egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban 

AZ AUTOKEIRIKUS SZEMLÉLETŐ PASZTORÁLPSZICHOLÓGIAI GONDOLATKÖR ALAPELEMEI

Sokféle szabadságképpel rendelkezünk, következésképpen igen nagyszámú, sok esetben egymást kölcsönösen kizáró szabadításképzettel. Ki, mitől, mire szabadít meg, illetve föl? Ezek a kérdések gyakran ellentétes, sajnos, nem ritkán fájdalmasan egymásnak feszülő válaszokat generálnak. Jelen tanulmányomban a szabadság fogalmát az autokeirikus[1] szemléletű pasztorálpszichológia gondolatkörének központi rendező elveként kívánom bemutatni. Teszem mindezt abban a reményben, hogy a tanulmányomban kifejtendő gondolatok a velük párbeszédet folytatók számára a szabadság fogalmának pontosításán túl, olyan közvetítő hatást fejthetnek ki, amely által annak ereje megtapasztalhatóvá válik.

Az autokeirikus szabadság fogalomkiindulópontja

Az emberiség történelmének tanúsága szerint a szabadság elnyerésére irányuló törekvés kiváltó oka minden esetben annak kínzó hiánya. Ez a sürgető szükség indít cselekvésre, nem pedig valamiféle lassú-permanens fejlődési görbe csúcsán jelenik meg a szabadság új minősége. Ahogyan ez már az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában is megfogalmazódik:

Bár a bölcsesség azt parancsolja, hogy hosszú ideje bevezetett kormányok könnyű és mulandó indokok végett meg ne változtassanak; és ennek megfelelően a múltba visszanyúló tapasztalat megmutatta, hogy az emberek, ameddig a gonosz még elviselhető, inkább készek szenvedni és tűrni, semmint hogy olyan uralkodási formák megdöntésével, melyekhez hozzászoktak, önmaguknak igazságot és segítséget szerezzenek. Ha azonban a zaklatások és erőszakos beavatkozások hosszú sora folyamatosan egy és ugyanazon területre irányul, azon merényt napvilágra hozva, hogy azt korlátlan uralma alá hajtsa, akkor joguk, igen, kötelességük ezt az uralmat megdönteni, és jövendő biztonságukat másfajta módon biztosítani.[2]

Az ilyen jellegű törekvések a saját szabadságigényt elhallgató, hosszú némaság, az alkalmazkodás pszichés energiáit nem ritka esetben teljesen kimerítő „szenvedés és tűrés” monotonságát elemi erővel fölülíró, teljes értékű szabadságot ígérő, de annak erőforrásait sokszor nagymértékben kimerítő szabadságharcokat[3] eredményeznek. Ennek a mai világunkat egyéni és közösségi szinten is oly fájdalmasan szétszabdaló szabadságtörekvésnek kíván evangéliumi alternatívája lenni az a szabadításértelmezés, amely az autokeirikus jellegű pasztorálpszichológiai látásmód kiindulópontja.

A szabadságot teremtő dialógus ösztönzése és elsajátítása

Az autokeirikus látásmód a szabadságot nem az egyéni, illetve közösségi érdekek és jogok érvényesülésének, hanem a dialógusnak a kontextusában értékeli. Töredékes, „tükör által homályosan látó”[4] világunk útkeresésében különleges ajándékként kezeli a nyitott, őszinte párbeszédekben megnyilvánuló, belső felismerésekre, vagyis az autonómia szabadságába vezető párbeszédeket, amelyek egymást építő közösségi élményt munkálnak. Ebbéli törekvésében

…célja az autonóm személyiségek által folytatott, inspiráló jellegű párbeszéd akadályainak és erőterének bemutatása. Szándéka szerint az így hozzáférhetővé váló gondolati struktúra bátorítást jelenthet arra nézve, hogy saját pozíciónkat a rejtőzködő-virtuális (lásd autopoietikus) álpárbeszédek csapdájából kitörve, a környezetünk újrapozicionálását elősegítő dialógusban (lásd autokeirikus) fogalmazzuk meg és vállaljuk föl.[5]

A föntiekben vázolt törekvése során az autokeirikus dialógusértelmezés két rendszerező kategóriát alkalmaz, miközben célja az

energiaelnyelő (rejtőzködő-felszínes, lényegét tekintve monologizáló) meggyőzés helyett energiaközlő (dinamikus, őszinte, lényegét tekintve dialogizáló) párbeszéd erőterének létrehozása.

Ennek a sajátos energiaközlő erőtérnek a létrehozása során a dialógust az autokeirikus látásmód nem a minél akadálytalanabb információáramlás kontextusában megjelenő kommunikációelméleti vizsgálódás összefüggésében szemléli. Látásmódja sokkal inkább energetikai jellegű, amelynek ismeretelméleti vázlatát a következőkben mutatom be.

