egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban

MIÉRT KELL EMLÉKEZNÜNK?1

Emberi kultúránk az emlékezetre épül – erről tanúskodik a történelemtudat, a művészeti értékek, szellemi alkotások és eredmények nemzedékeken átívelő megőrzése. Ez a kijelentés mindannyiunk számára magától értetődőnek tűnik. Ám ha belegondolunk, valóban így van ez? Elmondhatjuk, hogy kultúránk az emlékezetre épül?

A kérdésnek és az ehhez kapcsolódó eszmefuttatásoknak az adott nagy ösztönzést, hogy 2011. március 17-én „teaházat” szerveztünk a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium hallgatóival. A beszélgetés konkrét tárgya az Egyházfórum Kiadó gondozásában megjelent A Holokauszt és a keresztény világ című kötet volt, ám az előre kidolgozott tematika szerint ez „csak” kiindulópontként szolgált. Célul tűztük ki, hogy olyan kérdések is felmerüljenek, mint a zsidóság képe a keresztény nevelésben, hitoktatásban, vagy éppenséggel a bűnbakképzés, az elfojtott gyűlölet, az antiszemitizmus. A beszélgetés résztvevői között zsidók, katolikusok és protestánsok is voltak – a teaháznak mindkét, előadói és hallgatói oldalán is. A gondolatokat motiválhatta az a tény is, hogy a kötet gondozója, Heindl Péter, aki elkötelezett tanárként munkálkodik az előítéletek felszámolásán, magával hozta egy roma származású tanítványát-munkatársát is, ezáltal lehetőséget adva az alapgondolatok keresztény-zsidó viszonyon túlra való kiterjesztésére.

Beszélgetve, a szó legnemesebb értelmében eszmét cserélve, döbbentünk rá, mekkora az ereje az emlékezetnek – s mennyire hiányzik ez napjainkból. Jelen sorok írója mesélt nagyanyjáról, aki sokszor hosszasan „emlékezett”: háborúra, emberekre, zsidó barátokra. A sajátos és személyes „élménybeszámoló” után nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden jelenlévő fiatal kapta meg az emlékezésnek ezt a fantasztikus lehetőségét a családban. Sok, túl sok az olyan magyar család, amely nem emlékezik.

Az alábbiakban szeretnénk néhány támpontot adni az emlékezés gondolatához, ahhoz a kérdéshez, hogy miért és mire kell emlékeznünk ahhoz, hogy valóban emberként tudjuk megélni az időt, amely kiszabatik számunkra a történelem hatalmas folyamában.

 

 

1. AZ EMLÉKEZÉS FOGALMA

Az emlékezés fogalma – bár hangsúlyosan van jelen a biblikus-vallási szókincsben – kevésszer jelenik meg a párbeszédről, az együttélésről, a társadalmi és vallási-teológiai valóságról folytatott diskurzus során, jóllehet az emberi képességek között előkelő helyet foglal el.2 Szent Ágoston elragadtatva kiált fel: „Nagy, igen nagy az emlékezet ereje, Istenem – tágas és végeláthatatlan szentély ez! Ki hatol el a mélyéig?”.3 A magyar nyelvben két szó is kifejezi azt, amit a latin a memoria fogalommal jelöl: az emlékezet és az emlékezés. A kettő között árnyalatnyi különbség érezhető. Míg az első az objektív oldal (amire emlékezünk), a második inkább a szubjektív szempont (amit emlékezve teszünk).

Mi is tulajdonképpen a memória? A lényegét így foglalhatjuk össze: azon képességünk, hogy az egyszer már megismertet, megtapasztaltat megőrizzük elménkben, s azt újból és újból előhívhassuk, beleépítve gondolkodásunkba. Működése tehát ezt a hármat feltételezi:

- a tudat tartalmának megmaradása,
- képesség annak visszaidézésére,

- a visszaidézett tudattartalom felismerése, az azzal való további gondolkodás képessége.4

Mint fentebb említettük, az emlékezet szó a memoriá-nak inkább a statikus (az emlékezés képessége, a megmaradt tartalom momentuma), az emlékezés szó pedig a dinamikus (visszaidézés és ráismerés) szempontját nyomatékosítja. A kettő szorosan összetartozik, de egzisztenciális szempontból mindenképpen a másodiknak kell jelen diskurzusunkban elsőséget biztosítanunk, hiszen az emlékezet rögzítésének immár hatalmas, intézményesült apparátusa van (documenta et monumenta, szöveges és tárgyi emlékek, adattárak, a történelem nagy, információkat rögzítő „könyvtára”), ugyanakkor a szubjektív-dinamikus oldal mintha erőtlenül lenne jelen emberi valóságunkban. Holott épp az ebben rejlő személyesség tudja a múltat hatékonyan jelenvalóvá tenni. Enélkül az emlékezet könyvek, lexikális adatok birodalmává változik át, amelynek nincs relevanciája a mindennapi élet számára. Alkalmas lehet emlékművek, emléktáblák ideológiai megalapozására, esetleg oktatásra, ritkábban múzeum-beli csodálkozásra késztethet, de arra már nem, hogy segítsen értelmezni a jelenünket, és pozitívan határozza meg a jövőnket.

