egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2018/3. számban
Előadás formájában elhangzott a Pünkösdi Teológiai Főiskola által szervezett szakmai napon, 2018. május 19-én a pestszentlőrinci Agapé Gyülekezetben.

 

BEVEZETÉS

„Abortusztúlélő vagyok” – kezdi történetét kliensem. Aztán így folytatja:

Mielőtt ezt megtudtam, csak annyit érzékeltem a világból, hogy a nagyszüleim nem szerettek. Úgy érezték: megszületésemmel én tettem tönkre az anyukám, vagyis az ő lányuk életét. Ezért kitagadtak az örökségemből is. A szüleim alkoholisták lettek, elváltak, és valójában nem is ismertem őket. Anyámnak nem kellettem. Később nevelőanyám, apám második felesége – amikor részeg volt – mindig a szememre hányta, hogy én tettem tönkre az életét. Tizennyolc évesen az utcára kerültem. Tehát két és fél szülőt elveszítettem – mert vagyok.

Emlékszem apukám öngyilkossági kísérletére, a szomorúságára az esküvőmön, részeg öntudatlanságaira, magányára és haldoklására és a bennem elhatalmasodó önvádra, hogy mindez miattam van így; emlékszem anyukám zárkózottságára és megközelíthetetlenségére, amely bennem a visszautasítottság érzését alapozta meg.

Azután jöttek az egyetemi évek, a szerelem, házasság, gyerekek, munkanélküliség… Szorongások, hogy értéktelen és felesleges vagyok. Nyolc évig nem volt munkahelyem, és nem tudtam elfogadható érveket megfogalmazni, csak azt, hogy nincs rám szüksége a világnak. Alapvetően fölösleges és selejtes vagyok. Én vagyok a hibás mindenért!

Ezzel az őszinte, mély önkitárulkozással a lelkigondozói folyamat olyan fázisába jutottunk, amely nagyon ritka. Mert a szégyenről nem beszélünk nyíltan – éppen azért, mert szégyelljük.

Pedig a szégyen természetes, szükséges, sőt egészséges érzés, amely azonban belsővé válva romboló identitássá fejlődhet. Ha életünk a szégyen uralma alá kerül, az mérgező folyamatokat indít el, mentális zavarok kialakulásához vezethet. Így válik megbetegítő érzelemmé. A szégyennel átitatott ember az önmagáról kialakított kép alapján rossznak, gyengének, alacsonyabb rendűnek, nem szerethetőnek érzi magát, ami rejtőzködést, bujkálást eredményez, ugyanakkor kiváltja az elfogadás utáni mély vágyakozást is.

Fontos kérdés, hogy hol található és hogyan ragadható meg az a gyógyító erő, amely képes a szégyen sötét mélységeiben élő embert kiszabadítani, visszaadni emberi méltóságát, amely a helyes Isten-ismereten és énképen alapszik.

 

A SOKRÉTEGŰ SZÉGYEN

A szégyen kutatásának pszichológiai gyökerei

A szégyenérzetet sokáig nem tekintették önmagában meghatározható, más érzelmektől elkülönítetten kezelendő kutatási témának a pszichológia tudományában. Bár Freud korai pszichoanalitikai elméleteiben különböző nézőpontokból vizsgálta ezt az érzelmet (gátlásnak nevezte a nemiséggel és az ösztönökkel szemben, vagy érzésként és érzelmi élményként kezelte), de nem állt érdeklődése középpontjában.

Freud érdeklődése a nárcizmus iránt a szégyen bővebb tanulmányázásához is vezethetett volna, mert az e témáról írott tanulmánya szól először az ego eszményképről, az önbecsülésről és a kisebbrendűségi érzésekről. Ő azonban nem dolgozta ki ezeket a témákat, hanem továbblépett az ismert bűntudat és Ödipusz-komplexus elméletéhez.[1]

Miért hagyták a pszichológusok figyelmen kívül a szégyenérzet témáját? Morrison szerint ennek egyik oka a szégyenérzet fertőző jellege, amely a terapeuta és a páciens kapcsolatában jelenik meg. A szégyenérzetet csak úgy lehet megtapasztalni valaki másban, hogy felidéződnek, sőt újra élni kezdenek a saját szégyenélmények. „A másik ember szégyenkezése ugyanakkor felidézi a mi kudarc-, kisebbrendűségi és alkalmatlanság-érzéseinket. A szégyenkezés szégyenkezést szül, csakhogy most már egymás között.”[2] Morrison szerint a szégyenérzetet azért nehéz kezelni, mert nehéz felismerni – hiszen inkább a harag, a megvetés, a depresszió, az elutasítás és a felsőbbrendűség álcája alá rejtőzik. A terapeuták ezeket a maszkokat kezelik, és nem a mögöttük megbúvó szégyent.

A szégyen témáját feldolgozó publikációk zöme az elmúlt húsz évben jelent meg. „Helen Block Lewis az első pszichoanalitikusok egyike, aki bővebben írt a szégyenkezésről, úgy vélte, hogy a kezelések során figyelmen kívül hagyott (»elkerült szégyenérzet«) szégyenérzet a pszichoterápiában előforduló kudarcok egyik legfontosabb oka.” Nagy hatású könyve 1971-ben jelent meg angol nyelven.

A Psychiatria Hungarica című szakfolyóiratban megjelenő cikkében Vizin Gabriella és Unoka Zsolt a téma elhanyagolásának okát részben a szégyen és bűntudat fogalmának összemosásában látja. Ez a fogalmi bizonytalanság lehetetlenné teszi a szégyen definiálását, magát a témát pedig a tudományos kutatás számára megközelíthetetlenné. A szégyen csupán tünetként jelenik meg néhány kórképben, például szociális fóbiában a megalázó helyzetbe kerüléstől való félelemként. „Az elmúlt tíz évben a szerzők revideálták szemléletüket a szégyennel kapcsolatban. Az ebben a periódusban napvilágot látott publikációk zöme a szégyenre mint központi elemre hívja fel a figyelmet különböző mentális zavarok kialakulásában.”[3] Az utóbbi időben több tanulmány és könyv is született a szégyen terápiás feldolgozásának lehetőségeiről.

 

A szégyenérzet kialakulásának kulturális és társadalmi forrásai

Heller Ágnes[4] szerint a szégyen affektus, amely az ember minden egészséges egyedében jelen van, és mindig az egyénen kívül álló dolog váltja ki. A kiváltó okok igen különbözők lehetnek, ám mindegyikük világunk, környezetünk elvárásait testesíti meg. Általánosan az mondhatjuk, hogy azt szégyelljük, amit az adott kultúra szégyellnivalónak tart – írja Szilá­gyi Ákos Szégyen és gyalázat[5] című cikkében. Vallások, korok, civilizációk akár teljesen ellentétes cselekedeteket, viselkedési és gondolkodásmódokat, jellemvonásokat tekintenek szégyenletesnek. „A szégyenkezés tisztán személyes, szubjektív reakció, bizonyos élmények mégis megjósolhatóan kiválthatják. Ezeknél az élményeknél a szégyent kiváltó magán- és nyilvános okok átszövik egymást, és mindkettőt figyelembe kell vennünk, ha meg akarunk birkózni szégyenünkkel.”[6]

A gyermekkorban elszenvedett szexuális zaklatások, a korunk szépségideáljának való megfelelni akarásból fakadó táplálkozási rendellenességek, alkohol- és kábítószer-függőség, öregedés, szegénység, testi fogyatékosság – mindezek olyan élmények, betegségek, amelyekben a magán- és a nyilvános szégyen szálai összekötődnek.

