egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/4. számában

Még az év első hónapjában hunyt el egyik igaz barátunk, Forintos György. Az Egyházfórum csupán néhány éve került vele kapcsolatba, de ez alatt a néhány év alatt mindig számíthattunk rá. Egészségi állapota miatt már nem vállalt részt folyóiratunk szerkesztésében, de betegen is többször eljött a megbeszéléseinkre. Sokat hallgatott, keveset szólt, de meglátásai mindig fontosak és előrevivők voltak. Mély hit, egyházszeretet és az egyház megújulásának vágya sugárzott megnyilvánulásaiból, így azokból az írásokból is, amelyekkel megtisztelte az Egyházfórumot. Kérjük a Mindenhatót, részesítse őt örök boldogságot jelentő szeretetében.

Forintos György ravatalánál
(2005. február 8.)

Kedves jó barátaink, drága Család, gyászoló Gyülekezet! Kedves Gyuri! Itt állunk koporsódnál, szomorúan, hiszen pár nappal halálod előtt felkerestünk Téged, bár láttuk Rajtad betegséged nyomasztó stigmáit, mégis szemedben valami hihetetlenül erős remény csillant meg. Összenéztünk Kiss Tamással: Gyuri túljutott a nehezén, Gyurinak a szeme csillog, mint régen.

Hányszor kellett csillogni szemének élete során. X-es értelmiségi családból származtál (a fiatalabb generációk számára el kellene magyarázni, mi is volt ez a deklasszálás), nem tudtál bejutni arra az egyetemre, ahová szíved húzott, a bölcsészkarra, a jogi egyetemre kerültél, ahová annak idején lasszóval keresték a hallgatókat. Negyedéves voltál, amikor ránkköszöntött a csodálatos ’56-os év. Nálatok is megalakult a Petőfi Kör mintájára a Hajnóczy Kör, ahová eljártál. A Petőfi Körbe is el akartál menni, de oda már nem jutottál el, de annak a híre eljutott Hozzátok is, mint minden egyetemre, főiskolára, s bár az eszeddel tudtad, a zsigereiddel érezted, hogy szörnyű Molochhal szemben kicsi az esélyünk, mégis reménykedtél.

Növeli eltökéltséged és lelki bátorságod érékét, hogy annak ellenére, hogy logikus eszed pesszimizmusra sarkalt, mégis mindenbe, mindenbe belementél. Résztvettél abban a csodálatos felvonulásban, mindazokon a helyeken voltál, ahol mi, és ahol mindnyájan úgy éreztük, hogy együtt emelkedünk el a hétköznapok bizalmatlanságától és kicsinyeskedéseitől, egyre jobban összeforrunk és egyre erősebbek leszünk. Igaz volt a híres mondás: nem mi csináltuk a forradalmat, az csinált minket. Igen, kart-karba öltve meneteltünk, erősítettük egymást és egyre inkább éreztük, hogy nem lehet minket megállítani, mert igazunk van, százszorosan is. Vagy az a gyönyörű mondás, hogy mint a vízcseppek az áradó folyóban, egymást hajtottuk, hol a Bem térre, majd a Kossuth térre, vagy a zsarnokság szimbólumának, a Sztálin szobornak a ledöntéséhez, majd a Rádió elé. Fantasztikus volt. Itt a koporsódnál is megborzongok. Szinte ugyanazon az úton mentél, mint én. Ott álltunk a Rádió előtt, megpróbáltuk a 16 pontunkat elmondatni, de mint később, a börtönben kiderült, Krassó Gyuri is ott volt, abban a szűk utcában, Te is ott voltál, mások is, pár méterre voltunk egymástól, nem tudtunk egymásról, mégis testvéreknek éreztük a mellettünk állókat. Nem ismertük egymást, mégis mindnyájan ugyanazt akartuk, Sőt ami fontosabb azt éreztük és biztosak voltunk abban, hogy ugyanúgy gondolkodunk, ugyanazt tesszük. Mint ahogy Bibó István mondta Neked a váci börtönben: az volt a nagyon jó, hogy a forradalomban nem kellett senkit instruálni. Senkinek sem kellett utasítást adni, hanem mindenki tette a dolgát. Nem kérdezte senki, hogy mit ád neki a Haza, hanem csak arra gondolt, hogy mit adhat ő a Hazának.

