egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

BEVEZETŐ

2013 nyarán negyedik zarándokutamra ismét Spanyolországba, a Szent Jakab útra készültem, amelyet sokan csak El Caminónak hívnak. Vajon mi az az erő, amely ismét arra késztetett, hogy több mint 600 km-t gyalogoljak 55 évesen, nem túlzottan komoly előedzettséggel? Magamnak is gyakran megfogalmaztam a kérdést, mikor végre elindultam.

A kedves olvasó bizonyára tudja, hogy Spanyolország észak-nyugati nagy városa, Santiago de Compostela, Galícia fővárosa, a Szent Jakab út célpontja, ahova a zarándokok évszázadok óta Róma és Jeruzsálem mellett szívesen gyalogolnak, legújabban már kerékpároznak is, de lehet találkozni egyszer-egyszer lóháton igyekvőkkel is. Régebben a katolikusok, majd a protestánsok járták az utat, manapság már sokkal széleskörűbb az út iránti érdeklődés. Sokan az egyéni zarándoklást tartják a legmegfelelőbbnek, de ennek ellenére több jó példát is mesélnek a zarándoktársak, amikor egyszerre mentek többen, több vallás, kultúra képviselői, s az út során hitet tettek egymás egyéniségének, szellemiségének az elfogadásáról, egymás tiszteletéről. A zarándokok tehát eredetileg gyalogosan tették meg a hatalmas utat, közben nélkülöztek, az út gyötrelmeitől szenvedtek, reménykedtek, hogy annyi testi kín után Istenhez intézett kéréseik meghallgatásra találnak. A Szent Jakab utat 1993-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Három euro centen is megtalálható Santiago de Compostela katedrálisa, amely a zarándoklás célja, fénypontja. Számomra újra és újra lenyűgöző, hogy a Santiago de Compostelába tartó legismertebb út a francia St. Jean Pied de Portól szinte nyílegyenesen megy Keletről Nyugatra. A zarándoklás alatt tapasztalni lehet, hogyan épültek először templomok az út mentén, hogyan alakult ki a település körülöttük. Az út során a zarándokok az út köveit, hídjainak köveit lépéseikkel mélyítették évszázadokon át. Amikor ezeken a lépésektől homorúvá vált köveken lépdeltem, minden esetben a korábbi évszázadok erre járt zarándok elődeimet képzeltem el. Ehhez segített a templomok, múzeumok egykori zarándokainak ábrázolása, akik rendszerint sebes lábaikat mutatják. Könnyű őket elképzelni, hiszen napjainkban is az egyik próbatétel a hosszú úton, hogy az ember lába mennyire bírja azt.

A korábbi zarándoklataimat a családomért, ismerőseimért ajánlottam föl. Saját magam egyfajta kihívást éreztem az útban. Korábbi gerincműtétem után tudom-e a hátizsákot cipelni a hátamon, képes leszek-e teljesíteni a nem könnyű távot? Természetesen emellett egyfajta spirituális igény, ismeretszerzés, a csodálatos keresztény és más kulturális emlékek megismerése, közösségkeresés, kalandvágy vitt az útra. „Mindenki a saját útját járja” –mondogatjuk gyakran az úton. Nincsenek sablonok, mindenki másképp éli meg a saját útját. Engem is valamikor kizárólag a „létfenntartásomért” való küzdelmem kötött le. A nyári hőségben, fáradtan tovább tudok-e egyáltalán nem menni, hanem mindössze lépni, ez volt számomra akkor a legfontosabb. Máskor pedig pihentebben a magányos gyaloglás adta helyzetben saját magam érzéseivel, gondolataival tudtam foglalkozni, közben rácsodálkoztam a sok-sok keresztény emlékre, az út menti keresztekre, a kőhidakra, a zarándoklás nélkül soha meg nem pillantható kis templomok rejtette nagy belső csodákra, kisebb múzeumok értékeire. A zarándoklás igen baráti közösségét is könnyűszerrel meg tudtam tapasztalni már sokszor napközben a gyaloglás során is, a rövidebb-hosszabb együtt gyaloglásokkor, de az útszéli kiskocsmák, „bárok” pihenőhelyeinél, illetve esténként a zarándokszállás adta alkalmi találkozásokkor, a „világmegváltó” beszélgetéseink, közös imáink során. Az út olyan, mint az élet: találkozásokból és elválásokból áll. Mély gondolatokat cserélünk, kitárulkozunk, azután van akivel soha nem találkozunk, másokkal pedig az út során vagy később újra és újra összefutunk.