Manapság például, legalábbis a sikeresség ethoszára épülő globális piaci kultúrában az öregség, a túlsúlyosság, a betegség, a halál mint a test látnivaló kudarcai, mint lehangoló, kellemetlen, nyugtalanító, rút látványosságok kifejezetten szégyellnivalók, s mint ilyenek, arra vannak ítélve, hogy elkendőzzék, elfüggönyözzék őket a szemek elől, eltüntessék a tömegkultúra látvány- és élményvalóságából.[7]

Mindezeknek az eltüntetésére vagy megszüntetésére késztetnek a piaci kultúra szereplői is szolgáltatásaik, termékeik reklámozásával. A lelkigondozói folyamatban a szégyen forrásának a keresésében és felismerésében szükséges meglátni, hogy a társadalmi és személyes nehézségek hogyan szövik át egymást.

 

A SZÉGYENÉRZET BIBLIAI
ÉS PSZICHOLÓGIAI ÉRTELMEZÉSE

Biblikus megközelítés. Honnan ered a szégyen?

A Szentírás az első emberpár bűnbeeséséről úgy számol be, hogy miután szakítottak és ettek a Teremtő által tiltott jó és rossz tudásának a fájáról:

…megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és felesége az Úristen elől a kert fái közé (1Móz 3,7–8).[8]

A fa gyümölcséből való szakítás tilalma nem egyfajta intellektuális tudás megszerzését tiltotta, hanem az ember istenképűségének a megőrzését kívánta szolgálni. A kígyó csábítására az ember egészen olyanná akart válni, mint az Isten. A problémát nem ez a vágyuk okozta, hiszen a Teremtő maga alkotta őket a saját képére, és azt tervezte, hogy hozzá hasonlók legyenek. Csakhogy a kígyó által kínált hasonlatosság lényegesen különbözött az Isten által ajándékozott hasonlatosságtól. „Ahelyett, hogy a Teremtő által megszabott rendbe beilleszkedve megélnék istenképűségüket, abban akarnak Istenhez hasonlóvá válni, hogy maguk szabják meg a világban a rendet.”[9] Aki eszik a fa gyümölcséből, ő maga mondja meg, mi a jó és mi a rossz. Más szóval, saját értékítélete alapján azt tartja jónak, ami számára jó, előnyös, hasznos, tekintet nélkül arra, hogy mi illik bele Isten rendjébe. „A fáról való szakítás nem pusztán a tudat számára hozott döntő változást, hanem az emberi lélek érzelmi mélyrétegeit is meghatározó módon rendezte át azzal, hogy megjelent az ember számára legborzalmasabb érzés: a szégyen.”[10]

Az engedetlenség következménye a bűntudat is, de a szégyen nem keverhető össze a bűntudattal. Az elrendezetlen, meg nem vallott bűn rejtegetése miatt kialakulhat a szégyenérzet, de attól teljesen függetlenül is meghatározója lehet az ember életérzésének. A szégyen pszichológiai értelmezésének elemzésekor össze fogom hasonlítani a két fogalmat, egyelőre a szégyen bibliai gyökereit vizsgálom.

Az ember kapcsolatra, kapcsolatért teremtett lény. Az első emberpár lelki életébe a szégyen megjelenése olyan alapvető változást hozott, amelynek következtében kapcsolódási képességük rendült meg önmaguk, társuk és Teremtőjük felé. Felfedezték, hogy mezítelenek. A bűneset előtt is mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat (1Móz 2,25). Ami a gyermeki ártatlanság korában természetes volt, az a más szemmel néző ember előtt szégyellni és eltakarni való lett. Mit jelent a mezítelenség? A mezítelenség valódi énünk felvállalása. „A mezítelenség a nyílt, őszinte leplezetlenség ősképe […], ilyenformán a teljességet, önmaga elfogadását jelenti, az őszinteséget és az intimitást jelentő közösség zavartalan megélésének szimbóluma, amely az embert jellemezte önmaga, embertársa és Istene felé való kapcsolatában egyaránt.”[11] A mezítelenség a bűnbeesés óta takargatni való jelenség. Mitől, hogyan vált azzá? Az ember részéről, a kígyó csábítása során, felmerült az Istennel szembeni bizalmatlanság, gyanakvás gondolata. Csakugyan minden jót megoszt velünk a kert Ura? Amikor pedig ettek a tiltott fa gyümölcséből, hirtelen felismerték, hogy a leplezetlen, őszinte kapcsolat megsebződött: Isten és ember között, de egymás között is törés keletkezett. Rájöttek: nem istenek, hogy nem tökéletesek, hogy van bennük/rajtuk valami, amit ha Isten meglát, érdemtelenné válnak a Vele való kapcsolatra. Amikor a bűnbeesett ember észrevette a sebet, amelyet az engedetlenség bűne ejtett rajta, eltakarta azt, eltakarta magát, elbújt, elrejtőzött az Isten elől, azaz szégyellte magát. A szégyenérzetet átélő ember alapvető jellemvonása az elrejtőzés, valódi önmagának elutasítása, a valóság eltakarása, letagadása. Mindezek az elhárító mechanizmusok abban segítik, hogy egyensúlyban maradhasson, elfogadhatónak érezhesse magát – saját magát védi, rejtegeti saját magától. Az első emberpár félni kezdett attól, hogy ezután már nem találkozhat az Istennel, mert így már nem elfogadható, nem szerethető. Ezért ki „kellett” találniuk, milyenné váljanak, hogyan tehetnék magukat újra alkalmassá a kapcsolatra. A szégyen éppen azt égeti bele a lélek mélyrétegeibe, hogy az érintett ember aljas, elfogadhatatlan, méltatlan arra, hogy úgy szeressék, ahogy van. Ahhoz, hogy létrejöhessen a kapcsolat, sebezhetőségünket el kell fogadnunk, azaz engednünk kell, hogy láthassanak minket, igazi valóságunkban. Ha az ember az Istentől elkülönített élet mellett dönt, a maga „hasonlatosságára” olyan hamis ént alakít ki, amilyenné válni szeretne. Ezzel mintegy tompítani próbálja rossz érzéseit, a szégyent.

