egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

 

A végzetesen megosztott, a nemzeti múltat (sem a távolit, sem pedig a közelit) valójában nem ismerő és krónikus identitáskrízisben szenvedő magyar társadalom számára semmi nem fájdalmasabb, kegyetlenebb, mint a múlttal való szembesülés. Ez a társadalom ugyanis irtózik a valóságtól; láz- és vágyálmokban kíván élni. A saját maga által szépnek és paradicsominak elképzelt és felépített imaginárius múlt valóságában érzi jól magát; oda menekül a számára élhetetlen jelenből. Elsősorban azért, mert a jelen csak a saját maga tehetetlenségével szembesíti. Cselekvés és alkotás helyett ugyanis folyamatosan csodára, Messiásra és irányításra vár. Nem véletlen, hogy gyűlöli a tehetséget, az eredetiséget, a tudást, az önállóságot, a kezdeményezést. Ha teheti, megöli. Ugyanakkor osztozni kíván minden általa gyűlölt személy (többnyire külföldön, idegenben elért) sikerében; és osztályrészt követel magának belőle. Magát (egyénileg és kollektíve is) minden alól felmenti. A sikertelenségek, kudarcok, szerencsétlenségek okát mindig másokban keresi. Ezért is lételeme a bűnbakképzést. Ehhez társul a beteges kivagyisága, amely alapvetően az irreális és irracionális önismeret, helytelen önértékelés terméke. Egyben pedig arra is hivatott, hogy elfedje a gyávaságot, a megalkuvásra és a meghunyászkodásra való nagymértékű hajlandóságot.

Ebben a társadalmi és mentális kontextusban Szabó Gyula elemzése és dokumentumgyűjteménye a felejtést és a felelősség alóli kibúvást lehetetleníti el. Szembesít. Hiszen „a múltat megszépíteni, elhallgatni nem szabad – írja Adriányi Gábor a kötet ajánlásában –, mert az a maga nyers valóságában visszaköszön. Akkor azonban nincs köszönet benne!” (8. o.). Bevezetőjében maga a szerző válaszolja meg a kérdést, hogy miért is választott témája a Pápai Magyar Intézet (PMI)? „Azért – írja –, mert a Magyar Katolikus Egyház ‘elit’ rétege itt tanult. Ezekből az emberekből többnyire magas rangú püspökök, teológiai professzorok, egyéb fontos egyházi tisztséget betöltők kerültek ki. Ennek következtében a Rómában végzettek meghatározták, és ma is meghatározzák a Magyar Katolikus Egyház arculatát. Fontos tehát, kik ők, miért és hogyan jutottak Rómába, milyen megbízatással, feladattal látták el őket, majd onnan hazakerülve tulajdonképpen melyik urat is szolgálták” (9. o.).

A szerző két meghatározó forrásból, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) iratanyagából dolgozott. Töredékekből kényszerült koherens képet alkotni, mivel az 1970-es, de különösen az 1980-as évek dokumentumainak jelentős része 2050-ig, illetve 2070-ig titkosított. „A cél feltehetően az – írja a szerző –, hogy kihaljon az a nemzedék, amelyek esetleg erkölcsileg vagy jogilag felelősségre lehetne vonni. Mindez alapvetően bebetonozta a Magyar Katolikus Egyház személyi állományát, szemléletét, az állam iránti kiszolgáltatottságát, szervilis magatartását” (9. o.). Ez gyakorlatilag megtörtént. Az egyházak ma pusztán eszközök a politikai hatalom kezében, amely nélkülük dönt az őket érintő kérdésekben (lásd pl. a kötelező hit- és erkölcstan bevezetése). A pénz és a hatalom által létrehozott érdekközösség olyan erős, hogy a szereplők – egykori pártvezetők, titkosszolgálatok magas rangú vezetői, hírszerző tisztjei, beépített ügynökei, egyházi vezetők, vatikáni politikairányítók – közül senki nem tolakodik eleget tenni a szerző felszólításának, és elmondani véleményét a tárgyban. Tényfeltárás helyett sokkal inkább eltussolás, mutyizás, maszatolás folyik.

