egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/6. számában

Az Európai Uniónak (EU) mindenki számára biztosítani kell a teljes vallásszabadságot. Ez az uniós tagság ügyében a közelmúltban Törökországgal megkezdett tárgyalások legalapvetőbb követelése. Az oszlói Forum 18 News Service-nek adott személyes értékelésében ily módon érvel Otmar Oehring a németországi katolikus karitatív szervezet, a Missio részéről. Dr. Oehring felhívással fordul mind Törökországban, mind másutt mindazokhoz, akik hisznek a vallásszabadságban, hogy nyíltan és őszintén vessék fel a törökországi muzulmán, keresztény és más vallású közösségek vallásgyakorlását érő folyamatos obstrukciók kérdését.

Ha bármelyik törökországi mecsetbe vagy templomba betérünk, ott imádkozó embereket látunk. Valamilyen formában tehát létezik vallásszabadság. Vannak azonban megoldásra váró súlyos problémák. A vallási közösségek nem szerveződhetnek saját szándékaik szerint. Az egyén vallásszabadsága pedig csak bizonyos határokon belül létezik. A törvény például mindenkit feljogosít arra, hogy áttérjen más vallásra, és ezt a változást a személyi okmányaiba is bevezettesse. Akik azonban ezt megtették, azok polgártársaik gyűlölködésével szembesültek. Amint egy vallási közösség elkezd megalakulni, azonnal problémákkal szembesül. Ez egyaránt igaz muzulmán és más vallású közösségek esetében is.

Noha sok török nem kedveli az „iszlám állam” kifejezést, meg kell állapítanunk, hogy az iszlámot az állam szervezi. A szunniták, akik számára ez elfogadhatatlan, nem alakíthatnak közösséget. Bár szufi szerzetesrendek léteznek – köztük néhányan magas létszámmal – működésüket, 1920 óta, hivatalosan ellehetetlenítették és betiltották.

A vallási közösségek a legfőbb problémát abban látják, hogy mint közösségek, nem rendelkeznek törvényes státussal. A késői Oszmán Birodalom idején elismertek ugyan néhány vallási kisebbséget az ún. millet rendszer keretében1, de az iszlám közösség nem kapott külön jogi státust, mivel az iszlám volt magának az államnak a vallása. A Török Köztársaság megalakulásával azonban minden ilyen státus megszűnt. Néhány muzulmán közösség foglalkozik ezzel a jogi hiányossággal, különösen a domináns szunnita többségen belül kisebbségben lévők, illetve az alevik, a síiták és a szufi rendek. Csak kevés iszlám hívő kész azonban nyíltan hangot adni a törvényes státusra vonatkozó követeléseinek, mert félnek a bebörtönzéstől, habár az alevik egyre bátrabban hallatták hangjukat az utóbbi években. Ennek köszönhető, hogy társaságként már egyre inkább elismerik őket; vallásos testületként azonban még mindig nem.

Az engedéllyel nem rendelkező vallásos összejövetelek és istentiszteletek illegálisak, bár törvényileg továbbra sem tisztázott, hogy miben áll a legális, illetve az illegális istentisztelet. Az oszmán millet-rendszer annak idején elismert néhány vallási kisebbséget, az 1923-as Lausanne-i Egyezmény pedig homályos utalást is tesz a vallási kisebbségek jogaira, ellenben név szerint nem nevezi meg azokat. A török kormány ezt úgy értelmezi, hogy kizárhat olyan közösségeket, mint a római katolikusok, a szír ortodoxok, vagy az evangélikusok, bár ezek a közösségek megtalálták a módját, hogy tovább működhessenek. A nem vallási rendeltetésszerű épületekben visszafogottan működő keresztény protestáns egyházakat megtűrik, de ha muzulmánok egy bejegyzett mecset előtt gyülekeznek, azt az államra nézve fenyegetésnek tekintik, és rajtuk üt a rendőrség.