A hamis én létrejöttét annak köszönhetjük, hogy megpróbáltunk valamit ellopni Istentől, amit semmi értelme nem volt ellopnunk… Többet akarunk az Isten által felajánlott mindennél, és végül a semminél is kevesebbel kell beérnünk. Istent elmozdítjuk a helyéről, hogy önmagunk istenévé váljunk. Így születik meg hamis énünk.[12]

A hamis én vallási buzgóságba, sikerekbe, nagy teljesítményekbe hajtja az embert, mint aki az erőfeszítései révén akar tökéletességre jutni. A valóságban éppen ezek ássák alá a szabadságot, megfosztanak az elégedettségtől, a hálától és az örömtől. A hamis én és az igazi én közötti szakadék a szégyenkezés melegágya. A Biblia értelmezésében tehát a szégyen nem más, mint a bűn mérgező gáza, „az átöröklött bűn érzelmi lenyomata”[13]. Olyan mélyen gyökerezik, hogy sokszor felismerni is lehetetlen. Ez esetben nem erkölcsi dimenziókban megragadható fogalom, hanem – ahogyan Bolyki nevezi – spirituális seb. E sebek gyógyulásához egyetlen út vezet: a sebzettség és sebezhetőség elfogadása és az előle való menekülés abbahagyása, tökéletlenségünk felvállalása.

Az Ószövetség üzenete szerint azok szégyenülnek meg, azoknak kell szégyellniük magukat, akik nem akarnak kapcsolatban lenni az élő Istennel, akik gyűlölik őt, akik bálványokat imádnak, akik elfordulnak tőle. Nem szégyenülnek meg azok, akik benne bíznak, akik hozzá menekülnek, akik megbánják engedetlenségüket, mert nem a bálványokhoz, azaz a hamis énhez, hamis istenképűséghez kívánnak igazodni. Megszégyenülni tehát csak Isten előtt lehet, minden más megszégyenítő hatalom érvénytelen, hiszen azokat éri gyalázat, akik az ő népét megalázzák.

Az Újszövetségben Jézus szenvedése és halála a kereszten utánozhatatlan és megismételhetetlen példája a sebezhetőség, a kiszolgáltatottság, a gyengeség felvállalásának. Az ő látványának szégyene a világ hatalmának végső legyőzését és Isten igazságának végső megdicsőülését jelentette. „…Aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült” (Zsid 12,2b). Ami az emberek szemében gyalázat volt, abban jelent meg az Isten ereje, azzal mutatta meg Jézus az Atya szeretetét. Mert Isten igazsága az, hogy ő szereti az embert, úgy, ahogy van. Isten előtt nem számít semmilyen emberi kudarc, sikertelenség, aki rá tudja bízni magát erre a feltétel nélküli szeretetre, aki nem takargatja vétkeit és sebeit, az szabadulást és gyógyulást talál, és el tudja fogadni önmagát. Felismeri istenképűségét, és ennek tükrében értékesnek és egyedinek látja magát, azaz nincs szégyellnivalója.

Lukács evangéliumában a farizeus házában megjelenő bűnös asszony – felvállalva bűnét és szégyenét az előkelő emberek társaságában, mert kapcsolatba akar lépni a Mesterrel – könnyeivel öntözi Jézus lábát, és megkeni drága kenettel. Jézus őt bocsátja el békességgel, míg Simon, a házigazda külső szemlélőként van jelen. Nem kapcsolódik vendégéhez még a kor kulturális szokásainak betartásával sem (vendég lábának megmosása, csókkal köszöntése, fejének megkenése), és önmagáról alkotott hamis, önelégült énképe miatt nem ismeri fel az előtte álló Jézusban a bűnbocsátó, szégyent törlő, az emberrel kapcsolatra vágyó Istent.

Pál apostol a korinthusiakhoz írt levelében a vele szemben megfogalmazott kritikákra azért tud megbántottság, harag nélkül, nyíltan reagálni, mert nincs takargatni valója. Így fogalmaz: „…lemondtunk a szégyen takargatásáról,” az újabb fordítás szerint „elvetjük a szégyenletes, titkos bűnöket”. Az apostol felvállalja, hogy az ő „és munkatársai életében sok gyalázat van ugyan, de legalább őszintén feltárják.”[14] Ha volt miért szégyenkeznie Pálnak, azt már rég nyíltan megvallotta, hálát adva Krisztus Jézusnak, aki mégis megbízhatónak tartotta őt. A Timóteushoz írt első levelében így ír erről: „Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem” (1Tim 1,12–13). Nem titkolja tehát keresztényüldöző múltját, nem szégyelli testi gyengeségeit, felvállalja bűnös, emberi természetét, mert a Feltámadott Krisztussal való találkozása világosságra hozta, ki is ő maga és kicsoda Jézus. Az is nyilvánvalóvá vált, kivé teheti őt az Isten, mire rendelte az ő életét, kihez tartozik. Lelepleződött tehát hamis énje, aki hírnévre akart szert tenni azzal, hogy kiirtja a keresztényeket. „Amikor a damaszkuszi úton találkozott Krisztussal, rendkívüli tehetsége és buzgalma új irányt vett, és Saul nem a saját országát építette tovább, hanem Istenét.”[15] Így talált rá valódi énjére, amelyet már nem kellett többé rejtegetnie. A Rómaiakhoz írott levélben elhangzott kijelentés alapján így foglalnám össze a szégyenről szóló bibliai látásomat: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8, 1a).

 

A szégyen pszichológiai értelmezése

Honnan származik a szégyen? Milyen korán fejlődik ki? A természet vagy a nevelés eredménye – azaz velünk született vagy az interperszonális tapasztalatok következményeként alakul ki?

A pszichológiai szakirodalom az érzelmeket két nagy csoportra bontja: primer, azaz alapérzelmek és másodlagos, úgynevezett „önértékelési” érzelmek csoportjára. A primer és önértékelési érzelmek közötti különbséget elsősorban az alapérzelmek biológiai meghatározottsága jelenti. „Az elsődleges érzelmek a születést követő néhány hónapon belül megjelennek, míg a másodlagos érzelmek a második év végén, a harmadik év elején fejlődnek ki, és egy sor fejlett kognitív képesség meglétét igénylik.”[16] Az elsődleges érzelmek a fizikai túlélést és a reprodukciót segítik, a másodlagos érzelmeknek a szociális, társadalmi megfelelésekre való felkészítésben van jelentőségük.

Melyik csoportba sorolható a szégyen? Silvan Tomkins kilenc primer érzelmet azonosít, ezek közé sorolja a szégyent. Az anya és a csecsemő interakciójának megfigyelésén alapuló tanulmányokat összegezve megállapította, hogy amikor a babáknak nem sikerült magukra vonniuk a szülő figyelmét, akkor összehúzódott testtel, lesütött szemmel reagáltak. Talán szégyenkeztek? Tomkins a csecsemők reakcióját, szégyenkezését mint neurológiai folyamatot írja le. Amikor az anya nem reagál, akkor megszakad a baba gyönyör-öröm idegi áramköre, ezt a fiziológiai csalódást a csecsemő saját „hibájának” következményeként éli meg. Ez vált ki olyan gesztusokat, arckifejezéseket, amelyek a felnőtt ember szégyenérzetének kifejezésével azonosíthatók. Tomkins szerint ezeken a megfigyeléseken alapuló tanulmányok „…azt mutatják, hogy a szégyenérzet mélyen bevésődött, hogy mindannyian kezdettől fogva ismerjük, így tehát alakító szerepe van életélményünkben.”[17]

