egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2012/3. számában

Az EF legutóbbi száma jórészt azt a kérdést tárgyalja, hogy van-e ma Magyarországon olyan, keresztény értékeket képviselő, megbízható, értelmiség, amelyre a kormány támaszkodhat a szélsőjobbal szemben. A cikkírók véleménye ennyiben foglalható össze: nincs. Való igaz, prominens keresztények, ill. a keresztény értelmiség civil szervezetei – legalábbis eddig – nem tiltakoztak az újjáéledő Horthy-kultusz, Prohászka-kultusz, Nyírő József mennybemenesztése és a többi, hasonló kezdeményezés ellen, éppen ellenkezőleg, az ilyen akciókat támogatni látszanak.

A kiadvány másik súlyponti kérdése azt boncolgatja, hogy van-e egyáltalán a kormányzat részéről igény egy ilyen típusú, keresztény értelmiségre. A szerzők válasza most is ennyiben foglalható össze: nincs. Szerintük a kormány tagjainak és fejének kereszténysége álságos és demagóg, a szólamokat a hatalom megtartásának igénye motiválja, és nem az igazság felismerése vagy a felismert jó minden áron történő vállalása. Nekik minden magyar jó magyar, csak rájuk szavazzon. Egy szó, mint száz, Viktorból Pál soha nem lesz.

Mindez sajnos igaz az utolsó szóig, magam sem vagyok optimista. De a szerzők közös válasza mégis elég tiborcosan hangzik, és bennem tiltakozik ellene valami. A terápia lehetőségein ki gondolkodik? És van valakinek tudása, ereje a megvalósításhoz? Ezek létkérdések.

Jómagam egy átlagos, tisztességes, „túlélő” keresztény értelmiségi családból származom. Túlélték a nagyszüleim az Erdélyből való áttelepülést 1921-ben, az ezzel járó összes hercehurcával, túlélte az egész család Horthyt, Szálasit, de még Rákosit is – emberveszteség nélkül. (Ez persze nem érdem, csak véletlen szerencse.) Túléltük mindnyájan az alapvető élelmiszerekért való, órákig tartó sorban állásokat, és azt, hogy „mindenki szem a láncban”. Társaimmal együtt én is túléltem az otthoni és iskolai kettős nevelést, és szűkebb családunk a városi élet kávédarálójában, gyökereitől megfosztva sem veszítette el a karakterét, mert igaz ugyan, hogy gyakran zsíros kenyeret és savanyú uborkát vacsoráztunk, de az üres tea fölött a szüleim baráti körben hetenként legalább egyszer költőkről és zenéről vitatkoztak, a polcon pedig ott állt a Pallas nagy lexikona. Templomba is sokan jártak, de – főleg a békepapok miatt – nem mindenki. Vallási kérdésekről soha nem vitatkoztunk.

Mindennek köszönhetően valamennyien ép lélekkel túléltük a Kádár-rezsim összes hazugságát, hivatalnoki packázásait és nyomorúságát, mert volt valamink. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mink: sajátos elegye a csakazértis kitartásnak, a cinkos össze-összekacsintásnak, a humornak és a műveltség tiszteletének. Ugyanakkor kiveszett belőlünk, ill. nem alakult ki bennünk az a magatartásforma, amit civil kurázsinak hívnak általában, és amit a Lajtától nyugatra mindenki az anyatejjel szív magába. Gyakran nem láttunk az orruknál tovább, a politika tőlünk független, alapból erkölcstelen dolognak számított, a nyílt egyéni és csoportos érdekképviseletre gyakorlatilag nem volt lehetőség. Így aztán éltünk, ahogy tudtunk – hazaloptuk a gyárból az alkatrészeket, az irodából a géppapírt, a rendelőből a gyógyszert, és ha valami fontos dolgot soron kívül el kellett intéznünk, protekciót kerestünk, vagy korrumpáltuk az ügyintézőt. És ezért még csak el sem szégyelltük magunkat, meg sem szóltuk egymást. Ez volt az „ahogy lehet” életforma. Ép lélekkel túléltük, miközben úgy erodálódott a közösségi morál, hogy észre sem vettük. Elveszítettük felnőtt önmagunkat, vagyis a civil kurázsit, ami a felnőtt ember létformája.

