egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/5. számában

(religiográfia személyes felhangokkal és elkalandozásokkal) 

A szélrózsa az értelmező szótár szerint „világtájak irányát mutató csillag alakú ábra”, és két szólás kapcsolódik hozzá: a „mindenfelől” jelentésű „a szélrózsa minden irányából” és a „mindenfelé” jelentésű „szélrózsa minden irányába”.  2008. július 16-20-ig Kőszegen a „szélrózsa” jelentése „a Szélrózsa”, a Magyarországi Evangélikus Egyház ifjúsági munkájának legnagyobb, kétévente megrendezett eseménye, amely fiatalok széles rétegét kívánja és tudja megszólítani. A korábbiakhoz hasonlóan ez a találkozó is fesztivál jellegű volt, de a popzene mellett különféle programok tömegét kínálta. Ezek szerint a Szélrózsa nem csak égtájakat, hanem ég-tájakat is jelöl, méghozzá a határon. A hetedik Szélrózsa-találkozó jelszava - az előző találkozók bizonyosságot sugalló jelszavai[1] után  - a „Hol a határ?” lett.

A „Hol a határ?” kérdésre választ kereső találkozó a története során hol határőrző, hol lelkileg „bezárt”, olykor szellemileg „határátlépő”, majd fizikailag is „határváros” volt. (Az 1554-ben lutheránussá lett városból 1681-ben kitiltották az evangélikus istentiszteleteket; az iskolavárossá váló Kőszegen egy evangélikus lelkész szorgalmazta a magyar nyelv használatát.) Mindezt bemutatták, eljátszották a megnyitón, és a szögesdrót lebontásával megkezdődik a három és fél napos szellemi határátjárás, határbontás. Kőszeg határára immár nem aknazár, szögesdrót, sorompó, határőr, hanem irányjelző szélrózsa került, mely arra a Szélre is figyel, aki ott, onnan és oda fúj, ahol, ahonnan, ahová akar.

A találkozó színhelye az egykori „iskola a határon”, vagyis az 1856-ban alapított Hunyadi Mátyás magyar királyi alreál és reáliskola, melyben közel száz évig folyt katonai képzés. Második, meglehetősen dicstelen korszakában (1945–1956 között) szovjet csapatok birtokolták az ősparkot és az épületeket. Kivonulásukkor szinte a földig lerombolt falakat, használhatatlan hálószobákat, iskolai termeket hagytak maguk mögött. Még a várossal összekötő kis hidat is megsemmisítették. Harmadik, máig tartó, ismét dicsőséges korszakában az alapító gyógypedagógus Nagy László nevét viselő, lelki elesetteket az egész-ség szellemében gyógyító-oktató-kiegészítő (szaknyelven „multifaktorális”) intézmény működik, keretében a nevezetes Beszédjavító Iskola. A Szélrózsa-tábor teli tüdővel szívta magába a hely szellemét: egyszer Ottlikét, amikor a „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”[2] szellemében vállalkoztak egyszerre alázatos és pimaszul vagány határátlépésekre, másszor a Beszédjavító Iskoláét, amikor párbeszéd-javító programok tucatjait kínálták és művelték, és akkor is, amikor „multifaktoriális” találkozó keretében 90 óra alatt 151 féle programot kínáltak a közel háromezer résztvevőnek.

 

VISSZA A JÖVŐBE

A Szélrózsa befejező, összegező programja, sokak számára csattanója a záró istentisztelet volt, melynek „Vissza a jövőbe (a közeliek és távoliak ünnepe)” címet adtak. Az istentiszteleti rend szerint - melyet élő fákat mentve újrahasznosítható papírra nyomtattak - úrvacsora előkészítő előzte meg gyónással és feloldozással, valamint az istentiszteleti énekek gyakorlásával. Az istentisztelet zenei alaphangját a reggeli áhítatok zenei kíséretét is szolgáló, mindenki kedvencévé váló Szélrózsa band és a pécsi Gospel-kórus adta meg, de csak alaphangját, mert a dalokat nagyon sokan velük énekelték. Így a zenei popfesztivál és az istentisztelet egymást átlapoló halmazokat képeztek. A negyedfél nap alatt jazzt, világzenét, ír kocsmazenét, gospelt, különféle rockzenéket, pop-punkot, funky-reggae-t, népzenét játszó együttesek fordultak meg a nagyszínpadon, így a találkozóra betévedő be nem avatott látogató azt hihette, hogy egy könnyűzenei popfesztiválon van, és a „Hol a határ?” kérdés a hangerőre vagy a zenei stílus-alternatívákra vonatkozik. A betévedő egy-két óra múlva úgy módosíthatta elképzelését, hogy ez egy olyan popfesztivál, amelyen országos és világhírű együttesek, zenészek és énekesek[3] mellett olyan nevű és irányultságú együttesek is fellépnek, mint az Égigérő Gospel Kórus, a pop-punk vonalat képviselő szügyi  M.Is.K.A (Mi Isten Követői vAgyunk), „a jazznél könnyebb a sematikus könnyűzenénél festőibb, meditaivabb műfajú zenét” játszó Felsővezeték és a potic popot játszó Megacsend. A vélt popfesztiválon még egy-két órát eltöltő vendégnek már olyan képzete alakulhatott volna ki, hogy ezen a keresztény felhangokkal is rendelkező, ám ízig-vérig popfesztiválon a rendezőség a nagyszínpad előtt hajladozó, csápoló, tapsoló, hujjogató közönséget rengeteg egyéb (komoly és emelkedett) programmal próbálja meg elcsalogatni.[4] Nem egyszerűen erről volt szó, ugyanis a Szélrózsa  egyre inkább a felnövő és családot alapító egykori szélrózsások találkozójává is vált, vagyis többgenerációs találkozóvá. Gyanítom, hogy még olyan idősebbeké is, akik a keresztény (szorosabban evangélikus[5]) evangelizáció nyelvújítási mozgalmának ágensei és támogatói.

Én magam a „Házasság mint határ? (vagy mint határkő?)” című beszélgetésre voltam hivatalos, méghozzá szociológus minőségben, de ezen majdnem a legelejétől a legvégéig részt vettem. Részvételem módja teljesen rendhagyó volt, ugyanis először nem mint megfigyelő, jegyzetelő, rögzítő, kérdezősködő, kérdőíveket és teszteket osztogató és behajtó szociológus voltam jelen, hanem feleségével együtt mint egyszerű résztvevő. Természetesen mégsem egészen így, hiszen például katolikusként igencsak kíváncsi voltam arra, hogy zöldebb-e a szomszéd rétje, és persze arra is számíthattam, hogy olykor-olykor kibújik belőlem a szociológia kisördöge. Meghívóm Smidéliusz Gábor volt, vagyis maga a „Szélrózsa-atya”, aki a második Szélrózsa-találkozón előadott, hasonló című könyvem alapján készült „Ipiapi atya” musical zenéjét szerezte, aki egyszerre alternatív istentiszteletet mutatott be olvasótáborunkban (katolikus és nem hívő gyerekeknek és felnőtteknek), aki meleg szavakkal és zenével konferálta föl bemutatóján „Jézus-projektum” című könyvemet.

