egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/2. számban

GONDOLATOK KAMARÁS ISTVÁN PASZTORÁLSZOCIOLÓGIAI UTÓPIÁJA KAPCSÁN

Kamarás István újabb művel jelentkezett (Ferencpápista egyházreform Csereháton. Földre szállott pasztorálszociológiai utópia, Bp., Egyházfórum, 2017), amelyben neki – és nekünk – régóta kedves gondolatait szövi tovább, töprengve a kérdésen: mit tehetünk a magyar katolikus Egyház megújításáért? A történelmi egyházak szerte a világban súlyos válságba jutottak, az elmúlt években vonzerejük különösen Európa nyugati felében és Közép-Európában drámai módon csökkent. Ezek után nem is az a kérdés, hogy szükség van-e radikális egyházreformra, hanem az, miként valósítható meg az egyes egyházakban. A csapdák nem elkerülhetők, ha csupán áltatjuk magunkat az „ecclesia semper reformanda” senkitől kétségbe nem vont tételével, de nem tudjuk megtölteni azt új tartalmakkal.

Az önmagában is megoldhatatlannak látszó szervezeti megújulás problémája mögött egy még súlyosabb kérdés húzódik meg: vajon van-e még olyan egyház egyáltalán, amely megfeleltethető lenne „Krisztus Egyháza” eszményének, abban „benne foglaltatik (subsistit in)”? Vagy csak a régi dicsőség árnyékában tesszük dolgunkat több-kevesebb sikerrel, a gyors avulás tőlünk független és egyre szorítóbb erőinek kitéve? Vajon csak a szervezet jutott-e válságba (kifutó modell – mondhatnánk Paul Zulehnerrel), vagy az eszme és a mozgalom léte vált kérdésessé? E kérdés nem független hitünktől, de nem is azonos azzal, tudniillik nem Egyházunkban hiszünk, hanem Istenünkben, ugyanakkor a hit megélése közösségi műfaj, a hívő tehát soha nem lehet magányos.

A megmerevedett plébániai struktúrák helyett érdemes az „adás kultúrájára” utalni, és az ebből adódó nyitottságnak megfelelő cselekvési formák után kutatni. Stefano Zamagni és Luigino Bruni például abban gondolkodik (és ez a hatás a Caritas in veritate enciklikában közvetlenül is kimutatható), hogy a polgári életben megszokott kétalanyos, zéró összegű játszmákból akkor lehet kilépni, ha a viszony háromosztatúvá bővül. Ennek lényege az, hogy ha „A” kap valamit „B”-től, azt nem „B”-nek viszonozza, hanem „C”-nek. Így felépül egy szeretetlánc, megtörve a rideg önzést – és ez a társadalmiság alapja.

A embernek ember által való meglátogatása valóban olyan történés, amely közösségépítés lehetőségét ígéri. Rokon ez Beer Miklós püspök hívogatásával: „fogadj örökbe egy családot!”. Kívánatos, hogy az apostoli ténykedést megtisztítsuk a katolikus Egyházban használt apostolkodás kifejezés lapos igazságától. Egy reformhoz nyilvánvalóan hozzá tartozó elemek: a kötelező cölibátus feladása, a diakónusok szerepének újraértelmezése, a kiugrott papok újraintegrálása papként, a nők felszabadítása és az egyházi tisztségek megnyitása előttük, a laikusok nagykorúsítása stb. – e témák mind felbukkannak Kamarás művében.

Nagyon fontos a vallásnak a társadalom mindennapi életébe való beépítése. Újra kell gondolni a hívek közötti egyenlőség érvényesíthetőségének kérdését, meg kell honosítani a kollegiális és szinodális vezetési stílust, kísérletezni kell a decentralizáció, a lokalitás és az önszabályozás különféle formáival, miközben nem választható el egymástól az úgynevezett egyházi (templomi) és Egyházon (templomon) kívüli élet, hiszen Krisztus Egyháza eleven emberek és elhunyt kedves halottaink közösségéből tevődik össze. (Fel kell tennünk magunknak a kérdést: ebbe a közösségbe a reményeink szerint megszületők is beletartoznak? A jövő nemzedékek ugyanis helyet kérnek életünk jelenvalóságában!) A szerző által vázolt összefüggésben felhasználhatók olyan kategóriák, mint bázisközösségek, Liska-modell, szociális szövetkezet stb.

