egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2019/2. számában

 

Teológiai, filozófiai és pszichológiai paradigmák

A forráselemzés szükségessége

Egy gondolati rendszer csak abban az esetben tud megalapozott eredményeket, a gyakorlati életben is élvezhető-fogyasztható gyümölcsöket közvetíteni, ha az azokat tápláló gyökerek letisztultak, egyértelműek. Ennek hiányában az általa használt fogalmak zavarosak, áthallásosak lesznek. Olyan képzeteket, gondolattársításokat hívnak elő, melyek sok esetben egymást kizáró, akár kölcsönösen kioltó jelentéstartalmakat hordoznak.[1] A lábjegyzetben ismertetett Karinthy-féle példák a humor kontextusában azt üzenik nekünk: az össze nem tartozó gondolati elemek erőltetett egymásba kapcsolása nem új felfedezéseket eredményez, hanem akár a nevetségességig komolytalan, kártyavárként összeomló gondolati tákolmányokat.

Ezt a veszélyt elkerülendő terápiás kézikönyvünk első nagy gondolati egységében három kérdésre kívánok legjobb jelenlegi tudásom szerint válaszolni:

1. Milyen világnézeti alapokon nyugszik az a gondolati rendszer, mely önmagát autokeirikusnak[2] nevezi, és ebből az önmeghatározásból kiindulva-építkezve kíván az egyén személyiségfejlődésében, valamint a közösség megerősödésében egyfajta katalizátorként működni?

2. Milyen filozófiai világértelmezés az, amely ennek a világnézetnek a hordozófogalmait összerendezi, egyöntetűségüket megteremtve?

3. Végül, de nem utolsósorban: a pszichológia nagy folyamában, mely áramlathoz kötődik ez az iskola, és milyen módon, mely gondolati felismerésekhez, előfutárokhoz kapcsolódva teszi mindezt?

 

Teológiai előképek

Az autokeirikus szemléletmód fölvállaltan keresztény világnézeten alapszik. Ennek a kötődésnek okán a világnézete teológiai jellegű annyiban, amennyiben a teológiát az inspiráció keresztény interpretálásának tudományaként értelmezi. Ebben az értelmezési keretben Jürgen Moltmann reménységteológiája központi szerepet foglal el, éppen ezért ezen a helyen elengedhetetlen hatásának legalább vázlatos ismertetése. Gondolataim megfogalmazásánál segítségül hívtam Stephen Brown gondolatmenetét, aki cikkében[3] ragyogó összegzést nyújt Moltmann professzor munkásságáról.

A szerző először arra emlékeztet, hogy Moltmann a valóságos-élő Istennel való találkozás egyenes következményeként jelöli meg annak a fajta életigenlésnek a fölébredését, mely a jelenlegi élethelyzettel való elégedetlenséget nem a keserűségben, hanem a kiteljesedő vitalitás aktív keresésében oldja fel. A pozitív életszemlélet biblikus megalapozása mindez, mely a nyilvánvaló hiányok láttán nem megtorpan, hanem azokat az akadályok túlszárnyalására ösztönző belső szomjúságként éli meg. Az autokeirikus szemléletű látásmód sarokkövévé vált ez a moltmanni elégedetlenség, mely a fölülről jövő, isteni inspiráció révén a reménység katalizátorává, hajtómotorjává válik. Moltmann teológiai rendszerében tehát az Élő Istennel való találkozásnak olyan szerepe van, mint a defibrillátornak az újraélesztés során: az élet megújulásába, kiteljesedésébe vetett hitet adja vissza a létezésébe belefáradt embernek. Ő maga erről így ír: „Az eleven Istenről szóló híradás föléleszti az emberekben az élet utáni szomjúságot és éhséget. Hatására úgy lesznek elégedetlenek állapotukkal, hogy az olyan jövő keresésére ösztönzi őket, melyben létezésükbe túláradó élet költözik.”[4]

