egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/4. számában

Még az év első hónapjában hunyt el egyik igaz barátunk, Forintos György. Az Egyházfórum csupán néhány éve került vele kapcsolatba, de ez alatt a néhány év alatt mindig számíthattunk rá. Egészségi állapota miatt már nem vállalt részt folyóiratunk szerkesztésében, de betegen is többször eljött a megbeszéléseinkre. Sokat hallgatott, keveset szólt, de meglátásai mindig fontosak és előrevivők voltak. Mély hit, egyházszeretet és az egyház megújulásának vágya sugárzott megnyilvánulásaiból, így azokból az írásokból is, amelyekkel megtisztelte az Egyházfórumot. Kérjük a Mindenhatót, részesítse őt örök boldogságot jelentő szeretetében.

Forintos György ravatalánál
(2005. február 8.)

Kedves jó barátaink, drága Család, gyászoló Gyülekezet! Kedves Gyuri! Itt állunk koporsódnál, szomorúan, hiszen pár nappal halálod előtt felkerestünk Téged, bár láttuk Rajtad betegséged nyomasztó stigmáit, mégis szemedben valami hihetetlenül erős remény csillant meg. Összenéztünk Kiss Tamással: Gyuri túljutott a nehezén, Gyurinak a szeme csillog, mint régen.

Hányszor kellett csillogni szemének élete során. X-es értelmiségi családból származtál (a fiatalabb generációk számára el kellene magyarázni, mi is volt ez a deklasszálás), nem tudtál bejutni arra az egyetemre, ahová szíved húzott, a bölcsészkarra, a jogi egyetemre kerültél, ahová annak idején lasszóval keresték a hallgatókat. Negyedéves voltál, amikor ránkköszöntött a csodálatos ’56-os év. Nálatok is megalakult a Petőfi Kör mintájára a Hajnóczy Kör, ahová eljártál. A Petőfi Körbe is el akartál menni, de oda már nem jutottál el, de annak a híre eljutott Hozzátok is, mint minden egyetemre, főiskolára, s bár az eszeddel tudtad, a zsigereiddel érezted, hogy szörnyű Molochhal szemben kicsi az esélyünk, mégis reménykedtél.

Növeli eltökéltséged és lelki bátorságod érékét, hogy annak ellenére, hogy logikus eszed pesszimizmusra sarkalt, mégis mindenbe, mindenbe belementél. Résztvettél abban a csodálatos felvonulásban, mindazokon a helyeken voltál, ahol mi, és ahol mindnyájan úgy éreztük, hogy együtt emelkedünk el a hétköznapok bizalmatlanságától és kicsinyeskedéseitől, egyre jobban összeforrunk és egyre erősebbek leszünk. Igaz volt a híres mondás: nem mi csináltuk a forradalmat, az csinált minket. Igen, kart-karba öltve meneteltünk, erősítettük egymást és egyre inkább éreztük, hogy nem lehet minket megállítani, mert igazunk van, százszorosan is. Vagy az a gyönyörű mondás, hogy mint a vízcseppek az áradó folyóban, egymást hajtottuk, hol a Bem térre, majd a Kossuth térre, vagy a zsarnokság szimbólumának, a Sztálin szobornak a ledöntéséhez, majd a Rádió elé. Fantasztikus volt. Itt a koporsódnál is megborzongok. Szinte ugyanazon az úton mentél, mint én. Ott álltunk a Rádió előtt, megpróbáltuk a 16 pontunkat elmondatni, de mint később, a börtönben kiderült, Krassó Gyuri is ott volt, abban a szűk utcában, Te is ott voltál, mások is, pár méterre voltunk egymástól, nem tudtunk egymásról, mégis testvéreknek éreztük a mellettünk állókat. Nem ismertük egymást, mégis mindnyájan ugyanazt akartuk, Sőt ami fontosabb azt éreztük és biztosak voltunk abban, hogy ugyanúgy gondolkodunk, ugyanazt tesszük. Mint ahogy Bibó István mondta Neked a váci börtönben: az volt a nagyon jó, hogy a forradalomban nem kellett senkit instruálni. Senkinek sem kellett utasítást adni, hanem mindenki tette a dolgát. Nem kérdezte senki, hogy mit ád neki a Haza, hanem csak arra gondolt, hogy mit adhat ő a Hazának.

Amikor visszamentél a Rádióhoz és ott egy csomó sebesültet találtál, egy gazdátlan világháborús puskát felvettél, teleraktad zsebeidet lőszerekkel, elmentél ezzel a fegyverrel Corvin közbe. Ekkor jelentek meg a József körúton az első szovjet harckocsik. Ránktámadtak, s fölvettük, fölvetted a harcot a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, páncélosaival, állig felfegyverzett katonáival. Aquinoi Szent Tamás szavai jutnak eszembe: Credo, quia absurdum. Mert tényleg abszurd, szinte lehetetlen volt hogy felvettük a harcot, abszurd volt, hogy győzni akartunk, abszurd volt hogy reménykedtünk. S mégis az abszurditás mérhetetlen nagy igazságba fordult. Hihetetlen nagy és megrendíthetetlen volt az igazságunk: a szabadságnak a vágya, a függetlenség akarása, a bizalom egymásban és remény, hogy a jóakaratú emberek vannak többségben és győzni fogunk.

S ott a harcban egyszer csak észrevetted a barikád mögött feküdve, hogy pattognak körülötted a golyók, a repeszek, egy szilánk eltalálta a szemedet, vérbeborult. Akkor rádöbbentél, hogy a következő lövésekkel már eltalálnak, megölnek, ha nem mész el onnan. Kikúsztál a pergőtűzből, behúzódtál egy kapualjba, egy pincéből följött orvos megvizsgálta sebesülésedet, szemedet, bekötöztek, elvittek a közeli Mária utcai szemklinikára, ahol megpróbálták szemedet megmenteni, sajnos nem lehetett, bár sokáig reménykedtél. Ott feküdtél egészen november 8-ig. S utána sem hagytad abba, hiszen mialatt ott feküdtél, társaid beválasztottak a Jogi Kar Forradalmi Bizottságába, és az újjáalakuló MEFESZ-nek, a független diákszövetségnek, is elnökségébe kerültél. Felkeltél, mentél és tetted a dolgodat. Részt kértél az utóvédharcok küzdelmeiből. Megpróbáltuk menteni a forradalom nagyszerű intézményeit, elveit és eredményeit, az alighogy megízlelt szabadságot és a bizalmat egymásban. Reménykedtél, de reményeink egyre fogytak.

Akkor ’57 januárjában, egy nagyon kedves kislánnyal, Sárával elmentetek a Bükkbe, s életetek talán legszebb tíz napja következett el, majd bekopogtatok az egyik egri templomba, s volt cisztercita paptanárodat rávetted, hogy adjon össze Benneteket az Úr színe előtt. Ad hoc. Két apácanővér volt a tanú. Örök hűséget esküdtetek egymásnak, ami tényleg halálig tart, vagy még tovább, örökké. Gyönyörű szép a történet.

Közben már erősödik az idegen diktatúra, kezdik összefogdosni a forradalom itthon maradott részvevőit, harcosait, tagjait, szószólóit, szimpatizánsait. A forradalmi tanácsok, a munkástanácsok tagjait, a MEFESZ vezetőit, az önállóan gondolkodókat, a bátran cselekvőket. Téged is egyetemi fegyelmi elé állítanak, társaiddal együtt, még le sem zárul a fegyelmi eljárás, letartóztatnak, a Fő utcára kerülsz, s Te vállalod a Forradalmat, a Pontjainkat, az Igazságot. Könnyen kijöhettél volna, de Te nem voltál hajlandó a legkisebb mértékben együttműködni, nem voltál hajlandó engedni igazságunkból. Elítéltek. A leghírhedtebb tanácshoz kerültél, Tutsek Gusztáv vérbíróhoz, de Isten megsegített, négy évre ítélt a kádári megtorlás leghírhedtebb vérbírója. Ez annakidején hihetetlen „szerencsének” számított. A börtönbüntetést félszemmel, sok nehézséggel, de tiszta lélekkel álltad ki, rabtársaid szerettek, sokakon segítettél. Jó társ voltál és barát ott is.