A rendszerváltást megelőző években mintha javult volna valamit a helyzet, bátrabban szóltunk hozzá bizonyos kérdésekhez, használt ruhát gyűjtöttünk a SZETÁ-nak, kőnyomatos folyóiratokat adtunk kézről kézre és olvastunk rongyosra, de a rendszerváltás feladatához igazán felnőni nem tudtunk. És egy olyan hatéves gyerek kényszerült leülni az érettségi bizottság elé 1990-ben, aki – különféle okok miatt - a következő 22 év folyamán sem nőtt fel.

Lássuk infantilizmusunk néhány tünetét:

1. Még ma is minden rosszért másokat okolunk, pl. Kádárt, Horthyt, Trianont, a zsidókat, és gyakorta az Úristent.

2. A megoldást mindig kívülről és felülről várjuk – a kampányok során felelőtlenül ígérgető pártoktól, karizmatikus vezetőktől, vagy a végítélet napján diadalmasan visszatérő Emberfiától.

3. Vonzódunk az irracionálishoz. Néhány hete cél nélkül szörfölgettem a világhálón, és feltűnt, hogy mennyi honlap foglalkozik a magyarok csodás eredetével, a sumér rokonsággal, azzal, hogy Jézus inkognitóban bujkáló pártus herceg – vagyis magyar – volt, no meg azzal, hogy természetesen a hunok is mi voltunk, és Isten ostoraként ostoroztuk végig Európát. A világhálón nincs cenzúra, érthető tehát, hogy könnyen rá lehet futni bármire. Ami tényleg iszonyatos és elgondolkoztató, az az ilyen honlapok látogatottsága. Sok felnőtt ember úgy falja a mesét, mint kisiskolás korában. Alsó tagozatos tankönyveink tele vannak eredetmondákkal és nemzeti legendákkal. Nagyon helyes, ezek a történetek szerves részét képezik a magyar kultúrának. A baj csak az, hogy nem a tényekkel párhuzamosan tanítjuk őket, mint szépirodalmat, hanem a tények helyett. (Nemrégiben egy barátom, aki egy általános iskola igazgatója, nevetve mesélte, hogy X anyuka feljelentette nála a harmadikos tanító nénit, mert azt merészelte mondani a gyerekek előtt, hogy Mátyás király nem volt igazságos.)

4. Meggyengült bennünk az empátia és a szolidaritás érzése. Szolidaritás persze létezik elvben, de a politikusok között minden, magát karizmatikusnak tartó élszónok úgy értelmezi ezt, hogy „fogjunk össze emberek, és mindnyájan sorakozzatok fel mögöttem!” Egymással érdemben tárgyalni, néhány kérdésben engedni senki sem hajlandó – a baloldali és a liberális ellenzék köreiben legalábbis ez a helyzet. A pártokból kiábrándult milliók pedig úgy érzik, egyedül vannak a problémáikkal, így aztán nem, vagy csak nehezen veszik észre a náluk is szegényebbet, elesettebbet, kiszolgáltatottabbat.

Folytathatnám a kollektív infantilizmus tüneteinek számba vételét, de inkább lemondok róla. Végül is nem a diagnózist akarom árnyaltabbá tenni – elég árnyalttá tették azt a legutóbbi Egyházfórum cikkeinek szerzői. Annyit azonban még hozzátennék az eddigiekhez, hogy a nagy történelmi egyházak statisztikája nálunk ma talán rosszabb, mint a pártoké és a civil szervezeteké. Ameddig az én szemem ellát, az egyházi vezetés mindenütt dolgos, családszerető és engedelmes, az önálló gondolkodástól iszonyodó híveket akar látni – a felnőtt, saját véleményét képviselni tudó, egyéni koncepcióval rendelkező civilektől pedig borsódzik a háta. (Aktív, templomjáró katolikusként pl. legalább olyan nehéz felnőttnek lenni bizonyos egyházközségekben, mint gúzsbakötve táncolni.)