 

BEHARANGOZÁS

Ahogy teltek az órák, napok, egyre inkább úgy éreztem, hogy a cél, a tét a határhelyzetbe kerülés és az átlépés (a transzcendálás), vagy még inkább a továbblépés, majd a „Vissza a jövőbe” című, harangozással kezdődő záró istentiszteleten történik meg. Vagy legalább is kezdődik el. Úgy éreztem, mintha a másfélszáz program ugyanennyi kapu lett volna a százötvenegyedikbe való belépéshez. Mintha csak a Szélrózsa különféle üveggyöngyjátékai mind-mind előjátékai lettek volna a záró istentiszteletnek, melynek helyszíne a popfesztivál színhelye lett, ám immár másfajta jelentésekkel bővülve. Szélrózsából csillag, a nagyszínpadból oltár, popzenéből populáris liturgia, az egyen trikókból liturgikus viselet, a popfesztiválból a több ezer ember megvendégelésének felidézése lett. Legalább is számomra, és valószínűleg még sokaknak. Netalán a többségnek? Vajon hányan érezhették úgy, hogy a Szélrózsa band zenéje - ahogyan Hermann Hesse írja -: „A Mind zenéje és Mesterek zenéje / Hallgatására  készülünk ma itt fel, / Megidézni a tiszta ünnepélyre / Áldott korokat nagy szellemeikkel.” A sokféle mentalitású, ízlésű, érdeklődésű körből egyetlen kör lett, és ahogyan Hesse folytatta: „Csillagzatként kristályos hangot adnak, / Szolgálatukban teljesül a lét / És köreikből senki sem zuhanhat / Máshova, mint a szent Közép?”

 

INVOKÁCIÓ ÉS INTROITUS

A kezdő instrumentális zene még a popfesztivál nyelvén szólalt meg. A következő már hagyományos gyülekezeti ének[6] volt, ám a következő ötből négy az Új Éneket[7] (mondhatnám: a mozgalmi egyházat) képviselte, az utolsó kettő pedig Pekka Simojoku-dal volt. Az Új Ének tipikusan ifjúsági énekgyűjtemény, dalait elsősorban ifjúsági „alkalmakon” éneklik. A „rendes” istentiszteleti arány - ahogyan egy fiatal lelkész (kedves tanítványaim egyike, akikkel a Szélrózsán találkoztam) érzékelteti - ma még 6:0 az Evangélikus Énekgyűjtemény javára. Ami pedig  Pekka Simojoki dalait illeti, ő korántsem egy közönséges evangélikus nyelvrokon (zenei nyelvét illetően kettős értelemben is), ugyanis misszionárius szülők gyermekeként Namíbiában nőtt fel, és az afrikai zene hatása finn gospel-énekeiben is érezhető.[8]

Namibiáról természetesen az egyházzenei nyelvújítási mozgalom nyitánya jut eszembe, amikor 1952-ben a kongói Kamina Central School diákkórusa a baluba törzs zenei nyelvén, de még latin nyelven szólaltatja meg a Missa Lubát.[9] Méltatlanul marad a Missa Luba (31500 találat a Google keresőrendszerben) árnyékában az 1969-es Missa Bantu (41 találat), mely nem csak bantu zenére, hanem - immár a II. Vatikáni Zsinat szellemében - bantu nyelven is szólal meg. Csakhogy ezt a szenzációs nyelvújítási paradigmaváltást két évvel előzte meg a világ első rock-miséje,[10] az akkor még 16 és fél éves Szilas Imre Húsvéti miséje[11] (4 találat), melyet először (1967-ben) az abonyi templomban játszott-énekelt el, tucatnyi titkos rendőr jelenlétében a Gemini együttes és a Mátyás templom kórusa. Miként a Varázsfuvola egyszerre volt korának magas- és tömegkultúrája, operája és musicalje, ilyesmi mondható el a Szilas-miséről is: eredeti, hiteles és hatásos szövedékké (kompozícióvá) ötvöződött össze  hagyományos liturgia, a magyar népének, az akkori up to date rock-zene, a basszusgitár és az orgona, a templomi kórus és a rock-együttes. Kommunikációs módját tekintve telitalálat, szociológiailag releváns, mert belesimult a gettóba szorított intézményeshez képest közösségi alternatívát képező mozgalmi egyház újra evangelizációs folyamataiba. Bizonyos tekintetben a Szélrózsa záró istentiszteletének zenéje - annak ellenére, hogy itt nem hangzik el vadonatúj és egységes zenemű - a világ első rock-miséje hagyományába illeszthető bele: a hagyományos gyülekezeti éneket, valamint az újabb és még újabb énekeket ugyanazok a zenészek és énekesek adják elő egy olyan hívőközösségben, melyet a többgenerációs tábor és a kőszegi gyülekezet zömmel idősebb hívei alkotnak. Nem tudom pontosan megítélni, hogy mennyire sikerült eltalálni ezzel a zenével az ízlésbeli legkisebb közös többszöröst (vagy legnagyobb közös osztót), ugyanis még a fiatalok körében is előfordult kétfelől érkező bírálat.[12]

A katolikus popzenében a rövid ideig tartó beat-mise korszak után megszakadt az evangelizáció és a modernitás, az evangelizáció és a művészi színvonal egysége. Felerősödött az evangelizáció, a zenekar lejött a kórusról az oltár és a hívek közelébe, a zenészek és énekesek nem csak zenéltek és énekeltek, hanem tanúságot tettek és prédikáltak is, az uralkodó zenei stílust felváltották az erősítést és ütőhangszereket mellőző, fülbemászó evangelizáció, a percek alatt megtanulható és hamarosan tízezrek által énekelt dalok.[13]

Kétséges, hogy összetalálkozhat-e újra a magas esztétikai minőséget képviselő popzene és az evangelizáció, mely egységes nyelve lehet a vallásos fiatalságnak. Amennyiben manapság nem beszélhetünk sem egységes társadalomról, sem egységes egyházakról, hanem csupán különböző szubkultúrák és lelkiségi irányzatok egymás nyelvét alig értő halmazáról, akkor határozott nemmel kell válaszolni. Ennek igazolását látom Horváth Hegyi Dénesnek a Szélrózsával nyolc és fél oldalon foglalkozó Evangélikus Élet legutóbbi számában megjelenő igen figyelemreméltó „Keresztény pörgés posztlutheri stílusban” című írásában.[14] A remek stílusú szerző szerint „idén a gyülekezeti kapcsolatrendszerből ismertséget kovácsoló, karakterükben azonban változó intenzitással evangelizáló kisegyüttesek kaptak lehetőséget nagyszínpadi fellépésre (…)  Bizonyos körökben mindig is fejcsóválás övezte a piedesztálra emelt világi zenészek szélrózsás perfomance-át pusztán azért, mert olyan szellemi szférának a képviselői, mely szembemegy egyes keresztény értékekkel. Kérdés tehát, mennyi létjogosultsága van egy »vegytiszta evangélikus« háttérrel rendelkező csapat keresztény fesztiválon való megjelenésnek, ha mondanivalója  egyenértékű bármelyik világi előadójával, magyarán: ha nem evangelizál (…) Kegyes vagy liberális, üdvözítő vagy értelmetlen? A lehetőség mindenre adott”.[15] Úgy vélem ezek a sorok egyben egy erőteljes evangélikus identitáskeresés tünetei, és e meggyőződésemet a Szélrózsán rám zúduló sokféle másfajta benyomás is erősítette.