Amikor hazaengedtek, bizony csak segédmunkás lehettél. „Alja” munkákat engedtek csak Neked, a kádári hatalom minden hol Utánad nyúlt. Éjjeli őr lehettél, nem fejezhetted be az egyetemet, csak hosszú évekkel később. Te nem hagytad Magad, Te erős voltál. Nem akartál kimenni az országból, Te itt kartál maradni, élni. Menjenek ki a szovjet csapatok, az idegen hatalom. Neked itt a Hazád. Álmodoztál ugyan arról, hogy egyszer majd kimész pár évre, de nem most, nem így, elmenekülve, ahogyan kétszázezer elment. Amikor segítettél másoknak a menekülésben, eszedbe sem igen jutott, hogy velük menj. Mert hűséges voltál, mindenhez, a Hazához, eszméinkhez, közös álmunkhoz, a szabad, demokratikus és független Magyarországhoz és párodhoz. Hűség Istenhez és tanításához.

Nagyon nehezen, szívósan, sok munkával és okossággal kezdtél talpra állni. Kiválasztottál egy nyelvet, amelyet keveset beszélnek nálunk, a lengyel nyelvet. Megtanultad kitűnően, de ekkor már jól tudtál franciául, németül, fordítóképes voltál ezeknek világában. A lengyelt sok szeretettel is tanultad. A mélyben ott volt az évszázados lengyel-magyar barátság is, két sokat szenvedett, szabadságát mindig kereső és azért sok áldozatot hozó nép nagyon mély szimpátiája is. Nem véletlen, hogy október 23-án Bem Apó szobrához mentünk.

Kitűnő lengyel fordító lettél, először csak magániratokat, majd közokiratokat és irodalmi műveket is fordítottál a legnevesebb könyvkiadóknak.

Amint lejárt a türelmi idő, mentesültél a büntetett előélettől, nem hagytad Magad, befejezted a jogi egyetemi tanulmányaidat, megszerezted a rég megérdemelt diplomát. Meg akartad mutatni nekik, hogy erős vagy, nem törtek meg. Majd a napi munka mellett az akkor meginduló szociológiai képzésben vettél részt, másoddiplomát szereztél, neves kutatóvá képezted Magadat.

Ennyi viszontagság után azt hinné az ember, hogy visszahúzódsz, elcsöndesedsz, meghúzod Magad, hiszen megtetted már, amit megkövetelt a haza. De abban a pillanatban, amikor úgy érezted, hogy ha csendesen is, de megszólal a kürtszó, amikor csehszlovák barátaink közzétették a Charta 77-et és letartóztatták őket, Te is azok között voltál, aki nem haboztak aláírni a tiltakozó nyilatkozatot. Bátor tett volt! Hiszen ismerjük az ún. Knopp-jelentést, amely az aláírókkal szembeni retorziókról szólt, és amely megmutatta, miként szőtte a hatalom a szankciók hálóját az aláírók köré. Hallatlan bátorság kellett ehhez. Különösem értékes, hogy Te, aki kissé pesszimisztikusan elemezted a világot és realista voltál, mégis, amikor kellett, akkor a lelkiismeretedre hallgatva a legbátrabbak közé tartoztál. S utána, a nyolcvanas években, amiben csak tudtál, résztvettél. Együtt alapítottuk a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, majd amikor a TIB létrehozta és megszervezte az ’56-os Intézetet, akkor létrejötténél bábáskodtál, kuratóriumában halálodig tevékenykedtél.

Ugyanígy az ÖTVENHATOS EMLÉKBIZOTTSÁGNAK alapításától nagyon aktív tagja voltál. Minden akciónkban résztvettél, mindenütt ott voltál, ahol a demokratikus jogállamot megalkotni, majd segíteni kellett..

Hűséges voltál ’56-hoz, hűséges voltál a XX század legnagyobb magyar történéséhez, hűséges Istenhez, az emberekhez, népedhez, párodhoz, családodhoz és hozzánk, bajtársaidhoz.

Ahogy a gyászjelentésben olvashatjuk Szent Pál örökérvényű csodálatos szavait: Nemcsak megfutottad futásodat, a hitet megtartottad, az összes hitet: Megtartottad az emberségbe, nemzetünkbe vetett hitedet egyaránt. Igen a hitet megtartottad Gyuri, drága barátom –

Remélem találkozunk, addig is iSTEN vELED.

Mécs Imre1

1 A szerző országgyűlési képviselő.

Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában

A közelmúltban az Egyházfórum több barátját is elvesztette, akik munkájukkal, tanácsaikkal vagy éppen anyagilag is segítették folyóiratunkat és könyvkiadásunkat. Kis György plébánosnak két művét is kiadtuk, az egyiket (Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával) németül, a másikat (Töprengéseim az egyházról) magyarul. Míg a nyugati tömegtájékoztató eszközök több műsort is készítettek a zsidó-keresztény párbeszéd mellett elkötelezett öreg plébánossal, addig Magyarországon az egyházi körök agyonhallgatták őt is, könyveit is. Endreffy Zoltán mint a magyar reformkatolicizmus kiemelkedő alakja már folyóiratunk születésénél is ott bábáskodott, fordított, korrektúrázott és tanácsokkal látott el bennünket. Meg nem alkuvása, elkötelezettsége és szókimondása őt is az egyházi élet peremére szorította. Mindkettőjüknek fájt a „kiközösítés”, mégsem alkudtak meg, nem keresték a hivatal elismerését. Jutalmazz meg őket az Élet Ura kitartásukért és iránta való hűségükért! Az alábbiakban Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát temetésükön mondott beszédét közöljük.

Dr. Kis György (1914-2005)

c. esperes, ny. plébános

Isten derék és hűséges szolgájától, Kis György plébános úrtól búcsúzunk most. Élete és halála iránti tisztelettel és együttérzéssel vesszük körül koporsóját, hogy még egyszer tudatosan emlékezzünk rá, hogy sírba rejtsük megfáradt testét, ahonnan majd az Utolsó Nap Ura, a mi feltámadott húsvéti Jézusunk életre hívja őt is és a benne hívőket is. A temetési szertartás fohásza illik most György plébános úr ajkára, ahogy a gyászjelentésén is olvashattuk: „Istenem, örök Atyám, szent kezedbe adom lelkem, légy jóságos Bírám, engedj haza országodba engem!” Most azért imádkozunk, hogy engedje az Úr haza, abba az Országba, amelyet Kis György plébános úr papi szolgálata hosszú évtizedein át hirdetett Isten népének, a gyulakeszi, kaposvári, romándi, pápai, bakonyszentlászlói egyházközségekben és az ausztriai Aurach híveinek.

1.) Isten Országának örömhírét hirdette teljes tudással, felkészültséggel, melyet Veszprémben, majd Innsbruckban szerzett meg teológiából, Isten Országa örömhírének hirdetésére. Idős korában ehhez még az egyház sorsáért való aggodalma is társult. Neveltetése révén igazi egyházias érzésű, és az egyház gondjaira mindig érzékeny pap volt ő. Azok közé tartozott, akik Magyarországon a kommunizmus elszigeteltségében is befogadták a XX. század egyházának legnagyobb eseményét, a II. Vatikáni Zsinatot. Befogadta, megértette, és annak megvalósítására is törekedett. Emlékezzünk csak arra, ahogy itt, Bakonyszentlászlón, a népoltárt megépíttette. Milyen bölcsen készítette elő a híveket az új elfogadására! Nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy sokszor ismételt és mindig elmondott aggodalmai is mindig csak az egyház gondjai, egyházunkat érintő témák voltak.

Külön fejezet életében az a tény, ahogy a szerzetesrendeket szerette, és ragaszkodott zen kapcsolataihoz. A jezsuitákat, hiszen jezsuita akart lenni, aztán a Szociális Testvérek Társaságát, az indiai nővéreket, akiket ő hívott hazánkba, és bennünket, bencéseket, is nagyon szeretett.

