egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Sok olvasónk előtt bizonyára ismert, hogy kiadónk David Gregory amerikai szerzőnek már három könyvét jelentette meg. A harmadik kötet (A következő szint) bemutatójára a 2013-as Szent István könyvhéten került sor a Stephanus könyvesházban. Egy kerekasztal-beszélgetés keretében Scharle Péter, az 1. és 3. kötet fordítója, Illéssy János tanácsadó, a Keresztény Vállalkozók Egyesületének (KEVE) volt elnöke, és Pákozdi István főiskolai tanár, egyetemi lelkész cserélt eszmét a Gregory-könyvek spiritualitásáról és sikerének titkáról. A fórumot Szelivánov Júlia műfordító vezette. Alább a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük. (A szerk.)

 

Szelivánov Júlia: Mindhárom résztvevőtől megkérdezném, hogy tetszett a könyv: mesélnének egy keveset benyomásaikról, mit találtak benne fontosnak, hogy került a kezükbe?

Pákozdi István: Már nem emlékszem pontosan, mikor is jelent meg az első sárga kötet, a Vacsora egy tökéletes idegennel, majd a második kék kötet, az Egy nap egy tökéletes idegennel. Az első könyvet kritikai gyanúval vettem kézbe, hogy „te jó ég, megint itt egy amerikai könyv, megint a vallást érinti, mit fog vajon kezdeni hitünkkel, kereszténységünkkel!”. Döbbenettel tapasztaltam, amint haladtam fejezetről fejezetre, hogy nem lehet letenni ezt a könyvet, és hogy egyáltalán nem teológiai, hagyományos teológiai fogalmakkal átszőtt vagy megfogalmazott könyvről van szó. Nagyon is az életben gyökerezik, és így vezeti az olvasót egy tudatos cél felé, amelyet nem erőszakol rá az olvasóra, hanem amely adódik a történetből, amely egy absztrakt történet, de mégis nagyon valós. Úgy gondoltam, és ezt meg is fogalmaztam a recenziómban, amelyet készítettem róla, hogy ez hívőnek és nem hívőnek egyaránt értékes könyv lehet: a hívőt megerősíti abban, amit ismer az Újszövetségből, a Szentírásból, a Bibliából, az egyház tanításából, a nem hívőt meg meghívja egy kalandra, amelynek a vége az, hogy találkozhat a Jóistennel. Ez nagyon nagy érték. Úgy éreztem, hogy a második kötet még egy nagyon nagy lépést tesz előre: nem csak a férfiember találkozhat Istennel, hanem a női ember is, a kettő együtt alkot egy egységet. A harmadik kötet pedig egy egészen más szintre tereli át a mondanivalót, de hát gondolom ez további kérdéseknek lesz a tárgya.

Illéssy János: Én sem tudom elválasztani ezt a harmadik zöld könyvet a sárgától meg a kéktől. Ha nem is ugyanazok a szereplők, de összetartoznak. Míg az elsőben a férfi, a családfő, az agyondolgozott és sok mindenre figyelő, de az igazi dolgokra mégsem figyelő ember találkozásáról van szó Jézussal, addig a másodikban a nőnek és anyának a találkozásáról. A harmadik különösen érdekes volt nekem, mert a KEVE-ben ezzel foglalkoztunk, hogy elérjük azokat, akik valamennyire vezetők egy munkahelyen. Nagyon érdekes volt a rengeteg analógia, melyeket a szerző a vállalat és a Mennyek országa között von. Az analógiák közül valamelyik sikerült, valamelyik nem: a harmadik isteni személy egy picit hiányzott, mintha csak ketten lettek volna, egy igazgató és egy tulajdonos. Rendkívül jó az a stílus, a megfogalmazás, a kis megdöbbentő mondatok, én tehát nagy örömmel olvastam ezt is.