Ami a dokumentumok (lásd 171–385. o.) elemzésén alapuló kötet tartalmát illeti, a szerző korszakokra és témákra bontva ismerteti kutatási eredményeit. Az első fejezetben a PMI 1953-ig terjedő történetét mutatja be. Kezdetben az intézet a magyar állam által 1927-ben létesített Római Magyar Akadémia (RMA) egyházi osztálya volt. Hátteret (lakás, étkezés, lelki programok) biztosított a pápai egyetemeken tanuló fölszentelt katolikus papoknak. Ennek fejében „a PMI növendékeit és igazgatóját az állam hozzájárulása nélkül nem lehetett Rómába küldeni. Ez volt a középkorból ránk maradt főkegyúri jog” (13. o.). Az államszocialista berendezkedést követően azonban „a Vatikán szakított az addig bevett gyakorlattal. Nem egyeztetett az egyházi részleg igazgatójának személyéről, kinevezéséről az állammal, s egyoldalúan Zágon Józsefet bízta meg” a PMI vezetésével (13-14. o.). Apor Vilmos győri püspök egykori titkára, majd irodaigazgatója, 1953 és 1964 között irányította az Intézetet. Erről az időszakról szól a második fejezet. Az 1960-as évek elejétől már célként fogalmazódott meg a PMI megszerzése. Nem véletlen, hogy az Intézet sorsa fontos részét képezte az 1964-es részleges megállapodásnak, amelyről a harmadik és a negyedik fejezetben olvashatunk. Az ötödik fejezet pedig bemutatja a PMI vezetőit és ösztöndíjasait; azt hogy a Kádár-rendszer miképpen állította vissza és gyakorolta a főkegyúri jogot. Ebből teljesen világosan látható, hogy „szinte kizárólag az állam bizalmát bíró személyek mehettek Rómába. Kádárék a kiutaztatott ösztöndíjasokon keresztül a világegyházat dezinformálták a hazai helyzetről, vagy finomabban fogalmazva folyamatosan egyoldalú képet próbáltak sugallni Rómának” (16. o). „Ne legyenek illúzióink – írja a szerző –: az 1960-as években, sőt még jóval később is, egészen a rendszerváltozásig az állambiztonság nagyon alaposan mérlegelte, hogy kinek ad útlevelet az egyházi személyek közül” (31. o.).

Mindebben nincsen semmi rendkívüli. Lényegében a Ceausescu-rendszer is ugyanezt a stratégiát alkalmazta. Minden esetben eléggé körültekintő és átfogó személyiség- és környezetvizsgálatot folytattak; többnyire az ügynökök révén. Leginkább a bármikor elővehető, és lényegében az illetőt társadalmilag és erkölcsileg megsemmisítő konkrétummal zsarolható, bizonyos társadalmi pozíciókat betöltő személyeket kedvelték. Őket nem csupán információszerzésre, hanem mások manipulálására, befolyásolására, az állambiztonsági érdekek érvényesítésére is felhasználták. Mindezért is fontos és hasznos lenne a keleti blokk állambiztonságai működésének összehasonlító vizsgálata. Ezek a szervek jóval a Vatileaks-botrány előtt pontosan tudták, hogy mind a helyi egyházakban, mind pedig a vatikáni hivatalokban emberek dolgoznak; a maguk esendőségeivel és ambícióival. Szabó Gyula könyvében ez is nagyon jól kidomborodik. Az azonban egyáltalán nem közismert, hogy a román állambiztonság a saját céljai megvalósítására beszervezett és speciálisan kiképzett magyar katolikus papokat (pl. gyulafehérvári teológiai tanárt!) is felhasznált! Nem véletlen, hogy az erdélyi egyházak sem igazán törekednek és jeleskednek a közelmúlt feltárásával. Az ugyanis döbbenetes meglepetésekkel kecsegtet.

A kötet különleges adaléka, hogy a PMI igazgatók sorában megtaláljuk Erdő Péter bíborost, esztergom-budapesti érseket is. Talán az ő életútja tükrözi a legjobban az államszocialista múlt feltáratlan, tisztázatlan és lezáratlan örökségét. Megbízott rektorként ugyanis, 1987 márciusa és szeptembere között, ő irányította az Intézetet. Elmondható tehát, hogy állambiztonsági szempontból egy rendkívül bizalmi pozíciót töltött be. Ez abból is világosan látszik, hogy mind az elődje, Dankó László (1979–1987; „Körmöczi” és „Bajai Péter”), későbbi kalocsai püspök, mind pedig az utódja, Keresztes Szilárd (1987–1988; „Nyiri” és „Keleti”), későbbi hajdúdorogi görög katolikus megyéspüspök, bizonyítottan dolgoztak a BM III/III-as (belső elhárítás) és a III/I-es (hírszerzés) Csoportfőnökségeknek. Érdekes módon erről a megbízásról, amely mindenképpen fontos állomás a karrierjében, Erdő Péter nem igazán beszél, mintha szeretné azt kitörölni az életéből és az emlékezetéből (lásd Hitem: kegyelem, Kairosz, Budapest, 2008, 44-46. old.).