Amikor visszamentél a Rádióhoz és ott egy csomó sebesültet találtál, egy gazdátlan világháborús puskát felvettél, teleraktad zsebeidet lőszerekkel, elmentél ezzel a fegyverrel Corvin közbe. Ekkor jelentek meg a József körúton az első szovjet harckocsik. Ránktámadtak, s fölvettük, fölvetted a harcot a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, páncélosaival, állig felfegyverzett katonáival. Aquinoi Szent Tamás szavai jutnak eszembe: Credo, quia absurdum. Mert tényleg abszurd, szinte lehetetlen volt hogy felvettük a harcot, abszurd volt, hogy győzni akartunk, abszurd volt hogy reménykedtünk. S mégis az abszurditás mérhetetlen nagy igazságba fordult. Hihetetlen nagy és megrendíthetetlen volt az igazságunk: a szabadságnak a vágya, a függetlenség akarása, a bizalom egymásban és remény, hogy a jóakaratú emberek vannak többségben és győzni fogunk.

S ott a harcban egyszer csak észrevetted a barikád mögött feküdve, hogy pattognak körülötted a golyók, a repeszek, egy szilánk eltalálta a szemedet, vérbeborult. Akkor rádöbbentél, hogy a következő lövésekkel már eltalálnak, megölnek, ha nem mész el onnan. Kikúsztál a pergőtűzből, behúzódtál egy kapualjba, egy pincéből följött orvos megvizsgálta sebesülésedet, szemedet, bekötöztek, elvittek a közeli Mária utcai szemklinikára, ahol megpróbálták szemedet megmenteni, sajnos nem lehetett, bár sokáig reménykedtél. Ott feküdtél egészen november 8-ig. S utána sem hagytad abba, hiszen mialatt ott feküdtél, társaid beválasztottak a Jogi Kar Forradalmi Bizottságába, és az újjáalakuló MEFESZ-nek, a független diákszövetségnek, is elnökségébe kerültél. Felkeltél, mentél és tetted a dolgodat. Részt kértél az utóvédharcok küzdelmeiből. Megpróbáltuk menteni a forradalom nagyszerű intézményeit, elveit és eredményeit, az alighogy megízlelt szabadságot és a bizalmat egymásban. Reménykedtél, de reményeink egyre fogytak.

Akkor ’57 januárjában, egy nagyon kedves kislánnyal, Sárával elmentetek a Bükkbe, s életetek talán legszebb tíz napja következett el, majd bekopogtatok az egyik egri templomba, s volt cisztercita paptanárodat rávetted, hogy adjon össze Benneteket az Úr színe előtt. Ad hoc. Két apácanővér volt a tanú. Örök hűséget esküdtetek egymásnak, ami tényleg halálig tart, vagy még tovább, örökké. Gyönyörű szép a történet.

Közben már erősödik az idegen diktatúra, kezdik összefogdosni a forradalom itthon maradott részvevőit, harcosait, tagjait, szószólóit, szimpatizánsait. A forradalmi tanácsok, a munkástanácsok tagjait, a MEFESZ vezetőit, az önállóan gondolkodókat, a bátran cselekvőket. Téged is egyetemi fegyelmi elé állítanak, társaiddal együtt, még le sem zárul a fegyelmi eljárás, letartóztatnak, a Fő utcára kerülsz, s Te vállalod a Forradalmat, a Pontjainkat, az Igazságot. Könnyen kijöhettél volna, de Te nem voltál hajlandó a legkisebb mértékben együttműködni, nem voltál hajlandó engedni igazságunkból. Elítéltek. A leghírhedtebb tanácshoz kerültél, Tutsek Gusztáv vérbíróhoz, de Isten megsegített, négy évre ítélt a kádári megtorlás leghírhedtebb vérbírója. Ez annakidején hihetetlen „szerencsének” számított. A börtönbüntetést félszemmel, sok nehézséggel, de tiszta lélekkel álltad ki, rabtársaid szerettek, sokakon segítettél. Jó társ voltál és barát ott is.