Scharle Péter: Ezzel a könyvvel nem annyira én találkoztam először, mint inkább a családom: a fiam egy repülőutat is tartalmazó külföldi elfoglaltság kapcsán botlott bele egy repülésre való olvasnivalóként. Hazahozta és megkérdezte, hogy mit gondolok róla. Akkor alakult ki bennem az érzés, hogy, nem lévén profi fordító, sőt angolban is elég tájékozatlan vagyok, kitűnő alkalom ez a könyv szókincsbővítésre. Nekifeküdtem hát, és a végén a fiam azt mondta: „Figyelj, Apa! Olyan sok helyre megyünk hét végén, és viszünk ajándékba egy csokor virágot meg csokoládét, mi volna, ha nem azt vinnénk a barátainknak, hanem egy ilyen könyvet?”. Körülbelül ugyanaz az árfekvés, és nincs úgy elcsépelve, mint egy ötlettelen, egyébként nagyon jó bor. Nahát így történt a fordítás. Aztán a második kötetnél nem értem rá, és akkor az unokáim azt mondták, hogy Nagyapa, ne vidd el ezt az egészet, add ide nekünk, lefordítjuk mi. A kék kötetben ezért jelenik meg az ő nevük. A harmadik kötet már úgy adódott: na, nézzük meg, mit mond ez a szerző, ha kilép abból a szüzséből, amely egyébként tényleg kedves és eredeti. Bizonytalan voltam, hogy tényleg le akarom-e ezt fordítani. Egyszer félbe is hagytam. Wildmann János azt mondta, hogy most már ne hagyjuk félbe, mert jó lenne, ha elő lehetne jönni vele. A végén az volt az érzésem, hogy más olvasóközönségnek ugyan, de nagyon jó lehet, és még inkább ajándékra való. A kiadó ennek nem feltétlenül örül, mert az a jó, ha a könyvet viszik, méghozzá pénzért, de valamilyen konstrukcióban lehet majd ezt is ajándékozni.

Szelivánov Júlia: Pákozdi Istvánhoz fordulnék az első kötet kapcsán. Az Ön életrajzában láttam, hogy elég korán szentelték pappá. Nem tudom, mennyire tipikus ez és mennyire nem, de hát mégiscsak fiatalember volt. Az a kérdésem, hogy Ön hogy találkozott Jézussal. Mikor jött a megtérés, megvilágosodás, a családjából hozta, vagy valamilyen más formában történt?

Pákozdi István: Most akkor elszakadunk a könyvtől. Az én élettörténetem nem valamiféle Saulból Pállá válás, és nem amolyan damaszkuszi út, hanem ahogy említette, valóban szüleimnek köszönhetem. Idős szüleim voltak, édesapám már negyven fölött volt jóval, mikor megszülettem, édesanyám is, tehát nem is lehetett aztán testvérem. Eléggé szegény világba születtem bele az ötvenes évek második felében. Szüleim nagyon vallásosak voltak, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt osztályvezető, csoportvezető, az sem rendítette meg, hogy sokszor megfenyegették, emiatt kidobják. Ők azonban továbbra is jártak minden vasárnap templomba, én meg mint ministráns, szerettem a liturgiát. Hogy korán lettem pappá szentelve? Ez ma már nem lehetséges, mert ma már csak püspöki engedéllyel lehet egy évvel korábban szentelődni. Akkor ’78-ban, 35 éve, ez még kicsit természetesebb volt, de korábban lettem ministráns is, mert még nem voltam általános iskolás sem, amikor már nagyon szerettem járni ministrálni. Summa summárum, ami a kötethez visszakötheti életem történetét, igenis a vacsora, az utolsó vacsora, a liturgia, az együtt étkezés, a közös istentisztelet valahol nagyon mélyen befolyásolta az én hitemet és a papi hivatásomat.

Szelivánov Júlia: Ön papként nyilván nagyon sok megtért emberrel találkozott és beszélgetett. Valószínűleg sokuknak az életében jelen volt bizonyos csoda. Nem tudom, hogy ez hogy működik, nekem néha az a benyomásom, hogy csodákra azoknak van szükségük, akik talán nem is gondolkodnak el ezekről a kérdésekről, mert amelyik ember gondolkodik, aki keres, az nyilván más úton is rátalál ezekre a dolgokra. Így van-e ez vagy nem? A másik kérdésem, hogy melyik megtérés-történet hatott Önre leginkább saját papi praxisa során?