 

 

AZ AUTOKEIRIKUS SZEMLÉLETŰ KRÍZISÉRTELMEZÉS

Az autokeirikus értelmezésű szabadságdeficit lényegét tekintve energiaválság. Az autokeirikus pasztorálpszichológia energetikai megközelítést alkalmaz: a bennünket körülvevő és bennünk működő világot energiaelnyelő vagy energiaközlő párbeszédek függvényében alakulónak látja. Ennek az energetikai jellegű értelmezési struktúrának eszmetörténeti kontextusa Wilhelm Ostwald munkássága, melyet az alábbiakban vázlatosan ismertetek. (Az ostwaldi gondolatiság ismertetése során ebben a témát fölvezető szakaszban Verner Ágnes kitűnő szemináriumi dolgozatára[6] támaszkodom.)

Az energetikai látásmód eredete

Ezt a gondolati rendszert annak a tudományos vitának a kontextusában tudjuk megérteni, amely a kozmoszt és benne az emberi személyiséget mozgató őserő természetéről folyt. A vita a 19–20. század fordulóján két fő színtéren zajlott: a pszichológia és kémia tudományterületein. A vita tárgya a két tudományterületen persze különböző volt: míg a pszichológusok az emberi személyiség ösztön- vagy energiavezérelt természetén vitáztak, addig a kémia területén az anyag és az energia viszonyrendszerét vizsgálták a kor tudósai. Ebbe a vitahelyzetbe szólt bele Wilhelm Friedrich Ostwald,[7] balti német származású, lettországi kémikus, fizikus és természetfilozófus, aki saját energetikai szemléletével egészen új, a megmerevedett szembenállást meghaladó megközelítési módot tett lehetővé. (Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy Ostwald tudományos munkássága világszerte nagyon rangos megalapozású volt, hiszen 1909-ben „a katalízissel kapcsolatos munkásságáért, valamint a kémiai egyensúlyokat és a reakciósebességeket meghatározó tényezők vizsgálataiért” kémiai Nobel-díjat kapott.) De mi volt Ostwald forradalmian újnak számító látásmódjának lényege? Az elkövetkező szakaszban erre a kérdésre keressük a választ.

Ostwald természetfilozófiai tárgyú műveiben leggyakrabban a tudományos materializmus álláspontjának meghaladását fejti ki. Ezt a nézetét azonban nem a hagyományos módon, vagyis nem az idealista látásmód érvrendszerével képviselte. Értelmezése szerint ugyanis mind az anyag, mind a szellem, vagyis a matéria és az idea is egyazon, közös tőről fakad: mindkét szubsztancia valójában energia. A tudományos materializmus kritikájaként megfogalmazott nézeteiben hangsúlyozza: az annak bázisául szolgáló mechanisztikus világkép – amely mindent anyagra és mozgásra vezet vissza – olyan hipotézisek alkotásához vezet, amelyek rejtett tömeget és láthatatlan mozgásokat feltételeznek. Az ehelyett általa bevezetendő, energetikai látásmód az univerzum legfőbb rendező elvévé az energiát teszi. Az anyag ebben az energetikai jellegű világszemléletben csak energiakomplexum: anyagi világunk állapotváltozásai ebből következően valójában energiaváltozások.

E háttérből érthető az, hogy Ostwald kémikusként is elutasította az anyag állapotváltozásának magyarázatául szolgáló atommodellt. Nézeteit az 1901-ben megjelent Természetfilozófiai előadások című művéből Lánczi Jenő[8] így idézi:

…az energia az, amiben a való testet ölt. Az energia két értelemben igazi valóság: először is reális annyiban, amennyiben ő az, ami hat; bármilyen legyen is a szóban forgó esemény, ha mi megmondjuk annak okát, az annyit jelent, hogy rámutatunk azokra az energiákra, amelyek abban részt vesznek. Másrészt az energia annyiban is reális, hogy lehetővé teszi, hogy rámutassunk egy esemény tartalmára. Ő az, amelyik a jelenségek mozgásában a mozdulatlan pólust jelenti…

Vagy ahogyan a Tanulmányok az energetikáról című cikkének ismertetője[9] megfogalmazza:

Az a mind ez idáig sikertelenül érvényesíteni kívánt elvárás – miszerint a teljes fizika és kémia a tudományos észszerűség okán a mechanikára vezetendő vissza – a szerző szerint csak azon az úton teljesülhet, ha visszatérünk egy közös kiindulóponthoz, vagy más szavakkal a fizika más területein olyan fogalmakat keresünk és alkotunk, melyek a lényeges mechanikai fogalmaknak megfelelnek, és ugyanazon formákat közvetítik, melyek a mechanika törvényszerűségeinek megfelelően, a fizika teljes területén alkalmazhatóak. Mindeközben minden kétséget felülmúlóan igaz az, hogy amennyiben ilyen, általánosan igaz törvényszerűségek léteznek, azok egyes-egyedül az energetika területén találhatóak, mivel az energia az egyetlen olyan fogalom, mely a tér és idő megközelítési formáin túl minden területen érvényesül.