2.) Isten Országának örömhírét képviselte a felekezetek sokféleségében, hitt Jézus utolsó vacsorán elmondott szavaiban, és tettekre is akarta azt váltani: „Atyám, legyenek mindnyájan egy”. Tapintattal és megértő szeretettel viseltetett más felekezetek híveihez, kollegiális volt a lelkészekkel, ahol csak működött. Magatartása őszinte és egyértelmű volt.

3.) Dávid csillagával és Krisztus keresztjével megjelölve Kis György atya „határjáró” volt. Szerette és értette Dávid népét, és ahogy Pál apostol, ő is mindent odaadott volna, hogy az Ószövetség hívő népe megértse Isten országának teljes örömét, aki nekünk Jézus Krisztusban adatott meg. Értette történeti korunk kegyetlenségét, de nem tudta megérteni az értetlen keresztényeket, ezért korholva, kárpálva tekintett sokukra, akik időnként a legszükségesebb megértés és érzékenység nélkül, előítéleteik rabságában nyilatkoztak a zsidósághoz való viszonyunk sok figyelmet és tapintatot igénylő kérdéseiben.

4.) Mivel maga is istenkereső, egyházát szerető ember, pap volt, aki tudta, hogy mindaz, amit Istenről tudhatunk kegyelem és hívás, nagy megértéssel tudott a szellem azon embereihez is fordulni, akik vagy nem részesültek még Isten ajándékában, vagy akadályozva voltak annak teljesebb befogadásában. A keresők, a lázadók, a protestálók, a nyugtalan lelkek is társra találtak a Plébános úrban, őket is értette és szerette, mert benne is ott volt a lélek és szellem nyugtalansága, a többnek, az igazabbnak a vágya. Olyan testvér volt, aki ezt az igényt, elvárást értette, mert neki is része volt benne, de aki „Jézus Krisztus fölséges ismeretéből” többet kapott és felejthetetlen derűjével azt sugározni is tudta.

Kis György plébános úr hitével, szolgáló szeretetével, lelki és szellemi nyitottságával egy személyben törekedett élni és megmutatni, milyennek kellene lennie a keresztény embernek. Tudatában volt annak, hogy ő sem érte el az eszményit, ezért tudott önmarcangoló módon gyötrődni, bánkódni saját és mások hibáin és bűnein. Ezzel volt egyszerre emberi és hívő keresztény lélek. S mert Isten kezébe adta most lelkét, reménykedhet abban, hogy Istenben irgalmas és jóságos Bírájára talál.

Úgy búcsúzunk most tőle, hogy megköszönjük az élet és a papi hivatás Urának az ő életét, küzdelmeit, hűséges szolgálatát.

Az Úr Krisztus, örök Főpapunk legyen élete teljessége, hiszen Ura szolgálatában élt, és Ura keresztjét szorította magában halálában is, abban a pillanatban is, amikor nemes szíve utolsót dobbant.

Szomorkodunk, de nem úgy, mint akiknek nincs reményünk.

Kis György plébános úrra emlékezve, gondjait és derűjét is felidézve egy régebbi történettel fejezem be megemlékezésemet: Levél helyett egy alkalommal magnetofontekercset kaptam Gyuri bácsitól, hogy azt autózás közben meghallgassam, és segítsek neki házvezetőt szerezni. Így kedves hangja is megvan a szalagon. Ezt mondta: „Kedves Főapát Úr, kedves Asztrik! Köztudott, hogy te nagyon jó kapcsolatot ápolsz a homokkomáromi Nyolc Boldogság közösséggel. Kérlek, mondd meg elöljárójuknak, hogy küldjön nekem egyetlen boldogságot, mert én szerény vagyok és nekem egy is elég. Ez a boldogság értsen a házvezetéshez, a titkári teendőkhöz, így lenne nekem ő nagy segítség és boldogság. Úgy-e megértesz, kedves Főapát úr?”

Drága Gyuri Bácsi, értettelek akkor is és most is. Imádkozunk és bízunk benne, hogy az Úr megadta neked most már mindörökre ezt az egy és osztatlan boldogságot, az ő boldogságát.

Drága Gyuri Bácsi! Dávid csillagjával és a megváltó Úr Krisztus keresztjével megjelölve nyugodj békében!

Ámen.

Várszegi Asztrik

pannonhalmi főapát

 

Megjelent az Egyházfórum 2008/6. számában

Az Egyházfórum 2006/ 1. számának Báránybőrben című rovatában közöltük Végvári Edit levelét, amelyet idős és beteg paptestvére, dr. Végvári Tibor ügyében írt Mayer Mihály pécsi püspöknek. Tibor atya több  mint ötven évig szolgált a Pécsi Egyházmegyében, mielőtt betegsége miatt 74 éves korában nyugdíjazását kérte. Kórházba, majd az egyházmegye egyik gondozóotthonába került, de ezt Wolf Gyulának, az egyházmegye vagyonkezelőjének felszólítására rövid határidőn belül el kellett hagynia. A magatehetetlen plébánost testvérei Pécshez közel, a szederkényi Időskorúak Otthonában helyezték el, hogy pécsi barátai továbbra is látogathassák és segítsenek az ápolásban. Ezután az egyházi vagyonkezelő arra hivatkozva, hogy dr. Végvári Tibor az „egyház kereteiből kikerült”, megszüntette számára az egyházi nyugdíj-kiegészítés folyósítását, amely pedig a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia határozta értelmében kötelezően járt volna neki. Wolf Gyula szerint az idős plébános „állami nyugdíjra való jogosultsága elismert, így létfenntartása biztosított”. A rokonok, az otthon vezetése és a gyámhivatal hiába bizonygatták, hogy állami nyugdíj „létfenntartásra” talán valóban elég, de egy súlyosan beteg ember tartásdíját és kezelését már nem fedezik, mindez azonban nem hatotta meg az egyházmegye vezetését, amely továbbra sem adott egy fillért sem. Szerkesztőségünk úgy értesült, hogy Végvári Tibor ügyében többen megkeresték az illetékes érseket, Bábel Balázs kalocsai püspököt, és Erdő Péter bíborost is, de ők nem kívántak beavatkozni a Pécsi Egyházmegye dolgaiba. A szeretett plébános temetésén sok híve és paptársa vett részt, de sem Mayer Mihály, se Wolf Gyula nem voltak jelen. Az alábbi búcsúztatót tisztelői és barátai olvasták fel a temetési gyászmisén. (A szerk.)

 

DR. VÉGVÁRI TIBOR - KI VOLT Ő NEKÜNK?

1928-ban született egy nagycsalád második gyermekeként. Istenszeretetét, egyenességét csakúgy, mint a könyvek, a kert és a szép szeretetét bizonyára a családból hozta. Édesanyja kiemelkedő szerepet játszott életében. Még elesett állapotában is, amikor szinte egy szót sem mondott már, meglátva képét, mosolyogva, megkönnyezve szólította meg: ÉDESANYÁM!  Őt 12 évesen vesztette el. 14 évesen már teológiát tanult, 1951-ben szentelte pappá Virág Ferenc püspök Pécsett, majd dogmatikából doktorált a budapesti Központi Szemináriumban. Papi karakterének meghatározó alakja Prohászka püspök és a „mosolygós” I. János Pál, ami jellemzően mutatja személyiségének legalapvetőbb vonásait.

„Igen-igen, nem-nem”, tanította számtalanszor, és elsősorban önmagával szemben állította föl a legszigorúbb kritériumokat. Hiteles ember volt. Amit prédikált, minden tekintetben élte is. Meg nem alkuvó, helytállni akaró jellemében keménység és szigorúság is volt. A mércét magasra tette, de ez a szívét nem keményítette meg. Talán így képzelünk el egy IGAZI LELKIPÁSZTORT! Elöl jár, példát mutat, ugyanakkor együttérez,  irgalmas és tettre kész.