Mindazonáltal szerintem a záró istentisztelet igazi újdonságát az átlagos evangélikus (katolikus, református[16]) hívő számára nem is annyira a zene, hanem inkább a látvány, és még inkább a beszédnyelv okozhatta. Protestáns környezetben - még a Hit Gyülekezete Vidám vasárnapját is belevéve - feltűnően színes, látványos, mozgalmas, cselekményes volt ez az istentiszteltet. A kezdő instrumentális zene alatt mindjárt azzal indult, hogy lila pólós fiatalok lehozták a színpadról a négy Szélrózsa-zászló közül a lila színűt, melyre a résztvevők az első napon a nevüket írták, s elhelyezték az oltár mellett, s leültek mellé a földre. Látható, hogy a négy zászló a záró Szélrózsa négy liturgikus színét (sárga, kék, lila, narancssárga) képviselik, miként a résztvevők Szélrózsa-trikói is. Az is sejthető volt, hogy a domináns napraforgó-virágdíszítésnek is kibomlik majd a rejtett üzenete.

A magamfajta, magát igencsak otthonérző, ám mégis csak kívülálló számára meglepetést okozott egy másik látvány is, az istentisztelet „miseruhába” beöltözött lelkészei. Eleddig házastársukkal karonfogva, gyerekkocsit tolva, nyakukban gyerekekkel láthattuk őket. Egy másik meglepetés, és ez talán mindenkinek az volt:[17] ezt az istentiszteletet nem püspökök vezetésével pontifikálták. Ők szépen a hívek között ültek[18] majd úrvacsoráltak feleségük, gyerekeik és unokáik társaságában.[19] Mellesleg az ex-püspökkel együtt (aki öt unokájával jelent meg) az elsőtől az utolsó percig részt vettek a találkozón. Ők tartották a reggeli áhítatokat, kerekasztal-beszélgetéseket vezettek, vagyis szolgálták, de egy percig sem uralták, csak szolgálták a Szélrózsát.

 

KYRIE ÉS GLÓRIA

A Kyrie-ben az „Emelj fel engem a porból”-ra a találkozó és záró-liturgiájának szellemét jól érzékeltető módon a „Ruhám engedd leporolnom” rímelt, hogy a „Glóriában” immár emelt fővel, emelkedett szívvel dicsőíthessék az élet, a ragyogás, az öröm, a szín és a szépség forrását. Akadt persze ezen a találkozón is - természetesen - lazázás, örömködés, ökörködés, jópofiskodás, hülyülés, ollallázás, és ez a többségnek - természetesen - jól is esett, ám azért jó néhányan túl hangosnak, túl pörgőnek érezték a Szélrózsát, nem tartva elegendőnek a lassításokat, elcsendesedéseket, a bensőséges beszélgetéseket. Mégis felszabadultság és az öröm uralta a Szélrózsát, ahol megélhettük, ahogyan mi katolikusok nevezzük, a „nyolcadik szentséget”, a találkozás szentségét.  

Pedig a szabadsághoz rend is társult, elfogadható és el is fogadott társasjáték-szabályként. A „játszani is engedd” szellemében, ami nekem és feleségemnek, mint Ordo joculator Dei[20] tagoknak, igencsak kedvünkre való volt. Kevés volt a tiltás. Az „Amiből mi sem engedhetünk” című listán mint mindenképpen és mindenhol tiltott szerepelt a drog, tilos volt még a sátrakban a nyílt láng használata és a tábor területén (de csak ott) az alkoholfogyasztás. Az „Amiért mindannyian itt vagyunk” című listán a következők szerepeltek: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Szeresd felebarátodat. Megvan az ideje az ölelésnek és az öleléstől való tartózkodásnak. De aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül…”  Nos, nekem úgy tűnt, hogy a Szélrózsán majdnem mindennek és majdnem mindig megtalálták a megfelelő idejét és módját. Nem csak a kifejezetten valláserkölcsi alapon állók, hanem a szép számmal jelen lévő helykeresők és tamások is.[21] Szabadság meg rend is volt elegendő, de nem olyan rend, mely Ottlik szerint „mindig ráerőszakolja magát a rendezetlen dolgokra, s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még ismeretlen, valódibb rendjét”.[22]

Ha a kicsinyek megbotránkoztatása nem is fordult elő, „üdvös és eredményes botránkoztatás” annál inkább. Még a záró istentiszteleten is. Bernhard Häring (a vatikáni vezetés szemében olykor botrányhőssé váló neves morálteológus) szerint  „Krisztus tudatosan nem kerülte el a botrány okozását, ugyanis botránkoztatásának elődleges célja az volt, hogy őt látván  megtérjenek, vagy bűnökben továbbélve megátalkodjanak.”[23] „A farizeusok megbotránkoztatását nem szabad, a kicsinyek megbotránkozatását lehetőség szerint el kell kerülni” olvashatjuk a II. Vatikáni Zsinat szellemében megújuló katolikus egyház egyik legfontosabb dokumentumában, K. Rahner és  H. Vorgrimler teológiai kisszótárban.[24] Mint ahogy igen könnyű nemmel válaszolni a „szabad-e a gyermeki hitet megingatni?” kérdésre, de már jóval nehezebb igennel válaszolni a „szabad-e  megingatni a felnőttek gyermeteg hitét?” kérdésre. Úgy éreztem, hogy a Szélrózsán jó arányban sikerült az üdvös és eredményes botránkozatás. Részben azért, mert tudatosan készültek rá, részben azért, mert melléjük szegődött a jó szerencse és a ráérzés kegyelme.

A záró istentisztelet liturgiája egyedi alkotás, valódi műalkotás volt. Az egyházi nyelvújításban és mindenféle más határnyitogatásban is élenjáró Evangélikus Hittudományi Egyetem pasztorálteológiai szemináriumán készült a „forgatókönyv” egy főszervező csapat (Smidéliusz Gábor, Szabó Lajos, Szabóné Mátrai Marian) együttműködve - ahogyan vezetőjük és a záró istentisztelet igehirdetője, Szabó Lajos nyilatkozta - „jövő lelkészeinek munkacsoportjával”. Témának a „Vissza a jövőbe”-t jelölték, vezérigének pedig a „Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk”-et (ApCsel 2,39), és ennek kapcsán kiemelni szándékoztak a közel és a távol fogalmát az igehirdetésben,[25] vagyis - immár az én értelmezésemben - a határátlépés liturgikus és missziós lehetőségeit. Tudatosan készültek a több generációs hívősereglet eltérő szokásaira, lelkiségére, ízlésére. Jól tudták, hogy az úgynevezett „új liturgia” szellemében fogant istentiszteletek sokakat botránkozatnak még.