Ha összevetem ezt a megállapítást a bibliai gondolkodás alapján definiált szégyenérzettel, vagyis azzal, hogy a szégyen „az átöröklött bűn érzelmi lenyomata”, akkor Tomkins megállapítása helyesnek mondható, vagyis az eredendő bűnnel együtt a szégyenérzet is lehet velünk született hajlam. Morrison is hasonlóképpen válaszol a kérdésre: „Valószínűleg a biológiának és a tapasztalásnak egyaránt része van benne.”[18] Más értelmezések szerint:

A szégyen a másodlagos érzelmek csoportjába tartozik, mivel az alapérzelmekkel ellentétben nem vált ki sajátos, csakis rá jellemző fiziológiai, fizikai vagy viselkedésbeli reakciót, és nem is jár egyedi arckifejezéssel. A szégyen összetett érzelem, és nehezen válaszható el olyan egyéb másodlagos érzelmektől, mint például a bűntudat.[19]

Akkor alakul ki, ha az egyén a saját értékrendje, szabályai, önmagával szembeni elvárásai, céljai tükrében, egy kognitív kiértékelési folyamatban negatívan értékeli cselekedeteit és önmagát. Ebben az értelemben az interperszonális tapasztalatok eredményeként létrejövő érzelemként definiálható. A szégyennek vannak testi reakciókat is kiváltó jelei, pl. elpirulás, lehajtott fej, lesütött szem, ernyedt testtartás.

A szégyen lényegét tekintve olyan érzelem, amely feltételez valamilyen közönséget, amely előtt az egyén szégyenkezik. Ha csak önmaga előtt történik ez, akkor is felidéz magában másokat, akik rosszallással, szánalommal, megvetéssel néznek rá. A szégyen elszigetel, elválaszt másoktól, befelé fordulásra, elrejtőzésre késztet. Jól illusztrálják ezt azok a kifejezések, amelyeket a szégyen meghatározására használunk. Pl.: „A föld alá tudtam volna süllyedni!”, vagy: „Legszívesebben meghaltam volna!”

A szégyen a negatív önértékelési érzelmek csoportjába tartozik, amely akkor jön létre, amikor az egyénnek meggyőződése, hogy van benne valami, ami rossz, selejtes, alacsonyabb rendű, mocskos vagy gyenge. „A szégyenérzet alapjában véve gyűlölet önmagunk ellen, az ellen, amilyen gyűlöletesnek a saját szemünkkel látjuk magunkat – jóllehet ezt a látomást meghatározhatja, hogy elképzelésünk vagy hitünk szerint hogyan látnak minket mások.”[20]

A szégyenérzet tehát az énkép torzulásából fakad. Ezt az a szakadék okozza, amely ideáljaink és önmagunkról alkotott hiedelmeink között tátong. A szégyennel teli ember azért gyűlöli önmagát, mert nem tud megfelelni annak a képnek, amilyennek látszani szeretne, vagy amiről úgy gondolja, hogy mások látni szeretnék. „Szeretnénk jobbak lenni, mint amilyenek vagyunk, de nem sikerül. A felismerés szégyennel tölt el, szeretnénk elrejtőzni, elkerülni az igazi kapcsolatokat, és csak azt az oldalunkat mutatni, amelyik jó benyomást kelthet.”[21] Ez a törekvés formálja ki és működteti azt a hamis ént, amelynek bemutatására a későbbiekben térek majd ki.

A fejezet elején megfogalmazott kérdést illetően az eddigieket összegezve arra a következtetésre jutottam, hogy a szégyenkezésre való hajlam velünk született, de a nevelés, a környezeti hatások befolyásolják, hogy a szégyenérzékenység milyen erősségűvé válik. 

 

Az egészséges és a mérgező szégyen

John Bradshaw más megközelítésben ugyan, de szintén velünk született érzésként is elemzi a szégyent. Azt mondja, a szégyennek két típusát különböztethetjük meg: a velünk született, egészséges és természetes szégyent, illetve a mérgező, romboló szégyent. Az egészséges szégyen figyelmeztet korlátainkra, arra, hogy emberek vagyunk, hibázni fogunk, segítségre szorulunk. Ugyanakkor ez segít kialakítani azokat a határokat, amelyek között biztonságban mozoghatunk. A szégyen tehát egyfajta biztonsági rendszerként működhet a határátlépésekkel szemben. Ennek az egészséges szégyenérzetnek önszervező, stabilizáló, énvédő funkciója van, megvédi az egyént a sérülésektől, visszaélésektől. Segít mérlegelni: egy kapcsolat fejlődése érdekében mennyire tudunk, merünk kitárulkozni vagy éppen önmagunk védelme érdekében elhatárolódni másoktól. Az egészséges személyiség fejlődésében tehát a szégyenérzés az a „belső határ”, amely a személyiség belső magvát őrzi. Tomcsányi a szakirodalomra hivatkozva összegzi, hogy a szégyennek három olyan funkciója van, amely az egyén számára a túlélést biztosítja.

A szégyen működhet először is mint szociális kohéziós erő, mivel érzékennyé teszi az egyéneket a többiek véleményére és érzéseire. Másodszor fontos szerepet játszhat a szexualitás szabályozásában. És harmadszor: a szégyen elősegíti olyan egyéni és csoportos képességek és készségek kifejlődését, amelyek nélkül az egyén kiszolgáltatottá válik a csoporttagok megszégyenítő magatartásával szemben.[22]

Bradshaw az egészséges szégyen fejlődési fázisait elemzi csecsemőkortól időskorig, a csecsemőkori félénkségtől kezdve a szabályok belsővé válásán át az intimitáshoz, a biztonságos kötődéshez szükséges egészséges szégyen kialakulásáig. „Az egészséges szégyen elengedhetetlen alapja a spiritualitásnak.”[23]

Ahogyan a személyiség fejlődésében az egészséges szégyen a különböző életszakaszokban más-más módon nyilvánul meg, ugyanúgy a mérgező szégyen is a fejlődési fázisokban különböző hatások mentén rögzülhet és válhat megbetegítővé.

Hogyan válhat tehát az egészséges szégyen, romboló identitássá? „Bármilyen emberi érzelmet internalizálhatunk, vagyis belsővé tehetünk, de ezt követően már nem érzelemként működik, hanem identitásunk részévé lesz.”[24] A belsővé válás folyamatát az elhanyagolás traumája – amely megakadályozza két ember közötti kötődést – a megbízhatatlan szerepmodellekkel való azonosulás, valamint az egymásra ható emlékek láncolata alapozza meg. A fájdalmas emlékek idővel összeadódnak, új élmények felerősítik a régieket, és a szégyenérzet az identitás meghatározó elemévé válik. Az előle való menekülés viszont szükségessé teszi a hamis én megteremtését, aminek következtében a valódi én elrejtőzik. A hamis én mindig mások fölé vagy alá rendeli magát, vagy túlteljesítő, tökéletességet hajszoló maximalizmusban, vagy alulteljesítő, önmagát vádló és megvető megnyilvánulásokban válik tetten érhetővé. 