Húsz helyen szolgált -  Szakcs, Pincehely, Magyarkeszi, Kurd, Egerág, Mecseknádasd, Tolna, Dalmand, Siklósbodony, Kisszékely, Nagyvelyke, Mucsfa, Királyegyháza, Szakcs, Magyarszék, Kakasd, Aparhant, Máriagyűd, Pécs, Zomba. Ahová helyezték, ott törte az ugart! A hozzá látogatót mindenütt rózsalugas, derűs, rendezett környezet és kitárt kapuk fogadták. Nagyon kedves vendéglátó volt, és ha előkerültek a versek, filmek, irodalom, új könyvek, jó riportok, szép zenék, bizony mindenről megfeledkeztünk.  „Mazsoláztunk”, Emmauszban, ahogy mindig mondta, és közben szinte észrevétlenül életre szóló tanítást és élményeket kaptunk. Megragadó szónoki képességét soha nem öncélúan használta, színültig töltötte tartalommal. Vitathatatlanul tehetséges volt, mégis a legkisebb beszédre is alázattal, alaposan készült. Folyton képezte magát, teológiából, irodalomból, pedagógiából, pszichológiából, közben nyelveket tanult.

Az egyházi vezetés személyzetpolitikája igen pazarlóan bánt e kinccsel. Temérdek lekötetlen energiája volt. Szellemi, lelkipásztori, tanítói kapacitását sokszor kényszerült építkezésekben, átépítésekben megélni, amit ugyanolyan nagy lendülettel és alapossággal végzett. Így aztán sorban megkapta a felújítandó plébániákat. Gyakran éreztük úgy, nem erre lett teremtve. Nagy formátumú, nagy munkabírású szellemi ember volt. Szárnyalás helyett néha úgy tűnt, földbe vert karóként élt, de sohasem zúgolódott emiatt. Igazságtalanságot, képmutatást, farizeusi magatartást tapasztalva azonban indulatos, szenvedélyes énjét is megismerhettük. Beszédes tekintete – amely elől kitérni nem lehetett – sokszor föltette vádlón a kérdést: Ezért ki fog elszámolni?

Az emberi kapcsolatok apró örömeit, a Teremtő keze nyomát a természetben kis dolgokban is kereste, és fel is fedezte. Lelkesen idézte kedvenc költőjét, Reményik Sándort, „Rajtuk át, Isten szól: Jövök!” És ahogy Isten meglátogatta őt életében, úgy adta át ő is Istent szolgálatában:  a  szentségek kiszolgáltatásában, a több  mint 70 éves koráig rendszeresen végzett hitoktatói munkában, a személyes lelkivezetésben, lelkigyakorlatokban,  a hűséges imádságban, a jókedvű beszélgetésekben. 74 évesen szívproblémái miatt kérte nyugdíjazását.

Keresztútjának végső állomásai ezután következtek. Betegség, kórház, minden ragyogó képességének sorra való elvesztése, erős fizikumának megtörése. Betegsége miatt egyre kiszolgáltatottabbá vált. Miután a mohácsi kórházban 3 nap alatt teljes mértékben magatehetetlenné, döntésképtelenné vált, szerzetes testvére gondnokságba vette. Ennek okán a Pécsi Egyházmegye szentlőrinc gondozóotthonából ki kellett költöznie, és jogsértően, igazságtalanul és embertelenül megvonták egyházi nyugdíját is. Az igazgató írásbeli határozata szerint „Kikerült az egyházból”.

Az életét tizenéves korától hűségesen és bőkezűen Istennek, egyházának és a híveknek odaajándékozó, 51 évig szolgálatot teljesítő, mindvégig hiteles életet élő Tibor atyát akkor már súlyos betegen a szederkényi állami szociális otthon fogadta be. Mivel földi kincseket nem gyűjtött és az Egyházmegye következetesen elzárkózott, élete végéig testvérei és barátai anyagi támogatására szorult. Ez a négy év volt talán a legkeserűbb pohár, amit még ki kellett innia. Hálát adunk azonban azért a kegyelemért, hogy ezeket a szenvedéseket már nem tudatosan kellett átélnie.

Bár egy év után már minden szó elfogyott ajkáról, tekintete mindvégig beszélt! Egy jellemző eset az Irgalmas kórházból, ahol nagy fájdalmak közepette, rendkívül legyengült állapotban feküdt. A takarítónő odajött ágyához és így szólt: „Ki ez az ember? – akinek még így is úgy ragyog az arca?”Valóban úgy élt, mint aki tudja, felelős az arcvonásaiért is. Ott már csak ezzel tudott üzenni ”ISTEN SZÓL: JÖVÖK!”Az „igen-igen, nem-nem”, és az öröm főtémái mellett az évek múltával megjelent a „szépen megöregedni és megérkezni” – gondolata.

Kedves Tibor Atya! Kedves Tibi Bácsi!

Egész életedet megköszönjük a Jóistennek, és igyekszünk úgy élni, hogy egykor mi is együtt örülhessünk Veled.

ISTEN ÁLDJON!

Egyik legkedvesebb versével búcsúzunk Tőle mindannyian, amelynek szinte minden sora fájdalmasan és felemelően – beteljesült.

 

Áprily Lajos:

Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen. 

 Megjelent az Egyházfórum 2009/2. számában

 

 Második rész[1]

 

A KÖZPONTI SZEMINÁRIUM BENÉPESÍTÉSE AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI SZOLGÁLATOK JELENTÉSEI TÜKRÉBEN

A szeminárium elöljárói és az akadémia tanárai rádöbbentek arra, hogy növendékek híján mindkét intézményt a megszűntetés veszélye fenyegeti.

 

AZ EGYHÁZI VEZETŐK A BENÉPESÍTÉSÉRT

Mint az előző cikkből már ismert,

1959. június 10-én a rektor kérte a püspököket a szeminárium benépesítésére.

Június 17-ei értekezletén a püspöki kar ezt a törekvést még nem tartotta időszerűnek, bár a kérdés továbbra is napirenden maradt.

Október 16-án egy, az Akadémián zajlott beszélgetés során úgy tudták, hogy a Grősz – Olt – Csala egyeztetésnek megfelelően az eltávolított kispapok 65 százaléka vissza fog térni, és ebben az ügyben a püspöki kar októberben újabb értekezletet tart.

Úgy vélték, hogy a hallgatókat Tabódy István szervezi és lázítja. A beszélgetés során elhangzott az a vélemény, hogy Semptey vicerektornak van módja arra, hogy Tabódyt örökre elnémítsa, bár amíg Semptey a szemináriumban jelen van, addig folytatódnak a botrányok.

Október 28-án, a püspöki kar értekezletén valóban napirendi pontként szerepelt a volt központista kispapok visszavételének lehetősége. A püspöki kar a miniszterelnökkel készült ez ügyben tárgyalni, és az volt a reménye, hogy legalább 40 növendéket visszavehetnek. Ezzel kapcsolatban Potyondy Imre rektor arra számított, hogy az ő állásfoglalását is kikérik. A kialakult vélemények szerint azonban tartani lehetett attól, hogy a növendékek csak akkor mennek vissza, ha mindenkit visszavesznek. Ennek valószínűleg meg is volt a reális alapja. Az adott időszakban ugyanis Tabódy István felkereste Fábián János prefektust, aki erről a látogatásról úgy nyilatkozott, hogy próbálta meggyőzni Tabódyt, milyen helytelen utakra tévelyedett, és vele a többi társa is. Tabódy szerint csak akkor térnének vissza a kispapok, a Központi Papnevelő Intézetbe, ha kivétel nélkül mindegyik visszamehetne. Tabódy a püspökkari konferencia után felkereste Liptay Györgyöt (a szemináriumból elbocsátott prefektust, aki az akadémián a tanári állását megtarthatta), feltehetően azért, hogy információkat szerezzen a kispapok sorsát érintő esetleges döntésről.

