egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/6. számában

 

1. Paradigmák

A nyolc boldogság nemcsak a hegyi beszéd legkarakterisztikusabb motívuma, hanem egyszersmind a jézusi igehirdetés rigorózus sűrűsödési mezeje is, mivel az isteni Mester itt tárja fel az örömhír mélyrétegét. Végsőkig radikalizálja az ószövetségi törvényt, „beteljesíti”, midőn a Tóra „eddig szabad, és ne tovább” tilalmait a mennyek országának új etikai kódexével váltja fel. A mózesi törvény ugyanis különféle sorompókat és útjelzőket tűzött ki a választott nép számára, melynek szellemében kiépíthette a maga társadalmi jogrendszerét, s egyben olyan magasztos erkölcsi eszményt sugárzott, hogy számos jámbor pogányt is megnyert a zsidó szellemiség számára. Bár a Törvény – a zsidóság számára betűjét tekintve is – szent volt, mégis kegyelemközvetítés hiányában nem biztosította a megigazulást, ugyanis nem a törvény szerinti tettek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által válik igazzá az ember.

De – sajnálatos módon – ahol törvény van, ott mindig megtalálhatók a kibúvók is, sőt a jogszabályok szaporodásával fokozottan fennáll a veszély, hogy a rengeteg kötöttség és csomó között növekszik a háló szemeinek száma is, amelyeken át az ügyesebbek kibújhatnak. Vagyis egyrészt felmerül a – Jézus korában a köztudatot számos vonatkozásban átható – szadduceus laxista felfogás, a Tóra kilúgozása, másfelől a farizeus „sövénytelepítő” módszer, melyben a törvény betűje fontosabbá vált, mint annak szelleme. Érthető tehát a tömeg érdeklődése Jézus iránt, aki úgy tanít, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók. A kor törvénytanítóinak szemében ugyanis egyforma súllyal esett latba a dekalógus és a hozzá kapcsolódó rengeteg aprólékos előírás, az „atyák hagyományai”, s a törvény egyre inkább ezek megtartására szorítkozott, vagy még rosszabb kifutásban betűrágássá változott, miközben az erkölcsi tartalom elsikkadt. Jézus nem a Tórával helyezkedik szembe, jóllehet elutasítja az ószövetségi forbátjogot, „a szemet szemért, fogat fogért” látszatigazságát, s a mindenki iránt köteles szeretet követelményét hangsúlyozza. Ezért utasítja el a magukat oly tökéletesnek tartó farizeusok ravasz kazuisztikáját, midőn a sok-sok előírást a Nagy Parancsolattal helyettesíti, s egyben kinyilvánít egy olyan boldogság-táblázatot, melyben felkínálja a mennyek országát mindazoknak, akiket a világ szemében aligha tekinthetnénk boldogoknak. Mert valóban furcsák azok, akiknek ezek az ígéretek szólnak.

Jézus örömhíre azonban kortársai fülében se hangzott valami jól. Mert mit is hirdetett? Annak örömét, hogy Isten – mint mennyei Atya – minden mértéket meghaladóan, végtelenül nagylelkűen, szinte eszméletlenül szereti az embert, és hogy a világ létalapja, a Valódi-Valóság alapvetően jóindulatú, s az ember sorsa nem értelmetlen passió, hanem a szó szoros értelmében vett isteni komédia.i Mert a végén minden jóra fordul, végül minden rendbe jön, vagyis helyreáll a rend nyugalma.

Természetesen a Jézus által meghirdetett Isten országa – vagy Máténál: „mennyek országa” – nem a mennyország, s nem is az egyház, hanem olyan eszkatologikus valóság, mely Jézus személyében belépett a világba, és a már-igen, de-még-nem feszültségében halad a beteljesülés felé. Jézus örömüzenete pedig éppen ez: higgyünk benne, akivel megkezdődött a végidő, hiszen ő az, aki életében – és mindenekelőtt halálában, feltámadásában – hitelesen megvalósította ennek az országnak, Isten királyi uralmának jelenvalóságát. Isten országa közöttetek/bennetek van. A görög szöveg „en hümin” fordulata szándékoltan így is, úgy is értelmezhető. Jézus köztünk való jelenlétével elközelgett, sőt már beköszöntött az Isten országa, de egyben bennünk van, hiszen velünk marad mindennap a világ végezetéig. (Mt 28,20) S azt is megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott van közöttük. (Mt 18,20)

A nyolc boldogság konstrukciója első látásra meglehetősen ötletszerű. Valójában rendkívül erőteljes fokozás, lépcsőzetes emelkedés mutatható ki benne, az emberi tökéletesedés, a transzcendencia csodája. Ez a szerkezet pedig a Mester alkotása – „verba ipsissima” –, aki tudta mi lakik az emberben, aki az Atyától küldetett, aki átélte üzenete leglényegét. A struktúra szépségét már feltárta Gyökössy Bandi bácsi „A növekedés boldogsága” c. munkájábanii, az alábbiakban azonban bennünket más szempont vezérel.

 

2. A boldogságkeresés és a zsákutcák

Az emberiség eszmélésének hajnalpírjától kezdve olthatatlan vágyunk a boldogság akarása. Minden ember boldog akar lenni. A boldogság mibenlétét azonban a legjelesebb gondolkodók és pszichológusok sem tudták feltárni, mégis valamennyien érezzük, hogy ez ember-voltunkból fakadó kívánalom, melynek beteljesülése és elérhetetlensége áthatja egész emberi létünket, különféle utakon keressük és kutatjuk birtokolhatóságát. S mindennek tetejébe az időbeliségbe vetett ember valami örök, végeérhetetlen boldogságra áhítozik, mivel tudja, hogy minden evilági boldogsága csak ideig-óráig tart, a halál letaroló eróziója előtt minden öröm megtorpan, minden mosoly eltorzul, s könnyek tolulnak szemünkbe. Keressük tehát azt a bizonyosságot, azt a magaslati pontot, amelynek szilárdságára alapozva képessé leszünk túllépni az elmúláson, egy olyan értéket felvállalni, amely túléli a halált, amely előtt a kikerülhetetlen vég is visszahőköl. S ezzel talán el is érkeztünk a megoldás kulcsához, hogy boldogságunk egyetlen kiapadhatatlan forrása a szeretet, s ez az érték a boldogság ígéretével kecsegtet bennünket.iii

Boldogságkeresésünk kudarca legfőképpen abban keresendő, hogy ezt a varázslatos kincset nem ott keressük, ahol el van rejtve. Az első, és manapság oly döbbenetesen terjedő téveszme, hogy egyenlőségjelet teszünk a boldogság és a boldogulás közé. Márpedig ha van hibás ekvivalencia, akkor ez a legtévesebb azonosítás. Sajnos a fiatal generáció tagjai között meglehetősen gyakran találkoztam ezzel a vélekedéssel. A boldogság a boldogulás mellett másodlagossá degradálódott, s mindenkor a jólét derivátumaként jelentkezett. Pedig veszedelmes érzéketlenségbe torkollik életünk, ha leghőbb óhajunk teljesülését materiális javak felhalmozásától várjuk.

A másik vélekedés az epikuroszi életérzés. A jeles hellén filozófus kitétele szerint a boldogság kritériuma, hogy „testünk ne érezzen fájdalmat, a lelkünk pedig zavart”. Ez talán abban a dekadens, individualizmusra hajló korban releváns életelv lehetett, de ennek beszűkülését, korlátosságát mai dinamikus korunkban életidegennek érezzük. S mégis hány követője akad! Napjaink epikureista embereinek többsége társas magányban, a médiumok által kényelmessé varázsolt, előrerágott szellemi táplálékkal telített világában begubózva éppen ennek az „ataraxia” életvitelnek hódol. Csak semmi problematikust – kiáltott fel Goethe –, probléma bennem is van éppen elég. S így aztán fájdalom- és örömmentesen telik el az élet, s jogosan merül fel a kétely, hogy minek is él ez az önnön szerencsétlenségét sem ismerő embertársunk. Persze igazat adhatunk Horatiusnak; hogy „Beatus ille, qui procul negotiis …”, de érezzük hogy ez legfeljebb szükséges, vagy talán nem is szükséges, de semmikképp sem elégséges feltétel.

Ezzel ellentétes véglet a lázas tevékenységbe vagy élvezetbe merülés, a „Torschlusspan”, s ezzel párhuzamosan a „carpe diem” életstílus. „Minden órának leszakítsd virágát” – ez ma a divatos szlogen, de a mögötte felderengő ürességet nem oldhatja fel semmiféle filozófia vagy tudós pszichológiai kezelés. Ez az út inkább csak gyönyört és élvezetet ígér, ám semmiképpen sem a hőn áhított boldogságot, hiszen őhatatlanul felsejlik mögötte a nihil árnya. És ekkor bukkan fel a mai fiatal nemzedék kritikus életfilozófiai tétele, melynek explicit megfogalmazása már így hangzik: Miért vagyok ezen a világon, miért élek? Mi ennek az egésznek az értelme? Ebből pedig csak egyetlen kigázolás lehet, a legszörnyűbb.