Amikor elhatároztam, hogy 2013-ban is belevágok a zarándokútba, a negyedikbe, úgy éreztem, hogy 55 évesen is mennem kell. Utam célját sajnálatosan könnyen megtaláltam. Azt Magyarország belpolitikai helyzete tette aktuálissá. Elhatároztam, hogy 2013-ban Magyarországért zarándoklom, olyan Magyarországért, ahol hétköznapi érték a szabadság, egyenlőség, testvériség.

 

BELPOLITIKAI HELYZETKÉP

Hogy a kedves olvasó megértse, miért is tartottam fontosnak zarándoklásomat, amelyet idén Magyarországért ajánlottam föl, szükséges megismertetnem azzal, hogyan látom ma szeretett hazám helyzetét. Problémacentrikusan fogok szólni. A sok értéket, a jót is érzékelem, de engedje meg az olvasó, hogy ezúttal a legfőbb gondokat soroljam. Mindezeket abból az előadásomból idézem, amelyet nyár elején Washingtonban, a kongresszus épületében tartottam.

Magyarországon az 1989-es demokratikus átmenet óta egyre erősebben jelenik meg a szélsőjobb, nem csak ideológiájával, de tevőleges cselekvéssel is. 2010-től a Magyar Parlamentbe önállóan bejutott a szélsőjobb pártjaként a „Jobbik”, amelynek jelenleg 18 %-on áll a népszerűsége. A magyar szélsőjobb sokféle szerveződésből áll. Döntő többségükre jellemző a demokráciaellenesség, az antiszemitizmus, a cigánygyűlölet, a homofóbia, a bevándorlóellenesség, az idegengyűlölet, az anticionizmus, az Amerika- és Európa ellenesség. Ugyancsak jellemző rájuk az elvesztett magyarországi területek visszaszerzésére való törekvés, a militáns mentalitás megerősítése, a nacionalizmus, a kizárólagosságra törekvés, az intolerancia, a jó magyar hamis mítoszának a terjesztése.

A magyarországi emberek egy része máig nem heverte ki az egykori felelőtlen országvezetők rossz döntéseiből adódó 20. századi területvesztést, illetve azt, hogy országhatárokon túl maradtak rokonai. Könnyű ezért meglovagolni a populista vezetőknek ezt a nagy frusztrációt. Az egyik legsúlyosabb problémánk ma az, hogy a demokrácia az elmúlt 23 évben képtelen volt átfogóan kezelni a cigányok helyzetét. A gazdasági válságban ők azok, akik legkevésbé tudják korábbi életfeltételeiket megtartani. Védtelenként könnyen válnak a szélsőjobb célpontjává. Megfélemlíti őket a paramilitáns Magyar Gárda és annak különféle variációi felvonulásokkal, erődemonstrálással.

A szélsőjobb gyakran a valós társadalmi problémák egy-egy részelemét nagyítja föl, azonban azok megoldására embertelen, populista, hamis választ ad. Érzelmi ráhatással a kiszolgáltatott, reményt vesztett embereknek könnyen tud látszólagos menedéket nyújtani. A fokozódó elszegényedést és a napi megélhetési gondokkal küzdő embereket felhasználva a problémákért hamis módon egyes csoportokat, személyeket tesz felelőssé, ezzel szítja ellenük a gyűlöletet. Ide tartoznak a zsidók is. A szélsőjobb egyik képviselője a Magyar Parlamentben már odáig ment el, hogy a zsidó származású képviselőkről nyilvántartás készítését indítványozta, a másik jobbikos képviselő pedig a holokauszt tényét kérdőjelezte meg.

A szélsőjobb már nem „csak” származási alapon üldöz népcsoportokat. Az ellenük föllépőket a korábbi verbális inzultálások után már fizikailag is bántalmazza. Engem is mint a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökét egy antifasiszta tüntetés után 15-20 fős szélsőjobbos fiatal banda támadott meg a múlt év őszén.