 

Törvényes keretek

A jelenleg hatályos török törvények miatt a legtöbb keresztény protestáns egyház nem tudja magát egyházként elismertetni. Csak egy furcsa esetben jegyeztek be egy német protestáns egyházat Antaljában, de csak azért mert magát „imaház”-nak és nem „egyház”-nak nevezte. A legtöbb protestáns evangelikál egyház Törökországban nem magánházaknál jön össze, hanem bérelt helyiségekben, például irodaházakban, és más nem lakáscélú épületekben. Ezek az épületek némely esetben elég nagyok is lehetnek.

Az 1983. októberében elfogadott társasági törvény (No. 2908) nem engedélyezte vallásos célú társaságok alapítását. Azaz egy vallási vitafórum, vagy akár egy vallásszabadságért küzdő világi csoport alakítása sem volt lehetséges társaságként. A törvényt négyszer módosították a török uniós csatlakozás jogharmonizációs törekvéseinek következtében, de nem változtattak a vallási társaságok tiltásán. Mivel az Európai Bizottság nem volt elégedett a törvénymódosítással, a parlament 2004. júliusában új társasági törvényt fogadott el (No. 5231). Ez a törvény, ellentétben az előzővel, nem sorolja fel azokat a célokat, amelyekre társaságot nem lehet alapítani, mintegy azt a benyomást keltve, hogy engedélyezett a vallási társaságok létrehozása. A török bíróságok azonban mégis meg tudják akadályozni a vallási célú társaságok alapítását. Döntésüket – törökországi ügyvédek és emberjogi aktivisták megfigyelése szerint – a török alkotmányba beépített szekularizmus elvére alapozzák. Egyetlen vallási csoport sem kapta meg az engedélyt, hogy vallási társaságként bejegyezzék – pedig számos protestáns egyház kérte ezt. Néhány szufi rend és új iszlám mozgalom ellenben vállalkozásként nyilvántartásba kerülhetett annak ellenére is, hogy vallásra utaló névvel kérték a bejegyzésüket.

A kormány módosította az építés-tervezési törvényt is : a „mecset” szót az „istentisztelet helye” kifejezéssel helyettesítették. A kormány a protestáns egyházak felé jelezte, hogy természetes személyek nem kérhetik épületek istentiszteleti hellyé történő minősítését, ellenben az egyes gyülekezetek megkísérelhetik, hogy először jogi személyként ismertessék el magukat (mint „Dernek” vagy társaság), utána pedig kérhetik, hogy minősítsék istentiszteleti hellyé azt az épületet, ahol összejönnek. A legutolsó értesülések szerint két protestáns egyház kísérletezik azzal, hogy végigjárja ezt az utat.

A török állam jelenleg két protestáns egyházat ismer el törvényesen. Ezek közül az egyik Isztambulban működik. Ezt a közösséget évekkel ezelőtt, egy hosszas bírósági eljárás után, jegyezték be mint „Vakf” (vagyis jótékonysági alapítvány). Ennek köszönhetően lett jogi személy, aminek eredményeképpen az épületet is átminősíthették. A második példa egy diyarbakiri protestáns egyház, amelyet a Művelődési Minisztérium, mint a nemzeti örökség részét, törvényesen is az istentisztelet házaként ismert el.

 

Nevelés oktatás

A vallásos nevelést továbbra is szigorú ellenőrzés alatt tartják. A törvény szerint az oktatási feladatot az állam látja el, bár a gyakorlatban a keresztény egyházak – az Örmény Apostoli Egyház, az ortodox, a katolikus, és a protestáns egyházak – tarthatnak katekézist gyermekeiknek a saját épületeikben. Az állam valójában szemet huny felette. A Korán oktatásának helyzete azonban ettől eltérő. Hivatalosan csak az állam felügyelheti a kurzusokat, ennek ellenére kb. 6000 titokban megtartott kurzusról hallani. Sok köztisztviselő és rendőrtiszt jó kapcsolatban áll ezekkel a csoportokkal, a magasabb beosztású tisztviselők közül többen is olyan szufi rendek tagjai, amelyek hivatalosan nem léteznek, vagy be vannak tiltva.