Hát akkor mégiscsak a Prédikátornak van igaza? Hogy minden hiábavalóság és szélkergetés csupán a Nap alatt? Nyíri Tamás rámutat, hogy Jézus a legboldogítóbb üzenetet hozta, csakhogy ez senkit sem érdekelt. S mikor megkezdi tanítását, leülvén a hegyen, mindenki mást vár. Az apokaliptikusok a végítélet kataklizmatikus víziójának mennydörgését, a zelóták a római iga lerázásának harci programját, a farizeusok a rituális szabályok betartásának rigorózus követelményét, az írástudók a Törvény betűjéről szóló bölcselkedést, a kumrániak a kultusszal való szakítást és elveik helyeslését. S e helyett elhangzik az üzenet: „Boldogok…” Nyolcszor csendül fel Jézus ajkán ez a bűvös kifejezés, s mindig látszólag a legképtelenebb (= életképtelen) embereket, ill. ezek „archetípusait” sorolja fel. Hiszen nem is a választott nép tagjairól, Ábrahám fiairól beszél, hanem lelki szegényekről, sírókról, éhezőkről és szomjazókról, tisztaszívűekről és üldözést szenvedőkről. Elképzelhetjük hallgatóinak megrökönyödését, hiszen mindent vártak, csak éppen ezt nem. Ezek valóban kemény szavak voltak, tán keményebbek, mint az eukarisztikus beszéd kitételei. S mégis ezek a szavak visszhangoznak bennünk, valahányszor megtapasztaljuk az örömhír mélyrétegét. Jézus nem tragikus életérzésre, földre szegeződő tekintetekre hív fel bennünket, hanem az örömre – par excellence – a boldogságra. De nem ígér se anyagi jólétet, se holmi kellemes életmódot. Hanem valami döntően mást követel: elsősorban ön- és éntudatra ébredésünket várja, megnyílást a másik embertárs, a mindenkori Te felé, és végül feltétlen bizalmat az általa ígért boldogság iránt, úgy evilági, mind örökkévaló dimenziókban. Mert valahányszor elkeseredünk, elbukunk, megtapasztaljuk boldogságkeresésünk kudarcát, mindig ott áll mögötte a boldogító vigasztalás: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,29-30)

 

3. Az archetípusok

A boldogságmondásokban szereplő jellemrajzok három kategória alá rendelhetők:

  1. Első csoportba utaljuk azokat, amelyeknek típusa ma már nehezen körvonalazható, jóllehet Jézus korában ezek a jellemek nagyon pontosan körülhatárolhatók voltak. Mert mit fed valójában a „lélekben szegénység” és a „tisztaszívűség”? Napjainkban ugyanis mindkettőről torzult és homályos kép él a posztmodern ember tudatában, ezért ezek helyes értelmezése és a belőlük fakadó boldogság feltétlenül bővebb magyarázatra szorul.

  2. Második csoportba rendeljük azokat a típusokat, amelyeknek értéke axiológiai szempontból ma is releváns, ha nem is tudjuk példájukat követni. Kétségtelen, hogy a szelídség, az irgalmasság, a békességszerzés önmagában érték, de mivel mindeme erények elsősorban a környezetre sugároznak, miféle boldogságot ígér a Mester ezek birtoklóinak?

  3. A harmadik csoportot azok a tipizált egyének alkotják, akiknek boldogságát aligha érthetjük meg, fogadhatjuk el evilági dimenzióinkban. Ugyan miféle boldogságot jelent a sírás, az éhség és a szomjúság (materiális és szellemi formájában egyaránt), vagy pláne az üldöztetés, a gyalázat, a megalázás.

Természetesen valamennyi krízis feloldható volna, ha mindent túlvilági szempontból dimenzionálnánk. De mivel a „baszileia” nem kizárólagosan az örökkévalóság eszkatologikus menyegzőjére vonatkozik, hanem Jézus jelenvalóléte folytán egyszersmind az eszkaton sodrásában zajló evilági entitás, feltétlenül szükséges a jézusi mondások örökérvényűségének aktualizálása, a boldogság birtoklása, az öröm sugárzásának fellobbantása mindazok számára, akik kereszténynek vallják magukat. Mert a kereszténység az öröm vallása, a megváltottság tudata, Isten szeretetének megtapasztalása, s feladata, hogy hegyen épült város, hegyormon gyújtott világosság legyen, melynek fénye nemcsak a mi utunkra sugároz, hanem egyben útjelzőként szolgál eltévelyedő, botorkáló, hiteles értékre áhítozó kortársaink számára is.

 

4. Az első karaktercsoport: a problematikus életképtelenség

4.1. Az első archetípus: a lélekben szegények

Tán soha nem volt annyi megmosolyogtató, lekicsinylő megszólás, mint amennyi ehhez a Krisztus által piedesztálra emelt szófordulathoz tapadt. Lukács enyhíti – vagy szigorítja? – ezt a megfogalmazást, mikor a mezei beszédben felemlített négy boldogság között elsőként a szegényekről beszél. Ez pedig nagyon is megfelelt az ő szociális törekvéseinek, jóllehet a szegénység – és beleértve a lélekben szegénységet is – önmagában még nem érték. Jézus maga nagy szegénységben élt, még akkora hely sem akadt ebben az általa teremtett világban, ahová lehajtsa fejét, egyetlen vagyona varratlan köntöse volt, arra is sorsot vetettek a katonák. Tehát emberi szempontból végül testileg és lelkileg egyaránt teljesen kifosztottá vált; „kiüresítette” (= ekenószen) önmagát. (Fil 2,6-11)

Ahhoz, hogy megértsük, mit is nevez Jézus „lelkiszegénységnek”, az evangéliumhoz kell fordulnunk. Manapság ha valakit lélekben szegénynek nevezünk, általában úgy értelmezzük, hogy hibázik egy vagy több kereke. Pedig a lelki szegénység nem szellemi szegénységet jelent, még akkor sem, ha a görög szöveg „ptochoi tó pneumati” logionja látszólag ezt az értelmezést sugallja. Valószínűleg Jézusról sem vélekedtek másképp kortársai, hiszen „az a hír terjedt el róla, hogy megzavarodott”. (Mk 3,21) Jóllehet veszedelmesnek tartották – s tartják ma is –, mivel valamennyi számításukat keresztülhúzta, mikor nem az emberi szűklátókörűség, hanem az isteni „sub specie aeternitatis” látásmódnak megfelelően, a mennyei irányító-központ utasítása szerint cselekedett, s ennek legkirívóbb példája volt kereszthalála. A kritikus jelenet, melyből kiviláglik a megoldás, avagy a helyes értelmezés kulcsa, az a Máténál és Márknál kétszer is szereplő epizód, mikor Jézus megáldja a gyermekeket, és versengő apostolai elé példaként állítja a zsidóságban nem nagy megbecsülésnek örvendő kicsinyeket: „ilyeneké a mennyek országa”. Jézus tehát gyökeres lelki- és gondolkodásbeli átfordulásra, „megtérésre” (= metanoia) szólít fel: „… ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába”. (Mt 18,3) S mit jelképez a gyermek? A teljes kiszolgáltatottságot, a ráutaltságot, s egyben a mérhetetlen bizalmat. Tökéletes ráhagyatkozást az Isten akaratára. S ez abból a sajátos gyermeki – és nem gyerekes – lelkületből fakad, hogy feltétlenül megbízik a Felettes én, s jelen esetben a Legfelettesebb Én feltétlen jóakaratában, nem méricskél, nem fontolgatja, hogy érdemes vagy nem érdemes. A mennyek országának birtoklásáért erre az ártatlan és feltétlenül bízó lelkületre kell szert tennünk. Hinni Jézusban, reménykedni az Ország diadalában, és határtalanul szeretni a ránk bízottakat annak megvalósulásáért. S így lehet lelki szegény egy Nobel-díjas tudós is, és lehet felfuvalkodott a maga ateizmusában meggyökerezett és az igazságot elutasító hétköznapi átlagember

A lélekben szegények archetípusának archetípusa a kis herceg. Valamennyiünk szívéhez közel áll, pedig nem „primitív” vagy együgyű a mai felfogás értelmében, csak éppen tiszta és romlatlan. S ezért csakhamar felfedezi, hogy a fölnőttek – köztük sajnos mi is – fölöttébb furcsák. A király a hatalomvágyába belerögzült, szeretetre immár képtelen kényúr. De nem jobb a siker bűvkörében élő hiú, vagy az alkoholmámorban immár eszét felejtett részeges. De legvisszataszítóbb mégis a bankár, pedig hányan követik ma éppen az ő példáját. Ő „komoly dolgokkal” foglalkozik. S hányszor ítéljük ezeket a dolgokat fontosabbnak, mint a kis herceg báránykáját. Pénz, siker, hatalom – ez a bűvös hármas tart igézetében bennünketiv, s ha nem teszünk szert a kis hercegi, par excellence, jézusi „lélekben szegény” lelkületre, akkor elvesztünk a mennyek országa számára. Mennyire természetes ezzel szemben a kis herceg gondolkodásmódja! S itt elég, ha a rohanó vonatban utazó, orrukat az ablaküveghez szorító gyerekekre gondolunk, vagy – ellenkező előjellel – a szomjoltó labdacsokat árusító kereskedőre. Úgy is mondhatnánk, hogy rohanó világunkban a gyerek jobbára csak áru, teher, materiális lény, nemegyszer kényszer, másfelől ostoba tudományunkkal sem az életet tesszük kényelmesebbé, hanem eltorzítjuk természetes igényeinket is. A kis herceg földönkívüli utazása során az egyetlen pozitív jellem a lámpagyújtogató, aki talán épp az előbbiek értelmetlen parancsteljesítésébe belefáradt, mások által emberszámba sem vett ember. „Ezt – gondolta a kis herceg – a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Talán mert mással törődik, nem saját magával.”

A kis herceg végül megtalálja azt, amit keres, mert tiszta szívvel keresi; felismeri felelősségét a rózsájáért, s azt, hogy „csak a szívével lát jól az ember, mert ami igazán fontos, az a szem számára láthatatlan”.v Vajon tudunk-e szert tenni erre a lelkületre? Elvesztett gyermekkori ártatlanságunkhoz aligha tudunk visszatérni, azt viszont számtalanszor megtapasztaljuk, hogy életünk kilátástalan helyzetekbe sodródik, intellektuális, érzelmi és fizikai zsákutcákba torlódunk, belsőleg teljesen kiürülünk. S ekkor lázadozásainknál bölcsebben tennénk, ha felismernénk mérhetetlen ráutaltságunkat, azt a belátást, hogy e lesújtott állapotból pusztán saját erőfeszítésünkkel nem menekülhetünk, hogy itt már emberi erők nem segíthetnek, mert visszazuhantunk a „nulla-pontra”. Ezzel pedig önkéntelenül is reánk-terül a lélekben szegénység állapota, csak az a kérdés, hogy ennek „boldogságát” el tudjuk-e fogadni, be tudjuk-e látni, hogy rajtunk immár csak a felettünk magasodó Végtelen kegyelmi érintése könyörülhet. S ez már valóban boldogság, miként azt Ady ihletett sorai is tanúsítják:

Mikor elhagytak,

Mikor a terhem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.”