Ha az Egyház ott van, ahol keresztények keresztény igénnyel az élet bármely területén összejönnek, hogy jóakarattal megoldásokat keressenek problémáikra, akkor az embereknek nem vallási dogmatikára van szükségük, hanem humanista etikára, illetve erre alapított hitgyakorlatra. Akkor végbemegy a hagyományos teológia trónfosztása, és a nikaiai hitvallás tételei helyett a hívők életének iránytűjévé a „Térjetek meg!” belülről jövő felszólítása válik. Így azután a teológiát és filozófiát a szociológia, az ortodoxiát az ortopraxis válthatja fel, az Egyház pedig visszatér a kezdetekhez: nem konstantini páncélos szervezet, hanem a Szentlélek által áthatott mozgalom. Ilyen körülmények között hittan sincs, csak a Kamarás István által elgondolt és kidolgozott ember-, erkölcs-, társadalom- és vallásismeret a hitben előrehaladottak, de főleg az abban még botladozók és kezdők, vagyis a túlnyomó többség számára.önszabályozás különféle formáival, miközben nem választható el egymástól az úgynevezett. egyházi (templomi) és Egyházon (templomon) kívüli élet, hiszen Krisztus Egyháza eleven emberek és elhunyt kedves halottaink közösségéből tevődik össze. (Fel kell tennünk magunknak a kérdést: ebbe a közösségbe a reményeink szerint megszületők is beletartoznak? A jövő nemzedékek ugyanis helyet kérnek életünk jelenvalóságában!) A szerző által vázolt összefüggésben felhasználhatók olyan kategóriák, mint bázisközösségek, Liska-modell, szociális szövetkezet stb.

A mélyről felfakadó hit végül is anarchizmust kényszerít ki, ahol a Kamarás-féle „Isten bohócai” töltik be a szerzetesi és papi funkciókat. Súlyos tévedés, hogy ne mondjuk, eretnekség a katolikus Egyház azonosítása a „societas perfecta” képződményével, amely Krisztus Egyháza, de amely a klérus által nem lenne kisajátítható, és amelyből nem szabadna kizárni azokat, akik az örökkévalót szintén a Názáreti biztatására keresik, de másként, mint Rómában. Ezért tehát egyházreform nem lehetséges anélkül, hogy ne gondolnánk újra az ökumené kérdését, a zsidó-keresztény viszonyt és a vallások párbeszédét. Így fenntartjuk a reményt arra vonatkozóan, hogy megvalósuljon testvérek és – Kamarás kifejezésével – unokatestvérek együttes munkálkodása, miközben következetesen végrehajtható állam és Egyház szétválasztása.

A Ferenc pápa által ihletett szegény egyházzá válás első lépése az lehet, hogy az Egyház radikálisan fellép a társadalmi igazságtalanságok ellen, amelyek mögött strukturális bűnöket kell látnunk. Nem kerülhetjük ezért meg a teodicea problémafelvetését: miért hagyja Isten, hogy igazságtalanság történjék a Földön? A politikai teológia azt tanítja, hogy Isten neve nem csupán szeretet, hanem igazságosság is.

Az egyházi megújulás feltétele az, hogy az Egyház magáévá tegye a pluralizmust, vagyis jöjjenek létre fórumok a kebelében, ahol véleményt lehet cserélni a hit megélésének útjairól. Ez egyrészt azért szükséges, mert evilági látásunk homályos, másrészt azért, mert hitünk személyességhez kötött. A valóság megismerésének korlátozott volta és a hitünkben kifejeződő szubjektivitás egyaránt arra int bennünket, hogy törekedjünk a tágasságra, nyissunk kaput a jóakaratú véleményeknek, folytassunk párbeszédet egymással és a világgal, sőt merüljünk alá az én–te viszonylatok mélységében.