 

Szégyen és/vagy bűntudat

Két bibliai szereplő történetének összehasonlításával szeretném érzékeltetni a legfontosabb különbséget. Péterről és Júdásról van szó – mindketten elárulták Mesterüket. Júdás, akit az Ige a „kárhozat fiának” (Jn 17,12) nevez, tudatosan hajtotta végre tettét, megtervezte és megbeszélte a főpapokkal a kivitelezés részleteit, megegyeztek a fizetségben. Jézus halála után Júdás megbánta tettét, visszavitte a pénzt, amelyhez vér tapadt. A gyötrő bűntudat, valamint a főpapok visszautasító magatartása, megvető tekintete elől azonban többé már nem tudott menekülni, a szégyen mérge eluralkodott rajta. Mivel nem hitte el, hogy Isten kegyelme még ennél a bűnnél is hatalmasabb, és adathat számára is bocsánat, nem találta meg a megbánás helyét. Elárulta a Mestert, alávaló gazembernek látta magát, és végzett az életével.

Péter – magát különbnek tartva tanítványtársainál – kétszer is erősen fogadkozik, hogy ő biztosan nem fogja megtagadni az Urat. „Ha mindenki meg is botránkozik, én akkor sem” (Mk 14,29–31). Még azon az éjszakán háromszor tagadja le, hogy ismeri Jézust, hogy őhozzá tartozik. Pedig nem hatalommal bíró emberek azok az egyszerű asszonyok és szolgák, akik őt felismerik. A tagadás után a Mester tekintete találkozik Péterével – ez a tekintet leleplezi nagyképűségét és áruló tettét, ami bűntudattal és szégyennel tölti el. De ez a szégyen nem mérgezheti meg őt, mert az Úr tekintete irgalmat, könyörületet sugároz, így Péter, azonnal otthagyva szégyenének helyszínét, keserves sírásra fakad a kegyelmes Isten előtt. Bűntudata és bűnbánata bűnbocsánatot eredményez.

A szégyen diadala, hogy Júdás öngyilkos lett, amikor szembesült az árulásával, Péter apostol viszont bűnbánatra jutott – pedig mindketten elárulták Jézust. Júdás ezt élte át: „Elárultam a Mestert, tehát aljas gazember vagyok, pusztulnom kell.” Ez a szégyen halálos mérge. Péter pedig ezt: „Elárultam a Mestert, tehát aljas, gazemberhez méltó dolgot tettem.” Óriási a különbség![25]

A legfontosabb különbség tehát a szégyen és a bűntudat között az, hogy a szégyen esetében a hangsúly az énre tevődik, a bűntudatnál pedig a viselkedésre.

A bűntudat és a szégyen életünk velejárói, egyaránt gyötrő, fájdalmas, nyugtalanító érzelmek. A hétköznapi életben a határátlépések, szabályszegések, kihágások – akár egy adott személyben, akár személyek között zajlanak – bűntudatot, szégyenérzést válthatnak ki. Tomcsányi Teodóra, összegezve a témában közreadott szakirodalmat, úgy fogalmaz, hogy nem is az objektív tények határozzák meg azt, hogy a kettő közül melyik jelenik meg, hanem a személy működési módja, vagyis „önmagunk ezen élményekben játszott szerepe a döntő”. „Az egyén bűntudata saját magában, sőt másokban is szégyent válthat ki, megsérti önbecsülését, megbontja a másokkal kialakított harmóniát, és ez izolációra vezet.”[26] Általában a bűntudatot nagyobb eséllyel kíséri a jóvátételre irányuló próbálkozás, bűnvallomás, kiengesztelés vagy a kapcsolat helyreállításának szándéka. Ám feloldás lehet a bűntudat alól a tagadás, az önfelmentés vagy a másik hibáztatása. Ez történt az első emberpár esetében is, amikor Isten kérdőre vonja őket a tiltott fa gyümölcséről való szakítás után. A férfi az asszonyra hárítja a felelősséget, az asszony pedig a kígyóra. De a bűntudatot elfojtással is lehet csillapítani, ami az egész embert gúzsba kötheti. A szabadulás csak az igazság kimondásával nyerhető el. A körülményekre hivatkozó önfelmentés helyett az igazsággal való nyílt szembenézés, a bűnösség beismerése adja a gyógyulást.

A szégyenérzet kiváltódhat úgy, hogy az egyén hirtelen egy másik ember, egy tanú vagy nézőközönség tekintetének tárgyává válik, így mások ítéletére koncentrál, vagy önreflexió révén saját magára mint tárgyra tekint. Az én megfigyelő és megfigyelt részre szakad, ahol a megfigyelő az ént kicsinek, selejtesnek érzi, ez irracionális önértékeléshez vezet, destruktív hatású. A szégyen érzése ezért fájdalmasabb a bűntudatnál. Az én egysége megmarad, ha bűntudatot él át, a vele járó érzések, a megbánás, lelkiismeret-furdalás pedig elősegítik a kiengesztelést, növelik a jóvátétel vágyát.

Egy történettel szeretném szemléltetni, milyen pusztító ereje van annak, ha az ember úgy érzi, egy másik ember állandó tekintetének és ítéletének tárgyává válik. Magdi apja szorgalmas munkára nevelte gyermekeit, kegyetlenül számon kérve rajtuk a legkisebb lazítást is. Magdi, ha néhány perc pihenésre volt szüksége – hogy apja meg ne lássa –, sokszor a kert végébe bújt el. Tizenéves korában egy családi fotón kiszúrta apja mindkét szemét – bár nem tudatosult benne –, így menekült az állandóan rá szegeződő tekintettől.

A két fogalomban a felelősség is másként jelenik meg. A bűntudat érzése felelősséggel párosul, míg a szégyenérzet ettől függetlenül is jelentkezhet. Sőt előfordulhat, hogy a szégyent érző egyén a felelősséget az énen kívülre, másvalakire hárítja át. Az ellenséges érzések megjelenése is gyakoribb a szégyenre hajlamos egyéneknél, a düh, az ingerlékenység, a sértődékenység, a gyanakvás a bűntudattal negatív korrelációban vannak.

Tomcsányi az empátiavizsgálatok eredményeinek alapján összeveti a szégyen és a bűntudat empátiához való viszonyát is. Ezt úgy próbálták feltárni, hogy gyerekek és felnőttek személyes elbeszéléseit elemezték szégyen- és bűntudatélményeik kapcsán. A másik személyre irányuló empátia a személyes bűntudatélmények esetében inkább megnyilvánult, mint a szégyenélmények kapcsán.

Úgy tűnik tehát, hogy a szégyent és a bűntudatot az empátia léte vagy hiánya különbözteti meg egymástól. Ennek lélektani magyarázata az, hogy a szégyen nyomorult érzése sok szempontból összeegyeztethetetlennek tűnik a másik emberre irányuló empátiareakciók­kal. […] A szégyen olyan fájdalmas élmény, amellyel a személyközi kihágásokkal vagy károkozással kapcsolatos helyzetekben hangsúlyos én-központúság jár együtt.[27]

A bűntudat viszont, mivel csak a bántó cselekedetre figyel és nem az egész énre, el tudja kerülni az önmagukba torkolló káros folyamatokat, és hidat tud építeni a bajba juttatott emberrel az által, hogy kiemelődik a bántó cselekedet másik emberre vonatkozó következménye. Összefoglalva a két érzelem közötti legfőbb különbséget, megállapítható, hogy a szégyen az önértékelés konfliktusa, nem erkölcsi kérdés, nem kötődik konkrét esethez. Abban gyökerezik, amit legbelül hiszünk magunkról. Azt a hitet táplálja bennünk, hogy ha a körülöttünk élők ismernék rólunk a teljes, lesújtó igazságot, akkor biztosan nem lenne ember, aki képes volna elfogadni és szeretni bennünket.