Stephen Brown kitűnő érzékkel mutat rá Moltmann korszakalkotó felismerésére, amellyel az isteni inspiráció reménységet munkáló természetrajzát írja le. Moltmann professzor megfogalmazásában ugyanis a jelenvaló világ töredékessége által okozott szenvedés az inspiráció csodája révén megszólított emberben a cselekvőképtelenséget és/vagy beletörődést aktív ellenállássá formálja át. Ez az ellenállás – ideológiai vagy felekezeti különbözőségekre való tekintet nélkül! – azokban a közösségi létformákban nyilvánul meg, amelyekben az inspirált reménység az igazságosság, a szabadság és az emberség kreatív energiáit jeleníti meg. Ez a fajta ellenállás tehát nem a rombolásban vagy a régi elit leváltására törekvő forradalomcsinálók igyekezetében nyilvánul meg, hanem az eljövendő égi világrendre tekintők bizonyosságában, akik annak eljöveteléből erőt merítve, ahhoz közelítik aktuális világukat. Ezt a jövőbe mutató, mai napig inspiráló erőket közvetítő gondolati rendszert Moltmann professzor először 1964-ben fogalmazta meg a Reménység teológiája című művében. Itt többek között így ír:

Aki Krisztusban reménykedik, az nem tud beletörődni az adott valóságba, hanem elkezd miatta szenvedni, annak ellentmondani. A békesség Istennel békétlenséget jelent a világgal, mivel a megígért jövő tövise könyörtelenül beléfúródik a beteljesületlen jelenkor testébe. Ez a reménység teszi a keresztény gyülekezetet olyan forrás helyévé, melyből az igazságosság, a szabadság, a humanitás újabb és újabb impulzusai erednek, mégpedig annak a megígért jövőnek világosságában, amelynek el kell érkeznie.[5]

Moltmann gondolatmenetében mindez azt jelenti, hogy a teológia lényegi feladata a Reménység Istene jövetelének előkészítése – a jövő vízióját hordozó projektek révén. Ezeknek a projekteknek sajátossága az, hogy fölébresztik azt a képzelőerőt, amely a természetfölötti világba átlépve múlja fölül a kézzelfogható valóság korlátait.

A reménység hitvallása 20. századi prófétájának bizonyságtétele az autokeirikus látásmódban spirituális forrásként kiegészül a 12–13. század fordulóján élt Assisi Szent Ferenc életművével. Zavarba ejtőn komplex, lenyűgözőn sokrétű ez az életmű, amelyből éppen ezért a témánk szempontjából legfontosabbat, mégpedig az evangéliumi szegénység paradigmáját vesszük nagyító alá.

Az evangéliumi szegénység kérdésfölvetése témánk, az autokeirikus iskola összefüggésében a maradandó hatásfokú személyiségfejlődés dilemmájára keres választ. A vissza-visszatérő tapasztalat ugyanis az, hogy az ígéretes életvezetési fordulópontot, sorsfordító áttörést vi­zionáló paradigmaváltások árnyékában ott marad a legyőzöttnek hitt árnyékszemélyiség, és hosszabb-rövidebb távon már egyre inkább újra meghatározó szereplője lesz az egyén és közössége interakcióinak. Az Assisi Szent Ferenc által képviselt modell ebben a vonatkozásban példa értékű számomra: egyrészt képes volt arra, hogy – a bibliai gazdag ifjúval ellentétben – lehántsa magáról az őt az önzés jelentéktelenségébe visszahúzó erőket. Másrészt viszont zseniális éleslátással, ugyanakkor belső szabadsággal tudta megfogalmazni ezt a törvényszerűséget, anélkül hogy az általa alapított és vezetett rend tagjaitól számon kérte volna a modelltől való elhajlásukat. (Már életében átadta a rend vezetését annak a Pietro Cataniinak, aki nála engedékenyebb irányvonalat követett.) Ez az evangéliumi szegénységértelmezés az autokeirikus látásmódban az inspirációra való kinyílás motiváló erejeként és rendező elveként lesz számunkra nagy jelentőségű. Hogy az evangéliumi szegénységet az anyagi javakról való lemondás rövid távú, sok tekintetben kisarkított-leszűkített értelmezési tartományából kiszabadítsuk, füzérbe kötjük azokat a szövegeket, amelyek Assisi Szent Ferenc élettörténete és megnyilatkozásai[6] kapcsán témánk szempontjából véleményem szerint fontosak.