Kár, hogy a történet lezárása olyan szomorúra sikeredik. Talán a szociológus által mozgósított hűvös ész fölmelegíthető mégis valami olyan hittel, amely távlatot mutat fel, kilépve a reáltörténet csonkaságából és kiutat keresve napi csapdáinkból. Reményt keltő végül is az, hogy az elolvasást követően fölsejlik a konstantini Egyházon felülemelkedő egyházmodell. Csak nem maga Ferenc pápa az, aki az érvényesség kérdését feszegeti, amikor arról beszél nyilvánosan, hogy vannak áldozópapok, akik romlott kenyeret kínálnak fel a népnek?

A szerzetesség felmutatása a műben tényleg vonzó alternatívának tűnik, hiszen gondolhatunk Ferenc pápa életútjára is, aki a Jézus Társaságából érkezett Rómába. Vélhetjük azonban úgy is, hogy ez csak irodalmi csattanónak jó, és ennyivel nem lehet elintézni a konstantini Egyház és általában a kereszténység válságát. A legkevesebb, amit elvárhatnánk, hogy a Szentszék legalább az európai országokat missziós területnek hirdesse meg, szembenézve a valósággal: végveszélyben vagyunk. No, nem azért, mert a nem keresztények elözönlenek bennünket, hanem azért, mert a templomaink kiürülnek és papjaink elfogynak, a hívek pedig senyvednek az egészen más világra kitalált egyházi adminisztráció terhe alatt. (Margot Käßmann írja egy helyütt: „Csak üres templomaink kelthetnek bennünk félelmet a tele mecsetek miatt.”) Ha az alternatíva az, hogy az Egyház mozgalom, akkor a karizmatikus közösségek (az ébredési mozgalmak) hordozhatják a jövőt. A csereháti közösségek is tekinthetők vajon ilyen képződményeknek?

Kamarás István egy személyben tudós szociológus és szépíró, és persze nem mellesleg olyan valaki, akinek elméjét és szívét eleven hit hatja át. Ebből adódik az a rá annyira jellemző műfaj, amelyet már korábbi könyveiben is megcsodálhattunk: szárnyal a fantázia, miközben a mindig kreatív megközelítésből adódó gondolatok melletti érvelést nagyban elősegíti a szociológus aprólékos adatolása. Ily módon egy fikciós és nem fikciós mű sajátos keverékét kapjuk, amely egyszerre élvezetes, olvasmányos és észérvekkel is követhető, sőt meggyőző. A szerző két lábbal áll a földön. Még ha meglódul is képzelete, az mindig a valóságban gyökerezik, és mély valóságismeretével szemben csak azért fogalmaz meg alternatívát, mert az hajtja előre, hogy minden baja ellenére hisz Egyháza jövőjében.

A reform lényege a hívő közösséggel való megújított bánásmód, ennyiben pedig a mű a pasztorálkultúrához tartozik. A műben igazi utópia rajzolódik ki, hiszen ma még a magyar Egyházban akár kísérleti alapon is elképzelhetetlen egy olyan egyházmegye és annak püspökölése, mint amilyenről a műből értesülünk. Azt is elhisszük azonban a szerzőnek, hogy műve földre szállott utópia, hiszen a szerző teljesen valós tapasztalatának elemeiből mozaikszerűen rakja össze az általa elképzelt új egyházmegyét, és rendezi be azt fantáziája – és hite – segítségével, mégis valóságközeli módon. A Cserehát megidézése utalás a mindannyiunknak kedves Miklós püspökre, de arra is, hogy a reform a Szentlélek segítségével – teológiai szempontból tökéletesen hitelesen – a legszegényebbek között indul meg, olyan vidéken, ahol valóságosan a nélkülözők, megszomorítottak és kitaszítottak vannak többségben.

DEÁK DÁNIEL
egyetemi tanár

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.