egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/6. számában

1. Mi a hit és a vallás? A hit valami olyanban való bizonyosság, ami túl van érzelmen, értelmen és akaraton. (Nem kívül, hanem túl!) A vallás pedig hitünk megvallása mások – hitetlenek, másképpen vagy másban hívők, valamint hittársaink – előtt. A hit énbennem van, a vallás mibennünk. A hit egyéni, a vallás közösségi.

A vallás közösségi jellegéből következik, hogy emberi közösségekben valósul meg, s így elkerülhetetlenül(?) szervezetesedik. Vallás alatt tehát ma már nem annyira a lelki „megvallást” értjük, hanem inkább azt a komplex rendszert, amely egyházból, templomokból, hívekből, papokból, iskolákból stb. áll. Ennek a kétféle jelentésnek a megkülönböztetése már csak azért is fontos, mert – ahogy az alábbiakban látni fogjuk – a kereszténység esetében világosan látszik némi különbség a lelki szintű tan(ítás)ok és a szervezet szintjén való megvalósulás között.

(Bár nagyon fontos lenne a kereszténységen kívül más vallások környezeti látásmódjával is foglalkozni – és tudjuk, hogy tanulhatnánk is természet-tiszteletet egyes keleti vallásoktól – az alábbiakban, gyakorlati okokból, csak a krisztushívő vallásokról lesz szó.)

Minden vallás valamiféle transzcendenciában hisz. Az örökkévalóságban. A vallásos hit nem az „itt és most”, hanem a „mindenhol és mindig” világa. A hívő ember számára nem lehet elég a ma és a holnap; az ő számára a jövő a fontos. Nem az efemer, hanem a mindig-való. Az örökké való. Az Örökkévaló.

2. Mi a környezeti nevelés? A környezeti kultúrára való nevelés. A legtágabb értelemben vett környezettel – az élő és élettelen természettel, az emberi és ember alkotta világgal – való minél harmonikusabb együttélésre történő nevelés. Amióta a „Brundtland-jelentés” (1997-ben) bevezette a köztudatba a fenntarthatóság fogalmát, azóta ennek a szónak a jelentése sokat gazdagodott. Megjelent például a – környezeti nevelést is magába foglaló – fenntarthatóságra nevelés (másképpen: tanulás a fenntarthatóságért) fogalma. És egyáltalán nem véletlen a szóhasználat. A „fenntarthatóság” (sustainability) szó ugyanis éppen azt akarja kifejezni, hogy nem rövid idejű folyamatokról van szó, hanem hosszú távra – „örökre” – való tervezésről. A fenntartható fejlődés olyan folyamat, amely sohasem(!) veszélyezteti vagy csorbítja a folytatás lehetőségét. (Egyébként: amelyik folyamat nem ilyen, az nem is érdemli meg a „fejlődés” nevet.)

A fenntartható életre való nevelés nem – nem csak – mában és holnapban gondolkodik, hanem a belátható, sőt még beláthatatlan jövőben, határhúzás nélküli időben. És nem(csak) az itt (a kert, a falu, az ország) érdekli, hanem az egész Globus, sőt a Világegyetem. Az igazi környezeti nevelő tehát a Világgal való harmonikus együttélésre nevel.

3. A transzcendensbe vetett hit és a fenntartható életre való nevelés tehát legalábbis abban a vonatkozásban megegyeznek egymással, hogy mindkettő jövőre irányultan gondolkodik (jövő-orientált) és örök értékeket tételez. Ez a gondolati azonosság pedig kiváló alap arra, hogy vallás és környezeti nevelés partnerként segítsék egymást ennek a gyönyörű világnak a megőrzésében, megmentésében; sőt: gazdagításában.

4. A kereszténység kultúrkörén belül ebben a kérdésben vízválasztó, hogy ezt a való világot ki minek tartja. Ha valaki abban a makacs és nagy hagyományokkal rendelkező látásmódban éli meg a maga vallásosságát, hogy minden világi dolgot hívságnak tekint, s ezt a földi létet mindenestül csak valamiféle szükséges rossznak tartja, azzal nem fogunk tudni szót érteni. Az ilyen vallási tanításnak és alapállásnak nincs kapcsolódási pontja (vagy csak részletekre szorítkozóan van) a környezeti neveléssel, hiszen a környezeti nevelés ennek a világnak a szeretetére nevel, ez a fajta hit pedig a földi világ megvetésére.

Ma már azonban egyre több mélyen hívő keresztény ember gondolja úgy, hogy a transzcendens értékekhez nem az evilági lét megtagadásán s megvetésén keresztül vezet az út, hanem éppenséggel ezeken a földi értékeken keresztül.

Ennek a látásmódnak – s így vallás és környezeti nevelés összekapcsolásának – egyik legnagyobb alakja kétségtelenül Pierre Teilhard de Chardin. Még akkor is így van, ha az ő korában ez a fogalom még nem volt ismeretes, s ő sem nevezte volna magát környezeti nevelőnek. Mégis annak tekinthetjük, mert egész teológiai-filozófiai munkássága azt sugallja, hogy Krisztus követése és az anyagi Világ szeretete egyáltalán nem ellentétes egymással, hanem éppenséggel egymást komplementárisan kiegészítik, egymást teljessé teszik.