Először A három útitárs legendája[7] című életrajzi műből idézek. A III. fejezet 7. epizódja így írja le az addig gazdag aranyifjúként élő Assisi Szent Ferenc belső értékrendváltásának meghatározó élményanyagát:

Néhány nappal az Assisibe való visszatérése után cimborái vezérükké választották, hogy ilyenformán tetszése szerint viselje a költségeket is. Ő pedig, ahogyan azt már oly sokszor tette, gazdag lakomát rendezett számukra. Annak végeztével kimentek a szabadba; a cimborák mind előtte haladtak, és így vonultak énekelve keresztül a városon. Ő a vezéri botot kezében vitte, és valamivel mögöttük haladt, nem énekelve, hanem mélyen gondolkodóba esve. És íme, hirtelen meglátogatta őt az Úr, és szívét olyan üdvhozó boldogsággal töltötte el, hogy sem megszólalni, sem továbbmenni nem tudott, és semmi mást nem tudott érzékelni vagy látni, egyedül ezt az üdvhozó boldogságot. Emiatt az érzés miatt olyannyira elvesztette az érzékszervei fölötti uralmat, hogy, amint ezt később beismerte, akkor sem lett volna képes megmozdulni, ha ott helyben darabokra vágják. Amikor azonban a cimborái körülnézve észrevették, hogy messze lemaradt tőlük, visszatértek hozzá, és őt, aki közben egy más emberré vált, ijedten körülfogták. És egyikük megkérdezte tőle: „Mire gondoltál, hogy ennyire lemaradtál tőlünk? Talán arra gondoltál, hogy asszonyt szerzel magadnak?” Ő pedig felélénkülve így válaszolt: „Eltaláltátok; mert arra gondoltam, hogy menyasszonyt választok magamnak, aki nemesebb, gazdagabb és szebb annál, amit ti valaha is láttatok.” Erre kinevették őt. Mindezt azonban nem magától mondta, hanem Isten sugallatára; mert a menyasszony, melyet ajándékba kapott, az a rend, mely a szegénység által nemesebb, gazdagabb és szebb volt, mint a többiek.

A föntiekben idézett szövegből a következő összefüggésekre szeretném fölhívni a figyelmet:

1. Assisi Szent Ferenc nem aszkéta, aki önsanyargató módon, a világtól elvonulva akar a Mennyek Országa hírnökeként élni. Ez a modell számára is ismert volt, de rendtársainak később ő maga sem ajánlotta. Az evangéliumi szegénység Szent Ferenctől származó értelmezése tehát más irányba visz. Ezt nagyon szemléletesen ábrázolja éppen a böjtölés gyakorlata kapcsán a Szent Ferenc által 1221-ben megfogalmazott rendi regula 3. fejezete, amelynek címe: Az isteni miséről és a böjtölésről.[8] Az Úr mondja: „A gonosz lelkeknek ezt a fajtáját csak böjtölés és imádság által lehet kiűzni.” És ismételten:

Ha böjtöltök, ne legyetek olyanok, mint a szomorú képmutatók. […] És ugyanígy a testvérek mindszentek ünnepétől böjtöljenek karácsonyig, és a vízkereszt napjától, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus böjtölni kezdett, húsvétig. Más időkben azonban a hétköznapi életnek megfelelően ne buzdíttassanak a böjtre, kivéve a pénteket. És az evangélium szerint engedtessék meg nékik, hogy mindazon étkekből ehessenek, amivel megkínálják őket.

Más szóval: minden olyan gyakorlat, melyet a korabeli vallásos „mainstream”-gondolkodásmód az önsanyargatás kontextusában értelmezett, Szent Ferenc átlényegít a szabadság híján élő, az ember rabságát munkáló gonosz lelkek elleni föllépésre. Az evangéliumi szegénység tehát a Szent Ferenc-i gondolkodásmódban nem más, mint koncentráció arra a küldetésre, amely a mellékes dolgok elengedése – de nem megtagadása! – révén tud fölszabadulni a mindent magába ölelő szabadság munkálására.