A bűntudat az elkövetett vétek morális értékelése, arra vonatkozik, amit tettünk vagy elmulasztottunk megtenni. Ranschburg megfogalmazása szerint „…bűntudatot csak akkor érezhetek, ha észreveszem, hogy viselkedésem ellentmond egy olyan szabálynak, amit a magam számára érvényesnek fogadtam el”[28], továbbá: „…a szégyen nem erkölcsi érzés, hanem a csökkentértékűség élménye.”[29] A jövő szempontjából a szégyenérzetet megélő ember viselkedésére az elbújás, elrejtőzés lesz jellemző, míg a bűntudatot átélő személy szabad akarata, ép lelki működése fennmarad, a jövő lehetőségei is nyitottak maradnak előtte.

 

A valódi és a hamis én

Az eddigiekben már használtam a hamis én fogalmát; fontosnak látom pontosabb meghatározását adni, illetve feltárni kialakulásának okát.

A humanisztikus pszichológia legmeghatározóbb alakja Carl Rogers, aki az interperszonális elméletek egyik fő képviselője. Személyiségelméletének központi fogalma az én vagy énfogalom, a self. Az énkép azoknak az észleléseknek, érzéseknek, értékeknek a mintázata, amelyeket az egyén kizárólagosan a sajátjának vél. Ez az én, a reális én foglalja magába a „mi vagyok én”, „ki vagyok én”, „mire vagyok képes” tudatát. Ezzel az énképpel összeegyeztethető módon szeretne minden ember viselkedni, és azokat az élményeket, amelyek ezt a képet túlságosan veszélyeztetik, kizárhatja tudatából. Mindazok a tapasztalatok, amelyek nem illenek bele az én fogalmába, szorongást váltanak ki és elzárkózásra késztetnek, illetve szakadékot eredményeznek az én és a valóság között. Ezenkívül Rogers az ideális én vagy énideál fogalmát is meghatározta; ez azokat a vágyakat tartalmazza, amelyeknek alapján kialakul az a személy, amilyennek az ember magát látni szeretné. Ha a reális én és az énideál között nagy a különbség, az megakadályozza az ember kiteljesedésének lehetőségét.

Minél közelebb áll énideálunk reális énünkhöz, annál kiteljesedettebbek és boldogabbak leszünk. Az ideális és a reális közötti túl nagy eltérés a boldogtalanság és elégedetlenség forrása. Kétfajta össze nem illés is létrejöhet tehát: egyfelől az énfogalom és a valóságészlelés, másfelől a reális én és az énideál közötti.[30]

Ha az össze nem illés tudatosul, akkor az egyén megváltoztathatja a viselkedését, hogy összhangba kerüljön az énképével, vagy következetlen viselkedése fényében módosíthatja énképét. Rogers szerint, ha a szülők részéről a gyermek iránt nem feltétel nélküli, pozitív elfogadás nyilvánul meg, az a gyermek énképének torzulásához vezethet. A gyermek énképét a szülők feltételekhez kötött pozitív elfogadása alakítja. „Például ha a szülők a tanulmányi sikereket értékelik, akkor a gyermek valószínűleg olyan énképet fog kialakítani, amely hangsúlyozza a kimagasló teljesítményt.”[31] Ha nem sikerül megfelelnie a szülői elvárásoknak és a hatásukra önmagával szemben elvárt saját, magas követelményeinek, akkor juthat arra a következtetésre, hogy rossz, hogy szégyellnie kell magát, nem szerethető – vagyis módosítja énképét. De dönthet úgy is a szülői szeretet megtartása érdekében, hogy hatalmas erőfeszítéssel megfelel az elvárásoknak, megtagadja saját érzéseit, mások értékeit kényszeríti magára, így viszont mindinkább elveszíti kapcsolatát a valósággal, valóságos önmagával.

Ez az álarc, a hamis én, amely tehát úgy születik meg, hogy az egyén önmagának és környezetének is bizonyítani akarja, hogy olyan, amilyen lenni szeretne vagy amiről úgy hiszi, hogy lennie kellene. A hamis én legmélyén az a vágy él, hogy ez a kép ne sérüljön, ezáltal megmaradjon a környezettel való kapcsolat.

Hamis énünk arra épül, hogy túlságosan vonzódunk egy általunk különlegesnek tartott énképhez. Nem is az egyedi, különleges vonásokkal, hanem ezzel a vonzódással van a baj. […]. Azt a kérdést kell föltennünk magunknak, hogy hajlandók vagyunk-e eltérni a magunkról kialakított képtől. Ha nem, akkor hamis énünk foglyaként fogunk élni.[32]

A hamisság bibliai értelmezésben abból a hitből fakad, hogy az ember azt hiszi, attól válik értékessé, amije van, amire képes, vagy amit mások gondolnak róla. Valójában azonban ezek olyan kötelékek, bálványok, amelyek a hamis én mélyén húzódó sebezhetőség, szégyen és alkalmatlanság érzését próbálják elfedni, a mezítelenséget fügefalevéllel betakarni. Isten azonban rá akar ébreszteni arra, hogy a valódi én nem más, mint amivé Isten teremtette az embert saját képmására, akit megváltott Krisztusban, akit egyedül benne találhatunk meg.

 

A SZÉGYENBŐL VALÓ GYÓGYULÁS ÚTJA

E fejezetben arról fogok írni, amit bibliai aspektusból a valódi gyógyuláson értek. Ez pedig két, egymással összefüggő folyamat értelmezését teszi szükségessé, melyeknek végén a teljes gyógyulás válik láthatóvá. Az egyik a valódi én felfedezése, a másik pedig az új identitás megjelenése.

 

Valódi énünk felfedezése

Dolgozatomban végigvonul a hamis én és a valódi én fogalmának párhuzama. Hipotézisként azt fogalmaztam meg, hogy a szégyennel átitatott ember gyógyulása akkor mehet végbe, ha hamis énjét leleplezve megtalálja és elfogadja valódi énjét. Hogyan mehet ez végbe?

A bűnbeesett ember Isten nélkül akart Teremtőjéhez hasonlóvá válni, ami az Istentől függetlenített lét választását jelentette. Ezzel azonban nem érte el a kívánt szabadságot, sokkal inkább önmaga rabjává lett. Az Istentől elkülönített létet választva az ember a saját feje után megy, elutasítja az Isten által teremtett énjét, és hamis ént teremt magának, olyat, amilyennek megalkotná magát, ha ő lenne az Isten. Erre azonban nincs valóságos esélye: az általa teremtett személy illúzió. A hamis én a tetteivel és teljesítményével teszi magát egyenlővé, ezért szüksége van olyan élményekre, amelyek ezt fenntartják. Ilyenek lehetnek a munka, a siker, vallási buzgóságok, az akaraterő, a szentség – vagyis minden olyan dolog, amelynek a révén, úgy gondolja, elérheti a tökéletességet. Mivel ezektől függ elégedettsége és öröme, kötelékekké, lelki értelemben vett bálványokká válnak. Ha elengedné a kötelékeket, meztelenné válna, és látható lenne sebezhetősége, alkalmatlanság- és szégyenérzete. A hamis én, sajnos, működőképes. Elfeledteti a meztelenséget, a sebezhetőséget. Ha az ember ráébredne tehetetlenségére, akkor azt is felismerné, hogy Isten segítségére van szüksége.