Pákozdi István: Először is, nem osztom egyértelműen, hogy a csodákra csak azoknak van szükségük, akik még nincsenek közel, vagy nem gondolkodnak. Mindannyian csodák tengerében élünk, a születésünktől kezdve halálunk pillanatáig. Kérdés, hogy fölismerjük-e ezeket a csodákat? Ez a három kötet valóban találkozásokat, a természetfölötti világgal, az Istennel való találkozásokat próbál leírni, méghozzá olyan mai nyelven, amely igyekszik elkerülni a teológiai zsargont. Ebben nagy segítséget jelenthet, hogy ha a főszereplő fölfedezte a csodát az életében, akkor én miért nem? Vagy nekem is megvan a lehetőségem arra, hogy úgy álljak fel a könyv elolvasása után, hogy jobban észreveszem, kitisztultabb látással tudok a csodákra nézni, amelyek igenis jelen vannak az életemben? Nem minden olyan látványos, mint a lourdes-i gyógyulás, de apró kis találkozások csodáit napról napra átéljük. Ha szabad, én ezt a három kötetet úgy fordítanám le a saját életemre, hogy abban segített, hogy az emberi kapcsolatokban, a barátságban, a találkozásban, egy szentgyónásban, egy lelki vezetésben fölismerjem azt a csodát, aki ott áll velem szemben, és aki számára az élete változásához eszköz lehetek. Én ezt éltem át sokszor.

Szelivánov Júlia: Az első kötet végén kiderül, hogy a főhős tulajdonképpen várta ezt a találkozást. Lehetséges, hogy minden ember tudat alatt várja ezt a találkozást?

Pákozdi István: Nos, igen. Várjuk mi valamennyien, hiszen minden ember belülről szomjazza, éhezi az Istennel való találkozást. Sajnos a mai világban annyi más egyéb, hamis és álságos érték próbál az Isten elé tolakodni, hogy úgy érzi a mai ember sokszor, hogy ez elég. Aztán egyszer csak hirtelen történik valami: szenvedés, halál, gyógyíthatatlan betegség, bármi, ami által fölismeri, hogy ezek nem igazi, múlandó értékek, talmi értékek, elmúlók, hamar szétfoszlóak – és az igaziak felé kellene menni. Ez a három kötet ahhoz segít hozzá, hogy a természetfölöttivel, az Isten világával, az Isten személyes valóságával jussunk kapcsolatba, de mégse úgy, azon az úton-módon, amelyet a mai ember rögtön elutasít magától. Ezek a könyvek betagozódnak egy irodalmi sorozatba, amelyben ott van például a Viskó, amelyet nagyon szeretnek a fiatalok, ott van Hegedűs Zoltán könyve, A menedzser bibliája, amely szintén ebbe a vonulatba tartozik; és további olyan könyvek, melyek segítenek, nem kifejezetten a megszokott teológiai nyelvezettel, hanem abból kilépve, vagy azt asszimilálva, vagy beépítve az író tudatába, de mégis megszólítani azokat, akik ettől távol vannak.

Szelivánov Júlia: Illéssy Jánost kérdezem, hogy Ön hogy jutott el a hitig, milyen esetleges találkozások adódtak az életében. Második kérdésem, hogy céges múltja, jelene, jövője hátterében mennyire találja érdekesnek ezt az analógiát egy cég és az emberi fejlődés, az emberi spiritualitás között. Bevezetőjében már el is kezdte ezt taglalni, most kicsit részletesebben fejtse ki!