Ostwald ezt az energetikai látásmódot az emberi személyiség formálódásának magyarázására is alkalmazta, az úgynevezett „szellemi energia” fogalmát használva. Véleménye szerint ugyanis a lelki folyamatok során felhasznált kémiai energia előbb szellemi energiává, azután hővé, munkává és egyéb, eddig ismert energiákká alakul át.

Az energetikai krízisértelmezés tézisei

Wilhelm Ostwald energetikai látásmódját az autokeirikus rendszerszemlélet a következőképpen értelmezi:

A teremtettség harmonikus rendjétől elszakadt életünknek legnyilvánvalóbb jele emberi együttélésünk síkján az erőtlen, energiaelnyelő dialógusrendszerek sokasága.

Ezt az alaphelyzetet – mely a hétköznapok folyamatos stresszhelyzeteiben, és az abból fakadó burnout jelenségben ölt alakot – az autokeirikus látásmód energetikai krízishelyzetnek nevezi.

Az energetikai krízishelyzetben az energiaelnyelő dialógusrendszerek csak akkor válhatnak energiaközlőkké, ha az inspiráció csodája révén fölülről való energiával töltődnek föl.

Az energiaközlő dialógusok sajátossága nem azok modernizáló, hanem motiváló hatásában rejlik. Az autokeirikus látásmód tehát a fejlődés főirányát nem a technikai civilizáció kommunikációs eszközeinek és szokásainak mind szélesebb elterjesztésében látja, hanem az olyan jellegű párbeszédek megerősödésében, melyek a saját korlátok és sötétségek meghaladására, más szóval erővel való beteljesedésre motiválnak, bátorítanak.

Az autokeirikus látásmód az energiát közvetítő inspiráció csodájában nem egy általános-kozmikus világszellem munkáját fedezi föl, hanem azt a Szent Lélek munkájának tulajdonítja, és éppen ezért az őelőtte való kinyílásban látja annak kulcsát.

Az autokeirikus szemléletű kommunikációelmélet a fő hangsúlyt éppen ezért nem a személyközi kommunikáció törvényszerűségeinek taglalására helyezi, hanem arra a kérdésre keresi a választ, miként lehetne az erőtlen, energia nélküli emberi kommunikációs rendszereket egyre inkább kinyitni az energiát közvetítő Égi Inspiráció előtt.

Amikor az autokeirikus szemléletű kommunikációelmélet a személyközi kommunikáció törvényszerűségeinek vizsgálata helyett az inspiráció energiaközlő dialógusrendszerére fókuszál, akkor nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy mindezt nem valamiféle spirituális bezárkózás jegyében teszi. Törekvésének értelmezési készlete az, hogy a „ki-kit-hogyan-győz-le” érdek-közösségéből kiszabadítsa a kommunikáció szereplőit, elindítva őket az értékközösség keresésének és építésének útján. Mindezt egy példával szemléltetve: legyenek bármilyen szépek, megszólító erejűek egy festőművész képei, az azokban rejlő inspiratív erő nem bontakozhat ki akkor, ha valaki képkereskedőként, a festmények üzleti értékére koncentrálva keresi föl a művészt. Egyedül a műremek mondanivalójára teljesen nyitott, arra alázattal rácsodálkozni kész látogató számára nyílik meg az abban számára elrejtett, a személyes megszólítottság erejét közvetítő üzenet.

Az autokeirikus jellegű „sajátkezűség” tehát az energiaközlő dialógusok rendszerében a rivalizálás helyett az egység munkálásában ölt alakot. A valódi, erőt közvetítő egység azonban kizárólag az értékek közösségének bázisán működhet, az érdekeké előbb-utóbb ismét szembe fordítja egymással a korábbi szövetségeseket. Egy másik képpel élve: az autokeirikus jellegű, energiaközlő dialógusok központi kihívása az, miként lehet az ökölbe szorított kezeket kinyitni, majd arra megtanítani, hogy az ökölharc helyett az egymásba kapcsolódásra, a vigasztaló-bátorító simogatásra legyenek készek és képesek.

 

AZ AUTOKEIRIKUS SZEMLÉLETŰ KIÚTKERESÉS

A fenti program messze túlmutat a kooperációs készségek fejlesztésének közösségpszichológiai igényén. Az autokeirikus jellegű energetikaértelmezés valójában a személyiség-lélektan kontextusában teljesedik ki. Ez a személyiség-lélektani kontextus egyrészt természetesen egy sajátos, tudományos látásmódját tekintve autokeirikus jellegű személyiségképben jelenik meg, másrészt viszont azzal szoros összefüggésben egy terápiás modellben is. Az autokeirikus jelleg dinamikus, dialógusközpontú meghatározottsága ugyanis kizárólag a terápiás gyakorlat és az abból fakadó tapasztalatok rendszerében kel életre. Ebből fakadóan a személyiség-lélektan tudományterületén az autokeirikus terápiás szemlélet négy célkitűzést kíván elérni:

Arra kívánja ösztönözni a látásmódjával azonosulni kész képviselőit, hogy a szabadság kiteljesedését biztosító döntésük következményeként a személyközi kommunikációban hagyományosan központi szerepet betöltő pozícióharc lármája helyett a közösen megjelenített értékek harmóniájában akarjanak élni.