Így hát most röviden szólnunk kell az emlékezés fogalmáról – mit is jelent ez tulajdonképpen, mi a jelentősége a hit terén?

 

1.1 AZ EMLÉKEZÉS A BIBLIÁBAN5

Az emlékezés igen fontos szerepet játszik a Szentírás könyveiben. Az emlékezésnek sokszor maga Isten az alanya. Ő az, aki „nem feledkezik meg” kiválasztottjairól, kegyelmével és irgalmával fordul feléjük.6 Istennek az emberről való megemlékezése azonban nem pusztán szellemi tevékenység, hanem eleven, hathatós és teremtő erejű cselekedet az Úr részéről. Ő megemlékezik szövetségéről7, megemlékezik az ősatyákról, s ezért irgalmasságot gyakorol Izraellel.8

Istennek az emberről való megemlékezésére az ember a maga emlékezésével válaszol. A kiválasztott nép hitének, öntudatának alapköveire – az Ábrahámmal kötött szövetségre, az Egyiptomból való kivonulásra, a parancsolatokra, az Istentől kapott ígéretekre – emlékezik vissza az ember. Különösen fontos ez a téma Mózes ötödik könyvében, ahol többek között ezt olvashatjuk, amikor Mózes kihirdeti a tízparancsolatot a népnek: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr, erős kézzel és kinyújtott karral.9 Az emlékezés bizalmat és engedelmességet ébreszt a megszabadító és törvényadó Istennel szemben, ugyanakkor segít tisztán megőrizni a hitet, a szövetséget.

A zsidó kultusz mintegy kötelezi az embert az emlékezésre, nem engedi, hogy az kivesszen a szívéből. Amikor már az új hazában, az Ígéret Földjén áldozatot mutat be az Úrnak, akkor Mózes ötödik könyvének értelmében ezekkel a szavakkal kell megállnia a Mindenható előtt: „Te pedig mondd az Úr, a te Istened színe előtt: «Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált»”.10 Ez az emlékezés nem egyszerűen a múlt felidézése. A történelem – amelyet az emlékezet üdvtörténetként mutat meg – átvezet a jelenbe. Amit most teszek, amit most viszek végbe, az az emlékezetben őrzött, az emlékezés által jelenvalóvá tett múltból nő ki. A fent idézett szövegrészlet így zárul: „«[Az Úr] Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Itt hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.» Ezzel hagyd ott (a kosarat) az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt, és örülj egész családoddal, a levitával és a körödben élő idegennel együtt, mindannak a jónak, amit az Úr, a te Istened adott neked”.11

Ugyanilyen markáns ez az elem a zsidó hit egyik legfőbb ünnepi eseménye során, a széder-vacsora megülésekor. Ekkor a kérdező (a legfiatalabb jelenlévő) felteszi a kérdést: „Miben különbözik ez az éjszaka az év többi éjszakájától?” A házigazda felelete – „Rabszolgái voltunk a fáraónak…” – tulajdonképpen azt juttatják kifejezésre, hogy az étkezés, az együttlét, a lakoma öröme nem más, mint egyfajta megélt, dinamikus emlékezés. A hit legközpontibb tapasztalata nem az iskolapadban, hanem ennek az éjszakának a közös megünneplésében lelhető fel, sajátítható el. Minden részlet – a gesztusok, az ételek, a tárgyak, a szavak, az imák és az énekek – egyfajta eleven és globális emlékezést alkotnak, amelyben mindenki megértheti zsidóként: ki vagyok én, kik vagyunk mi, ki a mi Istenünk, mi a mi létünk ősalapja?

Ám az emlékezéshez hozzátartozik az is, hogy az ember saját bűnét sem felejti: „Emlékezz rá, és el ne felejtsd, hogyan ingerelted haragra Istenedet, az Urat a pusztában, attól kezdve, hogy kijöttél Egyiptomból, míg csak el nem jutottatok erre a helyre: folytonosan lázadoztatok az Úr ellen” – olvassuk a Jordánon való átkelés előtt.12 A Zsoltáros pedig így énekel: „Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van”.13 Vagyis az emlékezésben teljesebben ismeri meg az ember Istent és önmagát, s az emlékezés hitének egyik pillére kell, hogy legyen.