Némi szolidaritás tapasztalható ugyan egyházaink részéről a szegények irányában, de számomra kérdéses, hogy nem társul-e a segítség mellé némi missziós szándék. Tartok tőle, hogy igen, mert különben elöljáróink látnák és értékelnék azt a sok karitatív munkát is, amit más vallási közösségek végeznek. Látnák és értékelnék az Evangéliumi Testvérközösség hatalmas erőfeszítéseit a szegények és a hajléktalanok javára, a Szól a Biblia nevű kisegyház hátrányos helyzetű gyerekek között végzett szolgálatát Dél-Baranyában, vagy egy buddhista közösség hasonló tevékenységét Borsodban. Ezeket az egyházakat – sok mással együtt - egyesületté minősítette le az új egyházügyi törvény, ellehetetlenítve azok embert szolgáló munkáját. Az elismert egyházak közé első körben, majd második körben potyautasként bekerült közösségek vezetői pedig jobb esetben hallgattak, rosszabb esetben törvényt dicsőítő himnuszokat zengtek – azaz mindnyájan megbuktak szolidaritásból. (Azóta talán ráébredtek, hogy az egykulcsos adó következtében nagyon rosszul jártak.)

Summa summarum: a magyar keresztény értelmiség csak ilyen paramétereken belül értelmezheti magát, és ezek ellenére kell felnőnie ahhoz a feladathoz, hogy – legyen hatalmon akár konzervatív, akár baloldali párt – az ország vezetése számíthasson rá és az általa képviselt értékekre. Azt ugyanakkor tudnia kell minden hatalomnak, hogy az ilyen értelmiség nem szervilis. A kérdés most már csak az, hogy hogyan nőjünk fel. Szerintem nincs általánosan érvényes recept, minden élethelyzet más. Egy kicsit már ahhoz is felnőttnek kell lenni, hogy saját infantilizmusunkkal szembenézzünk, hogy a feladatunkat és az önmagunkon való munkálkodás módszerét megtaláljuk. A civil kurázsit úgy kell kiizzadnunk magunkból, mint a kagylónak a gyöngyöt.

Isten segít abban, hogy felnőtté neveljük magunkat, de nem csinálja azt meg helyettünk. Gyökössy Bandi bácsi, a Jó Pásztor öreg bojtárja ezzel kapcsolatban így tanított: „Hiába vagytok okosak, hívők és ambiciózusak, soha nem fogjátok véghezvinni azt a munkát, amit Isten magának tart fenn. Ugyanakkor Isten nem fog dolgozni ott, ahol nektek kell”. Ne várjunk arra sem, hogy egyházi elöljáróink a fejükhöz kapnak, és nyomukban dugó támad a damaszkuszi úton, és a tömegben aztán mi is kényelmesen elférünk. Jézus nem a főpapoktól és Heródestől várta, hogy térjenek meg. Az egyszerű nép között gyógyított, tanított és „szertejárt jót tévén.” A felnőtt kereszténység kiépítése, nem azonos bizonyos dogmák elutasításával, és/vagy más, új hittételek elfogadásával – egyszerűen csak a gyakorlati Jézus-követés komolyan vételét jelenti. Az efféle megújulás pedig vagy alulról, az egyén szintjéről jön, vagy sehonnan.

Mi tehát a teendő?

1. Első körben lelkiismeret-vizsgálatot kellene tartanunk nekünk, civil keresztény értelmiségieknek. Nem úgy, mint amikor gyónni, vagy úrvacsorázni készülünk. Ezen a ponton azt kellene áttekintenünk, hogy képességeink és lehetőségeink szerint jelenleg mi olyat tehetnénk, amit nem teszünk, és főleg, hogy miért nem tesszük.

a. Nézzünk szembe a tényekkel: mi jelent valós akadályt, és mi az, ami kifogás csupán.

b. A kifogások mélyén próbáljuk megtalálni fortélyos félelmeinket, előítéleteinket, kishitűségünket, lustaságunkat, privát sérelmeinket stb.