Arra kívánja ösztönözni a látásmódjával azonosulni kész képviselőit, hogy a szabadság kiteljesedését biztosító döntésük következményeként sorsukat az egész világmindenséget magába ölelő, a Szentháromság-Istenből kiinduló dialógus részeként éljék meg.

Arra kívánja ösztönözni a látásmódjával azonosulni kész képviselőit, hogy a szabadság kiteljesedését biztosító döntésük következményeként dialógusaik intuíciókra kinyílók legyenek. Erre azért és annyiban lesznek készek és képesek, amennyiben szívből rá tudnak és akarnak csodálkozni arra a kezdeményező Szeretetre, aki számtalan úton és formában keresi az aktuális embert, hogy életének időszerű kihívásai közepette az előbbre jutáshoz szükséges energiát közvetítse számára. Ezt, az elvárásoktól szabad, értékekre fókuszáló dialóguskészségből fakadó, szívből jövő rácsodálkozást nevezi az autokeirikus látásmód intuíciónak, vagyis az Égi Inspiráció előtti kinyílásnak.

Arra kívánja ösztönözni a látásmódjával azonosulni kész képviselőit, hogy a szabadság kiteljesedését biztosító döntésük következményeként az anyagi-pszichés-szociális- intellektuális energiamezők agresszív-önző kiaknázása helyett a kimeríthetetlen, inspiráló Égi Energia befogadására és az ővele folytatott dialógusból fakadó, energiaközlő dialógusok által történő környezetépítésre törekedjenek.

Az autokeirikus energiahasznosítás szemlélete

A fönti célkitűzések elérése érdekében az egyéni és közösségi szabadság egyre teljesebb mértékére elvezetni kívánó autokeirikus pasztorálpszichológia terápiás szemlélete Alfred Adler individuálpszichológiai, Carl Gustav Jung analitikus és Viktor Frankl logoterápiás megközelítéséből építkezik. Szétfeszítené tanulmányom terjedelmi kereteit ezen három nagy pszichológiatörténeti ősforrás hatásának, egymást kölcsönösen gazdagító szinergiájának bemutatása. Éppen ezért azt a munkamódszert követem, hogy az autokeirikus látásmódra gyakorolt hatásukat egy-egy jellegzetes idézet segítségével szemléltetem:

Adler individuálpszichológiájának a megküzdésre és beteljesedésre való törekvésen túl nyilvánvaló módon a szociális látásmódja a legjelentősebb alkotóeleme. Adler általános látásmódja már akkor mása a mezőelméletnek, amikor ez a kifejezés még nem is volt ismert. Ez a sajátosság már munkássága kezdetén érzékelhető volt, amikor a szervi alulfejlettségről értekezve annak tulajdonképpeni definícióját a szociális helyzet kontextusában írta le.[10]

Ellenben az intuíciót az érzékelés csak az azonnali cselekvésre ösztönzi, megpróbál mögé látni, és így hamarosan érzékeli azt a belső képet […], amely azt okozta. A cselekvő intuíciót lenyűgözi ez a belső kép, elidőzik nála, és arra törekszik, hogy minden részletét kikutassa. […] A tudattalan azon képeinek szemlélése, melyeket a teremtő erő kimeríthetetlen teljességben teremt […], melyek az energiának új irányt képesek szabni, a külső világ számára ugyan a lehető legidegenebbül hatnak, a pszichológiai teljes háztartásban viszont elengedhetetlenek. […] Az intuíció azokat a képeket érzékeli, amelyek a tudattalanban lévő szellem a priori, vagyis öröklés által előállott rétegéből származnak. Ezek az archetípusok, melyeknek legbensőbb lénye a tapasztalás számára hozzáférhetetlen, az ősök láncolatának pszichés működését érzékeltetik, vagyis az organikus lét milliószoros ismétlései által fölhalmozott, típusokká sűrűsödött tapasztalatait.[11]

[…] A szenvedést teljesítménnyé – a vétket átalakulássá[12] – a halált felelősséget fejlesztő tényezővé kell tenni. […] Vagyis, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle; a „legtöbb” latinul azonban „optimum”, és most már értik, miért használom a „tragikus optimizmus” kifejezést.[13] [E mondat autokeirikus olvasata a következő: ha vissza akarunk találni emberi önbecsülésünk erőt közvetítő szabadságához, akkor a szenvedés gyötrelmét a küzdelem fájdalmává, a felszínesség csillogását pedig a szabadítás örömévé kell átalakítanunk.]