Az Újszövetségben is megtalálhatóak az emlékezésnek ezek a dimenziói. Megfigyelhetjük, hogy az emlékezés a hitátadás és a hitben megmaradás egy sajátos formájává lesz. Sőt, bizonyos szempontból még ennél is több – hisz Péter tagadásának esete arra példa, hogy Jézus hallott szava a későbbi visszaemlékezés által válhat élővé a tanítvány szívében: „Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: «Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.» Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt”.14 Ezen a ponton kézzelfoghatóvá válik az emlékezés és a Szentlélek titokzatos működésének kapcsolata – különösen János evangéliumában kap hangsúlyos szerepet az emlékezésnek ez a síkja, hiszen a tanítványok a Mester szavait a feltámadás után, a Szentlélek erejében visszaemlékezve értik meg igazán.15 Emlékezni tehát azt is jelenti, hogy az ember elmélyed Isten szava ismeretében. Ezért nagyon fontos az, hogy az apostoli igehirdetés nem csak emlékezés, de emlékezésre való meghívás is egyben a keresztények számára – emlékezzenek az igehirdetésre16, emlékezzenek az Evangéliumra, emlékezzenek a megkapott hitre, s ezáltal őrizzék meg annak tisztaságát, s tegyék azt szüntelenül elevenebbé.

 

1.2. AZ EMLÉKEZÉS A KERESZTÉNY HITBEN

A fentiekből kitűnik, hogy a keresztény hitnek központi eleme az emlékezés, amelynek több szempontja is megragadható:

  • memoria Iesu17 – Jézus emlékezete, vagyis a történelmi, hús-vér Jézusra való emlékezés, az ő személyéhez az emlékezésen keresztül való közelebb jutás. A teológiai irodalomban igen kiterjedt kutatáshoz vezetett az emlékezésnek ez a dimenziója, amely történeti, sokszor igen kritikus módszerekkel akarja megragadni az „igazi” Jézust a maga valóságosságában.

  • memoria Paschalis18 – ahogy a zsidóság emlékezetének központi tárgya a Pászka, az átvonulás, úgy a keresztények számára is; a Krisztus halálára és feltámadására való emlékezés az Egyház nagy átvonulása a keresztség Vörös-tengerén, az Egyház önazonosságának és hitvallásának egyik központi pillére.

  • memoria Eucharistica19 – Jézus maga hagyja meg tanítványainak az Utolsó Vacsorán: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Még ha van is komoly teológiai véleménykülönbség a keresztény felekezetek között magáról az eucharisztiáról, annak természetéről, az eucharisztikus emlékezésnek ez a dimenziója mégis keresztény önazonosságunk elidegeníthetetlen részét képezi.

Az is különösen fontossá teszi ezt az utolsó szempontot, hogy a keresztény Eucharisztia tulajdonképpen egy széder-est, az Utolsó Vacsora szövetébe ágyazódik bele, mondhatni egyfajta emlékezést képez az emlékezésben.20 Ez a szempont rávilágít egyébiránt arra is, hogy a keresztény emlékezet mennyiben előfeltételezi a zsidó emlékezetet, és mennyire kikerülhetetlenül támaszkodik arra. Azt is mondhatjuk, hogy a keresztény emlékezés értelmezhetetlenné válik a zsidóság emlékezete nélkül.

 

2. AZ EMLÉKEZÉS KATEGÓRIÁJÁNAK MEGÚJHODÁSA A KATOLIKUS TANÍTÁSBAN

Bár az emlékezés ennyire hangsúlyosan jelen van mind a zsidóság, mind a kereszténység hitében, a katolikus teológiában mégis eléggé háttérbe szorult. A konceptualista, absztrakt hittan kevés érdeklődést mutatott ez iránt a kategória iránt, a 20. századi szerzők azonban egyre nagyobb figyelmet szenteltek neki – mindezt annak köszönhetjük, hogy új módon kezdtek a történelemhez is viszonyulni.21

 

2.1. A II. VATIKÁNI ZSINAT TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETE

A II. Vatikáni Zsinat nagy megújulást hozott a katolikus teológia terén. Ennek egyik fő oka abban keresendő, hogy a katolikus egyház új szempontok szerint, új módszerekkel és új nyelvezetben próbálta megfogalmazni önmagát, hitét, tanítását és küldetését a világban. Az új szempontok egyike az volt, hogy az isteni örök és változhatatlan igazságok szemlélete mellett helyet kapott a történelem, a konkrét kor vizsgálata is.22 Így az Egyház önazonosságában is feltűntek a történetiség jegyei.23 Az Egyházról alkotott újfajta kép egyik alapja az lett, hogy [a Zsinat] „a világot vizsgálja, az emberiség történetének színpadát, ahol minden az ember szorgalmáról, kudarcairól és sikereiről beszél”.24 Hangsúlyossá vált, hogy az Egyház nem csak isteni, de nagyon emberi valóság is: „Amiként a világ érdeke, hogy felismerje: az egyház a történelemben társadalmi realitás és kovász, ugyanígy az egyház is jól tudja, hogy mennyi mindent köszönhet ő az emberiség történelmének és fejlődésének”.25 A történelem útja pedig a Messiás felé vezet: „Urunk a célja az emberi történelemnek, az a pont, amelyben a történelem és a civilizáció vágyai találkoznak, ő az emberiség középpontja, minden szív öröme és sóvárgásainak beteljesedése”.26

A történelmi emlékezet tehát tanít, segít önmagunk teljesebb megismerésében, de ugyanakkor emlékezve a jövőbe is utat találhatunk.