Szélsőjobb számos országban létezik, de más országokban a kormányok legtöbbször igyekeznek mindent megtenni annak visszaszorítására. Magyarországon sajnálatosan nem ez a helyzet. Azt tapasztaljuk, hogy a kormánypártok nem hogy nem határolódnak el a szélsőjobbtól, hanem ezer szállal kötődnek hozzá, sok esetben a szélsőjobb programját valósítják meg. A kétharmados többségben lévő kormánypárt ahhoz a két világháború közötti horthysta ideológiához kanyarodott vissza, amely meghozta a zsidótörvényeket, amely az egykori elcsatolt területek visszaszerzéséért küzdött, amikor a kis Magyarország tragikomikus módon hadat üzent az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak. Ez a fasizálódó politika sodorta bele Magyarországot Hitler oldalán a II. világháborúba.

1945-ben Magyarországot az antifasiszta koalíció fölszabadította. Amíg a humanisták, az antifasiszták szerte az országban ezt ünnepelik, addig a mai Honvédelmi Minisztérium azokat a magyar katonákat dicsőíti, akik Hitler oldalán harcoltak.

Az Orbán-kormány kétharmados többségével egy tekintélyelvű rendszert hozott létre, ennek következtében lebontja a jogállamot, az alkotmányt pillanatnyi érdekei szerint folyamatosan módosítgatja, jelentősen korlátozza a sajtószabadságot. A közoktatás rendszerét visszaállítja a két világháború közötti időre. A jelenleg regnáló kormány megteremtette az állami korrupció kereteit. Szűk családi, baráti körbe kerülnek az állami javak, miközben a társadalom nagy része kirekesztődik a közszolgáltatásból. Jelentősen növekszik a mélyszegénység. A szegényeket a kormány nem segíteni igyekszik, hanem helyzetüket kriminalizálja. Jellemző, hogy eközben a miniszterelnök hobbijának megfelelően költséges futballstadionok épülnek az országban, az egyik éppen a miniszterelnök vidéki háza mellett néhány méterre.

A mai magyar kormány dicsőíti az egykori szélsőjobboldali, antiszemita parlamenti képviselőket. Felhasználja és kihasználja a keresztény egyházakat, miközben a vallásszabadságot jelentősen szűkíti. Olyan személyeknek ad állami kitüntetést, akik antiszemiták, a szélsőjobb ismert képviselői.

Horthy Miklós szellemében hoz létre szimbólumokat, utcanévtáblákat cserélget, elbontja az I. köztársaság miniszterelnökének szobrát, a Horthy-korszak idejének mintájára még a Parlament környékét is visszaalakítja. Le akarja bontani a szovjet hősi emlékművet, miközben náci típusú rendezvényeket támogat. A kormánypolitika elveszi a teret az önszerveződő társadalom elől, kívülről és felülről beavatkozik a civil életbe, a szakmai szervezetek munkájába. Legyengíti a civil szervezeteket, azokat elsorvadásra készteti. Különösen igaz ez az antifasiszta szervezetek munkájának anyagi ellehetetlenítésére. Rátelepszik a kultúrára, színházi vezetőnek szélsőjobboldali, antiszemita személyeket nevez ki. Az államhatalom demokráciában szokatlan mértékben az élet minden fontos területére kiterjedt. A kormányfő karizmatikus legitimációja ugyan még nem szilárdult meg, de politizálását nem a nyilvánosság előtti egyeztetések és kiigazítások jellemzik. A kormánypárt jelentős, nyomasztó médiatúlsúllyal rendelkezik.

A Magyar Kormányra a külpolitikában is az elszigetelődés a jellemző. Aki bírálja a kormányt, azt hazaárulónak, ellenségnek, idegen szívűnek nevezik. Ma már tehát sebesen haladunk a demokráciából egy tekintélyuralmi rendszerbe. Az autoriter Orbán-kormány működésére jellemző a döntések nyilvánosságának a hiánya, a rendszer működése nem ész-okokra, hanem a rendszer és vezetői iránti lojalitásra, nem a szaktudásra, hanem a politikai megbízhatóságra épül. A nácizmus ma már megjelent a magyar politikában, az autoriter hatalomtól megrontott társadalom kezdi elveszíteni védekezőképességét.