A kötet hatodik és hetedik fejezete röviden vázolja egyrészt az Állambiztonság és a PMI, másrészt pedig a Magyar Népköztársaság és a Vatikán kapcsolatát az 1964-es megállapodás utáni időszakban. Lényeges megállapítása a szerzőnek, hogy „fontos célkitűzés volt, hogy a Rómában végzettek fontos egyházi pozíciót töltsenek be. Belőlük akarták a magyar katolikus egyház meghatározó rétegét felépíteni. Ez a célkitűzésük sikerrel járt. (…) Akik nem tartoztak az állambiztonság körébe, azoknál két szempont érvényesülését követelték meg. Az egyik a politikai lojalitás volt. Vagyis a hivatalos egyházpolitikai irány és a rendszer feltétel nélküli elfogadása. A másik a jellembeli gyengeségek elkerülése” (123. o.).

Az 1964-től 1989-ig húzódó időszaknak jelentős egyházpolitikai eredménye, hogy a Kádár-rendszernek sikerült rendezni a „Mindszenty ügyet”, a Vatikán pedig elégedett volt, mert betölthette az esztergomi érseki széket, és teljessé tehette a püspöki kart. Ebben a vonatkozásban azonban Szabó Gyula véleménye lesújtó. Szerinte „Miklós Imre Lékai Lászlóban megtalálta azt az egyházi vezetőt, aki elvárásainak megfelelően partnere volt az ellentétek szításában. A kis lépések politikája, melyet Lékai László képviselt, nem vezetett sehová sem. Nem tudta az egyházat, a liturgikus kereteket áttörve, bevinni a magyar társadalomba. Azokat a kis közösségeket pedig, amelyek erre képesek voltak (Regnum, Bokor), üldözte. A kinevezés tehát nem a Vatikán győzelme, hanem súlyos veresége volt” (133. o.). Lékai utóda, Paskai László, már egyértelműen az államszocialista rendszer embere volt. A nyolcadik fejezetben tehát joggal teszi fel a szerző a kérdést, hogy megtervezett átmenetről, avagy átmentésről beszélhetünk? Kádár alatt ugyanis a magyar katolikus egyház – erőteljes vatikáni segédlettel – visszalépett a politikai hatalom árnyékába, és ott is maradt. Máig nem képes kilépni onnan. Ebből kifolyólag társadalmi zuhanórepülése nem véletlen, hanem törvényszerű következmény.

A tárgyilagosságra törekvő kötet időszerűségét és fontosságát az adja, hogy a benne szereplő személyek egy része ma is vezető és meghatározó hatalmi pozícióban van. A fiatalabb egyházi hatalmasságok közül pedig többen a kötetben felsoroltak tanítványai, kiválasztottjai, támogatottjai. Egy kőkemény feudális világban, ahol mindennek mértéke a pozíció adta hatalom tisztelete (mert valós tekintély igazából nem létezik), általános a kiszolgáltatottság. Aki zsarolható, azt meg is zsarolják. Aki pedig életkorából kifolyólag nem érintett, az az egykori patrónusa iránti kliensi kötelességtudatból fakadóan tesz meg mindent az eltussolás, az elmaszatolás érdekében. A továbbiakban értelemszerűen azokat a személyeket fogja majd protezsálni, karrierjüket segíteni, akik ennek a mentalitásnak és magatartásformának tanúbizonyságát adják. A rendszer tehát újratermeli önmagát, egyre alacsonyabb intellektuális, erkölcsi, emberi értéki szinten. Ezt nevezik kontraszelekciónak. Ma Magyarországon gyakorlatilag minden intézményi rendszer – politikai, gazdasági, oktatási, egyházi – kontraszelektált. Mivel a dinamikus fiatalság jelentős része elvándorol, vagy már a középiskolában eleve arra készül, a megmaradó embertömeggel valójában az ország jövője válik kérdésessé. A megmaradók (koruk és alacsony képzettségük, intellektuális színvonaluk okán) idővel ugyanis versenyképtelenekké válnak a szintén dinamikus, sikerre, önmaguk megvalósítására, jobb életre vágyó bevándorlókkal szemben. A jó ideje, és sokak által hangoztatott, „nemzethalál” tulajdonképpen nem más, mint egy társadalomnak a leépülése, pontosabban a rövidlátó ún. „elitek” által önös anyagi és hatalmi érdekből levezényelt és végrehajtott leépítése; maga a kollektív mentális és társadalmi öngyilkosság. Ebben a folyamatban a magyar történelmi keresztény egyházak is oroszlánrészt vállaltak. Katolikus vonatkozásban erre mutat rá Szabó Gyula könyve.

(Püski, Budapest, 2011, 385 o.)

JAKAB ATTILA

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.