 

2. A második archetípus: a tisztaszívűek

A második problematikus karakter a tisztaszívűek, amely szorosan kapcsolódik a lélekben szegény argumentációhoz, jóllehet azzal nem ekvivalens, még csak nem is szinonim. A szoros egybetartozásra – bár a felsorolásban a tisztaszívűség magasabbrendű lépcsőfokot jelent az ország értékrendjében – egyértelműen utal a nyelvtani alak azonossága, mely csak ebben a két tulajdonságban érzékelhető. Mindkét szerkezet – lélekben szegény (voltaképpen: lélekre nézve szegény) és a szív szerint tiszta – ún. dativus respectivus, ami a koiné nyelvhasználatában kiszorítja az eredetileg accusativus névszóalakot, és talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ez az inverzió a keleti nyelvhasználatból, talán éppen arám hatásból fakadt.

Jézus beszédeiben sokszor hangsúlyozza a szív tisztaságát, és rendszerint egybefonja a hit követelményével, a feltétlen bizalommal és ráhagyatkozással, a gyógyításokban pedig a bűnbocsánattal. Jézus a világtörténelem legzseniálisabb és legérzékenyebb pszichoterapeutája, hiszen ő tudta, hogy „mi lakik az emberben”, s egyértelműen rámutat, hogy a testi nyomorúság mindenkor összekapcsolódik a pszichés traumával, vagyis nem csupán a fiziológiás gyógyítás, a szomatikus egészség helyreállítása a cél, hanem a lelki sebektől, a lelki tehertől való szabadulás is. Hiszen mindig az egész ember beteg, aki nemcsak itt vagy ott kényszerül szervi orvoslásra. Jellegzetes vonás, hogy Jézus gyógyításai szinte mindenkor exorcizmusok, hiszen a lelki rabság oka az Antilélek, s a lélek épsége, a szív tisztasága, ha nem is a testi egészség oka vagy következménye, valamelyes összetartozásuk és eredeti egységük egyértelműen kimutatható. S ez nemcsak biblikus magyarázat, hanem ezt a tényt a természettudomány is kétséget kizáróan igazolja. Pl. az orvos is szívesebben foglalkozik a felépülésében bízó pácienssel, jobban reménykedik annak a betegnek gyógyulásában, aki nem adja fel a küzdelmet, mert „akinek van még miért, kibír minden hogyant.”vi

A tisztaszívűség valójában igazi gyermeki jellemvonás. S nemcsak a kis herceg, hanem valamennyi gyermek rendelkezik ezzel az eredeti ártatlansággal, amelyet sajnos csakhamar elveszít, mert a környezet – akár mint természetes valóság, akár mint történelmi-társadalmi miliő – eltorzítja, bűvkörébe vonja, vagyis „megbotránkoztatja”. S nemünk hajnalán sem volt másképp, szinte az emberréválás pillanatában emberősünk is elvesztette természetes, Istentől adományozott ártatlanságát, amikor a csábító szavára hallgatott. S mi ugyanígy, eredeti ártatlanságunk birtokában egyszer csak elkezdünk hallgatni a csábító szavára. S akkor lelkünkbe költözik a gonosz, az átdobó, s egy csapásra elveszítjük az isteni adományt. Természetesen gyermeki, primordiális ártatlanságunkat rosszra való hajlamunk következtében aligha tudjuk megőrizni. De Jézus a tisztaszívűség fogalmával nem is ennek visszaperlésére törekszik, hanem egy olyan emelt szintű „szekunder” tisztaságra, amely tudatában van annak, hogy lelki épségünk helyreállítása, belső tisztaságunk megóvása csak Isten segítségével, a Szentlélek kegyelmének felhasználásával lehetséges.

Ha pontosan akarjuk rögzíteni a tisztaszívűség kritériumát, akkor ezt a megigazulás gyümölcsével, a kegyelmi állapotba való átlépéssel, a megszentelő kegyelem birtoklásával, a „lélek fehér ruhájával” azonosíthatjuk, mely kedvessé tesz bennünket Isten előtt. Kis katekizmusból így jelest érdemlünk ugyan, de ezzel a mai lélektan fényében még nem adtunk választ a kérdésre. Gyermeki ártatlanságunk – Nyíri Tamás kifejezését szabadon frazeálva – afféle első naivitásnak nevezhető. Még nincsenek kételyeink, teljes szívünkkel nyitva állunk a Lélek kegyelmi áradására. S aztán valamikor a prepubertás és a pubertás korában elvész ez az eredeti ártatlanság, ismereteink gyarapodásával egyre jobban elhatalmasodik a kétely, lebomlik – lebontogatjuk – a gyermeki ént, s ezzel együtt szükségképpen elvész az első naivitás. Mindazt, amit megtanultunk Jézus tanításából, Isten üzenetéből, a gyermekkor kelléktárába utaljuk, s azzal együtt elvetjük. Nem ismerjük még fel, hogy egzisztenciánk kibontása, felnőtt személyiségünk egészséges felépítése az örömhír hiányában töredékes, hosszan vajúdó, s nem biztos, hogy elkerüli a torzszülöttség debiles állapotát. De mindenkinek életében – előbb vagy utóbb – van egy „damaszkuszi út”, még akkor is, ha valaha tálcán nyújtották át nekünk kereszténységünket, mert hitünkért meg kell küzdenünk, ezt még senki sem kapta soha ingyen. Természetesen segítséget kaphatunk, de saját erőbedobásunk nélkül nem megy. S ha a damaszkuszi úti megvilágosodás gyümölcsöző, ha elfogadjuk a felkínált kegyelmi adományt, akkor helyreáll a naivitás, a „második naivitás”, a nagykorú ember megtérése, hite és pozitív törekvése. A tiszta szív adománya.

Ma már természetesen tudjuk, hogy a lélek trónterme nem a szív, mint ahogyan azt az archaikus kultúrák hitték, de azt is tudjuk, hogy racionális elménk alatt megnyílik a tudattalan félelmetes mélysége, mely nem csupán az elfojtott ösztönök és indulatok, hanem egyben a törekvések, emóciók birodalma. „A tudattalan képviseli az egyetemes embert, a teljes embert, a kozmoszban gyökerezőt; azt, ami benne növény, ami benne állat, ami benne szellem; képviseli a múltját az emberi lét hajnaláig és jövőjét addig a napig, amikorra majd az ember teljesen emberré válik, és amikor a természet éppoly humanizált lesz, mint ahogy az ember »természetes«.” (E. Frommvii) A jeles pszichológus szerint a tudatalatti feltárása érzelmi élmény, mégis talán van egy olyan mező, amelynek tudatos felmérése is lehetséges, s éppen ez a – most már pszichológiai értelemben vett – szív. S ennek a szívnek tisztaságáról mindig meggyőződhetünk, mert van egy érzékeny iránytűje: a lelkiismeret. S ez vádol vagy felment minket, s ha egészséges a lelkiismeretünk, ha helyes az erkölcsi irányzékunk, akkor ennek szavát mindenkor követnünk kell, vádló ítéletét mindig el kell fogadnunk, hiszen ez viselkedésünk biztos fokmérője, mert feltárja cselekvésünk és szándékunk erkölcsi minőségét, sőt célirányos törekvésünk indítékának mibenlétét is. S épp a lelkiismeret az, melyen áll vagy bukik az ember moralitása, nevezetesen, hogy mindenki felelős a maga cselekedeteiért.

S most mát látjuk, hogy a jog és a lelkiismereti döntés – vagyis az etikai érzékenység – között a platóni khóriszmosznál is mélyebb hiátus húzódik. A jog csak a tényállásokból képes levonni valamilyen pozitív vagy negatív ítéletet, tehát alapjában véve amorális. A belső rejtett kamra azonban olyankor is vádolhat, amikor semmiféle törvénysértést sem követtünk el, s felmenthet néha akkor is, ha tettünk esetleg megsérti az emberi törvényt. Amikor Jézus a Hegyi beszédben az ószövetségi törvényt újraértelmezi, éppen erre a morális érzékenységre figyelmeztet, a szándék tisztátalansága már önmagában is erkölcsi ítélet alá esik, s legsúlyosabb vétség az embertárs méltóságának megsértése, a szeretet ellen elkövetett bűn.

Mi tehát a tiszta szív kritériuma? A nyugodt lelkiismeret, tetteink indítékának pozitív iránya, még akkor is, ha ennek kifutása esetleg kudarccal végződik. S hogy szívünk tisztaságát – már amennyire emberi fogyatékosságunkból telik – biztosítsuk, állandó lelkiismeretvizsgálatra, erkölcsi mérlegelésre és permanens megtérésre, azaz metanoiára van szükségünk, hogy bukásainkból felemelkedve elnyerhessük az ígéretet, Isten színelátását.

 

5. Második jellemcsoport: az axiológia sodrásában

5.1. Harmadik archetípus: a szelídek

Jóllehet a szelíd ember mindig közkedveltségnek örvend, sőt a szelídséget általában önmagában véve is erénynek tartjuk, mégis a szelídség fogalma a mai értékfelfogásban szorosan egybefonódik a jámbor, a galamblelkű, a „kenyérre kenhető” vagy „tedd ide – tedd oda”, tutyi-mutyi, önakaratát érvényesíteni nem tudó ember pejoratív értelmezésével. Pedig a szelídség – éppen a jézusi felfogás értelmében – erős akaratot, szilárd elhatározást, acélos jellemet képvisel, főleg ha a Mester portréját és lelki beállítódását, cselekedeteit vagy olykor nagyon is kemény szavait állítjuk a középpontba. Pedig éppen ő mondta magáról, hogy szelíd és alázatos szívű. Tehát a szelídség még az alázattal is összefügg?

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a szelídség elsősorban nem habitus, hanem attitűd. Beállítódás az embert körülvevő világ – úgy is, mint természeti környezet, úgy is, mint társas kapcsolat és úgy is, mint természetfeletti viszony – irányába, igazi jelenvalólét a teremtett és teremtetlen valóságban, az élettelen, az élő és az embertárssal való perszonális Én-Te kapcsolatban. S ennek a szelídségnek jele a relációk épsége és szépsége, mely egy sajátos kifejeződésben, a sugárzó derűben, a mosolyban ölt testet. És ez csak belülről fakadhat, nem velünk-született adottság, hanem olyan érintés, amely magán viseli a természetfelettiből fakadó mérhetetlen, végtelenségig terjedő szeretet örömének csillagporát. Nem valamiféle mosolycsekkekért folyó kényszercselekvésről van tehát szó, hanem a mosolyért magáért, hogy szebb legyen a világ.