Fábián János prefektus állítólag készült egy tervezet összeállítására, amely szerint csak azokat a növendékeket vennék vissza, akiket a szeminárium elöljárói arra ajánlanak, de ebbe a körbe a felszenteltek és a diakónusok nem kerülhetnek bele. (A lebonyolítást – Fábián János szerint – nagyban elősegítené, ha Tabódyt egy időre el lehetne távolítani.)

Hamvas Endre püspök javaslatára a rektornak az volt a szándéka, hogy két névsort állít össze: 1960 februárjára, illetve 1960 szeptemberére. Ismételt megbeszélések és tárgyalások voltak a szemináriumi elöljárók és az akadémia tanárai között. Mind a két testület megegyezett abban, hogy a volt ötöd- és hatodéveseket nem lehet visszafogadni. A 14 kizárton kívül a már felszenteltek végezzenek vidéki szemináriumokban. Végül olyan névsor készült, amelyben csak 40 főt szerepeltettek.

November 4-én a névsort Hamvas Endre püspök, a rektor és a dékán elvitte az ÁEH-ba, ahonnét azzal a válasszal tértek vissza, hogy februárról szó sem lehet, legkorábban csak a jövő év szeptemberéről. A tárgyalások tehát így elég hosszú időre megszakadtak.

1960. május 16-án tartott megbeszélésen a dékánnak az volt a véleménye a szeminárium feltöltéséről, hogy a püspöki kar őszre küldjön a két nagy szemináriumból, Egerből és Győrből 10-10 főt, a három kisebb szemináriumból pedig 5-5 főt a Budapesti Papnevelőbe. Így a maradék 15 (20 ?) fővel 50 főre egészül ki a létszám, és a külső hallgatókból is számítani lehet 20-25 főre. Ez a létszám már megfelelő lesz a működéshez.

Júniusban a szemináriumból érkezett „szóbeli” információ felsorol bizonyos visszaveendőkre vonatkozó javaslatot, amelyből az egyik megjelölt névhez a jövő események szempontjából fontos megjegyzést fűzött a BM elemzője: „jelenleg beszervezés céljából tanulmányozzuk”.

Június 28-án Erdey Ferenc leköszönő dékán felkereste az Actio Catholica országos igazgatóját Látogatásának az volt a célja, hogy beszámoljon, és tanácsot kérjen a Központi Szeminárium és a Hittudományi Akadémia 1959 márciusában eltávozott növendékeinek sorsával kapcsolatban. Beszámolt arról is, hogy a rektorral már hosszabb ideje gondolkoznak azon, hogyan lehet rendet teremteni ebben a kérdésben. Az ÁEH által meghatározott büntetés – vélelem szerint – eredetileg 1960 szeptemberéig szólt, illetve ez az időpont az, amelytől kezdve bizonyos megoldás elképzelhető. Mivel ebben az ügyben elsősorban a püspöki kar az illetékes, a dékán és a rektor hivatalosan nem tárgyalhat. Hamvas Endre püspöknek az a véleménye, hogy teljes amnesztiát kellene adni, és nem külön-külön a növendékek ügyében tárgyalni. A dékán szerint a püspökök nem tehetik ki magukat annak, hogy általános amnesztiát hirdetnek, és közben lesznek növendékek, akik nem is kívánnak visszatérni. Cserháti professzor, a dékáni tiszt várományosa, arra az álláspontra helyezkedett, hogy elsősorban arra kell törekedni, hogy az első három évfolyam növendékeit lehessen visszavenni. Most viszont az látszik, hogy a fiatalabbak is csak a régi feltételek alapján akarnak tárgyalni a visszajövetelről: vagy mindenki, vagy senki.

Az AC igazgatójának arra a kérdésére, hogy nincs-e emögött valami politikai szándék, a dékán egyetértőleg válaszolt, és Shvoy Lajos püspököt, valamint az „ő emberét”, Tabódy Istvánt nevezte meg az ügy mozgatójának. Ezt a vonalat – szerinte – a volt szerzetesek is támogatják.

Erdey Ferenc dékán megkérdezte az AC igazgatójának személyes véleményét is, aki ezt az egyetemes magyar egyházat érintő ügynek nevezte. Azt tanácsolta, hogy először minden püspök idézze maga elé a volt növendékét. Számoltassa be az elmúlt másfél éves tevékenységéről, és ha nincs vele probléma, ha minden feltételt elfogad, kerüljön bele a névsorba, amit a püspöki kar augusztus 15-én egyeztessen az ÁEH-val, ahol meghozzák a végleges döntést. Így elkerülhető lesz, hogy újabb és esetleg súlyosabb botrány keletkezzen mind az akadémián, mind a Központi Szemináriumban.

Július 21-én Potyondy Imre rektor a  Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága egyházügyi főelőadójánál, Turai István miniszteri biztosnál tett látogatást, aki feljegyzésben jelentette a találkozót az ÁEH-nak. „Először általában a szemináriummal kapcsolatos dolgokról beszélgettünk – írja, majd a tavaly eltávolított papnövendékekről esett szó. Kisebb huzavona után Potyondy rektor arról kezdett beszélni, hogy komplikációk vannak az elbocsátott papnövendékekkel kapcsolatban.” Beszámolt az V. évesek többségének felszenteléséről (ezt a kérdést részletesen ld. később), majd megemlítette, hogy „az I-IV. évfolyamig terjedően az  eltávolított papnövendékek azt a parancsot kapták – feltehetően Rómától – ,hogy nem érintkezhetnek sem az állammal, sem a püspöki karral. Ezek a fiatalok arról beszélnek, hogy van békepapság, vagy hivatalos papság, és lesz földalatti papság”. Potyondynak az a véleménye, hogy „széles körű földalatti agitáció folyik, és ez kerítette hatása alá az egyébként helyesen gondolkodó növendékeket is”.

Augusztus 20-án a jelentő szerint „a Szent István-napi ebéden mondotta Hamvas Endre csanádi püspök Erdey Ferenc leköszönő dékánnak, hogy sikerült Grősz József érseket rávenni, konferenciát hívjon össze augusztus 31-ére”. A beszélgetésben szó esett még az akadémiára új növendékek küldéséről, az egyházmegyék felhívásáról, amelyet kispapjaik visszatérése ügyében küldtek, valamint egy hírről, amely szerint lehetséges, hogy az eltávolított kispapokat behívják katonának.

Augusztus 30-án a püspökkari konferencián – amelyről különböző forrásokból tájékoztatták az állambiztonsági szerveket –,szokatlan eljárással Grősz József érsek előtanácskozást folytatott püspöktársaival, amelyen a kormányzók, helynökök stb. nem vehettek részt. Az informátorok nehezményezték, hogy a témákon kívül (szeminaristák visszafogadása, szentelésekről kapott információk) semmiféle hír nem szivárgott ki.

Szeptember 16-án délelőtt Hamvas Endrével az AC irodájában folytatott megbeszélés során a püspöknek az volt a terve, hogy 1960-ban legalább 40 növendék legyen a Központi Szemináriumban, és ezt a létszámot a következő két tanévben 20-20 fővel növeljék. Így három év alatt az eredeti létszámra feltölthető lenne az intézet. Ehhez azonban célszerű volna az elöljáróság lecserélése.

Ugyanezen a napon délután Grősz József érsek és Hamvas Endre püspök látogatást tett az ÁEH-ban, ahol 16 volt központista növendék szemináriumi visszavételéről folytatott tárgyalást Olt Károllyal, az ÁEH elnökével. Négy főt Budapestre, tizenkettőt vidéki szemináriumba való felvételre javasoltak.

Az ÁEH a kispapok nyilatkozatának bemutatását kérte, amit a püspökök saját hatáskörükben kívántak intézni, de mivel ehhez az ÁÉH nem járult hozzá, a püspökök a szándékuktól, illetve javaslatuktól elálltak. Szó került még az illegálisan felszenteltek egyházi körlevélben való eltiltásáról, valamint a szemináriumi elöljárók leváltásáról is. Az álláspontok azonban nem közeledtek.