 

2.2 A JUBILEUMI SZENTÉV

Amikor II. János Pál pápa meghirdette a 2000. év Nagy Jubileumát, akkor Európa éppen hatalmas történelmi fordulóponton jutott túl: megbuktak a kommunista diktatúrák. Ez lehetővé tette az Egyházon belül és kívül, hogy a történelmük, kultúrájuk miatt egybetartozó, ám politikailag hosszú ideig egymástól elszigetelt nemzetek újfent együtt gondolkodjanak el jelenükön s jövőjükön – ezáltal azonban nyilvánvalóvá vált az is, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha közös múltunkkal is őszintén szembenézünk.

A lengyel származású, nácizmust és kommunizmust saját bőrén megtapasztalt pápa ennek a folyamatnak élharcosa lett. Határozott hangon hirdette, hogy az emlékezés nem történeti érdeklődést, nem is kíváncsiságot, vagy a múlt statikus szemléletét jelenti, hanem egy olyan cselekedetet, amely egészen közelről érinti a lényemet, engem magamat, amely megráz és megdöbbent, amely megindít és bizony, ha kell, bűnbánatra, bocsánatkérésre indít. Így fogalmaz a pápa: „Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztus és az Ő evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élet tanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak. (...) A 2000. év Jubileumának Szent Kapuját legalább szimbolikusan sokkal szélesebbre kell tárni, mint a korábbiakét, mert a küszöbre lépő emberiségnek nemcsak egy évszázad, hanem egy évezred van a háta mögött. A hozzá vezető utat az Egyháznak az elmúlt 1000 év tapasztalatának tudatával kell megtennie. Nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, hogy tisztuljanak meg a bűnbánatban a tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívűségtől. A tegnap bukásainak beismerése a hűség és a bátorság tette, mely segít erősíteni hitünket, s figyelmesebbé és készségesebbé tesz a ma nehézségeinek és kísértéseinek leküzdésére.27

II. János Pál buzdítására, az ő gondolatai által megihletve a Nemzetközi Teológiai Bizottság kiadott egy dokumentumot, amelynek az „Emlékezet és kiengesztelődés” címet adta. Ennek zárszavában ezt olvashatjuk: „Gondolatmenetünk végére érve még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a múlt bűneire vonatkozó megbánás minden formája s a velük kapcsolatos egyházi gesztusok mindenekelőtt Istenhez irányulnak, őt és az ő irgalmát akarják dicsőíteni. Az egyház így akarja ünnepelni az emberi személy méltóságát, melynek rendeltetése, hogy az élő Istennel szövetségben elérje az élet teljességét. «Isten dicsősége az élő ember – az ember élete pedig Isten színelátása». Az egyház, amikor így cselekszik, akkor arról a bizalomról is tanúságot tesz, melyet a szabaddá tevő igazságba (vö. Jn 8,32) vet. «Bocsánatkérését nem úgy kell értenünk, mint hamis alázat színlelését, nem is úgy, mint a szeretet, a kultúra és a szentség érdemeiben bizonnyal gazdag, kétezer éves történetének tagadását. Éppen ellenkezőleg, ez a bocsánatkérés az igazság követelményére válaszol, melyről nem mondhat le: a pozitív vonások mellett elismeri azokat a korlátokat és emberi gyengeségeket is, melyek Krisztus tanítványainak számos nemzedékét terhelik.» Az igazság elismeréséből kiengesztelődés és béke fakad, mivel - ahogy a pápa mondja - «az igazság szeretete, ha alázattal keressük, az egyik legnagyobb erő, mely képes a ma embereit a különféle kultúrákon túl egyesíteni». Az egyház, éppen az Igazság iránti felelősségénél fogva, «nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, hogy tisztuljanak meg a bűnbánatban (...) A tegnap bukásának beismerése a hűség és a bátorság tette.» Ez a tett nyit új holnapot mindenki számára.28

 

3 EMLÉKEZÉS A ZSIDÓ-KERESZTÉNY PÁRBESZÉDBEN

Miután röviden szóltunk az emlékezés kategóriájáról általános teológiai szemszögből, most ki akarjuk emelni ennek jelentőségét a zsidó-keresztény párbeszédben.