2. Szent Ferenc evangéliumi szegénysége a humánum, a bőkezűség és az esztétikai értékek hordozója. Vagyis: ő nem csupán az önvád által motivált önsanyargatás rideg és örömtelen életgyakorlatától fordul el, hanem helyette olyan evangéliumi látásmódot kínál, melyet az európai spiritualitás történetében azóta sokan aktualizáltak ugyan, de senki sem múlt felül. Ez az evangéliumi szegénység ugyanis arra összpontosított, hogy közösséget teremtsen olyanokkal, akik éppen az őket motiváló birtoklási vágy[9] okán veszítették el az előbb felsorolt értékeket. Ennek bizonyítására újból A három útitárs legendáját hívom segítségül, mégpedig X. fejezet 41. szakaszát, valamint a XI. fejezet 42. szakaszát:

Még ha az az ember oly jólelkűen is bánt velük, mások, mind előkelők, mind pórnépek teljesen lenézték őket, olyannyira, hogy kigúnyolták, és igazságtalanságokat követtek el velük szemben; így néha még azokat a ruhákat is elvették tőlük, melyeket viseltek. Ha aztán az Istennek szolgái mezítelenül álltak ott, mivel az evangélium útmutatása szerint csupán egyetlen ruhát tudtak magukénak, akkor nem kérték, hogy a tőlük eltulajdonítottat nékik visszaszolgáltassák. Ha azonban őket megszánva végül mégis vissza akarták adni a ruháikat, köszönettel elfogadták. Némely emberek trágyával dobálták meg őket, mások kockát nyomtak a kezükbe, meghíva őket, hogy szerencsejátékot játsszanak velük. Megint mások hátulról megragadták a kapucnijukat, és hátukra akasztva vitték őket. Ezeket és hasonló dolgokat követtek el ellenük az emberek azért, mert olyan kevéssé becsülték őket, hogy gátlástalanul megalázták őket, ahogyan az csak kedvükre esett. Ezen felül az éhezés, a szomjúság, a hideg és hiányos öltözék miatt megszámlálhatatlan nehézséget és kellemetlenséget kellett elviselniük. Mindezt azonban kitartással és türelmesen viselték, ahogyan arra boldog Ferenc intette őket. Nem szomorodtak meg, nem háborodtak fel, de átkozni sem átkozták azokat, akik gonoszt cselekedtek ellenük, hanem mint olyan tökéletes evangéliumi emberek, akik a nagy kincs birtokába jutottak, igen ujjongtak az Úrban, és nagy örömnek tartották, ha ilyen kísértésekbe és nyomorúságokba kerültek. És az evangélium igéinek megfelelően buzgón és állhatatosan imádkoztak az üldözőikért. […] Az emberek látták hát, hogy a testvérek nyomorúságukban ujjongtak, nagy gondossággal az imádságra és az Isten szolgálatára adták magukat, pénzt sem el nem fogadtak, sem nem tartottak, és egymáshoz a legnagyobb szeretettel viszonyultak, ami által az Úr valódi tanítványainak ismerték fel őket. Ez sokakat szíven talált, és így eljöttek hozzájuk, hogy azokért a sértésekért, melyeket nékik okoztak, bocsánatot kérjenek. Ők pedig szívből megbocsájtottak, és azt mondták: „az Úr bocsásson meg Néktek!” Aztán az üdvösségük elnyeréséről nagy buzgósággal beszéltek nékik. Némelyek kérték is őket, hogy vegyék föl őket a rendjükbe.

3. A fönti idézet az Assisi Szent Ferenc által tanított és megélt evangéliumi szegénység vonzerejét abban foglalja össze, hogy olyan emberek közösségét rajzolja elénk, akiket semmitől sem lehet megfosztani, mert értékeiket a spiritualitás kincseként élik meg. Pontosabban: úgy tudnak erre a kincsre fókuszálni, hogy közben minden mást el tudnak engedni vagy éppen hálás szívvel vissza tudnak kapni mint a tőlük először elvett, aztán visszaadott ruhájukat. Ez a spirituális töltés az, mely az autokeirikus látásmód belső szabadságának, az inspirációra kinyíló, úgynevezett autokeirikus intuíciónak az előképe, amelyről a pasztorálpszichológiai következtetések című fejezetben lesz részletesen szó.