Október 19-én kelt jelentés szerint az 1959 márciusában elbocsátottak közül 27-főt 1960 szeptemberében újra felvettek különböző vidéki szemináriumokba. Ezekről Potyondy Imre rektor állított össze névsort, amelyet Hamvas Endre püspök bemutatott az ÁEH-ban, de azt nem adta át. Schwacz-Eggenhofer Artúr pedig készített egy magyarázó iratot, hogy miért nem szerepelt a Grősz József érseknek átadott névsorban mindenki. Időközben Turai, esztergomi ÁEH megbízott intézkedésére több olyan kispapot elbocsátottak, akik nem szerepeltek a Grősz féle listán.

 

AZ ÁLLAMHATALOM A „BENÉPESÍTÉS” ELLEN

1959. november 11-én a Központi Szemináriumból érkezett egyik jelentést feldolgozó BM elemző szerint „a nyomásukra 1959-ben eltávolított 14 hallgató úgy gondolja, hogy: bízhat az ÁEH elnökének ígéretében, vagyis 1960 őszére visszakerülhet a szemináriumba. A szeminárium vezetői pedig, pont ezeket a növendékeket nem akarják visszavenni”.

Az elemző javaslatot is tesz a 14 fő visszavételének engedélyezésére, mert „ezek voltak a fő szervezők akkor is, és most is. A 14 fő esetleg fel van készülve arra is, hogy ők soha nem fognak visszakerülni a Központi Szemináriumba. Egy ilyen lépés a soraikban zavart keltene”. … „Ha a püspökeik utasítására mégsem mennek vissza tanulni, abban az esetben az elöljárók és a növendékek között keletkezik az egyik ellentét. Ha pedig visszamennek, abban az esetben a visszavett hangadók és a többi, a püspökök által később eltávolított növendék között keletkezik a másik ellentét.” …„A visszavételből nagyobb hiba nem származhat – írja az elemző – kettő kivételével ugyanis felszentelt áldozópapok, és jelenleg is ilyenként működhetnek.”…„Sürgősen el kell dönteni – folytatja, hogy a mostani behívások során a többiek közül a jelentős részt nem lehetne-e katonának behívni. Ez különösebb problémát nem okozhat, mert a kispapok a felszabadulás előtt is teljesítettek katonai szolgálatot.” Ennek ellenére az államhatalom részéről hosszabb ideig semmiféle intézkedés nem történt.

1960. július 16-án a BM javaslatot készített, amelynek bevezetője tartalmaz egy összefoglalást az addig feltárt adatokról. Innét volt tudható, hogy 1959 decemberében Grősz és Hamvas a szeminaristák visszavételét kezdeményezte a miniszterelnökségnél, ahol ígéretet kaptak arra, hogy az 1960-as tanév előtt tárgyalni fognak erről. Az ÁEH azonban halogató taktikát folytat, hogy a nemzetbiztonsági szolgálattal közösen előkészüljenek a visszavételek feltételeinek kidolgozásával.

Az elemző úgy vélte, hogy a további halogatás nem tartható – amint a korábbi megjegyzésben is megfogalmazódott –, ezért több taktikai alternatívát is javasolt az ÁEH részére:

1. A püspökök maguk tárgyaljanak a volt növendékekkel, maguk döntsék el, hogy kit javasolnak, és erről készítsenek listát, amelyet benyújtanak az ÁEH-nak engedélyezésre, amellyel időt lehet nyerni. Majd foglaljanak úgy állást, hogy egy részüket visszabocsáthatják a budapesti szemináriumba, más részüket pedig vidéki intézetbe helyezhetik. Ez megbontaná a jól szervezett kispapság egységét.

2. Az esztergomi szeminárium Budapestre telepítésével kapcsolatos értesülések alapján ezt célszerű támogatni, mert ezzel az egyik egyházi objektumot maga a püspöki kar számolná fel.

3. Közölni kellene a püspöki karral, hogy az elmúlt másfél évnyi távolmaradás elegendő volt a kispapoknak arra, hogy elgondolkozzanak, és belássák elkövetett bűneiket. Esetlegesen az volna a leghelyesebb, ha mindenki visszamenne a Központi Szemináriumba. Ezzel az ÁEH visszafordítaná azt a korábbi vádat, hogy az állam beavatkozott, illetve akiket a püspöki kar nem vesz vissza a Központi Szemináriumba, azok az egyház vezetőit fogják támadni. Ezzel elvágnák annak a lehetőségét, hogy illegálisan felszentelt papok egyházi tevékenységet folytassanak az országban. Egy időre zárt keretek közé kerülnének ezek a személyek, és zavart keltene az intézkedés az illegális tevékenységet végző egyházi vezetők között, s mindez bomlasztó hatásként mutatkozna.

Augusztus 6-án a BM-ben egy újabb jelentés készült, amely részletesen tartalmazta, hogy 26 személyt illegálisan felszenteltek. Ezek egyházi funkciókat látnak el. Az alacsonyabb évfolyamos hallgatók szervezett képzése folyik. A „kizártak” a visszavétel tekintetében befolyást gyakorolnak a püspöki karra, és kapcsolatot tartanak más illegális csoportokkal. (A felettes rájegyzett véleménye szerint „egyelőre ne menjen tovább a jelentés, majd ha több bizonyíték áll rendelkezésre, akkor készüljön tájékoztató jelentés”).

Szeptember 10-én a BM-ben ismételten jelentés készült, amely tájékoztatást adott arról, hogy augusztus 31-én a római katolikus püspöki kar konferenciát tartott. A konferencia határozata értelmében Grősz József kalocsai érsek az ÁEH-hoz levelet küldött, amely 13 eltávolított kispapnak a Központi Szemináriumba való visszavételét, valamint 12 felszentelt pap részére működési engedély kiadását kérte. Grősz József érsek egyidejűleg kérte a szemináriumi elöljárók lecserélésének engedélyezését is, hogy a rektor kivételével saját hatáskörben oldhassa meg a problémát.

A BM illetékese szerint a 13 növendék akkor vehető vissza, ha a korábban előírt „nyilatkozatot” aláírják, és az elbocsátáskori évfolyamukba kerülnek vissza. A püspökkari értekezletről kapott informátoruk szerint pedig tájékoztatást adott arról, hogy több volt növendéket vidéki szemináriumokban kívánnak elhelyezni.

Javasolta, hogy az állam részéről képviseljék azt az álláspontot, miszerint mindenki csak a Központi Szemináriumba térhet vissza, és értesítsék az ÁEH területi megbízottjait, hogy ezt kísérjék figyelemmel.

Javasolta továbbá a dokumentum azt is, hogy az elöljárók leváltásához az Állami Egyházügyi Hivatal ne járuljon hozzá, és közöljék Grősz József érsekkel, hogy a leváltás esetében a püspöki kar elismerné, hogy a szeminárium vezetői, elöljárói voltak az 1959-es események okozói.

A 12 felszentelt részére kért működési engedéllyel kapcsolatban megjegyezte, hogy 4 főt az 1959-es események előtt szenteltek fel, 8 főt pedig illegálisan, az események után. Javasolta, hogy a működési engedélyek megadásáról később intézkedjenek, amikorra a rendelkezésre álló adatok alapján bizonyítható lesz számos római katolikus pap homoszexuális és erkölcstelen magatartása, akiket az egyházi szolgálatból ezért ki kell zárni, és akkor majd 1-2 személy működési engedélyét esetleg megadják.

Javasolta még, hogy azokat, akik nem térnek vissza a Központi Szemináriumba, az egyházi kötelékből ki kell zárni, illetve mindennemű papi működéstől el kell tiltani, és ezt egyházmegyei körlevélben ki kell hirdetni.

A javaslat melléklete az 1959-ben eltávolítottakról évfolyamonkénti bontásban 78 nevet sorol fel, 76-nál megjelölve kizárásuk időpontját.