Az autokeirikus energiahasznosítás gyakorlata 

A fönti célkitűzések elérése érdekében az egyéni és közösségi szabadság egyre teljesebb mértékére elvezetni kívánó autokeirikus pasztorálpszichológia terápiás gyakorlata az autokeirikus refraiming alapelvét a következő eljárásrendben kívánja alkalmazni:

Az autokeirikus erőtér: „Minden energia, az anyag is, és valamilyen módon a szellem is” (Wilhelm Ostwald).[14] Ezt az ostwaldi megközelítést a „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak”[15] bibliai alapelvét követve a vétek és szabadulás, illetve a szenvedés és engedelmesség kölcsönhatásának erőterében bontja ki az autokeirikus terápia gyakorlata. Következményeként szélesre tárul a világ, hiszen minden, ami körülvesz, ami bennem él, potenciális erőforrás. Ez a megközelítés tehát az energiaválság autokeirikus jellegű átértelmezése – feltéve, ha kinyílok az engem körülvevő világ történéseiben az inspiráció csodája révén a szabadítás személyes üzeneteire. Az autokeirikus refraiming tartalmi elemeinek belső dinamikáját az alábbi ábra szemlélteti:[16]

17 4 0


Az autokeirikus energiatöltés-értelmezés: a terápiás alapszituációban a szenvedés és vétek végpontjai közötti ingamozgást értjük rajta, melynek kínzó sürgetését az idő szorítása okozza. Ahogyan az ingaóra is csak addig jár, amíg óraszerkezete ezt lehetővé teszi, úgy az emberi sors, benne az egyes életfeladatok megoldására is csak korlátozott idő áll rendelkezésünkre. Az idő mutatóit nem tudjuk visszaforgatni: például elsietett párválasztásunk keresztjét sem tudjuk egy másik kapcsolatba menekülve vállunkról levetni. A tragikus[17] sorsértelmezés negatív előjelű, destruktív energiatöltése tehát abban áll, hogy folyamatosan az idő szorításában élünk.[18] Az idő múlásával egyre növekvő számú, újrakezdés után kiáltó, de legfeljebb csak más kontextusban megismételhető, elrontott döntéseink egyre inkább növelik ezt a belső feszültségünket, kétségbeesett menekülési kísérletekre ösztönözve bennünket. 

Az autokeirikus energiatöltés-értelmezés rendező elve a proaktív és reaktív fázis közti különbségtétel, illetve azok egymással való viszonya. Az autokeirikus értelmezés szerint az emberi sors tragikus, a halál destruktív erői által táplált történései a szenvedés proaktív és a vétek reaktív pólusai köré szerveződnek. A szenvedés fő hangsúlya ugyanis tendenciájában az önkéntesség, az áldozatszerep fölvállalása: az annak súlya alatt görnyedő ember jellemzően akkor fordul segítségért, ha önként vállalt szenvedésének „befektetése” már számára is egyre világosabban érzékelhető módon „nem térül meg”. Tipikus példája ennek a szenvedélybeteg házastárs kórképe, akit a „hiába-igyekszemmégsem-szokik-le-sőt-egyre-többet-iszik” szenvedése vezet a lelkigondozóhoz, és nem a „miért-mentem-bele-egy-ilyen-kapcsolatba” kérdése. A vétek kategóriájának az autokeirikus olvasat szerinti, „reaktív” értelmezése – ahogyan elnevezése is magában foglalja – válaszreakció jellegében rejlik. Az eredménytelen, sikert nem hozó szenvedés ugyanis vétekké válik, melynek legegyértelműbb jele a környezet-, illetve a saját személyiségből fakadó vádolás, illetve önvád. (Az autokeirikus látásmód nem különíti el egymástól a „miattad-nem-sikerül” kifelé irányuló, és a „miattam-nem-sikerül” befelé irányuló önvádpaneljeit. Mindkét érvrendszer megfogalmazója tudniillik ugyanaz a személy, és a harsányan hirdetett, kifelé irányuló vádak döntő többségükben a makacsul megjelenő, befelé irányuló önvád üzeneteit kívánják elhallgattatni.) Ebben az összefüggésben fontos megjegyeznünk, hogy az autokeirikus értelmezés szerint a vétek fogalma elsősorban nem erkölcsi kategória, hanem olyan, a környezet és a saját lelkiismeret visszajelzései révén a külső vád és belső önvád élményével összefonódott-társított élményanyag, mely a saját cselekvőképtelenség csődélményét kitörölhetetlenné teszi. Ezt az összefüggést annál is inkább tudatosítanunk kell magunkban, mert amennyiben a lelkigondozó is erkölcsi értékítéletet közvetít a kliens felé, nem ér el mást, mint a vád és önvád pusztító erőinek fölerősödését.