A magyarországi politikai csatározások névlegesen a jobb- és baloldal között zajlanak. A választóvonal ma mégsem a jobb- és baloldal között húzódik, hanem a tekintélyuralmi rendszer kiépítését ellenzők és az azt kritikátlanul elfogadók között. A jobbközép és a szélsőjobb között ingadozó politikát a leghatásosabban balról lehet bírálni. Ma már azonban ez kevés. A politikai voluntarizmus és a mindent átható központosítás eluralkodása, a felfokozott érzelmek tartósítása, az állandósult harc, az állandósult „forradalom”, a politika által kijelölt ellenséggel szemben olyan fejlemények, amelyek nem fogadhatók el, és nem hagyhatók jóvá a politikai paletta jobb oldalának jelentős részén sem. Az Orbán rezsim legyőzésére keresni kell az összefogást a demokratikus jobb és bal között, a vallásosak és a nem vallásosak között annak érdekében, hogy megállítható legyen a további szélsőjobbra tolódás.

Magyarországon ma veszélyes időket élünk. Úgy tűnik, a magyar társadalom összetartó ereje nem elégséges ahhoz, hogy megakadályozza az autoritárius politikai rendszerbe való átfordulás megszilárdítását. A diktatúra bevezetésének még nincs meg a társadalmi elfogadottsága, de az egymással versengő politikai értékek helyett az emberek egyre szélesebb körében elfogadottá válik az uralkodó véleményhez való elvtelen igazodás. Ilyen például az is, hogy a megfélemlített, megvásárolt sajtóban egyre inkább erősödik a kormányzati akaratot is „túllihegő” öncenzúrázás.

A kormánypárt nem csökkenő népszerűsége ellenére az autoriter politikai hatalom apológiája egyre növekvő mértékben vállalhatatlan a humanista emberek számára. A polgári demokrácia hívei, az igazán keresztény-keresztyén hívők nem ismerik el a kialakuló tekintélyelvű rendszert sajátjukként. Ebben a szorító helyzetben össze kell fognia egymással a politikai bal- és jobboldalhoz sorolt értelmiségieknek, a vallásosaknak és a nem vallásosaknak, hogy közösen legyenek képesek eleget tenni társadalmi felelősségüknek, és figyelmeztessenek az egyre erősödő demokrácia-deficitre. Ez a feladat sürgető. Különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy az egy év múlva sorra kerülő választások a választási törvény kontroll nélküli önhatalmú, szűkítő megváltoztatása okán a jelek szerint kevés esélyt kínálnak a jelenlegi ellenzéknek ahhoz, hogy leváltsák a kormánypártot.

A huszonegyedik század Magyarországán, az Orbán-kormány, a szélsőjobb nacionalista ideológiáját, a Jobbik által képviselt náci ideológiát tudatosan építi be politikájába és intézkedéseibe. A kormánypárt önmagát nemzeti oldalnak nevezve, kisajátítja a nemzeti gondolatot, nacionalista politikát folytat. Ugyanakkor retorikájában a kormány „szocialistának” tűnő kifejezéseket hangoztat. Nem áll messze a második világháborút megelőző nemzeti szocialista, fasiszta, náci gondolkodástól. Sajnálatosan kell kijelenteni: Magyarország a nácizmus kapujában áll!

A mai Magyarországon nincsen klasszikus értelemben vett konzervatív párt. A demokratikus kiút keresésének előfeltétele tehát a konzervativizmus híveinek, illetve az igazán keresztény hívek leválasztása az Orbán-rendszerről. Orbán politikája a konzervatív, a keresztény eszmények felől nézve sem vállalható. Az autokratikus hatalmi eszközök elfogadhatatlanok, mert megsértik a történelem logikáját: nem engedik érvényre jutni azt, ami a szerves fejlődés eredménye. A kiválóság értékei a szabadság kis köreiből nőnek ki egymáson átívelő nemzedékek munkája révén. Konzervatív, illetve keresztény nézőpontból sem igazolhatók olyan alakok, mint Mussolini vagy Franco, de Haider, Meciar vagy Orbán sem. Így az antifasizmus elérhető közös platform a konzervatívokkal való együttműködésben.

A magyar kormány retorikájában nácizmusellenes szólamokat hangoztat, Orbán Viktor deklarálta: „A Kormány a legszigorúbban fellép minden szélsőséges, rasszista, antiszemita megnyilvánulás ellen... Egyúttal világossá teszi, hogy az ország valamennyi polgárát megvédi az ilyen támadásoktól.” Ez azonban a mindennapokban csupán üres propaganda, hiszen a valóságban egyre több rasszista, antiszemita atrocitásról értesülhetünk, és tanúi lehetünk a szélsőjobboldali tendenciák erősödésének. Az Orbán-kormány érdemben nem tesz a gyűlöletbeszéd elterjedése ellen, és ami ebből következik, szaporodnak Magyarországon a gyűlölet-bűncselekmények.