2. Gondoljuk végig, hogy min tudunk változtatni és min nem.

a. Objektív körülményeink általában adottak, tehát valós akadályt jelenthetnek. Sem lakóhelyünket, sem állásunkat, sem a családi állapotunkat nem tudjuk olyan könnyen cserélgetni, mintha Nyugat-Európában, vagy Észak-Amerikában élnénk. (Ha meg nincs állásunk, és deviza-hitelünk van a lakásra, aligha jut időnk és energiánk az álláskeresésen túl bármire.)

b. Félelmeink, előítéleteink, lustaságunk és privát sérelmeink kezelhetők. A gyógyírt azonban nekünk kell kitalálnunk, kipróbálnunk és hitelesítenünk.

Mi mindenbe vághatnánk a fejszénket?

Lehetőségek, ötletek – a teljesség igénye nélkül:

Először a karitatív tevékenységgel kapcsolatban tekintsük át a terepet, hiszen ez az út sokkal egyszerűbb és könnyebben járható.

a. Aki eddig még semmiféle szociális tevékenységet nem folytatott, ne úgy álljon hozzá a feladathoz, hogy egy Böjte Csaba-méretű teljesítményt kell letennie az asztalra. Gondolkodjon kicsi és könnyű lépésekben. Lehetünk pl. botcsinálta pszichológusok, akik meghallgatják idős rokonaik vagy szomszédaik bánatát – hetenkénti ismétlésben. Látni fogja, hogy egy idő után már nem lesznek annyira bánatosak.

b. Fiatal nyugdíjas pedagógusként csekély anyagi ellenszolgáltatás fejében maszek napközit tarthat fenn nyáron, amikor nincs kire hagyni a 8-10 éveseket. 4-5 gyerekre nem nagy teljesítmény főzni, sem pedig játszani velük ebéd után. A lényeg, hogy közben a szülők nyugodtan dolgozhassanak.

c. Hallottam egy mozgalomról. Személyesen nem ismerek a tagjai közül senkit, de a kezdeményezést nagyon szimpatikusnak találom. Az alapítók keresztény nagycsaládosok, de nem kimondottan szegények. Keresnek az ismeretségi körükben egy olyan meglehetősen szegény családot, amellyel rendszeres kapcsolatot létesítenek, és ha kell, anyagi támogatást is nyújtanak nekik. A kapcsolat azonban nem erre épül, hanem a közös kirándulásokra, a gyengén tanuló gyerekek korrepetálására, olcsó háztartási tippek cseréjére stb. vagyis a kölcsönösségre. Nekem ez a mozgalom elsősorban azért tetszik, mert itt nemcsak a tehetősebbek segítenek a szegényeknek, hanem vice versa. Mindenki azzal segíti a másikat, amije van.

Még hosszan sorolhatnám a lehetőségeket, mert a lehetőségek az utcán hevernek. A karitatív szolgálatot vállaló értelmiséginek csak annyi a dolga, hogy személyessé és konkréttá tegye a benne élő jó szándékot, és másokat is erre buzdítson. Szerintem ugyanis nagyon keveset tesz az, aki karácsony előtt pénzt küld valamelyik segélyszervezetnek, de a személyes, konkrét segítségkéréseket elhárítja.

Mindent egybevetve azt hiszem, a civil kurázsival, vagyis a személyes kiállással és véleményvállalással van és lesz a nehezebb dolgunk. Ezen a fronton jelenleg nem látok kicsi és könnyű lépéseket. (Állításomra a legkézenfekvőbb bizonyíték az Egyházfórum cérnaszálon függő egzisztenciája.) Ha zsinat előtti módon gondolkodik a plébánosunk vagy a lelkészünk még mindig nem bocsátott meg a gályarabok vagy a búcsúcédulák miatt, nehezen fogja eltűrni az önállóskodó hitoktatót, egyházközségi tisztségviselőt vagy presbitert. Nem tanácsos tengelyt akasztani vele. Azt viszont mindenki megteheti, hogy körülnéz az egyházközségben, a gyülekezetben. És minden bizonnyal fog találni egy-két olyan embert, akivel be lehet indítani valamilyen értelemnyitogató munkát (pl. olvasókört, bibliakört). Sőt úgy látom, hogy a technikát is segítségül hívhatjuk.