Az autokeirikus szabadításértelmezés: ennek a negatív előjelű, destruktív erejű energiatöltésnek az átkeretezése történik akkor, amikor a Szent Lélek inspirációja révén az ember Jézus Krisztus személyének vonzásába kerül. Az ő életében az általa megtapasztalt negatív, destruktív erők sajátos választ kaptak: nem akarta őket lerázni vagy elpusztítani. Ennek a legszemléletesebb bibliai bizonyítéka a Gecsemáné kertjében[19] zajlott tusája, ahol vért verejtékezve hangolódik belülről rá a kereszthalál emberi kínszenvedésére és a Mennyei Atyától való elhagyatottságára. Sajátos kontraszt, hogy tanítványai csak az elkerülhetetlen, tragikus végkifejletet látják, és efölött érzett szomorúságukban elalszanak… Pedig Jézus Krisztus éppen magát megüresítve-kiszolgáltatva töltekezik be azzal a Mennyei Lélekkel, aki a feltámadás ereje révén bennünket is elpusztíthatatlan reménységre hívott el![20] Az efezusi és filippi levélben egymást kiegészítő két igeszakasz központi üzenete éppen ez: a saját tehetetlenségében erőtlen, azzal őszintén szembe néző, azt le nem tagadó, hanem engedelmesen és alázattal fölvállaló ember lesz arra egyedül képes, hogy a Lélek inspirációját befogadja. Az autokeirikus refraiming szabadításértelmezése tehát abban áll, hogy elrontott, tragikus előjelű döntéseink súlyát engedelmesen fölvállaljuk,[21] azok kárhozatos hatása elől már nem menekülünk újabb és újabb, egyre kétségbeesettebb álmegoldásokba… Hanem éppen ezeket az elementáris erejű csődélményeket fogadjuk el olyan kapunyitási lehetőségekként,[22] melyek a Krisztus erejével való betöltekezés soha vissza nem térő lehetőségét nyújtják.

Az autokeirikus jellegű terápiás célkitűzés tehát a negatív előjelű, destruktív erejű energiatöltések pólusait kívánja átkeretezni akkor, amikor a feltámadás újjáteremtő erőiből táplálkozó ember életsorsát az engedelmesség proaktív és a szabadulás reaktív energiapólusai köré szervezi. Az engedelmesség első lépése az „értelmetlen szenvedés”, vagyis a nyereség nélküli élethelyzetek – jézusi értelemben vett keresztek – fölvállalása. Itt nem elsősorban a lázadás nélküli elfogadásról van szó – hiszen ha csak ezt értenénk rajta, akkor az a passzív beletörődésnek adna teret. Sokkal inkább az „utolsó utáni pillanat gyönyörűségének” kereséséről van szó, annak lelkünk mélyéig hatoló fölismeréséről, hogy korlátolt, emberi adok-kapok logikán messze túlmutató módon létezik egy másik, mélyebb ismeret. Ez a mélyebb ismeret láttatja meg velünk azt, hogy a valódi értékeket, a megtartó erejű életgyakorlatokat halálba hajló természetünk miatt csak a szenvedések révén érthetjük meg és tehetjük magunkévá. Minél mélyebben, alapjaiban rázhat meg az engedelmes szívvel fogadott aktuális szenvedés, annál valóságosabban jelen van abban a feltámadás újjáteremtő erői által munkált, radikális belső átformálódás ígérete. Ez az átformálódás ugyanakkor mindig ajándék marad, melyet a szabadulás reaktív energiapólusa jelenít meg. A szabadulás lényege a vád és önvád megkötöző ereje alóli fölszabadulás, amelynek révén az ember kiszabadul tragikus sorsának börtönéből, és újból cselekvőképessé válik. A szabadulás az autokeirikus olvasatban tehát ott és akkor következik be, amikor a vád és önvád destruktív erői helyett a bűnbánat konstruktív erőtere veszi birtokba az ember személyiségét.