Illéssy János: Megpróbálom nagyon röviden elmondani, hogy jutottam hitre. Tulajdonképpen engem is vallásos szellemben neveltek, úgyhogy nekem soha nem volt kérdés, hogy van-e Isten. Talán a hozzám hasonló emberek dolgoznak a könyvben a második szinten. Óriási dolog volt az életemben, hogy a feleségem hét évvel ezelőtt megtért. Nála tényleg nagy fordulat következett be, előtte ugyanis szkeptikus volt. Korábban azt gondoltam, hogy majd én megtérítem, de persze az ember nem tud megtéríteni senkit. Isten megtérítette, és ez az én életemre is óriási hatással volt. Akkor jöttem rá, hogy milyen messze vagyok az ötödik szinttől, hogy a szóban forgó könyv szerint fogalmazzak. Nehéz egyébként egy valós céggel összehasonlítani ezt a könyvbéli vállalatot, amely szétfeszíti a szokásos a kereteket. Amint Péter is utalt rá néhány perccel ezelőtt: csak a könyv végén derül ki, hogy mi a termék, vagy mi a nyereség. Ezt nagyon nehéz ráhúzni a tényleges, fizikailag létező vállalatokra és vállalkozásokra, de van azért egy-két nagyon jól eltalált hasonlat is a könyvben. Mindhárom könyvben nagyon szeretem, hogy rendkívül jó az Isten-képük: Isten keres, jön utánunk, és szeretne kapcsolatba lépni velünk, és mindez az ő kegyelméből lehetséges. Ez mind a három könyvben nagyon-nagyon jól, rendkívül plasztikusan rajzolódik ki.

Szelivánov Júlia: Mindez nem túlzottan amerikai az itthoni olvasók számára? Mennyire befogadó kész a magyar közönség erre a mentalitásra? Nem volna célszerűbb filozofikusabban megközelíteni ezeket a dolgokat?

Illéssy János: Nem, az utolsó részt illetően határozottan nemmel válaszolnék. Nem szükséges filozofikusabban: ezek azért jó könyvek, mert nem filozofikusak. Az első könyv szerintem mégis amolyan apologetikai, hitvédelmi kiskáté. Amikor valamit nem értek, akkor én is gyorsan odalapozok, hogy is lehet egyszerűbben elmondani az embereknek mindezt. Sajátos bája ezeknek a könyveknek, hogy nem filozofikus művek. Lehetséges, hogy egyik-másik dolog kulturálisan távol áll tőlünk, ám azzal, hogy a multinacionális vállalatok itt vannak nálunk, rendkívül sok ilyen nemzetközi kulturális mozzanatot hoztak be. Lehet, hogy valakit pont ez az analógia fog meg, hogy nicsak, ez is vállalat, és mégis mennyire más. Azt hiszem, hogy az ilyen kulturális különbségekhez a legtöbb ember eleve valamilyen negatív elfogultsággal közelít. Ahogy Pákozdi atya is mondta, ami Amerikából jön, az gyanús. Aztán rájövünk, hogy ha ezeket a gyanúkat el tudjuk oszlatni, akkor rengeteg értéket kapunk, aminek ez a három könyv is bizonyítéka.

Szelivánov Júlia: Mindhármuktól kérdezem: amikor a harmadik kötetet olvasták, mikor jöttek rá, hogy miről is van szó voltaképpen? Megmondom őszintén, hogy az első két kötet ismeretében azt vártam, hogy valamilyen spirituális üzenetről van szó, de nekem az első kettő vagy talán három szintnél még mindig nem esett le. Önöknél ez hogy volt?

Pákozdi István: Hát az ember az előző két kötet után azért sejti, hogy itt valami lesz, és azt keresi is. Mondjuk a könyv első harmada után azért lehetett sejteni, hogy itt van valahol a háttérben egy tulajdonos, aki nem lehet más, mint az Isten, az igazgató az valamiképpen az ő küldöttje vagy megbízottja vagy alteregója lehet. Én inkább azon töprengtem egészen végig, hogy tulajdonképpen mi a kulcsa ennek a harmadik kötetnek? A legvégén, miután befejeztem a könyv olvasását, arra jöttem rá, hogy ez a könyv – idézőjelbe téve, és senki se botránkozzon meg rajta – kicsit keresztény misztikus könyv. A keresztény misztika három szintje a via purgativa, a via illuminativa és a via unitiva. Ez van a könyvben is, még akkor is, ha öt szintre bontva. Az, hogy az egyik szintről eljussunk a másik szintre, utána pedig a harmadikra, ez az egyház ősi spirituális tanítása. Ennek pedig pregnáns, nagyon szép és nagyon korszerű leírása ez a harmadik kötet: hogy ezeket az utakat nem kerülhetjük ki; igenis ezeken az utakon valamennyiünknek el kell indulni és valameddig el fogunk jutni, és szeretnénk az unitiváig eljutni. Úgyhogy mikor erre rádöbbentem, akkor megnyugodtam, hogy igen: ennek a harmadik kötetnek ez a legnagyobb értéke.