Felsőoktatási intézményeket a muzulmánok, a keresztények, vagy mások számára általában lehetetlen létrehozni. Az Örmény Apostoli Egyház és a Görög Ortodox Egyház szemináriumait a hetvenes években bezárták, és az állam azóta sem engedélyezi, hogy újra működhessenek. A protestánsok rendszerint nem alapíthatnak Biblia-iskolákat. Működik ugyan egy evangélikus Biblia-iskola Selcukban, de azt az állam nem ismerte el és nem is akkreditálta. Ennek ellenére itt már évek óta teológiai képzést folytatnak. A keresztény papok és lelkipásztorok többnyire külföldön tanulnak. Az alevi muzulmánok nem kérnek ilyen jellegű felsőoktatást, mert vezetőik nem imámok, hanem az ún. „vének”, akiket más vének avattak be.

 

Istentisztelet és hitélet

A 2003. júliusában életbe lépett Építési Törvény lehetővé teszi istentiszteleti helyek „alapítását”. Azt azonban minden bizonnyal szándékosan nem pontosítja, hogy ez „építést”, „bérlést”, vagy „vásárlást” jelent. A protestáns egyházaknak nehézségekkel kell számolni, ha építkezni szeretnének. Ha egy közösség hivatalosan kíván istentiszteleti helyet építeni, megteheti egy olyan helyen, ahol a követőinek száma elér egy minimumot – ellenben az állam dönti el, hogy a közösségnek van-e elég követője, hogy megkaphassa a földet, amire szüksége van. A törvénynek nincs irányadó értelmezése. Az igazságügyi miniszter nemrégiben [2005-ben] azt nyilatkozta, hogy a vallási közösségeknek pályázniuk kellene, ha istentiszteleti helyet akarnak építeni, de hogyan pályázhatnának, ha hivatalosan nem is létezhetnek?

A kormány tisztviselői nem akarják elismerni, hogy az alevi muzulmánok hivatalosan nem alapíthatnak istentiszteleti helyet. A kormány sok alevi faluban épít ugyan szunnita mecsetet, de az alevik oda nem fognak járni. Inkább a cemevikben (összejöveteli házaikban) tartják nyilvános istentiszteleteiket nem csak Közép-Anatóliában, hanem Isztambulban is. A kormány 2004-ben parlamenti nyilatkozatot tett közzé arról, hogy ezeket az alevi cemeviket nem tekinti istentiszteleti helyeknek. Bár többségük továbbra is akadálytalanul működik, az utóbbi években néhányat bezártak közülük.

A személyi státusról szóló törvény alapján a hívők – még az iszlámról is – áttérhetnek más hitre, bár ateistának vagy agnosztikusnak hivatalosan senkit sem lehet bejegyezni. Ha valaki az iszlámról más hitre tér át, rávezethetik ugyan a személyazonossági dokumentumaira, ellenben ha valaki a papírjai szerint muzulmán, annak azért könnyebb a mindennapi élete. A keresztények, a Baha’i hívők, a Jehova Tanúi számára gyakorta lehetetlen munkát találni, különösen a vidéki falvakban. Emiatt sok volt iszlámhívő a személyi dokumentumokon inkább változatlanul hagyja vallási hovatartozását. A vallási ügyekkel megbízott államtitkártól 2005. őszén kapott információ szerint az utóbbi tíz évben kevesebb mint 400-an tértek át hivatalosan a kereszténységre, és mindössze tízen a zsidó vallásra.

Az iszlámot a Vallási Ügyek Elnöki Hivatala (a Diyanet) felügyeli, ami közvetlenül a miniszterelnök hivatala alá tartozik. Szándékosan nem kormányzati minisztériumként hozták létre, mivel Törökország önmagát szekuláris államnak tekinti. Egyes muzulmán közösségek különösen az újabban alakult csoportok, mint amilyen például a Nurcu mozgalom, a Suleymanci, a Fethullah Gulen követői és a szufi rendek tagjai közül is sokan kifogásolják ezt az állami felügyeletet.