Amikor hazaengedtek, bizony csak segédmunkás lehettél. „Alja” munkákat engedtek csak Neked, a kádári hatalom minden hol Utánad nyúlt. Éjjeli őr lehettél, nem fejezhetted be az egyetemet, csak hosszú évekkel később. Te nem hagytad Magad, Te erős voltál. Nem akartál kimenni az országból, Te itt kartál maradni, élni. Menjenek ki a szovjet csapatok, az idegen hatalom. Neked itt a Hazád. Álmodoztál ugyan arról, hogy egyszer majd kimész pár évre, de nem most, nem így, elmenekülve, ahogyan kétszázezer elment. Amikor segítettél másoknak a menekülésben, eszedbe sem igen jutott, hogy velük menj. Mert hűséges voltál, mindenhez, a Hazához, eszméinkhez, közös álmunkhoz, a szabad, demokratikus és független Magyarországhoz és párodhoz. Hűség Istenhez és tanításához.

Nagyon nehezen, szívósan, sok munkával és okossággal kezdtél talpra állni. Kiválasztottál egy nyelvet, amelyet keveset beszélnek nálunk, a lengyel nyelvet. Megtanultad kitűnően, de ekkor már jól tudtál franciául, németül, fordítóképes voltál ezeknek világában. A lengyelt sok szeretettel is tanultad. A mélyben ott volt az évszázados lengyel-magyar barátság is, két sokat szenvedett, szabadságát mindig kereső és azért sok áldozatot hozó nép nagyon mély szimpátiája is. Nem véletlen, hogy október 23-án Bem Apó szobrához mentünk.

Kitűnő lengyel fordító lettél, először csak magániratokat, majd közokiratokat és irodalmi műveket is fordítottál a legnevesebb könyvkiadóknak.

Amint lejárt a türelmi idő, mentesültél a büntetett előélettől, nem hagytad Magad, befejezted a jogi egyetemi tanulmányaidat, megszerezted a rég megérdemelt diplomát. Meg akartad mutatni nekik, hogy erős vagy, nem törtek meg. Majd a napi munka mellett az akkor meginduló szociológiai képzésben vettél részt, másoddiplomát szereztél, neves kutatóvá képezted Magadat.

Ennyi viszontagság után azt hinné az ember, hogy visszahúzódsz, elcsöndesedsz, meghúzod Magad, hiszen megtetted már, amit megkövetelt a haza. De abban a pillanatban, amikor úgy érezted, hogy ha csendesen is, de megszólal a kürtszó, amikor csehszlovák barátaink közzétették a Charta 77-et és letartóztatták őket, Te is azok között voltál, aki nem haboztak aláírni a tiltakozó nyilatkozatot. Bátor tett volt! Hiszen ismerjük az ún. Knopp-jelentést, amely az aláírókkal szembeni retorziókról szólt, és amely megmutatta, miként szőtte a hatalom a szankciók hálóját az aláírók köré. Hallatlan bátorság kellett ehhez. Különösem értékes, hogy Te, aki kissé pesszimisztikusan elemezted a világot és realista voltál, mégis, amikor kellett, akkor a lelkiismeretedre hallgatva a legbátrabbak közé tartoztál. S utána, a nyolcvanas években, amiben csak tudtál, résztvettél. Együtt alapítottuk a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, majd amikor a TIB létrehozta és megszervezte az ’56-os Intézetet, akkor létrejötténél bábáskodtál, kuratóriumában halálodig tevékenykedtél.

Ugyanígy az ÖTVENHATOS EMLÉKBIZOTTSÁGNAK alapításától nagyon aktív tagja voltál. Minden akciónkban résztvettél, mindenütt ott voltál, ahol a demokratikus jogállamot megalkotni, majd segíteni kellett..

Hűséges voltál ’56-hoz, hűséges voltál a XX század legnagyobb magyar történéséhez, hűséges Istenhez, az emberekhez, népedhez, párodhoz, családodhoz és hozzánk, bajtársaidhoz.

Ahogy a gyászjelentésben olvashatjuk Szent Pál örökérvényű csodálatos szavait: Nemcsak megfutottad futásodat, a hitet megtartottad, az összes hitet: Megtartottad az emberségbe, nemzetünkbe vetett hitedet egyaránt. Igen a hitet megtartottad Gyuri, drága barátom –

Remélem találkozunk, addig is iSTEN vELED.

Mécs Imre1

1 A szerző országgyűlési képviselő.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.