 

Filozófiai előképek

A teológiának – mint az isteni inspiráció tudományának – az autokeirikus látásmódra gyakorolt hatása tehát a Jürgen Moltmann munkásságához kötődő reménység teológiája és az Assisi Szent Ferenc életművében központi jelentőségű evangéliumi szegénység révén ábrázolódik ki. A mostani fejezetben azt a filozófiai rendszert elemezzük igen vázlatosan, mely az autokeirikus látásmód számára a fönti teológiai hatások értelmezését segíti elő, mélyíti el.

Jürgen Moltmann reménységteológiájának és Assisi Szent Ferenc evangéliumi szegénységet gyakorló spiritualitásának belső feszültsége abból fakad, hogy olyan, transzcendentális forrásból táplálkozó forrásról tesz tanúságot, mely könnyen félreérthető. A félreértés abból adódhat, hogy ennek a reménységnek és evangéliumi szegénységnek az evilági, immanens világban kifejtett humanizáló, belső koncentrációt eredményező hatása kérdőjeles lehet azok számára, akik nem rendelkeznek vallásos világképpel.

Az ő esetükben az érzékelhető-valóságos persze lehet a teológiai dogmatika másik ágát, a pneumatológiát segítségül híva is válaszolni. Ekkor a Szent Lélekről szóló tanítás áll majd egyre inkább az érdeklődés homlokterében, a Vele való azonosulás, az előtte való kitárulkozás törvényszerűségeinek – szövegkörnyezetében korrekt módon a Vele való beteljesedésnek – leírásaként. Ez a megközelítési mód leginkább a karizmatikus-pünkösdi spiritualitás képviselőit jellemzi, akik ennek, a pneumatológiai hangsúlynak képviselőiként gyakran egyfajta garanciaként is tekintenek saját nézeteikre… Garanciaként arra, hogy aki(k) azt elfogadják és megvalósítják, azok szinte önműködően kézzelfogható valóságként érzékelik a földöntúli világot, és így meg is tudják annak elveit valósítani az anyagi világban. A lélekkeresztség körül föllángoló viták is erre a felfogásra vezethetők vissza, melynek kapcsán se szeri, se száma a pro és kontra állásfoglalásoknak… Egyfajta modern kori úrvacsoravitaként tovább növelve a kereszténység megosztottságát.

Én ezt a vitát éppoly meddőnek és megosztónak érzem, mint amennyire leszűkítőnek azt a megközelítési módot, mely az érzelmi áthangolódás átélését egyfajta, jól körülhatárolható, többé-kevésbé egyöntetű forgatókönyvvel rendelkező spirituális megvilágosodáshoz köti. Mind több mint három évtizedes terápiás tapasztalatom, mind saját életutam azt a meggyőződésemet támasztja alá, hogy az ember teremtettségénél fogva képes arra, hogy érzékenyen reagáljon az őt körülvevő világ pozitív érzelmi üzeneteire. Ezt a pozitív üzenetet azonban csak akkor értjük meg, ha az érzékelés törvényszerűségeit ismeretelméleti és nem dogmatikai kontextusban közelítjük meg. A dogmatikai keret ugyanis előbb-utóbb doxazmákhoz, kényszerképzetekhez vezet, amelyek éppen azáltal lepleződnek le, hogy az emberközi kommunikációban egyoldalú, kényszerítő elvárások továbbítóiként fogalmazódnak meg. Az ismeretelméleti kontextus viszont a kölcsönös kíváncsiságot közvetítő, a saját ismeretek megújítására és elmélyítésére tett erőfeszítésként munkálhat közösséget azok között, akik eléggé bátrak ahhoz, hogy saját keresésüket nyíltan fölvállalják. Ennek a keresésnek, az érzékelés belső törvényszerűségeinek fölismerésében jön segítségünkre az angolszász gyökerekkel bíró empirizmus[10] filozófiai áramlata, melynek témánk összefüggésében legfontosabb elemeit az alábbiakban vázlatosan ismertetem.