Néhány vallási közösség vallási célból hivatalosan hívhat külföldről munkatársakat. A katolikusok az 1923-as Lausanne-i Egyezmény alapján korlátozott számban kérhetnek külföldi papokat. Ezt azonban a kormány megnehezíti, mondván, hogy mivel olyan kevés a katolikus, miért kell akkor annyi pap? A protestánsok helyzete még nehezebb, mivel hivatalosan nem is ismerik el őket vallási közösségekként. Azok a külföldiek, akik vallási céllal, de leplezve érkeznek az országba, problémákkal szembesülhetnek, ha az állam felfedi ott tartózkodásuk valódi célját. Amennyiben az államnak nem kell tudni a tevékenységükről, szabadon működhetnek, de abban az esetben, ha az állam kénytelen hivatalosan is tudomást szerezni róluk, akkor nehézségekkel kell szembe nézniük. A kormány tud a legtöbb protestáns misszionáriusról, valószínű mindannyiukról, mivel ők tudatosan a nyílt tevékenykedés mellett döntöttek. Időnként akadnak problémáik, de a legtöbb esetben az állam csupán információt gyűjt a tevékenységükről, és nem zavarja a működésüket.

Az összes vallási közösség állami felügyelet alatt áll, és különös figyelemmel ellenőrzik a vallási kisebbségeket. A keresztény vezetők tudják, hogy lehallgatják őket, és telefonbeszélgetéseiket rögzítik. Az ökumenikus pátriárka szerint „a falnak is füle van”, még saját patriarchátusában is, Isztambul feneri kerületében. A rendőrség rendszeresen megjelenik az egyes keresztény templomokban, kérdezősködnek, hogy ki jár oda, mely külföldiek, miről beszélgettek? Különösen az érdekli őket, hogy a török állampolgárok közül ki jár oda.

Ezeket a látogatásokat vajon fenyegetésnek kell-e tekinteni, vagy pusztán a titkosszolgálatok szereznek ily módon információt a helyi egyházakról? Amikor Ankarában a rendőrség megjelenik a katolikus szertartásokon, azt mondják, hogy mindezt a keresztények védelmében teszik. A templomokban, a hívekkel történt beszélgetéseim alapján azonban biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz.

Amikor meghirdették a szekularizmust, mint az állam vezérlő elvét, összhangban a francia laicitás elvével, azt komolyan is gondolták. Kemal Atatürk és követői szét akarták rombolni az iszlámot. Később azonban a vezetők megértették, hogy a társadalom nem akarja ezt az utat járni. Az iszlám lassan-lassan visszatért az iskolákba és az élet más területeire. Törökország most szunnita muzulmán állam. Akinek török az anyanyelve és szunnita muzulmán, az töröknek számít. Az alevik, kurdok, keresztények és más kisebbségek nem számítanak töröknek – őket a külföldiek közé sorolják.

 

A fejkendő, mint szimbólum

A fejkendő – a hívő muzulmán nők által őszintén vállalt viselet – körül kialakult dühödt vita alkalmat adott arra, hogy az iszlamista pártok politikai kérdést kovácsoljanak belőle. Ezzel is tanúsítani kívánták szembenállásukat a katonai hatalommal, amely az 1980-as puccs után betiltotta az iszlám viseletet. Ha nem tiltották volna be a fejkendő viseletét, nem származott volna belőle probléma. A kérdést jól példázza Leyla Sahin, egy nem politizáló hívő muzulmán nő esete. Sahin ötödéves orvostanhallgató volt, amikor az isztambuli egyetemen eltiltották a fejkendő viselésétől. Ezt követően tanulmányait a bécsi egyetemen fejezte be sikerrel. Ez a nyugtalanító tilalom jogerősen tiltja ki a hívő muzulmán nőket az egyetemekről, ezért a tilalommal kapcsolatban vizsgálatot indított az Emberi Jogok Európai Bíróságának Nagy Kamarája (Grand Chamber of the European Court of Human Rights, EHCR).