 

3.1 AZ EMLÉKEZÉS MINT A HIT ALAPKATEGÓRIÁJA

Közös örökségünk, az Istentől sugalmazott könyvek figyelmeztetnek arra, hogy hitünk alapkövetelménye az emlékezés. J. B. Metz német teológus egyenesen a teológia három alapkategóriája között az első helyen említi ezt. Számára az emlékezés „egy visszafelé való szolidaritás” Krisztus keresztjének, az emberi szenvedést magára vállaló Istennek a jelében. Az emlékezés tehát nem más, mint egy „emlékezés-szolidaritás a halottakkal és legyőzöttekkel, akik megtörik az – akár evolucionista, akár dialektikus módon értelmezett – történelemnek mint a győztesek történelmének átkát29. A valódi hit meg kell hogy tagadja azt a történelmet, amelyet a győztesek, az erősek, a hatalmasok írnak, s a szegények, elnyomottak, a szenvedők történelmét kell írnia. A keresztényeket maga Jézus kötelezi erre, hisz mi őrá értjük Izajás szavait: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele”.30 A megvetettek, az elhagyottak, a meggyötörtek és összetörtek titokzatos módon Krisztus jelét hordozzák a világban, s emlékezésre köteleznek bennünket.31

 

3.2 TEOLÓGIA AUSCHWITZ UTÁN

Th. Adorno, a német gondolkodó azt mondta, hogy „Auschwitz után nem lehet verseket írni, hacsak nem Auschwitzról”, s ez a mondat többfajta parafrázist is szült: Ezek egyike drámai módon fejezte ki a történelmi tapasztalatból forrásozó teológiai válságot: „Auschwitz után nem lehet Istenről beszélni, nem lehet teológiát művelni”. Nem véletlen hát, hogy a holokauszt kérdése sokak számára teodíceai problémává vált a nyugati világban.32

Mindez mutatja, hogy Auschwitz, a holokauszt számunkra nem csak azért megkerülhetetlen hitbeli felkiáltójel, mert abban az emberi szenvedés különös csúcspontra ért el. Sokkal inkább arról van szó, hogy itt a keresztények kudarca mutatkozott meg egy olyan kontinensen, ahol évezredes krisztusi hit élt, olyanokkal szemben, akikkel a legértékesebb kapocs, Isten maga köt egybe.

Ez a kérdés azért is fontos, mert napjaink társadalmi valóságában több olyan politikai vagy egyéb csoportosulás van, amely a holokauszt kapcsán újra és újra felveti: ezzel miért kell ennyit foglalkozni? Miben más ez, mint a kommunisták idején elszenvedett borzalmak? Van-e joga bárkinek ahhoz, hogy kivételes jelentőséget tulajdonítson a zsidók szenvedésének? Pusztán történettudományi távlatban nem tartjuk a kérdést általunk megválaszolhatónak. Erkölcsi és hitbeli távlatban azonban a fenti gondolat egyértelmű választ ad. Jézus evangéliumi tanítása, a szenvedés evangéliuma ugyanis segítséget tud nekünk nyújtani abban, hogyan dolgozzuk fel az ellenünk irányuló erőszakot. Ha áldozattá válunk, akkor az Áldozat lesz az, aki a válaszunkká válik. De mi történik akkor, ha mi vagyunk a gyilkosok? Ha nem az ateista kommunisták pusztítják az Egyházat, a keresztényeket; hanem a keresztények ölnek? Erre a tapasztalatra nincs evangéliumi passzus, nincs krisztusi „feloldás”. Egy mondat van csak, amely megkerülhetetlenül előttünk áll: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). A krisztusi kinyilatkoztatás nem ismer olyan alternatívát, amelyben a keresztény válhat a gyűlöletgépezet, a népirtás működtetőjévé, cselekvő alanyává. A holokauszt olyan valóság, amely a kereszténység számára önellentmondás – önnön evangéliumiatlanságunk emlékezete, ami a töredelem, az alázat és a bűnbánat emlékezése után kiált.

Ugyanakkor ha komolyan vesszük az emlékezést mint teológiai alapkategóriát, akkor nem elégséges pusztán fejet hajtani egy emlék előtt, nem elégséges beismerni egy hibát. A valós, igaz emlékezés örök kritika lesz, prófétai szó, intés az Egyházban. Így valójában nem az lesz a kérdés, hogy lehet-e még teológiát művelni Auschwitz után; sőt, világossá válik, hogy Auschwitz után kell csak igazán teológiát művelni, kell értelmesen megszólalni a mindenható Istenről, a történelem Uráról.33 A Würzburgi Szinódus 1975 novemberében kiadott egy határozatot „Reménységünk” címmel, amelyben a következőket olvashatjuk: „Éppen mi, németországiak, nem tagadhatjuk meg vagy becsülhetjük alá azt az üdvrendi összefüggést, amely az ószövetségi és újszövetségi Isten Népe között fennáll, ahogyan azt Péter apostol is látta és megvallotta. Hisz ebben az értelemben is adósai lettünk a zsidó népnek hazánkban. Végső soron ugyanis a «remény Istenéről» való beszédünk hitele szemközt egy olyan reménytelen borzalommal, mint Auschwitz, mindenekelőtt azon nyugszik, hogy számtalan ember volt, zsidó és keresztény, akik Istent még egy ilyen pokolban is és egy ilyen pokol megtapasztalása után is újra és újra nevén hívták és szólították.34