Az autokeirikus döntésértelmezés: A terápia során a lelkigondozó megszámlálhatatlan mintázatot követő élethelyzettel találkozik. Ezeknek értelmezése, rendszerezése során az autokeirikus szemléletű lelkigondozó a halál energiájának pusztulást munkáló hatására fókuszál. Mindezt nem azért teszi, hogy fölszakítsa a be sem gyógyult sebeket, hanem sokkal inkább a menekülési próbálkozások kilátástalanságának realitását átélve cselekszik így. Az autokeirikus szemléletű terápiás szakembernek nyíltan föl kell ugyanis vállalnia: lelkigondozói attitűdje nem teszi lehetővé számára azt, hogy kliensét a megváltoztathatatlannal való együttélésre, vagy a saját igyekezet energiájának túlértékelésére bátorítsa. Az autokeirikus szemléletű lelkigondozó tehát az önmagába vetett, vak bizalom zsákutcás kiútkeresései helyett arra bátorítja kliensét, hogy fedezze föl a feltámadás máig ható valóságát, sorsfordító erejét. A feltámadás ereje ugyanis csak akkor érvényesül, ha valaki „vért verejtékezve” igent mond saját csődjeire, tudatosan átélve az azokban örvénylő iszonyú mélységet – bibliai kifejezéssel a kárhozat realitását. A föltámadás erejében-csodájában részesülő ember így hal bele először önmagába, hogy már ne maradjon más sóvárgása, mint Krisztus utolsó mondata: „Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkemet.”[23] Aki ezt így megteszi, az éli át az „utolsó utáni pillanat gyönyörűségét”: hogy a Mennyei Atya valóban kiárasztja Szent Lelkét mindazokra, akik saját csődjeik kilátástalanságát az ő kezébe teszik le. Mert az „utolsó utáni pillanat” lényege éppen ez: amikor minden megoldásból kifogytunk, amikor ezt a tehetetlenségünket őszintén letettük Teremtőnk kezébe, akkor kapjuk tőle ajándékba az Erőnek Lelkét, aki nemcsak egy konkrét szituációban, hanem egész életünkben újra cselekvőképessé tesz. Az autokeirikus szemléletű lelkigondozó tehát nem megoldásokat fabrikál, nem újabb ötleteket, variációkat ad, hanem az inspiráció közvetítését lehetővé tévő autokeirikus erőtér létrehozásáért felelős.

 

ÖSSZEFOGLALÁS

A fenti, az autokeirikus pasztorálpszichológia báziselemeit rendszerező gondolatokat a következőkben kívánom összegezni:

Az energia soha nem személytelen, hanem személyes előjelű = alakot ölt, megszólít és megszólítható. Az autokeirikus látásmód értelmezésében ennek a személyes előjelű energiaközlésnek a bibliai paradigmája a kotlós: (1Móz 1,2: „Isten Lelke kotlott a vizek fölött”; Lk 13,34: „Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós csibéit szárnya alá, de nem akartátok!”) Ami személytelen, az legfeljebb nyereségoptimalizálásom forrása. Aki személyes, ahhoz közöm van, közösségem van vele, egymásba épülve egymást építjük. (Paradigmapélda: az erdő értékei a fakereskedő ↔ erdész szemével.)

Az válik személyessé, akivel dialógust folytatok → rákérdezek, tapasztalatokat szerzek róla, a szerzett élményeinket összekapcsolva = az egész világ Isten szeretetének üzenetét hordozza! Ez az úgynevezett autokeirikus konnotáció lényege. (Lásd még 1Jn 1,1–4 szakaszát.) Kulcsszavai: εραυναω (az ερεω: ’kérdez’ igéből) = ’kutat’, ’vizsgál’, ’utána néz; οιδα: ’ismer’, felismer, ’elismer’, gondoskodik valakiről’, ’törődik valakivel’ (a szeretet gyakorlásaként!), ’tapasztal’.

Az energiaközlő párbeszéd tehát olyan kérdésekből építkezik, melyek a gondos, nem felszínes vizsgálódás építőköveiként személyes kötődést munkálnak, megtapasztaltatva-fölismertetve az összetartozás örömét! (Paradigmapélda a terméskövekből fölépült ház; lásd 1Pt 2,4–5.)

Az emberiség őskérdéseinek viszonyrendszere határozza meg, hogy dialógusaink energiaelnyelők vagy energiaközlők. Ezt a viszonyrendszert az alábbi, autokeirikus dialógusmezőként jelzett koordinátarendszer szemlélteti:

17 4 1

Vagyis:
Az autokeirikus szemléletű lelkigondozás célja az, hogy a szabadság felé vezető úton elindítsa és bátorítsa mindazokat, akik meghallják az energiaközlő dialógusok energiamezőjét kirajzoló őskérdéseket, és választ keresnek rájuk:

„Miért kellett Krisztusnak helyettem szenvednie?
„Hol találkozhat velem az engem kereső Mennyei Atya?
„Milyen konkrét területeken várok Jézus Krisztustól gyógyulást?

 

DR. HECKER RÓBERT
pasztorálpszichológus, teológus
Pünkösdi Teológiai Főiskola

 

[1] A kifejezés görög eredetű, szógyöke autokheiros, magyarul’saját kezűleg’. A Bibliában egyetlen helyen, mégpedig az ApCsel 27,19-ben szerepel, ott, amikor a Pál apostollal együtt súlyos viharba kerülő hajósok megmenekülésük érdekében saját kezűleg először a nagy üzleti haszonnal kecsegtető rakományt, majd a tájékozódásukat és hajózási tevékenységüket megalapozó navigációs eszközöket a hajótartozékokkal, végül pedig a menekülési útvonalat biztosító mentőcsónakokat a tengerbe dobták, hogy könnyítsenek hajójukon. A történet úgy fejeződik be, hogy a könnyített teherrel tovább sodródó hajó végül Málta szigetéig jut, ott egy zátonyon megfeneklik, lassanként darabjaira hullik, de utasai és személyzete közül a roncsokba kapaszkodva mindenki szerencsésen partot ér. Az autokeirikus látásmód éppen ezt a logikát kívánja leképezni: életünk hajójáról először ki kell dobálnunk az általunk elképzelt nyereség vágyálmait, aztán a megszokott életmintákat és tájékozódási pontokat, végül a biztonságot nyújtó menekülési útvonalakat ahhoz, hogy egy egészen új, az inspirációra kinyíló életút kezdődhessen el.