Vidéken, szunnita területeken, a nők mindig hordtak fejkendőt – bár nem azt a fajtát, mint amit az iráni, vagy a szaúd-arábiai nők – és néhány városi nő is próbálkozott a fejkendő viselésével. Előfordult, hogy a Refah (Jólét) párt támogatói és mások fizettek a nőknek, hogy viseljék a fejkendőt. Még néhány nacionalista politikus is azt mondja, ha a nők szabadságában állna választani, hogy hordják-e a fejkendőt, vagy sem, akkor azok többsége, akik addig politikai megfontolásból hordták, már nem kívánnák tovább viselni a kendőt.

 

Kereszténynek lenni

A különféle kisebbségekkel szemben tanúsított társadalmi szembenállás hatással van a vallásszabadságra is. Ez a társadalmi nyomás legélesebben a szegények körében érezhető. Ha valaki a városi középosztályból az iszlámról más hitre tér, szabadon gyakorolhatja azt a vallást. Izmirben például van egy keresztény templom, ahová sok fiatal, egyetemet végzett megtérő jár háborítatlanul. Szegényebb környezetben azonban nyíltan áttérni és az iszlámtól különböző hitet gyakorolni többnyire lehetetlen. Anatólia hajdan örmények lakta területein – ahol szír származású népesség is található – sok család a személyazonosság megállapításakor formálisan muzulmánnak vallotta ugyan magát, de valójában a régi hitüket gyakorolják. A keresztény hit gyakorlása azonban nagy nehézségekbe ütközik, hacsak nem költöznek Isztambulba, vagy Ankarába. Szülővárosaikban, falvaikban nincsenek keresztény templomok, így ha azért akarnak összejönni, hogy keresztény istentisztelet tartsanak, könnyen előfordulhat, hogy a rendőrség elhurcolja és tettlegesen is bántalmazza őket.

Egy korábbi belügyminiszter azt nyilatkozta, hogy keresztényeknek csak keresztény származásúak körében kellene missziós tevékenységet folytatni. A keresztény gyökerű népesség számát nyolcszázezer és három millió között becsülte meg.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy vidéken, távolabb eső helyeken protestáns gyülekezetet hozzunk létre, állapítja meg Ahmet Guvener, diyarbakiri lelkipásztor. Nehézséget jelenthetnek a szomszédok és a hatóságok is. Még ha nem is játszanak össze a hatósággal, az ott lakók egyformán ellenségesek a protestánsokkal szemben. Nem értik, miért térne át bárki is a keresztény hitre. Az embereket nem zaklatja föl a régi keresztény templomok látványa – szír ortodox és más keresztény felekezeti templomok mindig voltak Anatóliában – de egy új protestáns templom – különösen, ha egy üzletben, vagy magánlakásban működik – felszítja a gyűlölködést.

A tisztviselők sem gondolkodnak egységesen. A kemalista bürokrácia Kemal Atatürk szekularizációs elképzeléseit viszi tovább, és ellenez mindent, ami vallásos. Van egy nacionalista, soviniszta oldal a kormányhivatalnokok között, akik szerint minden, ami nem török, fenyegetést jelent, és küzdeni kell ellene. Az állambiztonság és a hírszerzés emberei, valamint a nagy hatalommal bíró katonaság egyszerre kemalista és nacionalista is. Aki nem török vagy szunnita muzulmán nehezen boldogul. Még a szunnita muzulmán kurdokat is kizárják, az alevi kurdok pedig még rosszabbnak számítanak.

Nehéz elképzelni, hogy a következő évtizedben a török társadalmi folyamatok lehetővé teszik majd a teljes vallásszabadságot. Csak egyetlen dolgot vegyünk figyelembe: amennyiben az általános és középiskolai oktatás soviniszta tartalma – Atatürk, Törökország és a török vonatkozású dolgok folytonos dicsérete – nem változik, az maga teszi lehetetlenné a társadalmi változást. Ha ez nem történik meg, nehéz elképzelni, hogy Törökország nyitott társadalommá alakul, amely valóban készen áll arra, hogy elfogadja az Európai Unió emberi jogi követelményeit. A török társadalom nyitottságának hiányát jól illusztrálja egy nem vallási vonatkozású tény. Majdhogynem lehetetlen ugyanis szabadon beszélgetni arról a népirtásról, ami az Oszmán Birodalom utolsó éveiben történt, és aminek másfél millió örmény és asszír lakos esett áldozatul. A hivatalos álláspont változatlanul állítja, hogy ilyen népirtás nem történt.