Auschwitz után a teológiának emlékeznie kell a hitre és a reményre, amely a legszörnyűbb borzalom poklában is élt. Ez az emlékezés, az ember elpusztíthatatlan Istenhez láncoltsága a történelemben, egészen új tapasztalatot, értelmet és mélységet ad az Istenről és a Jézusról való beszédnek. Pinchas Lapide joggal mondja tehát: „Csak Auschwitz után kerül sor, ahogyan én ezt nevezném, Jézusnak egy újra emberré levésére a keresztényeknél, mégpedig egy a vere homo-ra, a valódi emberre való hangsúlyeltolódás által, egy olyan korban, amikor oly kevés a kétlábú valódi ember; Jézus tehát ideális ember lesz. A zsidóknál pedig csak most jön ki Jézus az egész középkor polémiájának poklából, s tér vissza a zsidósághoz, hazájába. Jézus testvér végre hazatér mint embertárs, mint zsidó-társ, mint Izrael gyermeke...35

 

3.3 AZ EMLÉKEZÉS MINT A JÖVŐ ZÁLOGA

Az emberi szenvedés parttalansága tehát kihívást jelent az öröm, a béke és a remény Istenéről beszélni szándékozó hívőnek – különösen akkor, hogyha a borzalmak egy túlélőjével áll szemközt, egy olyan emberrel, aki magán, létén viseli az emberi gonoszság beléje sütött és eltörölhetetlen pecsétjét. Itt nem valami tárgyi kérdésről kell beszélni valakinek, hanem a szemébe kell nézni a másiknak, s engedni őt, a túlélőt, megszólalni. Az emberben felkiáltó, felsóhajtó fájdalom pedig bizonyos szempontból locus theologicus lesz. Igen jól ragadja ezt meg K. Rohmann, aki így ír:

A zsidó szenvedéstörténet túlélője nem együttérzést akar. Sokkal inkább beemel bennünket a zsidók és keresztények gyakorlati ökumenéjében az egy remény koalíciójába, amely számára is több, mint puszta posztulátum; sokkal inkább – még ha csak látomásszerűen is – előlegezett valóság. A győztes, de elgyötörtségének nyomait magán viselő Krisztusra vetett pillantás arra képesíthetné és kellene, hogy képesítse a keresztényeket, hogy megértsék azt, aki szüntelenül emlékezni fog a Holokausztra, és mégis megmarad, és mégis mosolyog”.36

A közös emlékezés tehát nemcsak fejhajtás, nemcsak bocsánatkérés és kiengesztelődés, hanem egyszersmind a remény útja is.37 A reményé, hogy az emberi gonoszságnak a Mindenható korlátot, határt szab, hogy a történelem egyedül az ő kezében nyugszik38; hogy túl minden borzalmon és szörnyűségen, az ember, akinek nevét az Úr a tenyerébe írta, mégis mosolyoghat.

Mózes első könyvében van egy személy, akinek a neve a mosolyból ered – Izsák az. Különös, hogy pont az ő neve beszél mosolyról39, hisz ő az, akit apja egészen a végső, teljesen elégő életáldozatig, görögül holokauszton-ig vezet, s csak az utolsó pillanatban menekül meg attól. Auschwitz egyik túlélője, Ellie Wiesel megragadja Izsák, az első túlélő nevének mélységét, szépségét, és így ír: „Miért visel Izsák, tragikus sorsunk ősképe, egy ilyen oda nem illő nevet, egy nevet, amely nevetést jelent és nevetést vált ki? Ez az ok: mint első túlélő, tanítja a jövendő zsidó történelem túlélőit, hogy lehetséges egy életen át szenvedni és kétségbe esni, és mégsem lemondani a mosoly művészetéről. Biztos, hogy Izsák soha nem feledi el ama történés borzalmát, amely fiatalságának véget vetett. Mindig emlékezni fog a Holokausztra, és az megjelöli őt az idők végezetéig. Ám mégis képes mosolyogni, és mosolyog is. Mégis.40

 

ZÁRSZÓ GYANÁNT

A bevezetésként említett teaházi beszélgetésben elmesélhettünk két, nagyanyánktól örökölt történetet: az egyik Barnáékról szólt, a monostorapáti zsidó kereskedőékről, akiket származásuk miatt elhurcoltak; a második pedig egy olyan bujkáló családról, amely ugyanebben a színmagyar és (egy lélek híján) színkatolikus faluban keresett menedéket. Az ő vesztüket az okozta, hogy egy péntek este, a családi imádság alkalmával elfelejtették befüggönyözni-bezsalugáterezni az ablakaikat, s valaki meglátta őket a meggyújtott gyertya mellett, ima közben.