Az empirikus, tehát tapasztalati érzékelésen nyugvó ismeretek első pillanatra valóban megcáfolhatatlanoknak látszanak. A „hiszem, ha látom” mondás is erre utal: nem véletlen, hogy a tapasztalati valóság egyeduralmát hirdető empirista látásmód a 17–18. századi nagy angliai filozófus-géniuszok munkásságának hatására a filozófia egyik főárama lett. Ugyanakkor a tapasztalati valóság érzékelése kapcsán két problémát meg kell oldanunk, ha nem akarunk a felszínes következtetések zsákutcájába jutni:

1. Kezdettől gondot jelent annak a kihívásnak a megválaszolása, hogy a tapasztalati valóságon nyugvó érzékelés harmóniát biztosító belső összefüggései milyen törvényszerűségeken nyugszanak. Más szóval: hogyan lehet az egyugyanazon területet érintő, különböző élethelyzetekben élő, különböző személyiségekben lecsapódó tapasztalatokat olyan összhangba rendezni, hogy azok egymást ne kioltsák, hanem kiegészítsék? Vagy Borislaw Wankow[11] szavait kölcsönkérve: „Az empirizmus ismeretelméleti irányzata egy belső önellentmondással néz szembe: minden tapasztalat előfeltétele az idő, a tapasztalat lényege a múltból való okulás, mégpedig a jövőre nézve. Ugyanakkor éppen a tapasztalatok időhöz kötöttsége miatt azoknak valós idejű megismétlésére nincs lehetőség.” Egyik teológiai témánk, a moltmanni reménységfogalom összefüggésében példát fölvetve: hogyan érhető az el, hogy az Isten Országának feltartóztathatatlan kiteljesedéséből fakadó reménység ne evilági tétlenségre, netán keserűségre indítsa annak átélőit, hanem újból és újból a közösséget létrehozó és formáló, gyógyító erők közvetítőjévé tegye?

2. A második problémakör azt a kérdést járja körül: lehetséges-e az, hogy a kézzelfogható tapasztalati valóságon túl is sokak számára hasznosítható, általánosítható fölismerésekre jussunk? Ennek a kérdésnek a megválaszolása kapcsán válik kikerülhetetlenné az intuíció szerepének tisztázása. Az intuíció ugyanis olyan információkat tesz hozzáférhetővé, amelyek a jelen tapasztalati világában nem hozzáférhetők. Ez még önmagában semmit sem von le azok értékéből: tudott dolog ugyanis, hogy a különböző tudományos tézisek mögött is igen sokszor intuíciók és nem tapasztalati érzékelések állnak – gondoljunk csak az Albert Einstein által már 1915-ben a Porosz Tudományos Akadémián bemutatott gravitációs hullámokra, melyeket csak 2017-ben sikerült mérni.[12] De a művészi alkotások széles tárháza is az intuíciók forrásából táplálkozva fejti ki hatását az emberiség egészére.

Az első kérdéskör kapcsán az empirikus filozófiai irányzat nagyjaként Francis Bacon, majd David Hume hívta föl a figyelmet az előítéletek és áthagyományozott tévedések fölismerésének fontosságára. Felfogásuk szerint ugyanis az előítéletektől és a társadalmi többség által belső meggyőződés nélkül ismételt-szajkózott tévedésektől megszabadított tapasztalat valójában az életet fenntartó és működtető természeti törvényszerűségeket ismeri fel. (Így lett mára például elfogadott ténnyé, hogy a Föld alakja nem lapos koronghoz hasonló, és éppen ebből következően a hajósoknak sem kell például attól tartaniuk, hogy a szélén „lepottyannak” a semmibe.) Hume hozzáteszi, hogy a természet törvényszerűségeit elfedő tévedések sok esetben a téves kombinációkból is fakadnak: ilyenkor bizonyos tapasztalatokat olyan benyomásokra-érzékelésekre vezetünk vissza, melyek azoktól eredetileg teljesen függetlenek. Az autokeirikus világlátás kapcsán fontos megjegyeznünk: a tapasztalat alkalmazhatósága számunkra nem annak ismétlődésével, hanem kipróbáltságával egyenértékű. Az autokeirikus ismeretelmélet éppen ezért a tapasztalati valóság spirálszerű továbbfejlődését feltételezi, amelynek során a múltban megismert tanulságok a jövőben más környezetben, de újra megpróbáltatnak, sikeres alkalmazásuk során egyfajta fölhajtó erőt közvetítő mintázattá válva. Teológiai témánk, a reménység kapcsán érdemes elgondolkodnunk: melyek azok az előítéletek és társadalmi méreteket öltő tévképzetek, amelyek az élet győzelméből táplálkozó reménységet[13] erőtlenítik el, illetve hogyan, milyen mintázatokban erősödik meg újra és újra a reménység? Bacon ebben az összefüggésben arra is fölhívja a figyelmet, hogy a tévképzetek kialakulásában az akaratnak döntő szerepe van: az igazság birtoklása-akarása a nekünk-meggyőződésünknek ellentmondó felfogásokat eleve figyelmen kívül hagyja. Éppen ezért igen fontos az a belső döntés, hogy a felfogásunknak ellentmondó látásmódok alapos vizsgálata nélkül semmilyen végső következtetést ne fogalmazzunk meg. A reménység összefüggésében mindez arra ösztönöz bennünket, hogy ne hagyjuk magunkat a reménytelenség kórusaitól elnémítani, hanem vizsgáljuk meg gondosan-érzékenyen mindazt, ami az élet reménységének üzenetét hordozza. Az evangéliumi szegénység gyakorlása kapcsán ugyancsak hasonló a helyzet: a „de szép lenne, csak így nem lehet élni, mert felkopik az állunk…”-típusú előfeltételezések helyett engedjük meg magunknak, hogy az anyagiak szorítása helyett az Isten Országának „előbb keresése”[14]- gyakorlatában tegyük próbára annak megtapasztalható realitását.