A hamis ént fel lehet ismerni azokból a megnyilvánulásokból, amelyek a megőrzésére tett igyekezetből fakadnak. A védekezés, a sértődékenység, az ingerlékenység, a kicsinyesség, a másik szemében a szálka meglátása, az önigazolás – mind a hamis én megvédésére irányul. Ez az erőfeszítés azonban boldogtalanná teszi az embert, hiszen azt kell tennie, amiről azt gondolja, hogy értékessé teszi őt, amiről úgy gondolja, általa szerethetővé válik mások számára.

A valódi ént ez megkötözi. Hiszen az igazság az, hogy az ember szeretetre, az Istennel való szeretetkapcsolatra van teremtve. Nem az az értékes, amit letesz az asztalra, hanem az, akivé őt Isten alkotta. „A hamis énnek létezik alternatívája! Ráadásul olyan, ami kevesebb energiát és erőfeszítést igényel. A Krisztusban elrejtett életre alapozott létezés az igazság útjára terel, hogy rátalálhassunk a lehető legmélyebb teljességre.”[33] A valódi én tehát az Isten egyedi képmása, arca, amely az emberben benne él, amelyet akkor fedez fel az ember, amikor Istent kezdi el keresni. Ha őt megtalálja, akkor találja meg igazi önmagát. „Az Istennel való kapcsolat nélkül nincs valódi élet, tehát valódi énünk sem lehet. Az identitásunk alapja az életünk Forrásával folytatott megelevenítő kapcsolat.”[34]

Mindezek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a szégyenből való gyógyulás nem mehet végbe anélkül, hogy az ember el ne fogadná sebzettségét és fel ne adná azokat a hazugságokat, amelyeket fájdalmának csillapítása érdekében megalkotott. Az elfogadás a változás beindulásának első lépcsőfoka, mert az átalakulást mindig megelőzi az elfogadás. Nem arra kell tehát törekedni, hogy olyannak láttassa magát az ember, amilyennek mások szemében látszani szeretne, hanem hogy úgy akarja látni saját magát, ahogyan őt az Isten látja. Ehhez persze Istent is meg kell ismernie, mert az istenismeret és az önismeret között szoros összefüggés van.

A valódi én mindenben ellentéte a hamis énnek. A valódi ént nem az ember építi fel önmagának, különféle önfejlesztő gyakorlatok által, nem is az énnek elrejtett része, hanem az a valaki, akivé Isten teremtette. A valódi ént akkor találja meg az ember, ha Istent kezdi el keresni és megismerni. Ez lehetetlennek tűnne, ha nem maga Isten vágyna erre a legjobban. Ő az, aki szüntelenül kezdeményezi az emberrel a kapcsolatot. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10). Őt úgy ismerhetjük meg, ha engedjük, hogy megérintsen a szeretete, mert ő maga a szeretet. Ezt a szeretetet csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha védekező mechanizmusainkat feladva, az „amint vagyok” sebezhetőségével állunk meg előtte. Ha pedig az isteni szeretet megérint, örökre megváltozunk.

 

Az új identitás megjelenése

Istennek az a vágya, hogy helyreállítsa az embert, azaz visszahelyezze önmagával és a Teremtőjével való helyes kapcsolatba. Aki felismeri valódi énjét Krisztusban, annak ki kell tudnia mondani: „Nem az vagyok, aki eddig voltam! Aminek eddig láttam magam, az többé nem vagyok!” Isten arra vágyik, hogy ő mondja meg, milyennek látja az őt kereső embert. Az a vágya, hogy aki ebbe a tükörbe néz, újra definiálja magát, vagyis a szégyenre alapozott, hamis definíciókat – mint például: „Szerencsétlen, visszautasított senki vagyok!” vagy „Átok vagyok ezen a Földön!” – megtagadja. Mindenki számára lehetséges, hogy szerepeit, álarcait feladva rátaláljon eredeti és utánozhatatlan egyediségére, amely azóta létezik, hogy Isten szeretete létrehívta őt. Az egyediség sohasem az ember saját munkájának gyümölcse, hanem Isten ajándéka. Éppen ezért megalkotni nem, csak felfedezni tudja azt. Amikor felismeri, hogy szeretetből, szeretet által, szeretetre lett teremtve, akkor ébred tudatára annak az új identitásnak; ez azt jelenti, ha önmagára gondol, elsőként az jut eszébe: Istenhez tartozik, aki mélységesen szereti őt.

A Bibliában több történet is beszél arról, amikor Isten vagy Jézus új identitást és ezzel új elhívást, sőt új nevet is ad a hamis énnel küszködő embernek. Az Ószövetségben Jákób, akinek a neve azt jelenti, ’csaló’, erőszakkal, hazugsággal, csalással akarja megszerezni, amiről azt gondolja, hogy attól lesz értékes az élete. Szembe kell néznie múltjával, és ebben a küzdelmében új nevet (’Isten harcosa’), új identitást kapva valóban az ígéretek örökösévé válik. Dolgozatomban említettem már Saul/Pál példáját, akit hamis énje hatalmas teljesítmények elérésére hajtja a hírnév megszerzéséért, ám Jézussal találkozva új irányt vesz az élete, új identitást kap.

Isten minden szégyenét takargató, megsebzett embernek új identitást akar adni: új nevet, új öndefiníciót. A Jelenések könyvében így olvassuk ennek ígéretét: „Aki győz, […] adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja” (Lk 19,10). Ez Isten válasza az ember hamis énjéből fakadó hazugságaira. Olyan bensőséges, intim kapcsolat ígérete van ebben elrejtve, amelyre a lelke mélyén minden ember sóvárog.

A biblikus aspektus összegzéseként arra a következtetésre jutok, hogy a szégyenből való gyógyulás útjának lépcsőfokai tulajdonképpen megegyezhetnek a pszichológia által megfogalmazott lépésekkel. Hiszen a szégyenérzet felismerésének és elfogadásának szükségessége, a múltban szerzett sebek felvállalása, a titkok, bűnök megvallása, a hazugságok leleplezése, a változás felé elindulás, a helytelen, berögzült reakciók levetkőzése és megváltoztatása mindkét szemléletmód szerint kikerülhetetlen. A különbség abban rejlik, hogy az ember nem képes önmagát megszabadítani és megváltani. A hamis ént csak akkor tudja valódi énre cserélni, ha elfogadja, hogy egyedül a Krisztusban elrejtett én a hiteles én. Enélkül a hamis én felszámolása csak újabb hamis ének felépítését eredményezheti.

Korábban utaltam egy további fontos különbségre, amelyet a szabadságban való élet megtartásához szükséges erőforrás hiányában vagy meglétében látok. Ez az erő: a Szentlélek ereje. Amikor begyógyulnak a szégyen okozta sebek, új életforrások fakadnak fel, amelyek erőt adnak az új életben maradáshoz.