A szelídséghez igen szorosan tapadó kegyelmi adomány tehát a derű, s hogy ez valóban természetfölötti érintésből fakad, azt jól példázza „korunk szentjének” és egyik legderűsebb emberének, XXIII. János pápának szólásmondása: „A keresztény ember derűs, és derűje Istentől származik.” S ezért polemizálnunk kell G. K. Chestertonnak, a nagy angol konvertitának azon eszmefuttatásával, melynek végkonklúziójaként megállapítja, hogy Jézus véka alá rejtette derűjét: „Volt valami, amit rejtegetett minden ember előtt, midőn fölment a hegyre, hogy imádkozzék. Volt valami, amit hirtelen csönddel vagy viharos elhatározással eltakart. Volt valami, amit megmutatni még Istennek is túl nagy feladat volt, midőn közöttünk járt a földön, s én olykor úgy vélem – lelkének derűje volt ez.”viii Holott Lukács evangéliuma éppen azt az „emberléptékű” Jézus portrét állítja elénk, ahol a „scriba mansuetudinis Christi” kidomborítja az isteni Mester érzelmi életét, így derűs életérzését is.

S hogy mennyire nélkülözhetetlen evilági életünkben a derű, azt nagyszerűn illusztrálja H. Hesse is örökbecsű remekében.ix Josef Knecht a lelkéből áradó derűvel nemcsak kiváltja barátjának, Plinionak katartikus megtisztulását, hanem terápiájával kivezető utat is ad életének kudarcából. „A könnyen elégedettekkel és a látszat-derűsekkel köztünk mások is szemben állnak: emberek és emberek nemzedékei, akiknek a derűje nem felszínes játék, hanem komolyság és mélység… Ez a derű nem játszadozás, nem is tetszelgés: ez a legmagasabbrendű megismerés és szeretet, minden valóság igenlése, őrtállás minden mélység és szakadék szélén, a szentek és a lovagok erénye, megzavarhatatlan, s a korral és a halál közelségével csak egyre növekszik. Ez a Szépség titka és minden művészet leglényege.”

S hogy ebben benne van az alázat is? Azt hiszem ez szükségszerű, hiszen az alázat – és nem a meghunyászkodás, a szolgalelkűség vagy a megalázkodás – az a vonás, amelyről a szelídség kizárólagosan felismerszik. A mai nagykorú ember a krisztusi szelídség attribútumának képviselőjétől ugyanis nem fejmosást, hanem lábmosást vár, nem tekintély előtti hódolatra áhítozik, hanem személyességre. S bár Jézus maga kemény szavakkal ostorozta ellenfeleit éppen kéményszívűségük miatt, mégis lehajolt az emberlét legmélyebb szintjére süllyedt bűnösökhöz is, egy Magdalai Máriához, egy Zakeushoz, vagy a testi nyomorúságtól szenvedő lepráshoz, vakhoz, némához, és sorolhatnánk a többieket. Alázata pedig legkifejezettebben a kereszthalálban nyilvánult meg, kiszolgáltatta magát, miközben imádkozott hóhéraiért. Jellemgyengeség ez is? Hiszen lehetősége lett volna 12 légió angyal bevetésére. S éppen itt mutatkozik meg az igazi hatalom – a szolgáló hatalom – nagyszerűsége.

A mai világ – jóllehet kedveli a szelíd emberek társaságát – mégis a pénz, a siker és a hatalom bűvkörében él, melyet még megfejel az anyagi javak és a gyönyörök élvezetével. Pedig ezek a materiális bálványok nem nyújthatnak igazi kielégülést: a pénz nem boldogít, a siker és a hatalom varázsa múlandó, s minden kincsünket a rozsda és a moly emészti, ha csak evilági felhalmozásból ered. A szelídség viszont képes mindezeket fénybe vonni, ha a pénz az adakozó jóságát revelálja, a siker és a hatalom pedig az embertárs javának szolgálatába áll.- „Adjátok el, amitek van és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj hozzá nem fér, a moly meg nem rágja. Mert ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk 12,33-34)

S talán nem járunk messze az igazságtól, ha a franciskánus szerzetesség cingulumának három csomóját – tisztaság, szegénység, engedelmesség – párhuzamba állítjuk az eddig felsorolt archetípusok jellemzőivel. Szegénység – lelki és anyagi, tisztaság – testi és szívbéli vonatkozásban egyaránt, s engedelmesség – nem az esztelenségig menő vakfegyelem, hanem a szelíd szolgálatkészség értelmében. S ennek jelképe a margaréta: a sárga porzók a szelídséget, a fehér szirmok a tisztaságot, a zöld levelek pedig az egyszerűséget, a szegénységet szimbolizálják.

S mi lesz a szelídek öröksége? Joggal várhatnánk itt is a mennyek országát, Jézus azonban a földet ígéri. Pedig modern világunkban épp a szelídek a föld kisemmizettjei, hiszen a hatalom, a siker nem az ő oldalukon áll. S mégis napjainkban, amikor a földet végső katasztrófa fenyegeti, éppen erre a szelídség-attitűdre kell törekedni a fogyasztói társadalom öngyilkos törekvései ellenében. S világosan látjuk, hogy csak a szelídség, a morális érzékenység felszítása képes – ma elsősorban az ökológiai krízis szorításától – vérző planétánkat megmenteni, s ha ezt az egyetlen utat is elveszejtjük, akkor valóban a sátáni borzalmakkal megfejelt, az ember által előidézett apokaliptikus kataklizma a következmény.x Innen érthető a jézusi kitétel gyönyörűséges ígérete.

Zárógondolatként idézzük (mint már oly sokszor) F. Baade sorait: „Sok választása az évszázad végéig nincs az embernek. Vagy új szívhez és értelemhez jut, és így virágoskertté válik a világ, vagy elpusztítja önmagát” Jézus szavait idézi: „Vagy a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz örökség.”xi

 

2. Negyedik archetípus: az irgalmasok

Az irgalmasság kérdése nemcsak azért problematikus a mai ember számára, mert paradoxon, hanem azért is, mert napjainkra ez a terminus már szinte teljesen kiveszett a szótárból anyagias irányultságunk következtében. A tisztességes üzlet, a jog szerinti eljárás és a becsület között feszítjük ki az ekvivalenciát, ennek pedig egyenes következménye, hogy a cselekedet morális értéke elvész, az akarati törekvés indítékának pozitív irányultsága és nyomában az erény kiüresedik. Vagyis mindaddig minden megtehető, míg nem ütközik emberi-társadalmi jogszabályba, de hovatovább a törvény ügyes kijátszása, a „kiskapuk” megtalálása, vagy az „umbulda” nemhogy megítélés alá nem esik, hanem egyenesen tiszteletet érdemel. Hát ez bizony erősen eltér a jézusi normától!

A Jézus által meghirdetett örömhír nem törvény szerinti parancsokra és tilalmakra, hanem az üdvösség jóhírére és a kegyelmi rendre épül. Nem húzza át a törvényt, hanem a szív szándékait helyezi előtérbe, s ez a törvény olyan radikalizmusát jelenti, ami a jog amorális ítéletét az etikai érzékenységgel váltja fel. Eltávolodik a betűtől, és a szív ráhangolódását, az üdvrend szellemének megragadását követeli. Még ma is hányszor halljuk, hogy ez jogszerű, ez juss dolga, ez nem az Isten ügye, ezt perre kell vinni. De sajnos a romlott emberi természet odáig fajult, hogy még Jézust is felkérték döntőbírónak az örökség elosztására, sőt végül a vádlottak padjára ültették, és közfelkiáltással halálát követelve szörnyűséges ítéletüket végre is hajtották. Pál apostol is megfeddi a korintusi híveket, akik pogány bíró előtt pereskedtek. Sőt már azt is hibául rója fel, hogy egyáltalán peres ügyeik vannak egymással. Pedig ha a jézusi normatíva, az örökkévalóságból fakadó maximák szerint rendeznénk be életünket, eltűnnének a gombamód szaporodó ügyvédi irodák, és a bírák is nyugdíjba mehetnének. Ezzel pedig az egész kozmoszt az erkölcsi rend fénye ragyogná be, mint egykor a boldog aranykorban.

S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől

S törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben.

Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc

Bősz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan

Esdve a bíráját, bírátlan volt kiki biztos.”

(Ovidius: Metamorphoses – Devecseri G. ford.)

De hát végül van-e megoldás? Igen, de ez csak a mindenkire kötelező felebaráti szeretet útja lehet. A Jézus által követelt hetvenszer hétszeres megbocsátás. Sőt a megbocsáthatatlan megbocsátása, a másság tolerálása, a nem szeretetreméltó embertárs iránt is megnyíló szeretet. Az agapé követelménye pedig még ezen is túlmutat. „Mindent elfedez… mindent elbír” – olvassuk Pál apostol szeretet-himnuszában. (1Kor, 13,7) És mi keresztények is hányszor mondjuk, hogy „megbocsátani ugyan megbocsátok, de elfeledni nem tudom soha”. Jóllehet emberi természetünkből kiindulva az efféle vélekedés nagyon is érthető, de érezzük, hogy a „keresztény”, azaz krisztusi példa mércéjének ezt messze meg kell haladnia.