Scharle Péter: - Szívesen bevallom, hogy a második olvasatra estek le a tantuszok, pontosabban fogalmazva más dolgokra figyeltem fel akkor, amikor nekifogtam saját nyersfordításom kivasalásának. Nagyon megnyugodtam a végén, mert eloszlott az a bizonytalanságérzetem, hogy érdemes-e ezt a kötetet lefordítani. Egy korábbi kérdéshez kapcsolódva azt mondom, hogy egyébként is nagyon inhomogén a magyar olvasóközönség: tehát nemigen tudok elképzelni olyan könyvet a magyar piacon, amely mindenkinek tetszik, és viszik, mint a cukrot. Minden kiadó polca azt mutatja, hogy maga a piac is nagyon sokféle. Ennél a könyvnél viszont úgy érzem, hogy érleli a gondolkodásmódot, nyújt valamit annak, aki a saját szintjén élve elbizonytalanodik. Én úgy tapasztalom, hogy mindenki minden szinten elbizonytalanodhat, és el is bizonytalanodik. Ez a könyv pedig abban segít, hogy értse, hol van. Nem biztos, hogy változtatni akar: Kyle – aki olvasta a szöveget, érti – nem tudja, hogy melyik szinten érzi igazán jól magát, akár az elsőn is képes erre.

Nekem az a szerencsém, és itt kicsit visszalépek, de a kérdésre ez is válasz, hogy én is családi körben itatódtam át katolikus hittel. Még ott voltam abban a regnumi nemzedékben, amelyet az ötvenes években szétzilált az akkori történelem, de a piaristáknál olyan típusú egyszerűségre nevelődtem, amelyik számára az ötödik szint tevékenysége elég természetes volt. A kalazancius világlátásban természetes módon van ott az erre jellemző egyszerű szolgálatiság. Biztosan nem vagyok az ötödik szinten, de érzem, hogy vonz, és néha lehet próbálgatni. Úgyhogy nálam a második olvasat nélkülözhetetlen volt az első után. Akinek ezt a könyvet ajánlom, vagy meglepem vele ajándékul, annak azt mondom, egyszer fusson át rajta, aztán olvassa is el.

Illéssy János: Nekem viszonylag hamar leesett az a tantusz, hogy ki a tulajdonos, ki az igazgató és, hogy állandóan jöhetünk hozzá. Szóval a kis hívószavak sejtették, hogy mi fog történni. Azt nem tudtam, hány szint van és miket fog találni a szinteken. A szintek nagyon tetszettek nekem: a könyv előnyét és hátrányát is ezekben vélem felfedezni. Előnye az, hogy kiválóan írja le a jellemző lelki típusokat: van, akinek kizárólag csak saját jóléte a célja, még ha fizikai jóléte is; van, aki a feddhetetlenségben találja meg célját, van, aki a rajongásban, és a többi. Kicsit ugyanez a veszélye a mi lelki életünknek is, hogy belerakunk embereket kategóriákba: te ezen a szinten vagy! Az is nagyon tetszett, hogy akik az ötödik szinten vannak, azok igazából nem is ott dolgoznak, hanem a világban, ott vannak minden szinten. Az Istennel való közvetlen kapcsolat lehetősége is nagyon tetszett nekem.

Szelivánov Júlia: Amikor főhősünk eljut az ötödik szintig, akkor azt mondja neki az igazgató, hogy gyakorlatilag az ötödik szint merőben különbözik az első négytől, mert ez ugyanis az életfelfogásról szól. A negyedik szinten az emberek még hajlamosak rá, hogy agyondolgozzák magukat, hogy kedvében járjanak az igazgatónak, a tulajdonosnak, és már azt hiszik, hogy ott vannak, hogy megérkeztek, viszont ez nem feltétlenül van így. Felhozza példaként, hogy igazából nagyon gyakran az első szinten levők egyrészt boldogabbak, másrészt talán őszintébbek is magukhoz. Ebből az következik, hogy a negyedik szintig valójában kicsit egyszerűbb eljutni, mint a negyedikről az ötödikre. Önök ezt hogy látják?