Úgy látom, hogy nagyon sok tisztességes keresztény testvérem támogatta az Orbán-kormányt, mert az keresztény frázisokkal megtévesztette őket, miközben egy szűk családi-barátok közti meggazdagodást képvisel. Orbán nem hogy nem törődik a szegényekkel, hanem számukra hátrányos intézkedéseket hoz, sok esetben gyűlölködést szít, tudatosan mélyíti a szakadékot magyar és magyar ember között, s a legfontosabb kincsünket, a demokráciát is fölszámolja. Az Orbán-kormány kereszténykedő máza mögött a valóságban egy hatalommegtartó érdek van csupán, semmi több, amely ráadásul a pogány kultúrát is keveri a kereszténységgel. Éppen ezért a látszathitet egy tisztes keresztény embernek nem szabad támogatnia.

 

A NEGYEDIK ZARÁNDOKLÁSOMRÓL

Azért mentem el a negyedik zarándokutamra, hogy a keresztény vallás eszközeivel tiltakozzam a mai magyarországi politika ellen.

Sokat fohászkodtam, imádkoztam, hogy mindez megváltozzék. A katolikus hagyomány szerint kértem a szentek közbenjárását, hogy szeretett hazám, Magyarország érdekében mindez így ne menjen tovább. Hovatovább azok, akik jobban tudnak mozdulni, elmennek itthonról, maradnak a kevésbé tehetősek, azok, akik kevésbé igazodnak el a világ dolgaiban, akiket az Orbán-hatalom még inkább a porba tud alázni.

Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire egyetértettek velem az út során. A világ sok országából jött társakkal találkoztam, és feltűnően sok magyar is zarándokolt az úton.

Amikor megérkeztem Santiagóba, a katedrális egyik mellékoltáránál éppen francia nyelvű mise volt. A pap mint „idegen nyelvűt” igyekezett rögtön befogadni. Zarándoklásom célját megismerve a mise keretében könyörgött Magyarországért, s engem pedig fölkért, hogy magyar nyelven mondjam el a „Miatyánkot”. Igazán szép példáját adta annak, hogy egy adott helyzetben az idegent miként lehet bevonni a szertartásba. Nyilván nagy gyakorlata is volt ehhez, hiszen korábban már megjárta Afrikát, ahol segítette a szegényeket. Egyébként az is érdekes volt, hogy egy zarándokszálláson, ahol megtudták, antifasiszta szervezet vezetője vagyok, az alkalmi zenészek a Ciao Bella partizándalt kezdték játszani, amire sokan bekapcsolódtak az énekbe, és többen táncra perdültek.

Érdekes színfoltja volt zarándoklásomnak, hogy a Látszótér Közösségi Rádió médiatámogatásával a naponta telefonomon elküldött fényképeim és gondolataim fölkerültek a közösségi hálóra1. Érdemes áttekinteni, hogy a gyaloglás nehéz, küzdelmes pillanataiban hogyan vélekedtem zarándoklatomról a képekhez írt soraimmal (a sorok szerkesztés nélküliek):

2. nap: „Zarándokutamra Madridból indultam. A 2. nap végére 48 km-t tettem meg. Nagyon meleg van, 41 fokot mutatnak a hőmérők. Ma reggel másodszor estem el, úgy látszik nagy terhet vállaltam. A jobb karom nehezen mozgatom, a térdemről lejött a bőr, szerencsére azt is be tudtam kötni. Korábbi útjaimon a zarándoklással kapcsolatos múzeumokban is jártam, ahol 600 évvel korábbi festményeken és szobrokon sok esetben a zarándok mutatja, mennyire fáj a lába. Ez összeköt velük, olyan vagyok, mint egy valódi zarándok. Az úton egy-egy napot egy konkrét személynek, vagy körnek ajánlok fel. Az első nap a szüleimé és a családé volt. A mai az ismerőseimé, barátoké – ez egy kemény nap volt. Van egy piros-fehér-zöld szalagom, és a szalagot látva sokan kérdezik út közben, honnan jöttem, ez is módot ad beszélgetésre, egymás megismerésére.”