Az „új liturgiát” illetően jócskán akad számomra magyaráznivaló. Egykori tanítványom, Hegedűs Attila evangélikus lelkész (jelenleg négygyermekes családapa, aki több tucatszor bukkant fel a találkozó legkülönbözőbb színhelyein babakocsit tolva, gyerekkel a nyakában) így magyarázta el nekem: „Volt pár éve egy liturgiai reformkezdeményezés, amit a püspökök is nagyon hajtottak, de nem volt túl sikeres az egyszerű hívek között, egyrészt mert a megszokás nagy úr, másrészt mert nem előrement, hanem a Luther-korabeli liturgiákhoz közelített, s így egyben sokak számára katolikus-ízű is lett”, majd így folytatja -: „Ez utóbbi számomra nem zavaró, de az igen, hogy éppen a lutheri szellemiség lenne az, amely nem akar erőltetni a formákban semmit, ami nehézkes. És ha úgy gondoljuk, az elmúlt évtizedekben használt liturgiánk megkopott, akkor van (lett volna) szabadságunk arra, hogy inkább a mai nyelvezetet és formákat keressük meg.”[26]

 

LEKCIÓ ÉS IGEHIRDETÉS

A lekció az ég madarainak, a mező liliomainak és füveinek példáját idézi föl (Mt 6.25-33), amelyhez a számos „civil” felolvasó egyike ezt fűzi hozzá „Jézus Krisztus, te szeretted és becsülted az életet, észrevetted, hogyan pompáznak új ruhákban a mezők liliomai, s megfigyelted az ég madarainak röptét”. Igehirdetésre már háromra gyarapodik az oltárt körülvevő selyemzászlók és tizenkettőre az oltárt (a zászlóval azonos színű trikót viselő) körülülők száma. A vezérige elhangzása után egészen váratlan esemény történik. Egy szerény öltözetű, kistisztviselő külsejű, komolynak, magányosak, szomorúnak, elesettnek, szorongósnak és meghatottnak egyaránt észlelhető és értelmezhető asszony lép az oltár mellé. Szakasztott Wolfné, Örkény Wolfnéja, aki „kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír. Kicsavarja a papírt…”[27] Csakhogy ez a Wolfné egy szaxofont hozott magával. Vajon mit akar vele, kinek akarja átadni? Vagy felajánlani? Esetleg meg akarja szólaltatni? Három szaxofonos jut eszembe: Garbarek, amint Tarkovszkij világát[28] idézi föl, Bálint fiam, amint szaxofonján Garbarektől idéz, valamint az a hányatott életű Charlie Parker, aki Esterházy Péter Hrabal könyve című regényében az Úristent (akit ő csak lazán Brúnónak nevez) szaxofonozni tanítja.[29] Szó, ami szó, nem nézni ki Wolfnéból, hogy  egyáltalán meg tudná fújni a szaxofont. De aztán mégis csak meg tudja; igaz, először mintha csak nagy nehezen. De talán mégsem, hiszen mindjárt kicsi csendekkel szaggatott, igen mélyről előtörő meditációt hallunk szaxofonon. Vagy inkább szaxofon kísérettel. Wolfné kíséri saját magát szaxofonon, magánya monotóniáját, bánatát, fohászait, reményeit, piciny, nagyon törékeny örömeit.

Szabó Lajos igehirdetése végig a határokat feszegeti. Kedvenc városának, Kőszegnek vendégváró nyitottságával, a házak elé kirakott őrizetlen boltocskák bizalomra épített kínálatával indít, majd az első kezdeti kereszténység tartalomra és energiára épülő bátor indulásával folytatja. A Bátorság is visszatérő témája volt a Szélrózsának. Még az egyházpolitikai témájú beszélgetés is ide futott ki. A moderátor Prőhle Gergely[30] azt kérdezte a két politológustól,[31] hogy az uralkodó szerepre törő katolikus és a kurucos református egyház mellett vajon elegendő-e az evangélikusok lutheri mértéktartása. A politológusok válasza: a pártpolitikai érdekeken felülemelkedő, bátor értékelvűségre van szükség.

Ezután az igehirdető a sosem magának, hanem mindig másoknak író Weöres határtalanságából, majd az eredmények és sikerek feletti öröm elvállalásának bátorságát propagáló Anthony de Mello bölcsességéből idéz. (A jezsuita guru nevének említésekor határozottan felderül az első sorban ülő verbita szerzetes és a szénfekete vatikáni küldött arca.) 

Szó esik az igehirdetésben is az igenlés, a döntés, az elköteleződés kimondásáról. A történelem misztériumát kutató és értelmező Jean Danileou a küldetéses ember elszántságának nevezi azét, aki felismeri, hogy most vannak az üdvösség napjai, most van a kellő idő, a kairosz (2Pt 3.9). És szó esik újra és újra a határok átlépéséről, a másokkal és másságokkal való találkozás fontosságáról. Amiről itt a Szélrózsán nem csak prédikáltak, hanem igen sokat beszélgettek is. És tették is. Egyik alkalommal egy fiatal evangélikus művésztanárnő (Szabad Júlia), egy tapasztalt jezsuita (Kiss Ullrich) és a „kultuszköltő” (Varró Dániel[32]) beszélgetett és vallott arról, hogy kinek hol van a határ. Másik alkalommal Heller Ágnes és Fabiny Tamás[33] úgy beszélgetett egymással a Bibliáról, mintha ez az alkalom csupán egy évekig tartó bensőséges baráti beszélgetés egyik folytatása lenne. Heller Ágnes a parancsot megelőző isteni felszabadítást emlegette, valamint azt, hogy Isten alkalmassá tesz minket a nem is olyan nehéz parancsok betartására,[34] mindazonáltal azt is hangsúlyozta, hogy mindenért meg kell küzdeni. Ez a beszélgetés váratlanul újabb dimenzióval gazdagodott, amikor a moderátor kérdésekre adott lehetőséget. Ekkor egy kicsi emberke araszolódott előre, az értelmi fogyatékosok „Nem adom föl” nevű együttesének egyik tagja, és a filozófus asszonyt egyszerűen Ágnesnek szólítva[35] tette fel gyermekien kíváncsi kérdését. Egy harmadik alkalommal Béres Tamás teológus,[36] Tulassay Tivadar orvosprofesszor (az orvosegyetem rektora) és Karafiáth Orsolya beszélgettek arról, hogy „Hol az Isten?”. Az orvosprofesszor képviselte a rendíthetetlen hitet,[37] a kérdésekkel telit a teológus, a költőnő-énekes sztár pedig a nem titkolt hitetlenséget. Ennek a beszélgetésnek is volt egy - Ottlikot idézve - „rendezetlen” mozzanata. Hozzászólóként egy idős asszony odalépett a nagyszínpad rivaldája elé, egészen Karafiáth Orsolya lábához, és személyesen (keresztnevén szólítva őt) hozzáintézve szavait elmondta mindenkinek - egy cseppet sem dicsekedve, mégis bizonyságot téve -, hogy miféle személyes tragédiák, veszteségek sorozata sem volt elég ahhoz, hogy megroggyanjon hite. Ilyen határokat átlépő, kényes kérdéseket (házasság helyett együttélés, a szerelmesek házasság előtti szexuális kapcsolata) is jogosnak elismerő beszélgetésen vettem részt katolikus szociológusként egy református pszichológus (Komlósi Piroska) társaságában, akiket egy vegyes házasságban élő evangélikus egyházmegyei világi vezető (Szabó György) moderált, aki egyébként a katolikus házas hétvége mozgalmat propagálta. Még tucatnyi ilyen „párbeszélgetés” folyt a Szélrózsán,[38] de a tucatnyi színházi program is a határok átlépésre biztatott, melyek között sokak számára a Láthatatlan színház[39] jelentette a legnagyobb élményt.[40]