Egy segítőkész és számítástechnikához értő személy készíthetne valami internetes hozzáférhetőséget – pl. egy interaktív honlapot, amihez bárki hozzáteheti a saját információit.

Ötletek:

1. Hirdethetnénk olyan szolgáltatásokat, amelyeket ajánlunk, meg olyanokat is, amelyeket kérünk, pl. korrepetálja valaki a gyerekemet, menjen valaki felolvasni a tőlem X km-re élő, megvakult édesapámnak, ráérek naponta bevásárolni idős személynek, segítek nyelvvizsgához jutni azoknak, akiknek emiatt nincs diplomájuk stb.

2. Kereshetnénk ismeretségi körünkben karitatív tevékenységet végző, jó embereket, hogy hírverést csaphassunk nekik – és ne csak a Teréz anyákat vegyük észre.

3. Kereshetnénk okos, sötét környezetükkel harcban álló embereket, hogy hírverést csaphassunk nekik – és ne csak az Iványi Gáborokat vegyük észre.

4. Kereshetnénk olyanokat, akik felmenői, idősebb rokonai, barátai, vagy tanárai még tudták, mi a civil kurázsi. Megörökíthetnénk a már nem élő, okos, bátor és jó emberek tetteit – és ne csak a Salkaházi Sárákat vegyük észre.

5. Írhatnánk hangfogó nélkül a tudomásunkra jutott visszásságokról (ha indokolt, akár név nélkül).

6. Szervezhetnénk önképző csoportokat, és azokat a felkészült embereket, akikről tudjuk, hogy nem a porhintésben, meg a parasztvakításban érdekeltek, meghívhatnánk előadónak – elsősorban teológusokra, szociológusokra, történészekre és közgazdászokra gondolok. Az elhangzott előadások anyagát szintén feltehetnénk a honlapra. (Itt is fontos a személyes kapcsolat. A virtualitás jó eszköz, de a valós eszmecserét, vitát, információszerzést nem helyettesíti.)

7. Aki ráér a világhálón lógni, belefuthat értékes, hasznos és bátor információkba. Az ilyen információk linkjét a mi leendő honlapunknak is ajánlhatná. Egyes portálok hozzáférhetőségét már az induláskor megadhatnánk.

Remélem, több lehetőség is van, most ennyi jutott eszembe.

Annyi biztos, hogy nem ülhetünk nyugodtan a babérjainkon ébren álmodozva, főleg azért, mert nincsenek is babérjaink. De azt tudnunk kell, hogy a Médiatanács az Alaptörvénynek megfelelően gyakorlatilag lehetetlenné tette az elfogulatlan tájékoztatást és tájékozódást, ami a heródeseknek és a főpapoknak szárnyakat ad, másoktól azonban elvonja a levegőt. Az ún. közszolgálati médiát így sikerült egy-eleművé, egy-forrásúvá, vagyis nagy részben haszontalanná és érdektelenné tenni. Mi azonban nem érünk rá megvárni, hogy a valós tények iránti kíváncsiság is elenyésszen. Ezért kell lélegzethez jutnunk egy második nyilvánosság segítségével. A világháló óriási lehetőség, és nagy baj lenne, ha a lehetőséget nem használnánk ki. Sürgősen el kell kezdenünk írni és beszélni, vagyis az igazat, a valódit mondani, akár a múltról, a jelenről, vagy a jövőről van szó.

Lehet vonzóvá, érdekessé és hihetővé tenni a valóságot? Lehet a valósággal szembenézni? Lehet a hozzáállásunkon pozitív irányban változtatni? Lehet vonzóvá tenni a szolgáló életformát? Nem látszik könnyűnek, de meg kell próbálnunk. Létkérdés. Gyökössy Bandi bácsi így mondaná: meg kell próbálnunk - MÉGIS.

BALOGH JUDIT

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.