Jézus gyógyításait számtalanszor köti össze a bűnbocsánattal, ill., ami ezzel csaknem azonos, a benne való hittel. S ez nem valamiféle akcidens – mint például a bénán született meggyógyítása esetében –, hanem a gyógyulás lényeges alkotó eleme. A jézusi irgalmasság cselekedeteit azonban nemcsak a gyógyításokban és természeti csodáiban (kenyérszaporítás, vihar lecsendesítése stb.) mérhetjük le, hanem elsősorban a „szociális” Lukács-evangéliumban – és jobbára csak itt – fellelhető csodás példázatokban. A tékozló fiú esetében az elébefutó megbocsátás, a vérbefagyott ember fölé hajló irgalmas szamaritánus könyörülete, az elbitangolt bárány keresésére induló jó pásztor, aki otthagyja a 99-et az egyetlenért, az elveszett minát kutató gazdasszony, aki az elgurult pénzdarabért még a házát is kisöpri. S mi vajon hogyan járnánk el? Aligha ölelnénk át a tékozlót, inkább azt latolgatnánk, hogy milyen büntetést, megrovást szabjunk ki; az irgalmas szamaritánus helyett feltehetőleg mi is inkább papok vagy leviták lennénk; az elveszett bárányt is otthagynánk a pusztában –, majd szerzünk helyette másikat. Persze a jézusi mérce rendkívül magas. Néha esztelenül nagylelkűen könyörületes. A házasságtörő asszony, akire a mózesi törvény értelmében megkövezés vár, a Mester, a rabbi, a törvény legbuzgóbb tisztelője, aki oly sokszor ítéli el épp a házassági hűség megszegőit, felmenti. S a jobb latornak is egyetlen sóhajtása elég volt a teljes bűnbocsánatra, sőt az örök üdvösség kiesdésére. Ez bizony már nem jogszerű eljárás!

Régi korok kegyetlensége – főleg a rabszolgák vonatkozásában – közismert. De más emberi relációkban sem volt sokkal jobb a helyzet. Ma is megborzadunk, ha a spártai vének gyermekvizsgálataira, és a kevésbe fejletteknek, nyomorékoknak a Tajgetosz szakadékaiban való elpusztítására, vagy az azték emberáldozatokra ill. hasonló kegyetlenségekre gondolunk. De nem kevésbé voltak hírhedtek a rőmai uralkodók, inkvizítorok, majd a fortélyos félelem igazgatta diktatúrák hóhérai sem. Sajnos mi sem vagyunk sokkal különbek. A holocaust áldozataiért még ma is sűrűn meakulpázunk, miközben törvénybe foglaljuk a művi abortuszok jogosságát. Pedig itt az ártatlannál is ártatlanabbak elpusztításáról van szó. S ha ma már nem is tettekkel öljük meg az embertársat, szavaink legalább olyan metszők és kegyetlenek, mint az élesre fent hóhér-pengék, nem is beszélve az itt-ott, és egyre sűrűbben fellobbanó gyűlölet- tüzekről. Pedig kereszténynek, krisztusinak csak az mondhatja magát, akiben eleven az irgalom, és csak ő reménykedhet az igazságos Bíró irgalmas ítéletében.

Egy kedves kis legenda boldog Faustina életéből. Egyszer megjelent neki az Úr és így szólt hozzá: „Aki nem irgalmasságom ajtaján lép be, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” Tehát boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.

5.3. Ötödik archetípus a békességszerzők

A „béke” szó a kommunista frazeológia szótárában sajnálatos módon eltorzult, a világbéke pedig a diktatúra életben maradását volt hivatva biztosítani, miközben a univerzális és permanens proletárforradalomnak ill., az eszme „exportjának” szükségességét hirdette. A béke pedig nem egyszerűen fegyvernyugvást jelent, annál is inkább, mert az egzakt fogalmi definíció soha nem lehet pusztán tagadóxii, s ez fokozattan érvényes egy ilyen magas etikai értéket képviselő terminus esetén, mivel ennek nem negatív, hanem pozitív értéket kell tulajdonítani. De hasonló jelentés-torzuláson ment át a feltehetően Jézus által használt héber-arám „shalom” szó, mely valaha a legtiszteletteljesebb szeretet kifejezésére szolgáló köszöntés volt (gondoljunk a József és testvérei történetére, vagy az Ír-Shalom (Jerusalem) = a béke városa elnevezésre). De Jézus korára ez feltehetően éppúgy megkopott, mint a mi egykor szépséges üdvözlési formuláink.* De ha használták is – mint ahogy ma is él különféle változatokban a keleti kultúrkörben –, Jézus kiemelte ezt a szót közhasznú értelmezéséből és tartalommal telítette. A feltámadt Üdvözítő ezekkel a szavakkal köszöntötte tanítványait: „Békesség nektek! Én vagyok, ne féljetek!” (= shalom aléchem) „A húsvéti üdvözlet jókívánság is. A szentírási »shalom« többet jelent, mint békét. Benne van a teljesség, a sértetlenség, a védettség, a testi-lelki jólét. Ezt kívánjuk annak, akit »shalom«-mal köszöntünk.”xiii

Jézus frazeológiájában a béke, békesség mindenkor egybe van kapcsolva a félelemtől való teljes megszabadulással. Még ha kifejezetten nem is említi, akkor is biztatja tanítványait a benne való hitre, ha szokatlan jelenségeknek tanúi lesznek. A vízenjárás elbeszélésében, mikor a Mestert kísértetnek vélik, azzal nyugtatja őket, hogy ne féljenek, hiszen testi valóságban ő az, aki közeledik. A jézusi béke leghitelesebb megfogalmazása a búcsúbeszéd, ahol Jézus békét hagy a tanítványokra – minden kor tanítványaira –, de ez nem a világ, hanem az ő békéje, vagyis isteni béke, a mennyek országának békéje. Jézus nem idealista, világosan tudja, hogy ez a béke nem nyugalmat jelent, hanem épp a világ gyűlöletét fogja kivívni. S mégis a határtalan bizalom hangján beszél, hiszen az ő békéje a rend nyugalma, annak boldogító ígérete, hogy Isten szeretetének aurájában végül minden rendben lesz, végül minden rendbe jön. Ez a jézusi béke lényege, s ennek a békének elővételezése, de egyben félelmetes szépségű igazolása a Feltámadott megjelenéseiben felcsendülő: „Békesség veletek!” köszöntés. Az isteni rend nyugalma, amely a világot elindítja az eszkatologikus beteljesedés útján, s Jézus példája mutatja, hogy valóban minden látszólagos kudarc, szenvedés, kínhalál ellenére valóban minden rendbe jön, és erre a reményre mi is ráhagyatkozhatunk.

De a boldogságmondásokban Jézus „békességszerzőkről” (= eirénépoioi) beszél, s itt jogos a szkepszis, hogy vajon mire, kikre gondol. Hiszen evilági relációinkban leggyakrabban azzal a fóbiával kell szembenéznünk, hogy miközben két haragost kibékítünk, mi leszünk mindkettejük számára a persona non grata, és egymás ellen irányuló haragjuk – a megbékélés során – óhatatlanul a „békességszerző” fejére torlódik. Mit kíván tehát Jézus? Azt, amit ma olyan sokszor nehéz megvalósítani: a másság elviselését. A zsidóságban sem volt másképp, és a „similis simili gaudet” szabálya talán sohasem volt elevenebb és égetőbb, mint manapság.

Kettős torzulással kell szembenéznünk: az uniformizálódás ill. a differenciálódás veszélyével. Az első esetben (s ezt nagyon jól megtapasztalhattuk a lázadó tömegek sodrában vagy az orwelli „kép perc gyűlöletben”xiv) – bár látszólag fennáll a csoport-egyetértés – gyűlölet lobban lángra a kívülállókkal, a renegátokkal szemben. A differenciálódás pedig felszínre veti a „bellum omnium contra omnes” hobbesi tételt, ami mindennél rosszabb; mert aláássa még a családok és a legszűkebb kollektívák kapcsolatait is. S bár Jézus kardot hozott a földre, világosan látta, hogy az ő nevéért – és sajnos sokszor az ő nevében – fel fog lobbanni az ellenségeskedés tüze, s mégis békét, sőt boldogságot ígér a békességszerzőknek.

Az Isten országának egyik legkifejezettebb jellemvonása a béke, mely szükségképpen magában foglalja a szeretet követelményét, a mindenkivel való „békés egymás mellett élés”-en túlmutató, mindenki felé megnyíló szeretetet. Az örömhír lényege ezt is magában foglalja. Isten soha nem akart háborút, minden ellenségeskedés az ember bukásából, az érzelmi-értelmi torzulásból, kiüresedéséből eredt és ered. Az egyetemes üdvözítő akarat viszont minden ember javát akarja, s a szerető Atya mindenkit hazavár. A békességszerzők pedig valóban Isten fiai, legautentikusabb testvérei az igaz Fiúnak. S itt már nemcsak a mennyek országának ígéretéről van szó, hanem arról a testvéri közösségről, melyről szent Pál így ír a Galatákhoz intézett levelében: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben: Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban… Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.” (Gal 3,26.28; 4,7)

S e békesség-varázs szépségének fényözönét megtapasztalandó idézzük Babits Mihály elbűvölő sorait (Zsoltár gyermekhangra):

„Az Úristen őriz engem Tőle, Hozzá minden átkom:

mert az ő zászlóját zengem, Hang vagyok az Ő szájában.

Ő az Áldás, Ő a Béke Lázas hang talán magában:

Nem a harcok istensége… kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje

Az Úristen őriz engem, Aki azt énekli: Béke.”

Mert az ő országát zengem,

Az Ő országát, a Békét,

harcainkra süketségét…

 

6. Harmadik kategória: a „boldogtalanok”

6.1. A hatodik archetípus: a sírók

A görög kifejezést – penthountesz – magyarul többnyire a „sírók, szomorkodók” szavakkal adjuk vissza, jóllehet valódi értelmét – mai divatos szlogennel – a „padlóra kerültség” vagy a „magam alatt vagyok” szófordulatokkal lehetne igazán visszaadni. Mert a szomorúság vagy a sírás állapotából van kigázolási lehetőség, a szomorúak megvigasztalhatók, ha találnak egy velük együtt érző, velük együtt dobbanó szívet, sőt nem egyszer a kölcsönös megvigasztalás és megvigasztalódás a legjobb lelki terápia. Mindamellett a sírás, mint a fájdalmas – vagy jóval ritkábban az: örömteli – pszichés állapot lelki vulkán-kitörése, többnyire önmagában is katartikus hatású

Sajnos az igazi sírás ma már kiment a divatból. Ugyanis gyakorta minden kisebb-nagyobb traumára sírással reflektálnak a szenzitíve hangoltabb – vagy sajnos nemegyszer inkább csak érzelmileg zsaroló – lelkek, ezért a sírás, mint a belső érzelemkitörés vetülete gyakran megtévesztő, sőt sokszor félrevezető. Nem biztos ugyanis, hogy a könnyek igazi lelki vihar lecsapódásai, annál is inkább, mivel a mai ember többnyire mesterségesen kimunkált karaktere a könnyek leplezése, még akkor is, ha gyászában, fájdalmában elönti szívét a könnyek tengere. Boldogok a sírók, ha még sírni tudnak; s ebben igazat kell adnunk Gyökössy Endrének, a jeles magyar lelkész-pszichoterapeutának.xv De a Jézus által vigasztalásra szorulók ott keresendők, ahol már a könnyek is elégtelenek, ahol már valóban csak a természetfölötti érintés emelheti fel a tekintetet, állíthatja talpra az embert.

