egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

 Megjelent az Egyházfórum 2012/4. számában

ORIGINES D’UN CONCEPT, GENÈSE D’UN DÉBAT, 1930–1942

Európai viszonylatban a totalitarizmus elméleti megközelítése az 1950-1960-as években élte aranykorát. Később, az 1970-1980-as években a pártállami rendszerek ellenzéki irodalma foglalkozott a kérdéssel (Vaclav Havel, Milan Kundera, Milan Simecka, Zdenek Mlynar, Alexander Zinoviev, Lubos Sochor), majd a berlini fal leomlása után kutatási projektek sokasága látott napvilágot, elsősorban Németországban (a Deutsche Forschungsgemeinschaft támogatásával), a 20. századi diktatúrák tanulmányozása céljából.Az évtizedek során felgyülemlett könyvtárnyi szakirodalom értelemszerűen szükségessé tette a fogalmak tisztázását, illetve az átfogó kutatástörténetek és kutatási mérlegek elkészítését. A francia szerző tartalmas és áttekintő bevezetővel (9-86. old.) ellátott szöveggyűjteménye is ebbe az összegző és mérlegelő folyamatba ágyazódik. Középpontjában az a nyugati – különösképpen francia – tudományt foglalkoztató és markánsan megosztó, kérdés áll, hogy összehasonlítható-e a nácizmus és a kommunizmus? Hiszen vitathatatlan tény, hogy a két rendszer közös vonása a totalitarizmus, ami végeredményben összehasonlíthatóvá is teszi őket. Ez a fogalom egyáltalán nem a hidegháború „terméke”. Eredete és megjelenése a második világháború előtti évtized vitáiban gyökerezik. A könyv elsődleges célkitűzése ennek nyilvánvalóvá tétele, éppen a korabeli releváns szövegek egybegyűjtése révén.

Bevezetőjében a szerző rámutat arra, hogy számos értelmiségi és történész mind a mai napig elfogadhatatlannak tartja a kommunizmus kriminális jellegének kidomborítását. Szemléletükben ugyanis a – megvalósulásában félresiklott – valódi szocializmus (kommunizmus) lényegében arra a (képzelt) keresztény egyenlőségi eszményre vezethető vissza, amely magasztalta a szegénységet és a megalázkodást. Ugyanakkor fontos szempont a holokauszt egyediségének a hangsúlyozása is. Sokan attól tartanak, hogy a kommunizmus kriminalizálása tulajdonképpen a holokauszt banálissá válását eredményezheti. Mások (pl. a marxista Domenico Losurdo vagy Enzo Traverso) a kriminális jelleg kérdését úgy igyekeznek bagatellizálni, hogy a kommunizmust a „nyugati” gyarmatosító erőszak folyamatába kísérlik meg beágyazni, és újkori harminc éves háborúról (1914–1945) beszélnek.

B. Bruneteau számára teljesen nyilvánvaló, hogy a két rendszer megítélését tekintve „aszimmetrikus történetírás”-sal van dolgunk. Ennek okát egyrészt Németország (vesztes) és a Szovjetunió (győztes) eltérő, homlokegyenest ellenkező, státuszában; másrészt a rendelkezésre álló forrásokban látja. Miközben a III. Birodalom működése kutathatóvá vált, addig a kommunista rendszereket a titkolózás (valamint a tudatos és módszeres félrevezetés) jellemezte. Arról nem is beszélve, hogy a (sok esetben tudatosan vagy öntudatlanul naiv) nyugati baloldali értelmiség a népi demokráciákban a kapitalizmus lehetséges alternatíváját látta. A kommunizmus totalitárius mivoltának fel- és elismerésére irányuló vakság tehát valójában a valósággal való szembenézés és az illúziókkal való leszámolás elutasítását is jelenti. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a kommunizmus racionalitása és felvilágosultsága csupán látszat és szemfényvesztés. Hiszen a marxizmus-leninizmus – éppenséggel az eszkatológiája révén – erősen kötődik a „keresztény” középkor mentális világához.1