 

HITVALLÁS

A hiszekegyet egy olyan ima előzi meg, amely egyszerre rímel a „Hol az Isten?” beszélgetésre és a Tamás-misére. „Hiszek? Valamiben, valakiben? Kell. De kiben és miben? Akarok, de nem annyira tudok, mint amennyire akarok. Biztosan, simán akarok, de csak így meg nem tudok. A magam módján tudok. Kérdésekkel tudok. Válaszolni teljesen nem tudok. Ha körbenézek, annyi hit van - vallások, felekezetek, tradíciók, stílusok, szokások. Örököltem, megtaláltam, keresem, belenőttem, kiküzdöttem, rám talált, véletlen, sors? A hit talán bizalom, lehet kérdezni és van kitől, van kiről. Van egy dimenzió, ami van, de teljesen más, ahol kérdező turista vagyok, tört idegen nyelven. De itt vagyok és kérdezek, mi, merre.” Ez a „van egy dimenzió” megint csak az Iskola a határon egyik emlékezetes határátlépését juttatta eszembe: „A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.”[41]

 

ÚRVACSORA

„Méltó és igaz, illő és üdvösséges, hogy mindenkor és mindenhol hálát adjunk neked, Istenünk, a Jézus Krisztus által, aki határsértővé vált érettünk. Átlépett minden határt, és embereket hozott át az életbe” – halljuk a nagy hálaadó imádságot (katolikusul a Sanctust). A záró istentisztelet szimbólumai, napraforgók (a nyár és a fény, vagyis Isten felé fordulás jelképei) jelzik az úrvacsora-osztás helyeit. Mindenki meghívást kapott az úrvacsorára, és élt is vele mindenki, akinek éhsége, szüksége volt rá, és aki felkészültnek érezte magát úrvacsorát vett, akármilyen felekezetű is volt, beleértve a vatikáni küldöttet is. Ez már senkit sem lephetett meg, hiszen a Szélrózsa az ökumené szabad vámterülete volt. Azt azért ugyanakkor szinte mindenki érezte, tudta, hogy ez, bizony, még nem egészen mindennapi gyakorlat, még ebben az egyházban sem. Ezt bizonyítja Szeverényi János evangélikus lelkésznek az idei ökumenikus imahéten elhangzott beszéde, mely azzal kezdődött, hogy „Azért vagyunk ma este is így együtt, mert még nem vagyunk készen (…), ugyanis az ökumené a gyakorlatban még mindig siralmas helyzetben van”. Egyenesen istentelenségnek tartotta az egyházában is jelenlévő „nem bocsátkozom ökumenikus kalandokba” mentalitást.[42]

Az úrvacsorának is voltak „ráutaló” előzményei. Többféle is. A számomra legjelentősebb a megnyitón Smidéliusz Gábor és Szabóné Mátrai Marian által feltett kérdés volt: „Mit hoztál?” Hamarosan kiderült, ez a kérdés a „Hány kenyeretek van?” megfelelője, ugyanis az ötezer ember megvendégelésének evangéliumi története következik, végezetül pedig a maradék tizenkét kosár pogácsa szétosztása. Mintha csak Jézus-projektum című könyvem[43] folytatása valósult volna meg.

 

ELBOCSÁTÁS, ÁLDÁS

„Magunkkal visszük a kitárt kapukat, a felnyílt sorompókat, a széles horizontot”, halljuk elbocsátáskor. A város és a Szélrózsa egyaránt kitárták kapuikat egymás felé. Szabó Lajos igehirdetésében odáig merészkedett, hogy még az „Erős várunk az Istenre” is bátran improvizált, mondván - kőszegi kötődésű lévén - el kell hagyni a várkört, de még a várkör körbejárását is. El kell mesélnem neki, hogy egy papi lelkigyakorlaton, még a nyolcvanas élvek második felében, ahová Szennay András csempészett be, azt kérdeztem: „Erős várunk az egyház? Ha igen, ki ellen?”, majd így folytattam. „Néha szentelt vízzel teli árokkal körülvett erődítménynek érzik a hívek akár az egyházat, akár csak »csússzerveit«, akár csak plébániájukat, akár csak plébánosukat. Néha úgy érezzük, hogy benn a várban van a féltve őrzött egység, és kinn vagyunk mi ilyenek-olyanok Krisztusban. Úgy tűnik, onnan, a bástyák mögül az egységet keveslik, mi pedig innen, kívülről (vagy onnan is belülről) a sokféleséget.”[44] Ma, negyedszázaddal később ugyanígy látom egyházamat, magunkat. Valamivel kevésbé ilyennek, vagyis szebbnek, zöldebbnek - legalább is a Szélrózsa perspektívájából - a szomszéd rétjét. A kőszegi főtéren egyik este afféle „városmisszió” folyt a sokféleség jegyében lelkészek és katekéták, családok, elfogódott és magabiztos fellépők, ízig-vérig keresztény együttesek és neves idegenlégiósok, egykori váci rabok és egy energikus nagymama lelki gondozójuk közreműködésével. Két egykori rab saját szerzeményüket adta elő, kiváló prozódiájú szövegekkel.[45] Egyikük cigány volt. Nem jelenlétében, valamivel később, az együtteseket felkonferáló és az interjúkat készítő ízig-vérig városmissziós lelkész, Szeverényi János megjegyezte, hogy jó lenne, ha mindenkinek lenne egy cigány barátja, majd nagy bátran megkérte, tegye föl a kezét, akinek már van. Talán két tucatnyian is megtették, valamennyien szélrózsások.