A tudósok papírjai, a közéleti szereplők szónoki hordói mellett el lehet vitatkozni arról, mi volt, milyen is volt a holokauszt. Egyesek egyenesen megkérdőjelezik magát a tényt is. De erre csak azért kerülhet sor, mert nem emlékezünk. Ha valaki a maga szélsőséges nézetével megkeres engem, én meg tudom kérdezni tőle: „Mondhatsz akármit, tagadhatod a holokausztot, csak előbb egyet mondj meg nekem: hol vannak Barnáék? Én miért nem ismerem azokat, akiknek nagyszüleim oly sokat köszönhettek gyerekkorukban, s akikről annyi jót hallottam? Miért nincsenek itt közöttünk?” S persze ugyanígy megkérdezhetem, hol van dédanyám-dédapám háza, élete munkája, hol van nagyapám sógora, édesapám unokatestvére, hová lettek a jobboldali és baloldali diktatúrák egymásutánjában? Ez az én történelmem, és ez a történelem számomra többet jelent, mint az entellektüel hidegségével (és olykor fensőbbségességével) vitatkozók csodás érvei. Bennem él egy történelem, a legyőzöttek történelme. Nem emlékszem rá, hogy nagyanyámtól hallottam volna meséket, de arra emlékszem, hogy szünet nélkül mesélt a családról, a múltról, a megélt időről: a magyar kronoszba foglalva az ő, de most már helyesebb azt mondanom, a mi hol fájdalmas, hol reményteljes kairoszunkról. Számomra nagyanyám és nagyapám arca a történelem arca.

Ez a történelem pedig ott szunnyad minden magyar családban. Nincs olyan magyar emberi közösség, amely ne érintkezett volna egzisztenciálisan, gyilkosként vagy áldozatként a Holokauszttal, és természetesen a kommunista diktatúrával is. Ám felépült (előbb a zsarnokság, majd a távlatoktól, önmagán-túlitól rettegő fogyasztói társadalom borzalma ez) a felejtés kultúrája: ne beszéljünk róla, mert veszélyes! Sok nagyszülő bizonnyal azt hitte, hogy veszélyes rájuk, a családra, az unokákra nézvést, jobb, ha a jövő nemzedékek nem tudnak semmit. Mára azonban világossá vált: a diktátorra, az elnyomóra, a gyilkosra nézve veszélyes ez az emlékezet és emlékezés. Azért veszélyes, mert nem engedi meg, hogy megíródjon és rögzüljön a győztesek történelme. Ragaszkodik hozzá, hogy a szenvedő krisztusi történelem tárja fel önmagát mindenkiben, mindenhol és mindenkor.

Illyés írja drámai erővel: „ahol zsarnokság van, / minden hiában, / e dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű, // mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál”. A legyőzött, az elnyomott, a meggyalázott ember keserves felismerése ez. Csakhogy Krisztusban van egy út: a memoria passionis, amely valójában nem más, mint a spes resurrectionis. Aki nem emlékezik, annak a története véget ér nagypéntek keresztjénél, ahol győztek a zsarnokok, minden időkre hihették, hogy diadalmaskodtak. Aki azonban emlékezik, az már tudja Pilinszky igazságát: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszűnhetett dobogni szive. / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die”.

Mi, keresztények, valljuk, hogy föltámadt Krisztus. Nem eltörölte, hanem örök emlékezetbe rögzítette a múltat: kezén, testén ott van a szegek, a kereszt nyoma. A szenvedés megjelöl, s ezt a jelet a jó győzelme sem szünteti meg. A seb – még ha fénybe öltözik is – megmarad. Emlékezni annyit tesz, mint mégsem feladni, megadni önmagunkat, mint mégsem meghajolni a rossz, az erőszak, a diktatúra előtt. Emlékezni annyit tesz, mint remélni, remélni minden ellenére, remélni az örök Úrban. E. Wiesel szavával élve: mosolyogni, mégis mosolyogni, hisz ez a remény utolsó fegyvere – de ebben a reményben egyek vagyunk, zsidók és keresztények, az örök Isten gyermekei.

 

TÖRÖK CSABA

 

1 A cikk az Ökumené c. folyóiratban megjelent írás javított változata: Miért kell emlékeznünk? In: Ökumené 18 (2011/2), 31-41.

2 A klasszikus antropológia ismerte az értelem-akarat kettős fakultására építő emberkép mellett az értelem-akarat-emlékezet hármasára alapozót is. Ez utóbbi a keresztény lelkiség számtalan szövegében megmutatkozik.

3 Szent Ágoston, Conf., X, 8, 15; itt Hippo püspöke még hozzáteszi: „Lám az emberek elmennek, hogy megcsodálják a hegyek ormait, a tenger hatalmas hullámait, a szélesen hömpölygő folyókat, az Óceán partjait és a bolygók pályáját, és önmagukat hátrahagyják.”

4 Vö. art. Emlékezet, in: Révai Nagy Lexikona, vol. 6, Budapest 1912 (hasonmás kiadás: Budapest 1991), 469k,469.

5 Ld. Michel, O., art. μιμνήσκομαι, in ThWNT IV, 678–687.

6 Vö. 1Móz 8,1; 29,19.

7 Vö. 1Móz 9,15–16; 2Móz 2,24; 6,5; 3Móz 16,42; Ez 16,60; 2Makk 1,2.

8 Vö. 2Móz 32,13; 5Móz 9,27.

9 5Móz 5,15.

10 5Móz 26,5.

11 5Móz 26,9–11.