 

EU a valóságban

A keresztény egyházak örömmel vették Törökország lehetséges uniós csatlakozásának hírét, többnyire közösségeik saját tapasztalatai és reményei miatt. Ha a tárgyalások még jó néhány évig eltartanak, a vallási kisebbségek helyzetében, köztük az iszlám kisebbségek helyzetében is, bekövetkezhet némi javulás.

Sajnos úgy tűnik azonban, hogy az EU tagországok Ankarába kiküldött diplomatái – vagy az őket küldő külügyminisztériumok – nem eléggé érdekeltek a török vallásszabadság előmozdításában. Az EU rábírta a török kormányt, hogy változtasson az alapítványi törvényen. Többek között ez a törvény szabályozza a közösségi alapítványokat (cemaat vakflar), amelyek az örmény, bolgár, görög és zsidó ingatlanok tulajdonosaiként működnek. Ezeket a népcsoportokat, a Lausanne-i Egyezmény alapján, a kormány kisebbségként kezeli. Ugyancsak közösségi alapítványok a tulajdonosai egyes káldeus katolikus, szír katolikus és szír ortodox keresztény ingatlan vagyonnak is. Ezeket a népcsoportokat a kormány nem kezeli kisebbségként. Azonban a törvénymódosításnál sokkal mélyrehatóbb reformokra van szükség ahhoz, hogy Törökország megfeleljen az EU által meghatározott koppenhágai kritériumoknak, miszerint „egy stabil demokráciában tiszteletben tartják az emberi jogokat, a jog uralmát, és a kisebbségek védelmét”. Az Európai Unió követelménye olyan alapvető követelmény, amely kivétel nélkül mindenkire vonatkozik. Ily módon tartalmazza tehát a muzulmánokra is érvényes vallásszabadság biztosításának szükségességét.

Amennyiben azonban megvalósul a teljes vallásszabadság, az egyben azt is jelenti, hogy megnövekszik az iszlám befolyása is, ami egyes vélemények szerint veszélyeztetné Törökország Nyugat felé fordulását. Talán ez az egyik oka annak, amiért az EU nem lép fel határozottabban a törökországi vallásszabadság érdekében. Minden esetre nem lenne bölcs dolog Törökország és Európa kapcsolatát pusztán a terrorizmus elleni küzdelem szemüvegén keresztül látni. Az ország jövője szempontjából létfontosságú, hogy a teljes vallásszabadság az egyik legalapvetőbb követelés legyen, hiszen csak így erősödhet meg annyira a török demokrácia, hogy az egyes iszlám csoportok ellenségeskedésével demokratikus úton tudjon megküzdeni.

Mivel az EU nyilvánvalóan csak csekély mértékben foglalkozik a teljes vallásszabadság ügyével, a helyi, törökországi vallási közösségeknek kell kézbe venniük a kezdeményezést. Egyre többször tesznek panaszt bíróság előtt a jogaik el nem ismerése miatt. A protestánsok már tíz éve járják ezt az utat, általában sikerrel. Az ökumenikus pátriárka az ankarai Legfelsőbb Bíróságnál tett kísérletet arra, hogy visszakapjon egy árvaházat egy szigeten, nem messze Isztambultól. Nem járt sikerrel, ezért Strasbourgba viszi az ügyet, mivel Törökország tagja az Európa Tanácsnak, tehát ilyen ügyekben alá kell vetnie magát az Emberi Jogok Európai Bírósága (EHCR) döntésének. Úgy vélem, ez a helyes módja annak, hogy az ilyen közösségek megvédhessék a jogaikat, és már más közösségek is kezdik követni a példájukat. Az alevi muzulmánok felszólították a kormányt, hogy ha gyermekeiknek az állami iskolákban továbbra sem engedélyezik a saját tanaik szerinti hitoktatását, akkor ők is a Strasbourgi Bírósághoz fordulnak. A vallási közösségek jogi státusának megtagadása ügyében szintén a Strasbourgi Bírósághoz lehet fordulni.