Ennek a tragikus életérzésű típusnak ószövetségi megtestesítője a szenvedő Jób, a próbatétel hőse, aki mindent elveszített, végül még testi egészségét is, és tépelődésében, önmarcangolásában nem lát kiutat, sőt vigasztalására érkezett barátai is a vádlóknál rosszabb vádlóknak bizonyulnak. S Jób ajkáról is felröppen az a manapság sokat hangoztatott kiáltás. Hogyan engedheti ezt az Isten? Személyes tragédiáinkban nem egyszer az eget ostromoljuk, annál is inkább, mert tudjuk, hogy Isten eszméletlenségig szereti az embert, s hogy Avilai Teréz példáját idézve, éppen a „barátaival” bánik nemegyszer kemény kézzel, sőt szerelmetes Fiát sem kímélte meg az emberileg már-már elviselhetetlen kínszenvedéstől. S ilyenkor jogos aggodalmunk, hogy Isten csupán örök boldogságot ígér-e, míg evilági zarándokutunk nem más, mint értelmetlen passió a színelátás kiérdemlésére. Vajon Isten csak szenvedésre veti az embert evilági dimenziókba, afféle siralomvölgybe, hogy kiesdje a maga számára az érdemtelenül ígért ajándékot? Jogos vád érte számtalanszor a kereszténységet éppen a fenti életérzés túlhangsúlyozásáért, hogy száműzte a földről az örömöt. S ennek ellenhatásaként kezdődött meg a lázas tevékenységbe merülés, a mértéktelen élvezet-hajhászás, a pillanatnyi gyönyörök megragadása, a materiális érékek habzsolása, mely mindig zsákutcában végződött.

Visszatérve Jób alakjához – ismét csak az Ószövetséget idézve –, nem kérhetjük számon Istentől személyes tragédiáink okát és célját, egyéni életutunk sötét pillanatait, sőt olykor személyes, egzisztenciális és morális csődjét. Isten útjai és gondolatai, szándékai és tervei élesen különböznek a mi – oly sokszor nagyon is evilági és röghözkötött – gondolatainktól, terveinktől, vágyainktól. (Iz 55, 9) Isten szabad akarattal felruházottnak teremtette az embert, aki már az első próbatétel során elbukott, s aki ezzel fejére idézte a rosszat, fizikális és erkölcsi vonatkozásban egyaránt. S Isten mégsem torolta meg ezt a hamis öntudatra ébredést, hanem a történelem sötét labirintusában számtalanszor pályamódosításra kényszerítve az embert, jelzéseket helyezett el az idő tengelyében, fokozatosan kinyilvánította akaratát bukott, de mindenkor hőn szeretett, a végtelen felé áhítozó teremtménye előtt. Végül teljesen feltárta önmagát Jézus Krisztusban, felöltve nyomorúságos és méltóságteljes emberségünket, hogy igazi személyes Én-Te kapcsolatban szólíthassa meg örök boldogságra rendelt, de önistenítésbe szédült, torzult képmását. S Jézus örömüzenete éppen a mennyei Atyának ez az eszméletlenségig terjedő, a Fiát is halálra adó világ- és emberszeretete. S életutunk során, sötét óráinkból számtalanszor kiemelve, sorsunkat mindig úgy rendezi el, ahogy azt az ő, a mienket meghaladó örök szempontjai vezérlik. S nekünk is százszorosan viszonozza olykor tán érthetetlenül és fájdalmasan megvont adományait, pályamódosítást kényszerít ránk, mindenkor javunkat akarva, még akkor is, ha a célt egyelőre nem, vagy csak homályosan látjuk. S ezekben a válságos periódusokban, amikor beborul felettünk az ég, amikor Isten is elhúzódik tőlünk, „rejtezkedik”, akkor lehet segítségünkre egy szerető szív, egy „vigasztaló”, aki mindig adatik, talán éppen abból az irányból, ahonnan már semmi jót nem várunk. Többnyire egy irgalmas szamaritánustól, akitől mi tán segítséget sem kérnénk.

Korunk emberét, főleg a fiatal generációt – leszámítva egynéhány magát sikeresnek, pályája csúcsán lévő kortársunkat – félelmetes pesszimizmus hatja át. Olyan tragikus életérzés foglya, melyből nem lát kiutat, csak zűrzavaros problémaözönt, s ez szüli azután a depressziót, a szorongást. És itt nem a heideggeri semmi szülte szorongásról, mint alapvető emberi diszpozícióról van szó, hanem a pihenést elutasító, a szerzés vágyától végletekig kizsigerelt mentálhigiénés traumáról, az egzisztenciális biztonság elvesztésétől való rettegésből fakadó hullámvölgyről, ami valóban vasmarokkal szorítja az ember torkát, és a nihil árnyának felmerülése, fölénk magasodása valóban képes arra, hogy az istenképmás emberből kiürült lelki automatát, öngyilkos jelöltet faragjon. S ebben az életérzésben a materiális javak nem nyújtanak enyhülést, még kevésbé kilábalást. Sajnos profitorientált korunkban, a liberális – vagy inkább libertinista – eszme- és érzelemvilág, amelyben csak a pénzben kifejezhető érték releváns, azonban ennek eluralkodásával olyan érzéketlenségbe öltözik a világ, amelynek beköszönte a sátáni erők uralmához vezet. S ebből a pesszimizmusból már nem a pszichoanalízis a kivezető út, hanem a pénzorientáltságot elutasító és a szeretet egykor oly végzetesen elvesztett értékét visszaperlő teljes lelki átformálódás, a metanoia. Manapság fájdalmas jelenség, hogy szinte minden embernek van pszichológusa, olyan „szakembere”, akitől joggal várja lelki terhének enyhítését, negatív tájolásának visszafordítását, azaz a megváltást. De sajnos ezek túlterheltségük folytán legfeljebb néhány percet képesek áldozni egy-egy páciensre, rendszerint a gyógyszeres kezelésre bízzák a megoldást, ami nagyon is kétes értékű eredményre vezet. Régen gyóntatóatyák látták el ezt a feladatot, akik iránt nagyobb volt a „páciensek” bizalma, s ha a lelkivezető kellőképpen bölcs volt, tanácsaival, a bűnbocsánat és elfedezés érzésének felkínálásával jobb eredményeket ért el, hiszen a feloldozás helyre tudta állítani a bűnös megigazultságát. S ma is a „vigasztalás” csak olyan személytől jöhet, akinek van türelme a beteg, a szomorkodó számára, akinek van füle a hallásra, s van szíve az együttérzésre. Mert elsősorban nem tanácsra vár a mélypontra zuhant embertárs, hanem csak arra, hogy érezze, valaki számára fontos, valaki számára az ő evidenciába hajló problémája releváns, s rendszerint ez a hallgatás-terápia indíthat el a gyógyulás, a lelki megnyugvás útján.

De nemcsak tragikus élethelyzetek csalnak szemünkbe könnyet, hanem az öröm és a drámai sodrás, az érintés varázsa is. Amikor egy-egy gondolat, bibliai ige, amelyen esetleg oly gyakran átsiklottunk, most hirtelen megvilágosodik, megragad, lélekbe markol, aktualizálódik. Jézus, jóllehet nála empatikusabb pszichoterapeuta nem volt széles e világon, csak egyszer fakadt könnyekre – Lázár sírjánál –, s ekkor sem annyira a barátja elvesztése felett érzett fájdalom, hanem az elkövetkezendő nagy, isteni belenyúlás rázta meg a lelkét. Mert a getszemáni könyörgésnél sem könnyezett, hanem vérrel verejtékezett, ami lelki gyötrelmeit szavaknál ékesebben tárta elénk.

S ezek az életünkben oly gyakran feltoluló érzelmek – a tragédiától a megrendülésen át az örömig – transzcendentális élmények, s ezek szülik a transzcendentális tapasztalatot, az Istenről szóló anonim és nem tematikus tudást, akit az ember a szeretet transzcendenciájaként, szent titokként él át.xvi S most már érthető a jézusi boldogságmondás örömhíre: még életed mélypontján sem vagy egyedül, hiszen a végső szó Istené, akkor is, ha hallgat. Mert a vigasztalás – parakléthén – gyökere a kaleó (= megszólítás, odafordulás, hívás) ige, vagyis hogy van valaki, aki hallgatása esetén is odafigyel rád és meghallgat még a rejtekben is, és aki egykor letöröl majd arcodról minden könnyet. Evilági sorunk tehát nem értelmetlen keresztút, még akkor sem, ha nem értjük a zsákutcák, a tragédiák értelmét, mert az erővonalak már itt, evilági sorsunkban is kisimulnak egyszer, és a párhuzamosok találkozópontja, átmetszése az örökkévalóság megsejtésével ajándékozza meg az embert.xvii

 

6.2. Hetedik archetípus: Az igazságot éhezők és szomjazók

Az éhség és a szomjúság érzete legalapvetőbb életfunkcióink hátterének igényére figyelmeztet, s bár e szükségletek kielégítése elsődleges – miként a régiek mondták: „primum vivere, deinde philosophari” –, ez nem jelenthet egyszersmind értékrendbeli alá- ill. fölérendeltséget. S hogy mennyire egybecseng a materiális és a szellemi igény, a testi és lelki étel és ital, arra Jézus eukarisztikus beszéde explicite is utal.„Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz nem szomjazik soha… A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne.” (Jn 6,35.55.56)