12 5Móz 9,7.

13 Zsolt 51,5.

14 Mt 26,75.

15 Vö. Jn 2,22; 12,16.

16 Vö. 1Kor 4,17; 11,2.

17 Rövid, de adatokban gazdag és célratörő összefoglalást találhatunk: Pié-Ninot, S., La teología fundamental. „Dar razón de la esperanza” (1Pe 3,15) (Agape 7.), Salamanca 20014, 336–401.

18 Értékes katolikus teológiai összegzést ad a Szent Három Napról mint hitünk középpontjáról: Balthasar, H. U. von, A három nap teológiája, Budapest 2000.

19 A hivatalos katolikus álláspontot ld.: A Katolikus Egyház Katekizmusa (Szent István Kézikönyvek 6.), Budapest 2002, 1322–1419 cikkelyek.

20 Jézus Húsvétjának értelmezései nem egyöntetűek, a szinoptikusoknál világos, hogy széder-estről van szó az Utolsó Vacsora megülésekor, János azonban másként kronologizálja a történéseket. Mindazonáltal Jánosnál válik a legnyilvánvalóbbá, hogy – függetlenül attól a kérdéstől, hogy az Utolsó Vacsora széder-est volt-e, vagy sem – Jézus Húsvétja csakis a zsidó Húsvét távlatában értelmezhető esemény. Ezzel a kérdéssel bővebben foglalkoztunk következő írásunkban: Török, Cs., Húsvét előtt és után. A zsidóság és az első keresztények közötti feszültség, in Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyv 2009 (szerk. Szécsi, J.), Budapest 2009, 301–311.

21 A kérdésről ld. többek között: Lafont, G., A katolikus egyház teológiatörténete, Budapest 1998, 405–408 („A történeti és politikai gondolkodás ekkleziológiai hatása”), 484–494 („Megújuló időtapasztalat”); Ruggieri, G., Kirche und Welt, in Handbuch der Fundamentaltheologie (szerk. Kern, W. – Pottmeyer, H. J. – Seckler, M.), Bd. 3 (Traktat Kirche), Tübingen – Basel 20002, 199–214 (különösen is § 2: „Das Verhältnis von Kirche und Welt in der Geschichte”, ill. § 3: „Die Kirche – Lenkerin der Welt?”).

22 Ld. az auditus temporis és az auditus alterius, illetve az idők jelei kategóriáját a zsinati teológiában!

23 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium, nr. 9.

24 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes (= GS), nr. 2.

25 GS 44.

26 Uo.

27 II. János Pál, Tertio Millennio Adveniente, apostoli levél a 2000. év jubileumának előkészítéséről, 1994.XI.10 (magyarul: Budapest 1995), nr. 33.

28 Nemzetközi Teológiai Bizottság, Emlékezet és kiengesztelődés. Az egyház és a múlt bűnei, 2000.III.7. (magyarul: Budapest 2000), Összefoglalás.

29 Metz, J. B., Glaube in Geschichte und Gesellschaft. Studien zu einer praktischen Fundamentaltheologie, Mainz 19925, 177. Magyarul: Uő., Szenvedéstörténet és megváltástörténet, Budapest 2005. Ld. még Uő., Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban, Budapest 2008.

30 Ézs 53,2-3.

31 Vö. Arens, E. – John, O. – Rottländer, P., Erinnerung – Befreiung – Solidarität, Düsseldorf 1991.

32 „Landschaft aus Schreien“. Zur Dramatik der Theodizeefrage (szerk. Metz, J. B.), Mainz 1995.

33 Vö. Metz, J. B., Kirche nach Auschwitz. Mit einem Anhang: für eine anamnetische Kultur, Hamburg 1993.

34 Nr. IV, 2; idézi: Waldenfels, H., Kontextuelle Fundamentaltheologie, Paderborn – München – Wien – Zürich 20003, 169.

35 Idézi: Küng, H., Existiert Gott? Antwort auf die Gottesfrage der Neuzeit, München 19782, 13k.

36 Idézi: Waldenfels, H., Kontextuelle Fundamentaltheologie, 423.

37 A remény teológiájának klasszikus megalapozását megtalálhatjuk: Moltmann, J., Theologie der Hoffnung, München 1964.

38 Vö. II. János Pál, Emlékezet és azonosság, Budapest 2005.

39 Vö. 1Móz 18,9-15; 21,1-7.

40 Wiesel, E., Adam oder das Geheimnis des Anfangs. Brüderliche Urgestalten, Freiburg i. Br. 1986, 101.

37 A remény teológiájának klasszikus megalapozását megtalálhatjuk: Moltmann, J., Theologie der Hoffnung, München 1964.

38 Vö. II. János Pál, Emlékezet és azonosság, Budapest 2005.

39 Vö. 1Móz 18,9-15; 21,1-7.

40 Wiesel, E., Adam oder das Geheimnis des Anfangs. Brüderliche Urgestalten, Freiburg i. Br. 1986, 101.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.