A totalitarizmus fogalmi kérdésének józan és érzelemmentes megközelítésében fontos állomás a megjelenés történeti kontextusa: Mussolini Olaszországa (pl. az 1925. június 22-i beszéd vagy Giovanni Gentile elméleti fejtegetése a totalitárius államról – Stato totalitario). Annál is inkább, mivel a száműzetésbe kényszerült olasz politikusok (Francesco Nitti és Luigi Sturzo) már 1926-ban egyazon fogalommal jellemezték, és összehasonlították a fasiszta és a bolsevik rendszereket. Lényegében véve mindkettőt a szabadság iránti gyűlölet hatotta át. Ezt követően, az 1930-as években, a tudományos világ is legitimálta az összehasonlítást, és kutatni kezdte a totalitarizmus eredetét (a demokratikus eszme elkorcsosodása, a technikai civilizáció és a tömegek politikai szereplővé válásának eredménye, az első világháború következménye). Rövid időn belül kikristályosodott a totalitarizmus három vezéreszméje: az erőszak elsődlegessége (szünet nélkül küzdeni), a Vezér-elv (engedelmeskedni), és a pártállam vallása (hinni). Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalomgyakorlás lényegében véve ugyanúgy működött Rómában, Moszkvában és Berlinben. Az élénk vita természetesen azt a kérdést is felszínre hozta, hogy nem lenne-e helyesebb „totalitarizmusok”-ról beszélni (pl. J. Maritain, R. Coudenhove-Kalergi, R. Aron, S. Neumann)? Ennek eredményeképpen kezdett kibontakozni a nácizmus sajátosságait taglaló szakirodalom, amely lassan-lassan – ellenben teljesen tévesen – szinonimává tette az antifasizmust és az antitotalitarizmust. Franciaországban ugyanis a Szovjetunió egyre nagyobb hatást gyakorolt az értelmiségre, ami a bolsevik rendszernek a humanizmussal, a racionalitással és a fejlődéssel való fokozatos azonosításához vezetett. W. Drabovitch figyelmeztető szava hatás nélkül maradt.2  szovjet valóságot leíró művek ellenére a dicsőítés és a csodálat vált uralkodóvá; s fokozatosan maga az összehasonlítás is elhalványult. Egy kisebbségbe szorult szellemi elit azonban tovább éltette a mindennemű totalitarizmussal való szembehelyezkedés gondolatát, és lerakta az európai gondolkodás alapjait.

A szerző-szerkesztő az általa összeválogatott 51 szöveget 5 különböző részbe sorolta be. Ezek: 1) a totalitarizmus eredete (J. Ortega y Gasset, R. Behrendt, D. von Hildebrand, G. Leibholz, J. M. Eagan, G. de Reynold, J. W. Hheeler-Bennett, A. Cobban, R. Labrousse, C. J. H. Hayes, G. Ferrero, W. H. Chamberlin); 2) a totalitárius hatalmi szervezet (B. Mirkine-Guetzévitch, G. Bénichou, W. H. Chamberlin, E. von Hofmannsthal, H. Kantorowicz, W. Gurian, H. Laufenburger, C. B. Hoover, A. Hertz, H. D. de Vabres, L. Sturzo, J.-L. Delos, P. Kaan); 3) a totalitarizmus mint politikai vallás (R. Karwehl, Ch. Journet, Ch. Dawson, L. Rougier, R. Capitant, B. Lavergne, A. Roullet, F. A. Voigt); 4) demokrácia és totalitarizmus (K. Loewenstein, H. Kelsen, G. Leibholz, J. Maritain, D. Spearman, J. Benda, R. Cassin, F. Borkenau, W. Röpke, L. Le Fur, J.-J. Chevallier); 5) totalitarizmus vagy totalitarizmusok? (H. Kohn, A. Joussain, J. Maritain, R. Aron, F. Borkenau, C. J. Friedrich, S. Neumann). Minden egyes szöveget bevezetővel és rövid szakirodalmi jegyzékkel látott el. Ennek köszönhetően az olvasó megismerkedhet az adott szerzővel és az idézett szöveg keletkezési körülményeivel; valamint lehetősége nyílik a kérdés további elmélyítésére is.

B. Bruneteau szöveggyűjteménye döbbenetes erővel érzékelteti a magyar kutatás és szellemtörténet fehér foltjait. Legalább a kötet kiváló bevezető tanulmányát mindenképpen érdemes lenne minél előbb lefordítani, mert igen markáns társadalmi és politikai aktualitással bír.4

(Cerf Politique. Démocratie ou totalitarisme), Les Éditions du Cerf, Paris, 2010, 491 o.

JAKAB ATTILA

 

1Lásd pl. H. de Lubac, La postérité spirituelle de Joachim de Flore, Paris, 1987.

2  Lásd W. Drabovitch, Les Intellectuels français et le Bolchevisme, Paris, 1937.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.