A problémát némileg bonyolítja, hogy Lukács a mezei beszédben nemcsak lecsökkenti a boldogságmondások számát, hanem csak éhezőkről és szomjazókról beszél (ami nagyon is megfelel az ő szociális szempontjainak). Ugyanakkor Máté a materiális igényeket átszellemíti, nemcsak akkor, midőn a szegénységet pneumatikus magasságokba emeli, hanem akkor is, midőn az igazságot éhezőkről és szomjazókról beszél. S ilyenkor joggal merül fel a zavarba ejtő kérdés: nem hamisítanak-e az evangéliumok szerzői? Holott valójában már a kérdésfelvetés is helytelen. Hiszen még a legautentikusabb Jézus-szavak is a szerző személyén átszűrődve, átértelmezve kapnak eltérő hangsúlyt, másfelől a szent szöveg és magának Jézusnak sokszor egyértelmű, „szinoptikus” szavai is eltérő színezetet kapnak az írásos rögzítés kapcsán. S ezek az evangelista prizmáján megtörő és színeire bomló értelmezések gazdagítják, árnyalják a Jézus portrét, hiszen ha mindenütt szószerinti lejegyzésre vagy „harmonizálásra” törekedtek volna a szent írók, akkor csupán egy evangélium lenne a kezünkben, s szegényesebb volna a történelmi Jézusra vonatkozó valamennyi ismeretünk. Márpedig a harmónia is csak akkor szépséges, ha bizonyos disszonanciák szövik át, vagy éppen ezekben a disszonanciákban rejtezik a feloldás gyönyörűsége.

Kétségtelen hogy Máté a nyolc boldog-mondásban – szemben Lukács értelmezésével – szellemi magaslatokat jár be, de ez nem jelent – nem jelenthet – értékítéletet az evangéliumok között, hiszen valamennyi szerző a maga útján halad, saját szempontjai szerint rendezi és öltözteti verbális köntösbe a természetfölötti üzenetet.

A klasszikus görög filozófia kettős értelemben beszélt az igazságról. Platónnál az „alétheia” terminus az igazság mélyrétegét, az elrejtettségből való kilépést, az igazságnak, mint az ideapiramis csúcsának feltárultságát, a heideggeri „Ershlossenheit”-et releválja. Ezt az igazságot emeli azután piedesztálra a János evangélium, midőn Jézus önmagát a világ világosságának, az örök Igazság hírhozójának, országát pedig az igazság birodalmának nyilvánítja. Arisztotelésznél az igazság viszont már az „orthotész” értelmében szerepel, és mint ilyen, az ítéletek igazságára reflektál. Az ítélet ugyanis mindig az igazság igényével lép fel – s mivel Platónnal ellentétben nála az ítélet nem fogalmi analízis, hanem a valóságról akar közölni valamit –, az igazságot a tényállás helyessége dönti el, amelynek kizárólagos kritériuma a tárgyi létezővel való összevetés. A Filozófus kiemeli az ontológiai és a logikai léttartomány összecsengésének követelményét, míg Platón tanításában – épp az ideák, az igazi, objektív, változhatatlan és örök, transzcendens realitások világának valódisága révén – az ítélet igazságának kritériuma az ideák – mint praktikus ismerettárgyak – közösségének, a téren-időn túli birodalomban fennálló viszonyainak tükröződése. Arisztotelész rámutat, hogy az eszmék nem az aranyködben fürdő mennyei szférában, hanem a dolgok immanens létmozzanataként a bennünket körülvevő világban keresendők –, a tapasztalatból absztrakcióval kialakított fogalomnak önmagában nincsen igazságértéke. Ez mindig az ítéletben dől el, amelynek igazsága ill. hamissága az értelmi reflexióból eredeztethető

Máté a nyolc boldogság-mondásban a „dikaioszüné” terminust használja, mely a koiné szóhasználatában már kijegecesedett idiomatizmus, és gyökerében a „dikaiosz” (= igaz) szótövet rejti, ami a görög értelmezés szerint olyan dolgot jelent, ami megfelel az eszménynek. Ilyen értelemben beszélünk igazgyöngyről, igaz emberről (József, aki „igaz ember” volt…), valódi aranyról, moly és rozsda által megemészthetetlen kincsről, azaz valódi értékről. Hogy Jézus itt melyik arám szót használta, ma már eldönthetetlen, bizonyos azonban, hogy az evangélium olvasói, hallgatói pontosan értették és regisztrálták a „dikaioszüné” általunk már nehezen körülhatárolható megfogalmazását. Értelmezésünk szerint valószínűleg arról az igazságról van szó, amelynek elérésére egész életfolyamatunk irányul, amely minden interperszonális cselekvésmozzanatunk rugója, transzcendentális törekvésünk csillagfénye, amely az éhezés és szomjazás révén nem birtoklásunk, hanem vágyódásunk tárgya. Az alétheia típusú igazság, mint feltárultság, ugyanis nem lehet az emberi aspiráció, igyekezet és küszködés eredménye, lévén ez kegyelmi adomány, amely csak Jézus Krisztus személye és tanítása által lett számunkra elérhető. Vagyis, ha az ember vágyódik az igazságra (dikaioszüné), akkor az Igazságot (alétheia), azaz Jézus Krisztust – par excellence: Istent – fogja megtalálni. Ezt az igazságot pedig nem lehet sohasem kitalálni, legfeljebb megtalálni. S tán nem tévedünk, ha ezt az Istentől adományozott megigazulással is párhuzamba állítjuk, tudván tudva azt, hogy az igazságot kereső Istenre, mint a legfőbb Igazságra és a minden mértéket meghaladó Jóságra fog rátalálni. S ezért ígéri Jézus az igazságot éhezőknek és szomjazóknak az igény beteljesítését, hiszen a kereső, kutató ember, akinek csak homályos és implicit ismerete van az igazságról, rá fog találni a teljességre, már itt, ebben a földi dimenzióban is, mert Isten mindig megmutatkozik, feltárja magát a keresőnek, jóllehet soha nem tűri a kényszert. S itt legyen elegendő Tamás apostol példájára hivatkoznunk. Tamás nem volt hitetlen, csak „tamáskodó”, ambivalens érzésektől gyötört férfiú. Hinni akart, de nem tudott, vágyódott az igazságra, mert kételyeit tanítványtársainak tanúvallomása nem volt képes eloszlatni. S Jézus elfogadta Tamás igényét a bizonyítékokra, talán nem is annyira Tamás, mint inkább a nyomdokain járók kételyeinek feloldása céljából.

A szöveg ismeretében gyakorta átsiklunk azon a szépséges fogalmazáson, hogy a Mester éhezőkről és szomjazókról beszél. A kettős igény-megfogalmazás pedig az igazság szenvedélyes keresésére szólít fel. Ha materiális igényeink kielégítése elengedhetetlen, mennyivel inkább így van ez a szellemi vonatkozásokban, hiszen örök sorsunk fordul azon, hogy hol és milyen értékekben látjuk meg a magunk igazságát, milyen irányba tájoljuk magunkat, rátalálunk-e mai zűrzavaros, értékrelativizmusban és szubjektivizmusban vergődő világunkban az egyetlen valódi „igazságra”, van-e személyes életünkben „damaszkuszi út”, igazi istentalálás, vagy elmerülünk a látszatigazságok kaotikus útvesztőjében. Mert ha felállítjuk eddigi hibás egyenlegeink mellé az igazság = igazságosság ekvivalenciát, a jog amorális distinkcióinak elfogadását, annak egyetlen kivezető útja – a szeretetnek, mint agapénak elutasítása folytán – egyértelműen a nihil felé nyílik, ugyanis a törvényesség – még ha az ószövetségi Tórát értjük is rajta – képtelen számunkra a megigazulást, az igazzá, a „dikaiosz"-szá válást kieszközölni.

Jézusban, az egyetlen valódi igazságban, hallgatói aligha ismerhették fel azt, amit kerestek. Még tanítványai is ingadoztak, s csak a feltámadás fényében élték át annak a felismerésnek sorsformáló örömét, hogy végre megtalálták azt, amire áhítoztak. S mi is meg fogjuk találni, hogy ha éhezzük és szomjazzuk, sőt már evilági életünkben is táplálkozunk és merítünk belőle, mígnem színről-színre láthatjuk, hogy valóban kielégíttessünk.

 

6.3. Nyolcadik archetípus: Az üldözést szenvedők

Eddigi kételyeinket a boldogság–boldogtalanság alternatívát illetően többé-kevésbé sikerült eloszlatnunk. De vajon miféle boldogságot ígér a Mester követőinek, akiknek üldözés és szorongattatás lesz a sorsuk, mint ahogy az ő útja sem volt diadalmenet. Tanítványinak is csak azt a kelyhet kínálta fel, amelyet ő fenékig kiürített, s ez alól mai tanítványai, a „homo christianusok” sem mentesülnek. Sőt „Isten oltó kése” talán éppen az ő testüket-lelküket sebzi, hogy méltók legyenek Fiának nyomdokaiba lépni, hogy ők egészítsék ki azt, ami „hiányzik még Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára”. (Kol 1,24) Mert csak így lehetnek hegyen fekvő város, só és kovász a világ számára. S amint a só és kovász elvész az ételben, feloldódik, elvegyül benne, akképp kell a magukat kereszténynek nevezőknek átjárniuk a világot, humanizálniuk a kozmoszt, és megnyílniuk embertársaik felé, nem az erősek hatalmával, hanem a belőlük sugárzó szeretet mindeneket átalakító erejével.

De mégis: vajon miféle öröm rejlik a szenvedésben, mikor Isten Fia is visszarettent a kínhaláltól, mikor a getszemáni majorban a reá váró borzalmaktól való félelmében vérrel verejtékezett? És egyáltalán: miért hull a világ gyűlölete és átka éppen az igazi keresztények fejére, honnan fakad az az ellenszenv, amit a Mester követőinek, a szeretet mai hírvivőinek és valósítóinak lépten-nyomon el kell szenvedniük?