„Áldjon meg minket az isten egy tarka virágcsokorral: adjon egy szál nefelejtset annak, akit elfeledtek, tűztövist a bátortalannak, százszorszépet a szerelmeseknek, örökzöldet a környezetvédőknek,[46] rezgőfüvet a hatalmasoknak, pitypangot a magabiztosaknak, harangvirágot a gyerekeknek, tulipánt a művészeknek. Mindannyiunknak pedig egy napraforgóvirágot, hogy életünk minden órájában keressük a világ világosságát, Krisztust.” Az áldás megfogalmazói pontosan tudták, hogy miként az ország-világ, úgy a vallási világ, a kereszténység és saját egyházuk is igencsak megosztott. Csakhogy itt erről (a nézetkülönbségekről, a vitákról, a hatalmasokról és a magabiztosakról) a Szélrózsán egyáltalán nem hallgattak, sem a nyilvános fórumokon, sem a magánbeszélgetésekben. Irigyeltem is tőlük, hogy bizonyos témákban már vita van, hogy ezt nem titkolják, a vitázók szóba állnak egymással, a záró istentiszteleten békejobbot adnak egymásnak, és együtt úrvacsorálnak. Azok is, akik egyébként különféleképpen ítélték meg a záró istentisztelet liturgiáját.[47]

A záró istentisztelet után a Szélrózsa band háromnegyed órás hangversenye következett. Ráadásnak? Ajándéknak? Kárpótlásul? Lehetett-e, kellett-e még fokozni? Nem lett volna elég csupán egy együtténeklés? Nem csak az én érzéseim ezek. „Ha már kint voltunk több százan a téren, és szépen ránk sötétedett, a színpadi program végén el tudtam volna képzelni valami csendes gyertyafényes éneklést (taizéi énekekre vagy hasonlóra gondolok). Látványos lett volna és szépen zártuk volna az estét”. Így válaszolt valaki a szervezők által feltett „Mi nem tetszett” kérdésére. Katolikusok számára meglepő lehet, hogy számosan a gyónást és a hangsúlyosabb bűnbánati liturgiát hiányolták.[48] „A Szélrózsa lelkisége” című írásában[49] A.M. a egyebek mellett a következő „rázós” kérdéseket teszi föl: „Van-e a Szélrózsa találkozónak lelkisége? Ha igen, akkor milyen? Nevezhetjük-e például speciálisan evangélikusnak? Mit tekint a Szélrózsa tulajdonképpeni céljának? A lelki növekedés és épülés elősegítését? a kegyességi irányzatok sokkféleségének tükrözését? Az evangélikus kultúra bemutatását és népszerűsítését? A közösség megélését? A találkozás, a kikapcsolódás, a pihenés lehetőségét?” Ő maga úgy látja, mindez együtt, a maga részéről azonban határozottan kevesli a kifejezetten „lelki alkalmakat”, de - miután a választ olvasóira testálja - a záró istentisztelet központi gondolatát idézi föl: „az oltárterítők színei (a narancs, a kék, a sárga és a lila) kifejezték az erőt, a mélységet, az életet adó Világosság jelenlétét és a bűnbánatot. Ha számunkra ez megvalósult, akkor a Szélrózsa a lelkünknek bizonyosan jót tett.” Ezekből a sorokból is a heveny - de korántsem kóros, inkább éppen időszerű és megkerülhetetlen - evangélikus identitás-keresést olvasom ki. Többen magyarázták nekem, szociológusnak, hogy ők egy átmeneti képződmény a két nagyegyház és a kisegyházak között, vagyis - ki büszkén, ki szabadkozva, ki természetesen mondta ki -: ők a belgák.

Bennem több mint jó benyomást keltett ez az identitáskeresés a szomszéd rétnél, melyet több vonatkozásban zöldebbnek éltem meg a miénknél. (Még akkor is, ha rétet réttel, találkozót találkozóval, mondjuk a Szélrózsát a nagymarosival hasonlítom össze.)

Negyedszázada - az „Erős várunk az egyház?”-on - kívül még ezeket az üdvösen és eredményesen[50] botránkoztató kérdéseket is föltettem a papi lelkigyakorlat résztvevőinek: Szembeállítható-e lélek és intézmény? Üdvjavak piaca vagy ingyen lakoma? Kell-e Isten népének demokrácia? Lelkes intézmény vagy Ecclesia? Ezekre a kérdésekre itt, a Szélrózsán eléggé egyértelmű válaszokat kaptunk, de nem gondolom, hogy az a terápia, amelyet húsz évvel ezelőtt egyházamnak javasoltam, és amit ma is javasolok, ami talán a mienkénél kicsivel egészségesebbnek tűnő evangélikus egyháznak sem ártana: „Szivattyúzzuk ki a szenteltvizet a várárokból, töltsük fel szolgálatunkkal, öntözzük meg az árokból kinyert szenteltvízzel[51]. Írjuk ki: A  fűre lépni és rá vigyázni szabad![52] Örüljünk, ha gyermekünk indokolt esetben így kiált föl: ApaAnya), te tiszta hülye vagy! Ne sértődjünk meg, ha a még nem eléggé lelkes intézményünk egyelőre még megsértődik, ha szeretettel lehülyézzük. Azt se feledjük, hogy van egy találmányunk, melyben a lélek és az intézmény már szervesen eggyé vált. Így aztán, ha az egyházépítésbe belefáradtunk, ezzel biztathatjuk magunkat: Letargia? Liturgia!”[53] Ami itt, a Szélrózsán a szomszéd zöldebbnek tűnő rétjén történt elismerésre és irigylésre (pontosabban: követésre) méltó volt. Lehet, hogy ma még az élmény elnyomja a reflexiót, hogy elragadott az Ordo Joculatorum Dei tagokra jellemző derűlátás, de nem hinném, hogy hónapok elteltével - lehiggadva, önkritikus evangélikus barátaim által is lehűtve - nem gondolnám legalább azt, hogy a szomszéd rétjén kicsit lelkesebb az intézmény, hogy kisebb a „fesztávolság” püspök és lelkész, lelkész és hívő között, hogy oldottabb, ügyesebb, szakszerűbb és eredményesebb a kommunikáció[54], hogy jobban működik az evangélikus-evangélikus párbeszéd, hogy gyakoribb az „üdvös és eredményes botránkoztatás”. Egyházutópiámat Sztehló Gábor szabadkőműves evangélikus lelkész[55] 1945 és 1950 között működő zsidógyermek-mentő gyermekvárosa nevétől kölcsönözve „Gaudiopolis felé (bajgyűjtemény és megújulás program)” címmel írtam meg,[56] amelyben Gaudiopolis utópiám katolikus egyháza volt. Még messze vagyunk tőle, katolikusok és evangélikusok egyaránt, de a Szélrózsa oázisában felüdülve, feltöltődve, felvértezve nem is tűnik már annyira elérhetetlennek. 

KAMARÁS ISTVÁN OJD

 

[1] „Itt vagyok, engem küldj!”, „Hívásod van”, „Tenyerembe véslek”.

[2] Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

[3] Ferenczi, Mitsou, Grillus, Sebő, Roy és Ádám.