4. nap: „Kevesebbet haladtam, nagy volt a szintkülönbség. Hívő emberek, amikor Istent keresik, akkor ilyen magasságokban közelinek érzik, gyakorlatilag ez a kép ezt a végtelenséget tükrözi.” „Menet közben sok emberrel kereszteződnek útjaink, találkozások, elválások, sokan segítenek, kedvesek a spanyolok – a képen szereplők is segítettek, megmondták, hogy milyen messze a következő forrás – mivel meleg van, kell a folyadék. Örömmel hallottam, hogy csak 3 km-t kell menni. Ma a 76. km-nél tartok, még 599 van hátra.”

5. nap: „A zarándokszálláson megtaláltam a 4 évvel korábban beírt nevemet, akkor az addigi első magyarként. Azóta 1507-en jártak ott.”

6. nap: „Coca városában az aratást ünneplik a katolikus templomban. Eddig 154 km-t zarándokoltam nagy szintkülönbségekkel. Meg kell küzdeni az eredményért, de utána boldogabbak leszünk.” „Coca várában július 4-én ismét megnéztem a nekem egyik legszebb anya-gyermek alkotást, a 15. századból.”

7. nap: „Sajnos meg kell szakítanom zarándokutamat brüsszeli programjaim miatt. Búcsúkép a buszt várva a cocai várról a reggeli napsütésben. Lezárult idei Caminóm első szakasza. Újra bebizonyosodott előttem: az ember teljesítőképessége hatalmas (a hívők még hozzáteszik: Isten segítségével). Öt évvel ezelőtti magamat idézem a caminós filmemből: „Mindenki a maga útját járja. Érhetünk aranyló búzamezők útkeresztjeihez, de szögesdrótok zárt udvarára is. Rajtunk múlik.”

10. nap: „Gaudival, a híres spanyol építésszel a padon Leónban. Ismét lenyűgöz. Kaptam ma egy kérést otthonról: egy napot zarándokoljak a magyarok egységéért. A holnapot erre szánom.”

12. nap: „Már Galícia! Kapaszkodom az 1300 méteres O'Cebreiróra. Levegőm alig, a 10 kg-os hátizsák alatt ájulni készülök. Lázálmom van? A fadarabot csúszómászónak néztem!” „Sokan giccsesnek tartják a naplementét, én mindig lenyűgözőnek, amely sokszor elgondolkodtat: megtettem-e aznapi céljaimból, amit lehetett...”„Egykori zarándok szobra az oltáron. Közösséget adnak az elődökkel a hasonló testi fájdalmak is.”

13. nap: „Az ősi zarándokutat egykori elődeim léptei is mélyítették.”

14. nap: „Az ősi út szépsége újra lenyűgöz. Kárpótol a sok küzdelemért a gyaloglás során. Többen megkérdezték: érdemes-e Magyarországért zarándokolnom. Minden nép megérdemli sorsát, rajtunk múlik a jövője, nem adhatjuk fel a küzdelmet a szabad, egyenlő, testvéri Magyarországért. Én ezt az utat vállaltam, remélem, sokan tesznek mások is a maguk lehetőségei szerint ezekért a célokért.” „Megérkeztem Portomarinba, már csak 89 km van hátra. Ma 22 km-t zarándokoltam szűkebb családomért is: feleségemért és három gyermekemért.”

15. nap: „Egyik zarándok magyar lány mondta az úton, mikor estére nagyon elfáradt: a nap végére mindig meghalok egy kicsit, de reggel már újra előttem az élet. A képen: az éjjeli sötétséget legyőzik a hajnali napsugarak.”„Miért vagy az úton? – kérdezi Ligondenban a tábla. Nekem könnyű a válasz: a szabad, egyenlő, testvéri Magyarországért zarándoklom. Ebbe belefér, hogy szeretteimért is megyek egy-egy napot.”