A legfontosabb azonban, hogy a vallásszabadság kérdése mindig napirenden legyen, és a problémákat nyíltan meg lehessen vitatni a helyzet komplexitásának részletes és teljes ismeretében.

 

Vallásszabadság és demokrácia

Fontos lenne a vallásszabadságot korlátozó intézkedései miatt kérdőre vonni Törökországot az Európai Konvenció 9. cikkelye alapján, amely az emberi jogokról szól. A Konvenciót 1954-ben Törökország is aláírta. Ez a cikkely garantálja „a gondolkodás, a lelkiismeret és a vallás szabadságát; az embernek joga van szabadon megváltoztatni a vallását vagy hitét, és hogy akár egyedül, akár másokkal közösségben, nyilvánosan vagy magánéletében vallásáról, hitéről, istentiszteletben, tanításban, hitének gyakorlásában, a vallási előírások megtartásában hitéről tanúbizonyságot tegyen.” Minden vallásszabadságról folytatott tárgyalásnak ezt kellene alapul vennie, nem pedig az 1923-as Lausanne-i Egyezményt, amely rendkívüli módon leszűkítve közelíti meg kérdést.

A török vallási közösségeknek a külvilág felé még inkább hangsúlyozni kell a vallásszabadság fontosságát, azonban bölcsen meg kell fontolni, hogy ezt mi módon tegyék. A vallási kisebbségek vezetői nehéz helyzetben vannak. Úgy vélik, hogy az uniós tagsággal összefüggő tárgyalások folytatása mellett kell állást foglalniuk, még akkor is, ha nincsenek meggyőződve róla, hogy a török társadalom készen áll megtenni a szükséges lépéseket a változások felé.

A külföldi egyházak és vallási közösségek feladata lenne, hogy közvetítsenek anyaországaik kormányai felé, érjék el, hogy azok segítsék a vallásszabadság előmozdítását Törökországban. Meg kell győzni a kormányokat arról, hogy nem egyszerűen a saját vallásuk jogainak kiterjesztéséért emelik föl a szavukat, hanem a valóban mindenkire, a muzulmánokra is kiterjedő vallásszabadságért járnak közben.

Továbbra is nagy kérdés azonban, hogy a török kormány és a lakosság akarja-e, hogy engedélyezzék a mindenkire kiterjedő vallásszabadságot? A török média úgy vélekedik, hogy a jelenlegi [2005-ös] kormány talán nem is támogatja annyira az uniós tagságot, hanem csupán kihasználja azt, hogy belföldi fejlesztésekbe kezdhessen iszlamista céljainak eléréséhez. A médiában körvonalazott gondolatmenet szerint, ha erősödik a demokrácia, a katonaság nem tudja átvenni a hatalmat, és így semmi nem áll az iszlamisták útjába, hogy elérjék céljaikat.

A média spekulációja akár tükrözi a valóságot, akár nem, mindazoknak, akik az ország határain innen és túl hisznek a törökországi vallásszabadságban, a kérdést mindenképen napirenden kell tartani belföldön és nemzetközi szinten egyaránt, és őszintén fel kell tárni a törökországi muzulmán, keresztény és más vallású közösségek vallásos életét érő folytonos korlátozásokat.

Otmar Oehring2

1 A különböző kulturális csoportok önálló kormányzattal rendelkező millet-eket alkottak (a ford.).

2 Dr. Otmar Oehring, a Missio (Aachen) Emberjogi Hivatalának iroda vezetője. A cikk az F18News gondozásában jelent meg, 2005. október 12-én (www.forum18.org/Archive.php?article_id=670).

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.