[4] Monodrámával, passióval, interaktív keresztúttal, filmekkel, előadásokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, vetélkedőkkel, teológusokkal, filozófusokkal, szociológusokkal,  politológusokkal, ökológusokkal, pszichológusokkal, költőkkel, Bartók, Bach, Mozart, Purcell és Händel zenéjével, gyimesi népdalokkal, taizéi énekléssel, kiállításokkal, kézművességgel, esti mesével, kávéházzal, teaszertartással, interaktív biblia-kiállítással, kép-, tárgy-és dia-, valamint élet- és igemeditációkkal, virrasztó zsoltározással, és mindenféle csendekkel.

[5] Ötször gyakrabban hallottam, olvastam így, mint hogy „lutheránus”.

[6] Az Evangélikus Énekgyűjteményből, mely - ha jól fordítom katolikus nyelvre -, nagyjából a Szent vagy, Uram énektárnak felel meg.

[7] A MEVISZ (a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség) által kiadott énekgyűjtemény, gitárakkordokkal,

katolikus terminussal „gitáros énekek”.

[8] Aki társaival, énekkarával együtt többször is járt Pilisen, és segítette az Izsóp együttes zenei munkáját, lemezfelvételeit.

[9] Melynek máig élő világméretű kultusza van. Felhangzik Pasolini Máté evagéliumában is, műsoron van a legkülönfélébb zenei rendezvényeken, s viharos tetszést arat napjaink keresztény ifjúsági találkozóin is.

[10] Akkor beat-misének nevezték.

[11] A Vikipédia „keresztény rock” címszava  mit sem tud erről, szerinte „talán az első együttes, amely templomban játszott, az a Mind Garage volt még 1967-ben, az Electric Liturgy – melyet végül 1970-ben adott ki az RCA – megjelentetésével pedig a keresztény rock egyik alapítójaként lehet a bandára tekinteni”.

[12] Egyfelől: „Nem tetszettek a régies dalok. A záró istentisztelet dalainak nagy része is ilyen volt, pedig ott voltak a Szélrózsa Band nagyszerű feldolgozásai”, „Az istentiszteletre én is pörgősebb énekeket tettem volna be”. Másfelől: „Nagyon jók az új énekek, és nagyon szeretem őket, de nem szabad a korálokat sem elhanyagolni, igenis használjuk azokat is”. A.M.: A Szélrózsa lelkisége. In.: Evangélikus Élet. 2008. július 27.

[13] A rock-misék egykori és a világi rockzene szakértői szerint ez a zene „popzenei közhelygyűjtemény”, „önmagába záruló kör, nem javítható”, „szentimentális limonádé”, „leginkább a gyökértelen és megbukott polbeathez hasonlít”, „gyors hatásra törekvő evilági mozgalmi dalok, dallamvilága  a hatvanas évek beatzenéjének morzsáiból csipeget, nélkülözvén a korszak nagyjainak professzionalizmusát”, „közvetlen érzéki hatására törekednek, s ezért lemondanak  a differenciáltabb gondolati-intellektuális jelentéstartalmak közvetítéséről” árnyaltabb, igazságosabban és pontosabban fogalmazók szerint is „slágerszerű városi népzene, kicsit népzene, kicsit beat, nem szintézis, hanem konglomerátum, olyan song-rockzene, melyre jellemző az önmutogatás nélküli erőteljes érzelmesség, mindemellett van valami titka, meghallgatása után sem tudtam megfejteni.” Titka pedig az volt, hogy igazi mozgalmi zene volt, az újraevangelizációs mozgalomé.

[14] 2008. július 27.

[15] Úgy vélem, hogy egy keresztény popzenei fesztiválra egy-két kiemelkedő világi együttes meghívása (mint ez alkalommal a bevallásuk szerint vallási kötődéssel nem rendelkező Roy és Ádám) azért indokolt, hogy le lehessen mérni a keresztény együttesek helyét a mezőnyben. Azt is fontos tudni, hogyan értékeli a „szakma” a keresztény popzenét. „Nem tudtam, hogy a  vallásosság és a rock and roll hogy jön össze”, nyilatkozza Roy az Evangélikus Élet riporterének (2008. júl. 27), „A minap voltam katolikus könyvesboltokban, szentek életrajzai, imakönyvek, ... Bibliák mindenütt - és valami ócska (tényleg ócska) "vallásos" popzene szólt”, olvashatjuk egy blogon.

[16] Ilyenek is előfordultak szép számmal.

[17] De nekünk, katolikusoknak mindenképpen.

[18] Egy kivétellel: az istentisztelet végén egyikük megköszönte a találkozó legbuzgóbb munkatársai szolgálatát.

[19] Ha Erdő Péternek gyermeki vagy unkái is lennének, jutott eszembe, nem tiltotta volna be egyházmegyéjében, hogy szüleikkel az áldozáshoz az oltárhoz járuló kicsi gyermekikkel keresztrajzolással vagy jézusi kézrátétellel megáldják, egyházjogászi okoskodással arra hivatkozva, hogy ne keveredjék össze a szentség és az áldás. Ez a botránkoztatás vaskosan üdvtelen volt, de nem eredménytelen, mert eléggé erőteljes engedetlenségi mozgalmat látszik kiváltani egyházmegye szerte.

[20] Isten bohócainak rendje.

[21] Akik számára nagy élmény volt a Tamás-mise, amelynek egyik könyörgése az egész találkozó ars poeticájának is rését alkotta: „Te, aki a közösség és szabadság lelke vagy, add, hogy a keresők közössége a párbeszéd helye lehessen. Nem az egyformaság, hanem a sokszínűség; nem a tömeg szürke szavalókórusa, hanem az egyéni kérdésekre kiküszködött személyes válaszok forrása.”

[22] Iskola a határon. Budapest, Magvető, 1959. 122. old.

[23] Häring, Bernhard: Krisztus törvénye Ii. Pannonhalma — Róma, EFO Kiadó, 1999.  377-378. p.

[24] Rahner, Karl - Vorgrimmler, Herbert: Teológiai kisszótár. Bp. Szent István Társulat, 1980. 70-71. old.

[25] Evangélikus Élet, 2008. 28. sz.

[26] Az Új Éneknek azonban semmi köze sincs „új liturgia” elképzeléshez.

[27] Örkény: Trilla. In: Egyperces novellák.

[28] Egy tanítványom pedig, akivel a Szélrózsán találkoztam, hálálkodva idézte föl egyetemi Tarkovszkij-kurzusomat, amelynek hatására a celldömölki evangélikus gyülekezetben Tarkovszkij-filmeket néznek.

[29] Aki mindenható volt, ám egyet nem tudott: szaxofonozni., és bizony meglehetősen tehetségtelen tanítványnak bizonyult. Márpedig az Úr (a megtestesülő és értünk önmagát ajándékozó Isten) szentül elhatározza, hogy a hősnő (megmentése) kedvéért azért is, akárhogyan is, de megtanul. 