[2] http://www.schule-studium.de/Englisch/USA/Unabhaengigkeitserklaerung.html (letöltve: 2016. 02. 16.)

[3] Ahogyan azt a „dicsőséges” forradalmak pusztító hatása éppúgy szemlélteti, mint az egyéni identitáskeresésnek az önszabadság mindenáron történő megvalósítása oltárán feláldozott emberi kapcsolatok.

[4] „Mert most tükör által, homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem” (1Kor 13,12).

[5] Hecker Róbert, Bevezetés a pasztorálpszichológiába in Izsák Norbert–Hecker Róbert–Riesz Mária, Autokeirikus pasztorálpszichológia. Tanulmányok a szabadság felé vezető útról (szerk. Hézser Gábor), [h. n.], Pünkösdi Teológiai Főiskola, 2013, 159.

[6] Verner Ágnes, Pasztorálpszichológiai enciklopédia. Szemináriumi dolgozat, Bp., Pünkösdi Teológiai Főiskola, 2010. október 23.

[7] Élt: 1853–1932.

[8] http://epa.oszk.hu/00000/00022/00024/00528.htm (letöltve: 2015. 07 20.). Könyv formátumban megjelent: Cohn, Jonas, W. Ostwald. Vorlesungen über Naturphilosophie. Gehalten im Sommer 1901 an der Universität Leipzig, Leipzig, Veit u. Comp., 1902 (Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, 29).

[9] Ostwald, Wilhelm, Studien zur Energetik, II, Grundlinien der allgemeinen Energetik, Leipzig, 1892, 211–237. (Berichte. Verhandlungen der Königlichen Sächsischen Gesellschaft der Wissenshaften Math.-phys. Cl. 44).

[10] Murphy, Gardner, Historical Introduction to Modern Psychology. Revised Edition, New York, Harcourt, Brace & Co., 1949, 25.

[11] Jung, Carl Gustav, Typologie, München, Deutscher Taschenbuch Verlag, 2001, 96–97.

[12] Az átalakulás a humánum mélyebb fölismerését jelzi, azt a belső elhatározást, hogy a mélyebb-megrázóbb vétek dacára az azt meghaladni képes emberség értékeire fókuszálok. Ezzel teljesül az ősi mondás: „amire nézel, azzá válsz.”

[13] Frankl, Viktor Emmanuel, Mégis mondj Igent az Életre! Bp., Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ, 1988, 100.

[14] Schischkoff, Georgi, Philosophisches Wörterbuch, Stuttgart, Kröner, 1982, 508.

[15] Róm 8,28.

[16] Elkészítésében Németh Tamás hallgatóm volt segítségemre, akinek ezúton is köszönetet mondok kreatív, inspiráló együttműködéséért.

[17] A „tragédia” kifejezést az ókori görög drámák műfaji meghatározottságát figyelembe véve használom. Arisztotelész Kr. e. 335 körül megjelent, a költészet műfajaival foglalkozó Poétika című művében a „cselekvő embert” ábrázoló műfajként jellemzi annak gyűjtőfogalmát, a drámát. A cselekvő ember viszont folyamatosan döntési helyzet előtt áll, és ez a döntési kényszer már tragikus jelleget hordoz: belső feszültsége a döntés következményeinek kiszámíthatatlanságából áll. Ez a kiszámíthatatlanság magában hordozza a tragikus bukás előízét: a tragédiák főhőse látszólag sok cselekvési program közül választhat, valójában akármelyiket követi, mindegyikben kudarcot vall. A tragédia tehát nem valamiféle pesszimista-depressziós világlátást takar, hanem annak bizonyosságát, hogy a sors hatalmasabb az emberi igyekezetnél, és ezt a tényt a tragédia főszereplője is tudomásul veszi: lázad ugyan tragikus előjelű sorsa ellen, erejét összpontosítva igyekszik elkerülni vagy elodázni a bukást, de igyekezetében teljes csődöt mond. Forrás: https://www.uni-due.de/ einladung/Vorlesungen/dramatik/tragoedie.htm (letöltve: 2014. 05. 02.).

[18] Az ábrán szereplő óra „5 perccel éjfél előtti” mutatói ezt az életérzést kívánják szemléltetni.

[19] Lásd Lk 22,39–45.

[20] Lásd Ef 1,15–2,7; Fil 2,5–11.

[21] Vagyis nem belenyugszunk, mint egy megváltoztathatatlan sorcsapásba!

[22] Lásd Lk 9,23–24.

[23] Lk 23,46.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.