Pákozdi István: Kicsit messzebbről kezdem. Ezek a szintek az egyháznak is tükrei. Az egyházban sokszor megbélyegezzük azt, aki nem jár minden vasárnap templomba, aki még nem bérmálkozott meg, pedig már bizonyos korú, aki együtt él valakivel, de nem kötött még egyházi házasságot. Ezek valóban érvényes kérdések és problémák, de talán nem szabadna annyira kizárólagosan a jóra vagy a teljesen intaktra törekedni. Ferenc pápa egyik hétköznapi prédikációjában az elmúlt napokban pontosan ezt a példát hozta föl: amikor ő kisgyerek volt, ezt mondták otthon, hogy „nem megyünk oda, mert hitetlenek, vagy mert nem keresztelkedtek meg”, és ma már ezt nem mondjuk, hanem ma mindenkihez odamegyünk, mindenkihez megpróbálunk közeledni. Ezek a szintek tehát talán az egyház tükörképét is adják, hogy abban van helye a legalsó szintnek is, meg a negyediknek és az ötödiknek is. Talán valóban a szintek közötti átjárás a fontos az egészen a via unitiva-ig, az Istennel való misztikus egyesülésig. A szintek könnyebben átjárhatók, mint eljutni arra a fokra, ahova csak kimagasló egyházdoktorok és szentek jutottak el, valóban egyfajta misztikus egyesülésre a Jóistennel, amelyhez a földön járó mezei polgár-keresztények nem jutnak el, de törekszenek rá, és ez a törekvés nagyon fontos, hogy szeretnék följebb jutni és szeretnék följutni a csúcsra.

Scharle Péter: Számomra az ötödik szint mondanivalója, üzenete nagyon erősen rezonál Thomas Mertonnak egy modelljével és képével. Aki a Csend szava kötetre emlékszik, abban van egy fogalomkészlet a helyes szándékról, a tiszta szándékról és az egyszerű szándékról. Nem bonyolódnék bele ebbe a megkülönböztetésbe, de úgy gondolom, hogy az ötödik szint az egyszerű szándék szintje és abban az értelemben a megtérés szintje, hogy valaki képes lemondani tevékenységének mérhető eredményéről, gyönyörűséget lel abban, hogy szabadon cselekszi azt, amit számára az élethelyzet sugall. Az egyik szereplő, aki polgári életében kockázatelemző volt, illemhely-tisztításra szerződik el. Amikor rákérdez a fiatal alkalmazott szervezetfejlesztő, hogy mi köze mindennek ahhoz, amit régebben csinált, akkor egy frappáns válasszal fölhívja a figyelmet arra, hogy mekkora kockázatot jelent egy fajansz-edényt tisztítani, ha valaki erre vállalkozott. Ez a fajta egyszerűség erőteljes üzenet számomra. Ezért jó, abszolút megnyugtató az, amit most Pákozdi Istvántól hallottam. Különösen egy fordítónak, ha nem iskolázott teológiailag, aki mindig bizonytalan, hogy benne marad-e vajon azokban a keretekben, amelyeket egy kétezer éves gondolat kibontakozása elvár és megkövetel. Számomra nagyon megnyugtató és jó érzés abban a tudatban lennem, hogy benne lehet maradni ezekben a keretekben, miközben az üzenet friss, mai és élő.

Illéssy János: Nem szeretnék ellentmondani, csak hát az ember szubjektív lény, és az olvasottaknak különböző értelmezései lehetnek. Nálam nem annyira egymásra épülnek a szintek, hanem van négy szint és van egy ötödik. Ebben a négy szintben végül is egy közös van, és a Logan nevű főhős ezt mindig megtalálja, vagyis azt hogy az ember van ennek a világnak a közepén. Lehetek feddhetetlen, lehetek rajongó, mindig magamat akarom jól tartani. Az én teljesítményem számít. Az ötödik szint az, amikor az ember Istent helyezi középre. Ez az az állapot, amikor azt mondjuk: igen, tudom, hogy Istennel helyreállt a kapcsolatom. Annyira jól írja le mindegyik kötet ezt az állapotot! Talán így szó szerint nem szerepel a könyvben, de máshonnan tudjuk, hogy Isten tökéletesnek lát, pedig elég messze vagyok tőle, de egyvalaki miatt tökéletesnek lát, és ez Jézus Krisztus. Az én olvasatomban igazából négy szint van, melyek majdnem ugyanazok, csak más formában és van egy ötödik, tehát nekem 4 plusz 1.