Az ő látásmódja szerint Krisztus „Éltetője és Egybegyűjtője minden biológiai és szellemi energiának, amelyeket kidolgoz a Világegyetem. Vagyis végeredményben: Fejlődést kibontakoztató Krisztus”. „Csakis úgy érkezem el a Szellemhez, ha véges végig kibontakoztatom az Anyag képességeit”. „A Világba vetett egyéni hitem és a Jézusra épülő keresztény hitem kimeríthetetlenül megtermékenyíti egymást”. Minthogy az ő látásmódjában a Világegyetem története egyetlen nagy ívű fejlődés, amely Krisztus erejével halad a parúzia (a Krisztussal való végső egyesülés) felé, joggal állapítja meg, hogy „a keresztény számára megvan a lehetőség (az antropogenezis és a krisztogenezis között létrejövő egybeesés révén), hogy ne csak elismerje és szolgálja, de a szó teljes értelmében szeresse is, magas fokon szeresse az evolúciót”.1

Jellemző Teilhard de Chardin-nek a fentiekből logikusan következő optimizmusa is. Amikor a körülöttünk lévő anyagi világ sorsát illetően – a gondok, feszültségek, bajok miatt – valaki pesszimista véleményt fogalmazott meg, Teilhard de Chardin így válaszolt: „Hiszek a Világ sikerében, mert szeretem, nagyon-nagyon szeretem ezt a Világmindenséget, amely átfog engem. Annyira szeretem, hogy lehetetlen nem bíznom benne… Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy egy szép napon semmi sem marad alkotásomból, mert nemcsak az egyén fog meghalni, s nemcsak a Föld, hanem az egész Mindenség is, hát bizony akkor megöli bennem minden aktivitásom rugóját… A szabad akarat a legparányibb dolgot is csak akkor képes megmozdítani, ha végleges eredmény vonzza, valami ‘örökreszóló mű’, amire számíthat az erőfeszítés”2.

5. Tudnunk kell, hogy a Föld tönkre tételéért egyes környezetvédők magát a kereszténységet is felelőssé teszik, mondván, hogy az az emberközpontú – és az embert a többi élőlény „felettesévé” tevő – világkép, amelyet a zsidó-keresztény vallási tanok hirdetnek, bizony hozzájárulhatott a (nyugati) ember természettel szembeni agresszivitásához, a természet mértéktelen kihasználásához, kizsákmányolásához. Ehhez persze komolyan hozzájárult még a Descartes és Newton nevéhez fűződő „karteziánus” világkép3 is (a maga mechanisztikus-redukcionista látásmódjával), de a végeredmény valóban az, hogy a Föld kizsigerelésében sajnos tényleg a magát kereszténynek mondó nyugati (eur-amerikai) világ „jár élen”.

Az ilyen jellegű vádakra a kereszténység egyik ellenérve az, hogy azt az egyházat, amelynek Assisi Ferenc a szentje, nem lehet természetellenességgel – vagy legalábbis a természet iránti érzéketlenséggel – vádolni. Ebben van ugyan igazság, de Szent Ferenc természet felé fordulása sajnos igencsak kivételnek számít a keresztény egyházak utóbbi ezer éves történetében.

A keresztények másik érve az, hogy „az Ószövetség törvényeiből és a krisztusi tanításokból is értelemszerűen fakad a természet tisztelete és védelme”. Ez is igaz. A baj „mindössze” annyi, hogy bár a bibliai tanításokból valóban következik egyfajta környezetbarát életmód, az elmúlt néhány évszázad tapasztalata azt mutatja, hogy – ebben a vonatkozásban – a „mindennapi kereszténység” nem igazán követte a saját tanításait.

Vallás és környezeti nevelés tehát alapvetően testvérek. De ahhoz, hogy igazán azok legyenek, a környezeti nevelésnek el kell jutnia a globális feladat vállalásáig, a fenntartható életre való nevelésig, a keresztényeknek pedig saját életük igazítását és a követett értékeket tekintve is végre komolyabban kellene venniük a krisztusi elveket.

Amen, azaz: „úgy legyen!”

Victor András

1 Teilhard de Chardin, Út az Ómega felé, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 421,460, 588. old.

2 Uo., 381,382. old.

3 A karteziánus filozófia alaptétele szerint a teremtésben és a történelemben az intellektuális (res cogitans) és az anyagi (res extensa) létezők párhuzamos kettőssége uralkodik, azaz az anyagi világ folyamatai az intellektuális világ folyamatainak pontos leképződései. Ezáltal számos karteziánus feltételezte, hogy az anyagi világ, a teremtés és a történelem törvényszerűségei egzakt módon levezethetők intellektuális törvényszerűségekből.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.