Szeptember16-án az ÁEH elnöke feljegyzésben tájékoztatta a Titkosszolgálatot az egyházi vezetőkkel folyó tárgyalásokról, amelyben jelezte, hogy csak az ismert nyilatkozattétel esetén jöhet szóba az elbocsátottak szemináriumi visszavétele. Az illegálisan felszentelt növendékekkel kapcsolatosan pedig elvárják, hogy azokat az elbocsátott teológusokat, akik nem térnek vissza most valamelyik szemináriumba, rekesszék ki a papi funkciók gyakorlásából, és a megyéspüspökök ezt körlevélben hozzák tudomásra.

Szeptember 17-én kiderült, hogy az ÁÉH elnöke nem engedi vidéki szemináriumba a volt pesti növendékeket. A jelentésre adott megjegyzésben úgy reagál az elemző, hogy „most fognak koplalni, mert elsietett intézkedéseket tettek. Úgy gondolták, hogy az ÁEH-t át fogják ejteni?”

November 1-jén készült az a „jelentés”, amely összefoglalja az egyházi vezetők szeptember 16-i ÁEH-beli tárgyalásának eredményeit (16 fő visszavétele, nyilatkozat aláírása, az elbocsátáskori évfolyamba való sorolása, a vissza nem térők kizárása a klérusból).

A jelentés megállapítja, hogy az eltelt időszakban az egyházi vezetők azonban a javasolt 16 főn kívül további 16 főt helyeztek el, vettek vissza, és nem arra az évfolyamra kerültek, ahová arról megegyeztek.

November 17-én kelt az ÁEH-nak az MSZMP és a kormány részére adott tájékoztatója, amely összefoglalta a katolikus, a református és az evangélikus egyházi vezetőkkel a november 4-8. között folytatott tárgyalásokat.

A tárgyalások során megerősítést nyert, hogy az engedélyezett 16 főn kívül mások nem vehetők fel a vidéki szemináriumokba

(Az ÁEH vezetője hivatkozott az elbocsátott szeminaristák „inkorrekt” magatartására, és a győri szemináriumban tapasztalt ellenállásra, amely az ott rendezett Opus Pacis rendezvény alkalmával másolta a korábbi központista magatartást).

Az ÁEH a maga részéről ezzel lezártnak tekintette a Központi Szeminárium ügyét.

 

SZÉKELY TIBOR

[1] Előző számunkban „A nagy kirúgás” címmel tettük közzé annak az ötven éve történt eseménysorozatnak az összefoglalóját, amelynek során a budapesti Központi Szemináriumból állami nyomásra eltávolították a kispapok nagy részét. A cikkbe egy szerkesztőségi hiba folytán nem a Központi Szeminárium akkori elöljáróit és növendékeit, hanem a Magyar Piarista Rendtartomány elöljáróit és szerzeteseit ábrázoló kép került (29. oldal). Ugyanezen az oldalon az első bekezdésben tévesen módosítottunk a szövegen, amely helyesen a következő: „Klonfár János, Ferenc István, Brunner Tibor hallgatók semmilyen kedvezménymegvonásban ne részesüljenek”. A hibákért a szerzőtől és az olvasótól elnézést kérünk. (A szerk.)

Megjelent az Egyházfórum 2009/1. számában

 

ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT

Január 23-án volt ötven éve annak, hogy a Budapesti Központi Papnevelő Intézet növendékei megtagadták a közösséget a XII. Pius pápa által név szerint kiközösítettek vezette kollaboráns szervezet, az Opus Pacis demonstrációjával, „békegyűlésével”. A jótékonyan feledékeny történelmi emlékezet felfrissítésére az alábbiakban naplószerűen összefoglalom, hogy annak idején mi, hogyan és miért történt.[1]

 

A KONFLIKTUS 

1959. január 22-én összehívták a különböző egyházmegyés növendékek képviselőiét (szeniorokat), akikkel Dr. Hamvas Endre csanádi püspök a dékán, a rektor, valamint az egri káptalani helynök jelenlétében közölte a „határozatot,” miszerint a kispapoknak el kell menni a békegyűlésre, és ezt levélben is átadta a rektornak. Este, a vacsora alatt, Dr. Fábián János prefektus ismertette a „határozatot.”

Január 23-án reggel több ordinárius és elöljáró (a pécsi püspök, a kalocsai és a veszprémi vikárius, az egri káptalani helynök, a szegedi és a központi szeminárium rektora) igyekeztek meggyőzni a növendékeiket a gyűlésen való részvétel szükségességéről. Elérkezett az indulás ideje, s a növendékek (három kispap: Klonfár János szombathelyi egyházmegyés VI. éves, Ferenc István váci egyházmegyés V. éves és Brunner Tibor rozsnyói {egri északi} egyházmegyés V. éves kivételével) a Szemináriumban maradtak.

A professzori kar és a megfélemlített elöljáróság kereste a bűnbakokat, listák készültek az értelmi szerzőkről, javaslatokat fogalmaztak a büntetésekről, a kilátásba helyezhető megtorlásról. Ennek egyik fogalmazványa fennmaradt. Még tartott az elöljárói értekezlet, amikor (nyilván jól működött a külső hálózat is) telefonüzenetet kaptak az Állami Egyházügyi Hivataltól (ÁEH), hogy 26-áig ne hozzanak döntést.

Január 26-án az ÁEH-ban közölték a dékánnal, és a prodékánnal, a rektorral és vicerektorral, hogy külön-külön és közös javaslatuk benyújtását kérik, illetve 29-én új, egyeztető megbeszélést tartanak. A szemináriumi elöljárók javasolták, hogy erre a Püspöki Kar képviselőit is hívják meg.

Január 27-én a Szeminárium elöljárói újabb értekezletet tartottak, erről jegyzőkönyvet készítettek. Elhatározták, hogy a rektor tájékoztatja a főpásztorokat a 23-24-ei megbeszélések eredményéről. A büntetésre két kategóriát határoztak meg: 1. Eltávolítanak évfolyamonként 2-2 növendéket mostani magatartásuk (és egyéb tanulmányi, magatartási kifogások) miatt. Ezek a VI. éves Cséfalvay Pál és Nagy Imre, az V. éves Rubint Ferenc és Szakál Antal, a IV. éves Kiss Dénes és Virágh József, a III. éves Búvári Imre és Horváth Imre, a II. éves Ferjencsik Ferenc és Sulok Tibor, valamint az I. éves Nagy Sándor és Rezsabek Gyula lettek volna. 2. Ezen kívül egyházmegyei visszahívásra javasolnak 5 főt: Medveczky Lajos (V.), Rózsa István (V.), Szegedi László (V.), Vit Gábor (V.) és Székely Tibor (V.) diakónusokat.

A további pontokban szigorító intézkedéseket (szentelési hozzájárulás megtagadása, séták, kirándulások tilalma), új tantárgy (szociológia) bevezetését, kihallgató bizottságok felállítását és az átnevelés szükségességét fogalmazták meg, valamint elhárították saját magukról a felelősséget. Annak érdekében, hogy az Opus Pacisban résztvevő, római cenzúrával sújtottakkal való kapcsolattartás miatt a növendékek igazhitűségén csorba ne essék, javaslatot tettek arra, hogy az békegyűléseket zárt környezetben, a Szemináriumon belül ismételjék meg. 

Ezt követően a Szeminárium elöljárói az ÁEH kívánságának megfelelően egyeztették álláspontjukat az Hittudományi Akadémia vezetőivel és új javaslatot készítettek. A javaslatot harmadnap nyújtották be, de ebben nevek nem szerepeltek.

Január 29-ei keltű az a „A Római Katolikus Hittudományi Akadémia és a Központi Papnevelő Intézettel kapcsolatos szükségessé vált intézkedések” című ÁEH-dokumentum, amelyet – az egyeztetésen – a püspöki kar képviselőinek (Shvoy Lajos, Dr. Hamvas Endre), az Akadémia (Dr. Erdey Ferenc, Dr. Szörényi Andor) és a Szeminárium (Dr. Potyondy Imre, Dr. Semptey László) vezetőinek, illetve a még odarendelteknek (Dr. Várkonyi Imre az Actio Catholica országos elnöke és Brezanóczy Pál egri káptalani helynök) szóban ismertettek, majd írásban is átnyújtottak.