A samáriai asszony történetével szeretném szemléltetni ennek működését (Jn 4,1–42). Amikor Jézus vele beszélget, az asszony lelkét bénító szégyent gyógyítja meg. Ez a nő a zsidóság által megvetett samáriai népcsoporthoz tartozik, akivel szóba sem állnak zsidók. Ezenkívül azért megy délben a kútra, amikor a hőség miatt senki más nem megy oda, mert házasságon kívüli kapcsolatban él, ahogyan később megtudjuk, ráadásul már az ötödik élettársa van. Jézus mindenféle társadalmi előítéletet, vallási konvenciót átlépve nem kerüli el, hanem beszélgetést kezdeményez vele, sőt még kér is tőle valamit. Mindezt azért teszi, hogy meggyógyítsa megsebzett lelkét. Ő nem az erkölcstelen életű, megvetett samáriait látja benne, hanem a kötelékek közt vergődő, szabadságra vágyó lelket. Jézus előítélet és ítélet nélkül beszélget el vele, miközben körülveszi feltétel nélküli szeretetével és elfogadásával. Még csak annyit sem mond, mint a házasságtörésen rajtakapott nőnek, hogy „Eredj el, és többé ne vétkezz!” Miután az asszony megnyílik előtte, Jézus is kijelenti magát neki, felfedi, hogy ő a Messiás. Az asszonyt megérinti ez a szeretet, és gyökeresen megváltoztatja. „Jézus megszakít egy sémát, feltétel nélküli szeretetével eloldozza a szégyen láncait, de mindeközben egy új forrást is mutat az asszonynak […], aki Jézus szavait hallgatva megérti, hogy az igazi, teljes élet forrása nem »kint« keresendő, hanem a szív belsejéből tör elő.”[35]

Ezt hallva történik meg az óriási változás. Már nem rejtőzik szégyene miatt, hanem szalad a városba, ahol annyi megaláztatás érte, nem érdekli már, ki mit gondol róla, felvállalja és megosztja önmagát és örömét. Találkozott azzal a Krisztussal, aki most már az egész város számára lesz az élet friss vizének forrásává.

Jézus tehát megszabadítja az embert a szégyenétől, és új forrásokhoz is elvezeti. A Szentlélek, által – aki az élő víznek folyama – árad szívünkbe Isten megtartó, folyamatos megújulásra erőt adó szeretete.

 

ÖSSZEFOGLALÁS

Dolgozatomban a szégyenérzet kutatásával foglalkoztam. Meghatároztam – különböző aspektusok összevetésével – eredetét, bemutattam, hogyan válhat az egészséges szégyen megbetegítő érzelemmé, romboló identitássá. Arra kerestem választ, hogyan lehetséges a szégyen feloldása, miként lehetséges ebből a mélységből a szabadulás.

A bevezetésben megfogalmazott hipotézisemet igazolva arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szégyen feloldásának lehetősége önmagunk, azaz valódi énünk felismerése és elfogadása által mehet végbe. A valódi én nem más, mint az a személyiség, akivé Isten teremtett bennünket és akit Krisztus megváltott. E felismerés után immár a szégyenre alapozott, hamis azonosságtudat helyett a Krisztusban való tökéletes szabadságtudat határozza meg az embert. A gyógyulás az istenképűségből fakadó értékesség, egyediség felismerésével, az így kapott új identitás megszületésével megy végbe. Mivel azonban az ember elszakadt a Teremtőjétől, az Élet Forrásától, ezért megváltásra szoruló lény – vagyis saját energiaforrásai nem elegendők az élethez és a gyógyuláshoz. A valódi gyógyulás lényege, hogy Isten szeretete lelkünk legmélyebb rétegeiben is úgy áradhat szét, mint éltető, gyógyító vízfolyam. Ahová ez a víz eljut, ott minden meggyógyul, és új élet fakad. Van tehát valódi gyógyulás és valódi szabadulás minden szégyenből, minden sebzettségből a Jézus Krisztus által küldött vigasztaló Szentlélek ereje által.

HECKER ANIKÓ
teológus-lelkigondozó

 

[1] Morrison, L. Andrew, A szégyenkezés – okok, tünetek, gyógymódok [h. n.], Fiesta és Saxum Kft., 2000, 21.

[2] Uo.

[3] Vizin Gabriella–Unoka Zsolt, A szégyen szerepe a mentális zavarok kialakulásában, Psychiatria Hungarica, 29(2014)/1, 15.

[4] Heller Ágnes, A trauma szégyene, a szégyen traumája, Múlt és Jövő, 17(2006)/2, 7.

[5] Szilágyi Ákos, Szégyen és gyalázat, 2000. Irodalmi és társadalmi havi lap, 19(2007)/10, 3.

[6] Morrison, i. m., 101.

[7] Szilágyi, i. m., 3.

[8]  
A bibliai idézetek forrása: Biblia, Bp., Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2005.

[9]  
Kustár Zoltán, Mózes első könyve (Genezis), in Pecsuk Ottó, Bibliaismereti kézikönyv, Bp., Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2004, 55.

[10] Bolyki László, Kegyelem és kalmárszellem, Bp., Álomgyár, 2013, 148.

[11]I. m., 149.

[12] Benner, G. David, Az önismeret ajándéka, Bp., Harmat, 2014, 89.

[13] Bolyki, i. m., 157.

[14]
Cserháti Sándor, Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele. Fordítás és magyarázat, Bp., Luther Kiadó, 2009, 134.

[15] Benner, i. m., 87.

[16] VizinUnoka, i. m., 15.

[17] Morrison, i. m., 77.

[18] Morrison, i. m., 78.

[19]
Nucz Eszter, A szégyen fogalma az individualista és a kollektivista kultúrákban. Egy kognitív nyelvészeti megközelítés, Pszichológia, 31(2011)/3, 262.

[20] Morrison, i. m., 27.

[21] Crabb, Lawrence, Mélybenéző. Énünk és kapcsolataink gyógyulása, Bp., Harmat, 1999, 32.

[22] Tomcsányi Teodóra, Bűn, bűntudat, szégyen, Magyar Pszichológiai Szemle, 58(2003)/1, 159.

[23] Bradshaw, John, A mérgező szégyen gyógyítása [h.n.], Casparus, 2015, 45.

[24] Bradshaw, i. m., 2015, 59.

[25] Bolyki, i. m, 148.

[26] Tomcsányi, i. m, 156.

[27] Tomcsányi, i. m., 165.

[28] Ranschburg Jenő, Szeretet, erkölcs, autonómia, Bp., Gondolat, 1984, 138.

[29] Ranschburg, i. m., 138.

[30] Atkinson, Richard C.–Hilgard, Ernest, Pszichológia, Bp., Osiris Kiadó, 2005, 506.

[31] Peck, David-Whitlow, David, Személyiségelméletek, Bp., Gondolat, 1983, 47.

[32] Benner, i. m., 85.

[33] Benner, i. m., 100.

[34] Benner, i. m., 102.

[35] Bolyki, i. m., 256.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.