[30] Aki Fabiny Tamással együtt az evangélikus egyház új stratégiájának előkészítő munkáját is vezeti

[31] Tamás Pál ugyan nem érkezett meg bővíteni a színskálát Gíró-Szász András és Török Gábor mellé, de a sokféle (politikai) irányból érkező kérdések pótolták hiányát.

[32] „Nem szeretek részt venni ilyen beszélgetéseken, általában keresek valami kibúvót”, nyilatkozta gyermeki őszinteséggel a népszerű költő, majd magyarázatul hozzáfűzte: „a menyasszonyom vett rá, hogy eljöjjek, mert ő most itt szolgál”.

[33] Evangélikus püspök, Feleségem egykor magyar szakkörös tanítványa, aki az egyik reggeli áhítaton a többszörösen határt sértő Jézust idézi föl, aki hithű zsidó létére szamáriaival, nővel, cédával állt szóba, s ráadásul vallási dolgokról beszélgetett vele, amit a házastárs esetében is tilt a mózesi törvény, méghozzá olyan „rázós” témáról, melyről tanítványai előtt sem ejtett szót. Elmélkedése happeninggel zárul: az asszony ottfelejtett vödrébe öntött élő vízzel.

[34] Ezt hallván a fiatalabbak többsége fellélegzett, az idősebbek közül többen óvatosan fejüket csóválták.

[35] Hiszen a püspök is így szólította.

[36] Fél évig tanítványom volt a Pannon Egyetem Etika, ember- és társadalomismeret szakán, majd egyetemi oktatói és lelkészi elfoglaltságai miatt - mindkettőnk sajnálatára - abba kellett hagynia ezt a stúdiumot.

[37] Cseppet sem melldöngetve, inkább szabadkozva: elnézést, nem tehetek róla, de nem igen vannak kétségeim.

[38] Köztük tucatnyi ökológiai és ugyanennyi missziós program, min kettő neves vendégekkel és ilyen témákkal:

[39] Színházi helyzetgyakorlatokra és a pszichodramatikus technikákra építve soha nem látott világba kalauzolják a színészek a résztvevő vándorokat (vagyis a „nézőket”), akik bekötött szemmel járnak állomásról állomásra a saját lelkükből emelt díszletek között. Az állomásokon a szem bekötése után még továbbra is zavartalanul működő többi érzékszerven keresztül dramatizálják a történeteket. A színház 1999 augusztusában indult Lénárt Viktor evangélikus lelkész ötlete alapján, és az ő vezetésével. Az azóta eltelt években több tucat ember - főleg keresztény fiatalok - vett már részt az előadások létrehozásában.

Működési helyszínünk a Lágymányosi Ökumenikus Központ, Vezetői Kovács Kata és Körmendy Petra.

[40] Néhány vélemény: „A legnagyobb élmény a láthatatlan színház marad. Sohasem felejtem el! Azt hiszem újra közel kerültem Istenhez. Pedig már azt hittem, hogy reménytelen.”, „A legnagyobb élmény számomra a láthatatlan színház volt. Feltárt előttem sok dolgot, hogy mit csináltam rosszul eddigi életemben, és hogyan kellene tovább élnem. És megerősítést kaptam a hitemben.”

[41] Iskola a határon. Budapest, Magvető, 1959, 425-426. old.

[42] Ezt mifelénk, katolikusok körében úgy mondják, hogy „előbb erősödjünk meg önmagunkban, utána nyílhatunk meg más felekezet felé”.

[43] Pécs, 2007. Pro Pannonia Kiadó

[44] Hogy íze lehessen a sónak. In: Teológia, 1989. 3. sz. 150-156. old.

[45] Amit korántsem nem lehet elmondani minden „keresztény-rockot” játszó együttes szövegeiről, légyenek azok evangélikus vagy katolikus együttesek. Ebben megerősít egykori tanítványom, a magyartanár diplomával is rendelkező fiatal lelkész.

[46] A Szélrózsa egyik jelentős szólamaként tucatnyi ilyen program is volt.

[47] „Ez az új liturgia (záróistentisztelet) 80-90%-ban eldobható lenne. Túl bonyolult, az állandó kérdezz-felelek kizökkenti az embert, és a mondanivaló így elvész. Ám lehet, hogy csak én vagyok a maradi, aki képtelen befogadni az új, kellemes és építő dolgokat”, „Nem vagy egyedül. Én sem vagyok új liturgia párti (bár amit újnak neveznek, az sokkal kevésbé tűnik modernnek, mint a régi), de itt most legalább az archaikus szövegek helyett kicsit kedvesebb, ötletesebb dolgok hangzottak el.”

[48] „A Kyrie-imádság nem pótolta az Isten előtt való megállást, a szenttel való találkozás lehetősége előtt való leborulást. Ha nem is "mea maxima culpa", de legalább egy közösen elmondott gyónó imádság, és az utána Luther-kabátban (!) elhangzott feloldozás a nagy glória előtt szerintem teljessé tette volna az alkalmat. És nem az úrvacsoravétellel való összekapcsolás miatt hiányzott, hanem mint bármilyen istentisztelet részeként a konfesszió”, sajnálkozott a fő szervezők egyike.

[49] Az Evangélikus Élet csaknem egészében a Szélrózsának szentelt július 27. számában.

[50] Többé nem is hívtak ilyenre.

[51] Most már Fabiny Tamás meditációja után egy kis élővízzel is megerősíteném a szenteltvizet.

[52] Itt a Szélrózsán megtörtént.

[53] Ami itt a Szélrózsán üdvösen és eredményesen működött.

[54] Szinte bármelyik evangélikus honlap tanúskodhat erről. Csak egyetlen példa. Egy falusi gyülekezet honlapján egy csíkos trikóban feszítő gitározó fiatalember képe mellett a következő felirat olvasható: „A jó fej, laza, fiatalos lelkész, aki ért a te nyelveden is”.

[55] A nyilasterror idején Sztehlo Gábor evangélikus lelkész zsidó gyerekeket mentett, 1945 tavaszán a háborús árváknak gyermekotthont alapított. A diákok létrehozták a Gaudiopolist, az Örömvárost. Az evangélikus lelkész teljes vallásszabadságot hirdetett a mikro-államban, istentiszteletét bárki látogathatta. Kiváló pedagógusok dolgoztak, pezsgő szellemi élet folyt. A Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. A Nemzetközi Vöröskereszt mellett nem kis mértékben a svájci szabadkőműves Alpina nagypáholy segítette. Miután az Evangélikus Élet 2004. 27. számában megjelent Sztehlo szabadkőművességéről szóló írás, sokan támadták a lap hasábjain ezt a „határsértést”, a következő lapszámokban azonban a szerkesztőség lényegében „megvédte” az evangélikus pap szabadkőművességét.

[56] Gaudiopolis felé (bajgyűjtemény és megújulási program I-II.) In: Egyházfórum, 1991. 1.sz. 29-46. old.,     

                  2.sz.  106-125. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.