17. nap: „Mária nővér segíti a zarándokokat az Arcához vezető úton.” „Toleráns bejárat az arcai templom kertjébe: kapu a gyalogos és a biciklis zarándokoknak.”„A zarándokút árnyoldala: a multik ellepték az utat, a szántóföldön, a falu szélén és már a templomok mellett is automatákat látni.” „Kedvenc ételem reggeli-ebédre a sült polip paprikázva, friss bagettel és csapolt sörrel.” „Santiago határához érve a zarándokok már a megérkezést ünneplik, kereszteket fonnak az útszéli drótkerítésre. Az én keresztem mellé kitettem a nemzeti színű szalagomat is. Lassan a célhoz érkezem, de vajon Magyarország is rátér-e a helyes útra, amely a francia forradalom szellemében szabad, egyenlő és testvéri lesz? Rajtunk, keresztényeken is múlik...”„Santiagóhoz közeledve az eukaliptuszfák illata feledteti a fáradtságot.”

A zarándokutam végéhez közeledem. Felmerül bennem, tudunk-e változtatni eddigi rossz beidegződéseinken? Meg tudjuk-e különböztetni a jó szándékú vezetőinket a rosszaktól? Azt tartjuk-e értéknek, ami a szabadságot jelenti, ami az igazság, ami testvéri? Ami a kereszténység szellemében minél több emberen segít, s nem csak egy családon, egy szűk baráti körön? Santiagóba érve a sok-sok zarándok előd segítségét ehhez is kérem: mi magyarok is ismerjük fel saját nemzetünk érdekeit.” „A Gozo hegy tetején az itt zarándokolt II. János Pál közbenjárását kérem.”

18. nap: „A nagy katedrális kis mellékoltáránál a miséző pap Magyarországért is mondott könyörgést, s velem magyarul elmondatta a „Miatyánk"-ot. A képen már a közös éneklésnél tartunk.” „Az oltár fölött Szent Jakab szobrának a megérintése a keresztényi hit szerint a zarándokok küzdelmes gyaloglása végét, a beteljesülést jelenti.” „Az óriás füstölő lengetése a zarándokok miséjén. Az emlékezet szerint a megérkezettek fertőtlenítésére használták évszázadokon keresztül.”

Emlék az útról: a zarándokok készítette fakeresztnél jártam. Most, hogy lassan vége lesz a caminomnak, önkéntelenül fölmerül bennem: mi okoz örömöt? Ha elérem a célomat, de így az utam is befejeződik a sok-sok élménnyel, még ha az többször küzdelmes is volt, vagy inkább maga az út ad boldogságot?”

19. nap: „Megérkeztem Fisterrába, a magyar zarándokszállásra. A hagyomány szerint az egykori elődeim Santiago után még eljöttek a világ végének tudott helyre, Európa legnyugatibb pontjára.” „A magyar szálláshely konyhájában Magyarország a falvédőn. Közben hallom a beszélgetést a nappaliból, ki miért jött az útra. Sokan azért, mert magánéletük padlóra került – ahogy mondják. Én miért jöttem el negyedszer? Jó a fölütés: mert ez a meggyőződésem, hogy Magyarország is padlóra került.”

A kikötő. Vajon Magyarország hol fog kikötni?” A zarándokok ősi hagyománya szerint elégettem a ruhámból.” „Eldobtam a tengerbe a szülőföldemről velem hozott kavicsot.” „Közösen várjuk Európa legnyugatibb végén a naplementét.” Naplemente idején. A Hold már előbújt a világítótoronynál. Az oszlopon: ’Az én békém uralkodik a Földön”.”

20. nap: „Esti időtöltésem egy különleges caminós pubban, ahol megfér együtt Jézus Krisztus Che Guevarával. A zene pedig többek között nem más, mint az Amúri partizánok.”

21. nap: „Santiago készül arra, hogy holnap, Szent Jakab napján Spanyolország központja lesz. Ekkor van Galícia függetlenségének napja is. Sok fiatallal egy hatalmas tüntetést szervezett 12 civil szervezet és párt.” „Ki mekkora, csak viszonyítás kérdése. Hatalmas fiesta bábuk előtt állok a katedrálisban.” „Az esti több halálos áldozattal járó vonatbaleset miatt elmaradt a hagyományos tűzijáték a katedrális előtt. Bontják a pirotechnikai elemeket.”

22. nap: „Ünnepi nagymise Szent Jakab napján a santiagoi katedrálisban.” A mise liturgiája szerint kezet fognak egymással a résztvevők: ’Legyen békesség köztetek mindenkor!’.”