A dokumentum szerint az Akadémiáról Dr. Artner Edgárt nyugdíjazni kell, Dr. Bánk Józsefet vidéki plébániára kell disponálni, a Központi Papnevelő Intézetből Dr. Papp Imre spirituálist és Dr. Liptai György prefektust vidékre kell helyezni, Dr. Takács Nándor karnagyot el kell mozdítani. Az Akadémiáról és az ország valamennyi teológiájáról és szemináriumából ki kell zárni a következő hallgatókat: Krichenbaum József (V.), Cséfalvay Pál (VI.), Rubint Ferenc (V.), Székely Tibor (V.), Sulok Tibor (II.) Nagy Imre (VI.), Takács László (II.), Tabódy István (V.), Arató László (V.), Nemes Balázs (III.), Szakál Antal (V.), Kis Dénes (IV.), Adriányi (Vit) Gábor (V.), Rózsa István (V.). Semmilyen kedvezményben ne részesülhet továbbá Klomfár János (VI.), Ferenc István (V.) és Brunner Tibor (V.). További négy pont pedig különböző szigorítások bevezetését javasolja.

Az iratok másolatát a kórházba vonult Shvoy Lajos helyett Hamvas Endre küldte meg a püspököknek. Február 15-e utánra új püspöki konferenciát irányoztak elő az ÁEH részéről kért intézkedések tárgyában.

Január 30-án a dékán négy hét szünetet rendelt el és a második szemeszter kezdetét március hó 3-ig elhalasztotta. Ugyancsak január 30-án a szemináriumi rektor levélben tájékoztatta az esztergomi vikáriust, Dr. Schwarz-Eggenhofer Artúrt, mint az intézményt felügyelő ordináriust, a január 22-ét követő eseményekről, amelyben a 27-ei jegyzőkönyvi kitételeknél szelídebb hangon a következőket írta: „Az ellenállás kisebb csoport erőszakos fellépésének tulajdonítható. E hangadó csoportnak főbb tagjai voltak az elöljáróság és az akadémiai professzorok megállapítása szerint: Cséfalvay Pál VI. éves esztergomi, Medveczky Lajos V. éves egri, Pálinkás Imre V. éves kassai, Rubint Ferenc V. éves esztergomi, Szakál Antal V. éves csanádi, Székely Tibor V. éves esztergomi és Sulok Tibor II. éves esztergomi növendékek; de hibásnak látszanak Rózsa István veszprémi, Szegedi László váci, Adriányi (Vit) Gábor veszprémi V. éves diakónusok is”. Javasolta, hogy az első hét növendéket azonnal hívják vissza vidéki szemináriumba, a második csoport három tagját az év végi ordináció után helyezzék ki plébániára, és ne küldjék vissza VI. évre. Átmeneti megoldásként pedig hazarendelték a növendékeket azzal, hogy a február 26-ai visszatérésről értesítést kapnak, ellenkező esetben február hó 28-ig vigyék el a holmijukat.

Ezt követően megkezdődött az ÁÉH dokumentumban felsorolt ún. „szükségessé vált intézkedések” végrehajtása. Kizárták az említett 14 növendéket, majd Esztergomból februárban megérkezett a felmentés a spirituálisnak, Dr. Papp Imrének, Dr. Liptay György prefektusnak és Dr. Takács Nándor karvezető, kisegítő énektanárnak. (Takács Nándort ilyen címen alkalmazták, de prefektusi feladatokat is ellátott.)

 

A KISPAPOK SZOLIDARITÁSA

Az ordináriusok „feladata” volt, hogy nyilatkoztassák meg növendékeiket: semmiféle bajtársi eskü nem kötelezi őket, és engedelmesek lesznek az elöljáróknak. A megyék vezetői levélben adtak tájékoztatást a rektornak a visszafogadott növendékekről. 

A március 4-én kelt, 600/1959. sz. levelében az intézetet felügyelő ordinárius, az esztergomi helynök jóváhagyta a „házi szabályzat” kiegészítését és a szigorító intézkedések bevezetését.

Március 9-én a visszahelyezett növendékektől 60 igenlő, 9 ellenszavazattal beadvány készült az püspököknek a 14 főt érintő kizárás megsemmisítésére. Ebben a levélben személyesen is megvádolták Dr. Semptey Lászlót, és bejelentették, hogy bojkottálják Dr. Szörényi Andor prodékán előadásait az Új Emberben megjelent, a 14 kizárt növendéket elítélő újságcikke miatt.

Március 10-én a hallgatók képviselői a dékántól kapott válasz alapján bejelentették, hogy bár fenntartásaikat érvényesnek tekintik, mégis látogatják az újszövetségi előadásokat. A dékáni válasz kiadását az archívumból, a jogutód Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja 2000-ben elutasította, majd annak ellenére, hogy néhány dokumentum megmutatását 2001-ben engedélyezte, nem találtak semmi tárgyi iratot. A dékáni levél fotómásolatban szerepel Rédly Elemér 1961-ben tett vallomásával együtt a vizsgálati anyagban, amelyet Rédly Elemér aláírásával is hitelesített.

 

A KÖZPONTI SZEMINARISTÁK FELÁLDOZÁSA 

Nem maradhatott el az adott helyzetben a püspököknek küldött kispapi felterjesztés retorziója sem. Március 18-án a rektorhoz írt levelében Grősz József kalocsai érsek  felháborodását fejezte ki: „Elrendeljük tehát, hogy mindazokat, akik a Püspöki Karhoz írt levéllel magukat azonosítják, Rektor Úr küldje vissza ordináriusukhoz, aki további sorsuk felől intézkedni fog.” A leveléhez mellékelte az érsek annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelynek az aláírását megkövetelték a növendékektől. (Ezt az érsek sajátkezű megjegyzéssel látta el, miszerint azokat a kalocsai növendékeket, akik a nyilatkozatot nem írtak alá, elbocsátotta).

Március 18-án – még a püspökkari konferencia napján – a főpásztorok maguk elé idézték növendékeiket nyilatkozattételre. A növendékek többsége szolidaritást vállalt a tizennéggyel, és nem írták alá a nyilatkozatot. A távollévő győri püspök nevében a rektor járt el, majd levélben közölte, hogy a nyilatkozatot a győriek nem írták alá, így őket is elbocsátotta.

A szeminárium majdnem teljesen kiürült. Az Akadémián a tanítás külsős hallgatókkal és a Szeminárium néhány maradék növendékével folytatódott az 1958/1959. tanév II. szemeszterében. Az üres szeminárium, a fenntartási gondok arra az elhatározásra juttatták az elöljáróságot, hogy javaslatot tegyenek a szeminárium „benépesítésére”, valamint az Akadémia tantervének módosítására. Szerintük az elbocsátott hatvan növendék kétharmada alkalmasnak látszik az „átnevelésre”.

Június 10-én a rektor levelet küldött a püspököknek és az egyházmegyei elöljáróknak. Az archívumban megmaradt, Shvoy Lajos székesfehérvári püspöknek küldött példány szerint a javaslatot tett a problémák megoldására, és ehhez a püspöki kar támogatását kérte.

Június 17-én a püspöki kar tárgyalta az előterjesztést, és Grősz József június 22-ei, a rektornak küldött levele alapján az alábbiak szerint határozott: 1. a január-márciusi események miatt elbocsátottak visszavételére az idő még nem alkalmas; 2. lépéseket tesznek a tantárgyak átcsoportosítására; 3. a szentelésnél figyelembe kell venni az előírt ún. lépcsőzés (interstitium) időigényét; 4. szerzetes tanárjelöltek felvételére lehetőséget látnak.

Július 20-án Schwarz-Eggenhofer Artúr esztergomi püspök visszaigazolta a megküldött előterjesztést és a konferencia határozatát tudomásul vette.

SZÉKELY TIBOR

[1] Részletesebben és dokumentáltan ld. „A Hatalom és a Központi Szeminárium kispapjai” c. tanulmányban. www.mek.oszk.hu/06500/06539

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.