA

E cikksorozat első részében (5-6.o.) részletesen foglalkoztunk az akkor P. Jánosi Józsefnek tulajdonított Pro memóriával, és erre a műre másutt is tettünk utalást. Időközben Mészáros István (2008: 69-74) megtalálta és közzétette Barankovics István Mindszenty Józsefnek írt 1945. szeptember 9-i keletű levelét, és ennek alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy ezt a Pro memóriát, amelyen nincs feltüntetve szerző, és amelynek szerzőjeként eddig mindenütt P. Jánosi József S.J.-t szerepeltették, valójában Barankovics István írta. Az első rész közzétételekor az a tény még nem volt ismert. A harmadik rész 13. oldalán Matheovits Ferenc őrizetbe vételének időpontja helyesen 1949. február 20.

 

IRODALOM

András Imre, Bálint József és Szabó Ferenc (1995): Kerkai Jenő emlékezete. Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 1995, 180 o.

Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935-1946. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o.

Balogh Margit (2002): Mindszenty József (1892-1975). Élet-kép sorozat. Elektra Kiadóház, Budapest, 2002, 360 o.

Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945-1948 között. Argumentum, Köln – Budapest, 495 o.

Gergely Jenő (1983): A Demokrata Néppárt „igazoló jelentése” a Mindszenty József bíboros hercegprímással keletkezett konfliktusról. Századok, 127/5-6., 761-780. o.

Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 114 o.

Mészáros István (2008): Árnyak és fények. Kiegészítések a Mindszenty-életrajzhoz. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 366 o.

Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945. utáni „illegális” katolikus politikai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Püski, Budapest, 2007, 389 o.

Szakolczai György (2007a): Mindszenty és Barankovics – avagy a keresztény politika és a modus vivendi. Magyar Szemle, Új folyam, XVI/9-10. (2007. október) 156-166. o.

Szakolczai György (2007b): Mócsy Imre vatikáni útja. A Mócsy Imre S.J.: Hagytam magam szerettetni c. kötetben, JTMR - Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2007, 395 o., a cikk a 381-392. oldalon.

Szakolczai György (2008): Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a magyar katolikus püspöki karnak. Múltunk, LIII/4. (2008), 110-133. o.

Varga László (1997): Kérem a vádlott felmentését. Püski, New York, 253. o.

Varga László S.J.: Mit ér Nagy Töhötöm vallomása. Folyóiratcikk xerox másolata, a cikk valószínűleg Nagy Töhötöm könyve első kiadását közvetlenül követően, tehát 1965-ben vagy nem sokkal ezután jelenthetett meg külföldön, magyar nyelven. A megjelenés helye és ideje nem állapítható meg, de autenticitása aligha vonható kétségbe.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.