Szelivánov Júlia: Akkor így pünkösd közeledtével beszéljünk kicsit a nyelvek tudományáról! A fordítótól kérdezném, hogy milyen nehézségeket, kihívásokat talált a könyv fordításakor? Rendkívül olvasmányos műről van szó, sok benne a párbeszéd, látszólag egyszerű a nyelve. Ez könnyebbséget jelentett, vagy nehézséget a fordításnál?

Scharle Péter: Is-is. Számomra könnyebbséget jelentett, hogy a szerző, Gregory észjárásához a magamé elég közel van, tehát a humorérzékem talán a nyelvhasználatban és egy-egy szónak a megtalálásánál segített. Nehézséget jelentett a zsargon, és például nem tudtam, hogy a REM olyan amerikai együttest jelent, melynek a fiatal nemzedék körében a popzenében híre, neve van. Egy-két ilyen kifejezés tehát próbára tett, de a lektorom, Sohár Anikó, akinek a neve az impresszumban meg is jelenik, műfordító és felsőfokú tanintézetekben tanít angolt, ismeri az amerikai zsargont is, ezeket a fogyatékosságokat korrigálta. Ami nekem izgalmas feladatot jelentett, az arra vonatkozott, hogy átjön-e belém a szerző üzenete, és nem kezd-e dolgozni a saját világképem a fordítás során, amitől azért ódzkodtam volna. Amit az olvasóktól hallok, az a megnyugtató reflexió, amely szerint nem a fordítás él, hanem az eredeti szövegnek az üzenete jött át. Ez persze nem különösebb alázat, a fordító ennek kell, hogy örüljön, hiszen az a dolga, hogy ezt tegye meg.

Szelivánov Júlia: Az órára nézve látom, hogy öt-tíz percünk maradt, így szeretném megkérdezni a közönséget, hogy van e kérdés, észrevétel, kommentár, melyet megosztanának velünk.

1. hozzászóló: Én nagyon szívesen beszélek ezekről a könyvekről, de inkább most hallgatnám majd a válaszokat. Az a bizonyos olvasás, hogy az elejétől végéig, majd még egyszer, az velem is így történt. Nem tettem le közben. Ráadásul elég gyorsan olvasok és bizonyára elég felületesen is... Igazából nem ezt akartam volna mondani, hanem a fordítást kívántam dicsérni: családilag nyelvérzékkel megáldott vagyok, azt gondolom, és nagyon kritikus tudok lenni! A Szent István Társulatban talán nem illik ilyet mondani, de a különböző pápai megnyilatkozások fordításában meg sok mindenben vannak kritikai észrevételeim; ennél a könyvnél ilyet nem éreztem. Már kétszer elolvastam, és a kéket is. Akárhogy nézem: ez fordítás! Tényleg gratulálni szeretnék a fordítónak. Elhangzott már, hogy nagyon vegyes az olvasóközönség, meg hogy kinek is szól… Én egy kollégiumban találkoztam a könyvvel, ahol sok a fiatal… Azóta én legalább 20 vagy 25 példányban szereztem másoknak.

Pákozdi István: - Én egyetemi lelkész vagyok Budapesten. A könyv az egyetemisták körében is nagyon jól fogy, és nagyon örültek neki. Akinek a kezébe került, az mind-mind dicsérte. A pünkösdre vagy a lélekre visszatérve, szerintem ez trilógia, bár lehet, hogy lesz negyedik vagy ötödik kötet is, de ez a három mindenképpen nagyon összetartozik. Például olyan apróságokat is észre lehet venni, hogy az első kettőben még volt kifejezetten szentírási idézet a végén, míg a harmadikban nem. Ám ez nem hiányzik, mert kiírtam (noha már nincs idő őket felolvasni) azokat a finom utalásokat, amelyek mögött szentírási idézetek vannak. Tehát átjárja az egész szöveget a Szentírásra való finom utalás. Ha Lélekről vagy pünkösdről van szó, akkor pont ez a csodálatos a Szentlélekben, hogy nem agresszív, nem tör ajtóstul a házba, hanem nagyon finoman, nagyon finom utalásszerűen teszi ezt meg. Talán a harmadik kötetnek ez is az egyik értéke, hogy nem is hiányzik a végére egy konkrét, leszögelő, kiírós, névjegyszerű rész, amelyik az első kötetnél még nagyon jó volt, de a harmadiknál már abszolút nem hiányzik. A Lélek akkor is benne van.