24. nap: „Hazafelé. A madridi metrólejáró is alacsony, mint ahogy az ágyak is rövidek voltak.” „A Pradóban ismét megnéztem egyik kedvenc Goya festményemet, amely az önkénnyel szembeni kiállás bemutatásának remekműve. Írom ezt akkor, amikor Budapesten a MEASZ-ban éppen Ságvári Endre mártírhalálára emlékeznek, s azon részt vesz mártír miniszterelnökünk, Nagy Imre unokája is. Ilyen időutazásokat tudunk bejárni egy pillanat alatt mindazokkal, akik a humánumot képviselték a múltban, képviselik a jelenben és a jövőben is. Viszont rajtunk, az élőkön múlik, milyen lesz hazánk. Ne hagyjuk elveszni!”

25. nap: „Fölszállt a gépem Madridban. Nemsokára hazaérek egy hónap után. Több mint 600 km-t gyalogoltam negyedik zarándokutamon. Előfordult, hogy egy nap 13 óra alatt 44 km-t mentem. Sok ismeretlen segített, akikre hálával gondolok. Sok barátom lett, sokan helyeselték utam célját. Az úton szerzett sebeim mára begyógyultak. Remélem hamarosan édes hazám sebei is múlttá válnak. Kelt Budapest felé a repülőn.”

Zarándokutam során Hospital de Órbigo nem csak azért volt kedves városka számomra, mert Spanyolország egyik leghosszabb, legrégebbi középkori kőhídja található ott, nem csak azért, mert lovagrendem, a Jeruzsálemi Szent János-lovagrend gazdasága is ott volt, mindenütt láthatóak a településen lovagrendem amalphi keresztjei, hanem azért is, mert zarándoklásom megerősítő üzenetére bukkantam ott. A plébánia által fönntartott albergue (zarándokszállás) Karl Leisner nevét viseli. Az ő életútja, antifasiszta kiállása példát adhat napjaink szükséges ellenállására is. A történelem sajnálatosan már bizonyította, a fasiszta gondolkodás előbb még lopódzik, „csak” beszédben, csak jelképekben, de ahogy egyre inkább erősödik, nem kímél egy „magukfajtát” sem, de azokat sem, akik kritikával illetik, akik ellenállnak neki. Karl Leisner 1915-ben született Németországban. Gimnazista korában csatlakozott a katolikus ifjúsági mozgalomhoz. 1939-ben diakónussá, szerpappá választották. Hitler-ellenes kijelentései miatt a Gestapo 1939. november 8-án letartóztatta. Börtönbe vetették, majd a sachsenhauseni, később 1940 decemberében a dachaui koncentrációs táborba szállították. Itt nem várt dolog történt. Az ott raboskodó francia fogoly, Gabriel Piguet püspök a halálosan legyengült Karl Leisner diakónust 1944. december 17-én a 26-os számú blokkban, a veszély ellenére pappá szentelte. Az új pap első és egyetlen szentmiséjét 1944-ben István-napon tartotta meg. Élete utolsó heteit egy München melletti tüdőszanatóriumában töltötte, ahol 1945. augusztus 12-én hunyt el. II. János Pál pápa 1996-ban boldoggá avatta.

 

EPILÓGUS

Zarándokutam befejezése egybeesett Ferenc pápa brazíliai látogatásával. Már zarándoklásom idején is imádkoztam érte: legyen ereje és lehetősége céljait megvalósítani. Nem csalatkoztam benne, amikor hazaérve a napilapokban arról olvashattam, hogy Ferenc pápa a gazdagok nagyobb felelősségvállalására és az egyenlőtlenségek csökkentésére szólította föl a világot. A szolidaritás kultúrájának szükségességéről beszélt az önzés, az invidualizmus helyett. „Soha ne fáradjunk bele abba, hogy egy jobb, igazságosabb világért dolgozzunk!” – mondta . Vajon Magyarországon a katolikusok meghallják-e a Szentatya szavait? Idősebbként is képesek vagyunk-e a nagy változtatásra, vagy eltoljuk a felelősséget magunktól? Az ifjabbakban mindenesetre bízhatunk. Nemrég, augusztus elején volt lányom nászmisés esküvője. A fiatalok maguk választották az evangéliumot, amely így hangzott:

Jézus azonban magához hívta őket és így szólt: ’Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.’”(Mt 20, 25-28)

Hanti Vilmos

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.