Második kérdésünk megválaszolása talán egyszerűbb. A mai divatos csoportalkotás, közösségteremtés, és az emberi kapcsolatok normalizálása terén afféle démonná vált a másság elfogadásának felemlegetése. a tolerancia követelménye. A szeretetről egyelőre természetesen még szó sincs – rettenetes profitorientált világunkban nem is lehet –, s azok, akik egy magasabb erkölcsiséget képviselnek ebben a szerteszét-szóródó, talajvesztett pluralizmusban; valamiképpen kilógnak a sorból. A „lám ők megtették azt, ami nekünk nem sikerült” soha nem gyakorolt különösebb vonzerőt a jobbak, az igazán mások iránt. Mindehhez még hozzájárult a keresztények „arisztokratizmusa”, többlet voltuk – jobbára explicite soha fel nem emlegetett – kisugárzása, ami a világot a maga bűnös voltára emlékeztette, s az ember mindig mindent el tudott fogadni, kivéve a másik derekabb mivoltát, követésre szólító, de soha nem követett példáját. Valami csodálatos erő rejtezett ebben az elkötelezettségben. Ha egyet elpusztítottak, százan álltak helyére, készséges alázattal fogadták oroszlánok elé vettetésüket, a válogatott kínzásokat, szurokba mártott testük elégetését Néró kertjének kivilágítására, éppúgy, mint a modern hóhérok fortélyos kegyetlenségeit a koncentrációs táborok vagy a gulag szigetcsoportok kínszenvedéseiben. Noha átkot szórtak fejükre, mégis áldást mondtak, s a gyűlölet világában is a szeretet fénylő pontjaivá lettek. S bár a mártíromság mindig borzasztotta az embereket, a gyűlölet áldozatai úgy érezték, hogy megváltottságukért az ő megpróbáltatásaik csupán gyenge és csekély elégtételül szolgálnak. Hát mindez aligha eszménye mai világunknak, de nem volt különösebben vonzó soha, mert a különb-volt mindig irritálta a vonulatba beleálló uniformizált átlagembereket. Példaként idézhetjük Alkibiadész esetét, aki mesterét, Szókratészt mérhetetlenül tisztelte, de épp ezért el is utasította. Szabadon frazeálva Platón dialógusának megnyilatkozását (Lakoma): „Gyűlöllek, öreg, mert ha veled vagyok, mindig ráébredek, ki vagyok én!”xviii S a homo christianusok is ilyen és hasonló jelek voltak a világban, s bár a tolerancia kívánalma – legalábbis jelszavakban – többé-kevésbé mindig megvolt, a derekabbak, Jézustól (sőt talán már a prófétáktól kezdve) mindenkor kiszorultak belőle. Mert a világ a vallásoskodókat, az ájtatóskodókat, a farizeus-lelkületűeket, ajkbiggyesztéssel, megmosolygással bár, de mégis jobbára elfogadta, míg az igazakat, a hegyormon világosságot gyújtókat, az Ország polgárainak képviselőit – soha!

Jézus ebben az utolsó szakaszban azokat mondja boldogoknak, azoknak ígéri a mennyek országát, akik üldözést szenvednek az igazságért, sőt örömre és ujjongásra szólítja fel a szidalmakat, a gyűlöletet és hazugságokat elszenvedőket, de egyszersmind szembeállítja mindeme megpróbáltatásokat az eljövendő mennyei boldogsággal és jutalommal. De vajon csak ezt tudja felajánlani az isteni Mester az evilági gyötrelmekért? Jogos ugyanis kortársainknak, a mai átlagembereknek az a vélekedése, hogy elvégre egyszer élünk csak, akkor tehát éljünk jól, hiszen a túlvilági büntetés-jutalmazás távoli és meglehetősen bizonytalan. De ha Jézus csupán ezt ígérné, még az is kétséges, hogy egyáltalán nyomába erednének-e, követésére indulnának-e még a magukat kereszténynek nevező, a magukat Krisztushoz tartozónak érző emberek. De a boldog-mondásban ennél sokkal többről van szó. Isten mindenkor bőséges és jól megtömött mértékkel fizet mindenért, már evilági sorsunkban is, büntetésben, jutalomban egyaránt. De jelenvaló életünkben nem szabad minden örömöt és tragédiát besorolni Isten jutalmazása vagy büntetése alá, sokkal inkább a felettünk magasodó Végtelen érintését kell megtapasztalnunk az öröm túláradásában éppúgy, mint a könnyek tengerében. Ezért ígéri Jézus a boldogságot, végül épp azoknak, akik miatta sodródtak határhelyzetbe, nemegyszer a teljes kilátástalanság homályáig. S ezért szólít fel a Gondviselésbe vetett mérhetetlen bizalomra, ezért említi példaként a verebeket és a mezők liliomait, ezért ígér Péternek – és vele együtt az őérte mindent elhagyóknak – cserébe a százannyit, megfejelve az örök élet eljövendő adományával.

Jézus világosan látta, hogy az ő sorsát kell majd elviselniük mindazoknak, akik nyomdokaiba lépnek. „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket.” (Jn 15,16) Mert nem lehet a tanítvány feljebbvaló mesterénél, sem a szolga uránál. Sőt még a „határtalan homo christianusok” is csupán mihaszna szolgák, akik legfeljebb kötelességüket teljesítik, s talán nem is mindig maradéktalanul. Jézus azonban radikálisan a végóráig terjedő kitartásra és állhatatosságra buzdít, és arra az emberi mértéket meghaladó, értelmetlen szeretetre, amely az ellenségben is megsejti az istenképmást, aki akkor is szeret, ha ezért csak arculverés, leköpdösés, átszegezés, vagyis mérhetetlen lelki és testi sérelem a viszonzás. Az öt követők szenvedéseit pedig csodálatos gyógyírral enyhíti: önmagával. Jézus nagyon érzékeny volt az emberi szenvedésre, hiszen ő maga is számtalanszor megtapasztalta. S gyógyításai, halott-feltámasztásai, természeti csodái mind-mind azt jelezték, hogy a természetfölötti szféra, a teremtés eredetileg jónak deklarált világrendje Isten örömét sugározza, s a bűn által megrontott világ sem képes az eredetileg szándékolt kozmikus rendet és emberi boldogságot elfojtani. De a Krisztus-követők nem mazochisták, aberrált emberroncsok vagy testileg-lelkileg megsebzett reményvesztettek. Hanem azok, akiknek a Mester szándékolta, és amire felszólította őket: égő lámpás, só és kovász, hegyen fekvő város. És ha nekik tán olykor mértéken felül is kijár a szenvedés, mindig tudják, hogy Isten a tenyerén hordozza őket. S ha Jób, a szenvedések és fájdalmak férfia megsokszorozva kapta vissza elveszett javait – pedig az Ószövetség embere legfeljebb csak sejthette az örökkévalóságot –, akkor miért csüggednénk el ideigtartó gyötrelmeinkben. Természetesen a szenvedés önmagában nem jó, céltalanságát tekintve nem is érdemszerző, még kevésbe örömteljes, de tudatában kell lennünk annak, hogy Jézus, aki ismeri a mi törékenységünket, gyöngeségeinket, velünk együtt szenved, s mi éppen az ő sebei által gyógyultunk és gyógyulunk meg újra meg újra. Még akkor is, ha „a külső ember romlásnak indult bennünk, (mert) a belső napról-napra mégis megújul.” (2Kor 4,16) Így leszünk az isteni Mester követői, örömben és szenvedésben egyaránt, aki példaképünk, társunk, megmentőnk és vigasztalónk. Társunk a földi zarándokúton, de egyben vendéglátónk is, aki hazavár minket az atyai házba és meghív a kertben terített asztalhoz az eszkatologikus mennyei lakomára. Ezért és ez által leszünk valóban boldogok.

* A mai „Jó napot!” köszöntésünk eredetileg jókívánságot fejezett ki: „Adjon Isten szép jó napot!” „Szervusz” köszöntésünk pedig a legalázatosabb tisztelet kifejezésére szolgált: „Servus humillimus, domine magister” = „Legalázatosabb szolgája, tanár úr!” Bárcsak helyreállnának mai üdvözléseinkben őseink szépséges szófordulatai! Főleg, ha a „szia”, „hello” és hasonló torzszüleményekre gondolunk.

i Nyíri T.: Ki ez az „ember”?, p.40

(Egyházfórum, Budapest, 2000)

ii Gyökössy E.: A növekedés boldogsága

(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991)

iii Csikós Cs.: Valójában mit jelent szeretni

in: A varázsszó, p.245

(Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2000)

iv Csikós Cs.: Jézus megkísértése – a modern ember lelki orientációjának hármas torzulása

in: Csikós Cs.: i. m., p.171

v A. de Saint-Exupéry: A kis herceg, p.83

(Móra, Budapest, 1973)

vi Hegedűs L.: Végtelenre vonatkoztatott életet élsz-e?

in: Hegedűs L.: Testvérek, menjünk bátran!, p.370

(Primo, Budapest, 1992)

vii E. Fromm – D. T. Suzuki: Zen-buddhizmus és pszichoanalízis, p.152

(Helikon, Budapest, 1989)

viii G. K. Chesterton: Igazságot!, p.163

(Szent István Társulat, Budapest, 1985)

ix H. Hesse: Az üveggyöngyjáték, p.38

(Európa, Budapest, 1984)

x Csikós Cs.: Ökológiai krízis – morális katarzis

(in: Somogyi F. szerk.: Környezet–Tudomány 2000)

(Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2000; p.177)

xi F. Baade: Versenyfutás a 2000-ik évig

in: Gyökössy E.: i. m., p.32

xii Csikós Cs.: Logika, p.65

(Veszprémi, Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1998)

xiii Jakubinyi Gy.: Békesség nektek!

(Új Ember, 2000, 04, 23-30, p.1)

xiv G. Orwell: 1984, p.28

(Európa, Budapest, 1989)

xv Gyökössy E.: i. m., p.21

xvi K. Rahner: A hit alapjai, p.38

(Szent István Társulat, Budapest, 1983)

xvii M Buber: Én és Te, p.42

(Európa, Budapest, 1991)

xviii Gyökössy E.: i. m ., p.63

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.