2. hozzászóló: Felcsigázták az érdeklődésemet erre a harmadik kötetre. Az elsőt persze én is rögtön még egyszer elolvastam, vannak olyan epizódok, melyeket többször is. Van egy-két rész, melyeket ki is írtam magamnak, például ahogy az örökkévalóságot meghatározza. Olyan fantasztikus dolog, hogy az örökkévalóság az nem majd, hanem már bennünk van, és amikor áldozáskor Jézussal egyesülünk az oltáriszentségben, ezt érzékeljük, nem csak mechanikusan, akkor az örökkévalóságot is érezzük. Szóval nekem nagyon sok gondolatot adott és nagyon érdekes volt, amikor a Szentlelket megemlítette, abban a pillanatban rögtön a Viskóra néztem /könyvespolcon/ és nekem is olyan érzésem volt.

3. hozzászóló: Nem olvastam a könyvet, de a laudáció nagyon tetszett, és bennem is fölcsigázták az érdeklődést. Rögtön neki is fogok esni szépen sorban, ahogy a szerző is írta őket… Kérdésem, hogy kinek szól ez a könyv? Elhangzott, hogy a magyar közönség mire kíváncsi. A magyar közönség arra kíváncsi, amit kiírnak, hogy bestseller, fölgúlázzák és a szerzője legalább egyszer, de inkább tízszer szerepelt a televízióban. A magyar közönséget ez érdekli. Mindenféle pejoratív, hátsó gondolat nélkül: ez az empíria. De ennek a könyvnek ki a célközönsége? Vállalatvezetők, akik nem annyira keresztény világban növekedtek fel, mint az amerikai vállalatvezetők?

Illéssy János: Azt gondolom, hogy az emberek nagy többsége, akik nem is tudnak Istenről és nem is nagyon akarnak, talán akik az első szinten vannak a könyvben elhelyezve, attól félek, hogy számukra ez a könyv nem mond sokat. Nem érzik azt a kis, nüánsznyi különbséget, ami van a törvénytisztelő és a rajongó között. Egyiket sem ismerik. A könyv célközönségét szerintem azok a keresztények alkotják, akik igazából már Istennel járnak, vagy a Vele való kapcsolatra törekednek, a keresztény életet fejleszteni akarják, mások életét is gazdagítani szeretnék. Végképp nem vállalatvezetőknek való, mert szakmai üzenet nincsen benne. Ez nagyon absztrakt kis vállalat, és inkább csak analógiát keres a Mennyek országával. Szerintem ezeket a szinteket a világ, ha szabad így mondani, most nem pejoratívan, nem érti, hanem csak mi, keresztények értjük: hol tudunk elsiklani, és rosszul keresni, és megint csak mi leszünk középen. Akkor van jól, ha nem mi vagyunk középen.

Pákozdi István: Én nem tennék különbséget. Vállalatvezetőnek, egyetemistának egyformán odaadnám, közgázosnak meg műszakisnak is, szóval nem hiszem, hogy elutasítják, sőt várják, hogy végigvezesse őket is ez a könyv a végső kifejletig és akkor számukra is pozitív mondanivalót jelent.

Szelivánov Júlia: Nagyon szépen köszönöm mind a beszélgetést a résztvevőknek és a közönségnek is. Már csak annyit jegyezek meg, hogy a szerző, David Gregory honlapján olvastam, hogy 2012-ben megjelent egy Éjszaka egy tökéletes idegennel című műve. Reméljük, hogy ez is meg fog jelenni magyarul. Én legalábbis nagyon nagy érdeklődéssel várom!

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.