A második kérdéskör kapcsán az angolszász empirikus filozófia szellemi örökségéből először a másik két óriás, John Locke és George Berkeley szellemi hagyatékát kívánom segítségül hívni, akik a tapasztalati észlelés hasznosítása terén azok fogalmi összegzésének törvényszerűségeire fókuszáltak. Ezen a ponton Peter Möller[15] leírását idézem:

[A fogalomalkotás során] a külső tapasztalatok (sensation) képezik az elsődleges forrást. Az ember első feladata tehát az, hogy környezetével bensőséges viszonyba kerüljön. A tudat ugyanis soha nem a dolgokat (substance) érzékeli önmagában, hanem csupán azok minőségeit. […] A belső tapasztalatok (reflexion) a tudat által kiváltott tevékenységek belső megfigyelése révén jönnek létre. […] A külső és belső tapasztalatok kölcsönösen hatnak egymásra: különösen a vágy és a fájdalom érzetei kapcsán figyelhető meg ez a kölcsönhatás […].

George Berkeley azt a tézist állította föl, hogy mindaz, amit észlelünk, valójában nem más, mint a tudatunk által elénk rajzolt valóság. A fogalmak pedig semmi másból nem jönnek létre, mint a tudatunkban folyamatosan vissza-visszatérő benyomásokból. Erről mondta később Schopenhauer: „A világ az én elképzelésem.” Ezt az elképzelést, miszerint a valóságos világot csak a szellem és az abból származó képzetek alkotják, konzekvens idealizmusnak nevezzük. Berkeley szerint a természeti törvények olyan törvényszerűségek, amelyek alapján Isten ezeket a szellemből származó képzeteket minden tudatban összeköti: „Mivel Isten törvényeit az ember nem tudja felfogni, ezért azokat csupán tapasztalati szinten, a belőlük származó képzetek összekapcsolása révén tudja megismerni, és nem racionális vagy logikai úton.” A Locke-tól és Berkeley-től származó gondolatfüzérek beidézése e ponton azért volt számomra fontos, hogy ezzel szemléltessem az autokeirikus ismeretelmélet legfőbb rendezőelvét, az intuitív gondolati tartalmak közvetítésére is képes interakciót. A konkrét-teljes körű, vagyis az intuíciót is magában foglaló tapasztalatszerzést közvetítő interakció ugyanis az autokeirikus világlátás során az ismeretszerzés, és ezzel együtt a személyiségformálódás kulcsa. Az autokeirikus látásmód szerint ugyanis mindaz, amivel-akivel ilyen valódi kölcsönhatásba lépünk, kiteljesíti, végső soron gyógyítja személyiségünket: ahol azonban ezt a fajta tapasztalati valóságot akár félelemtől, akár bármilyen más előjelű, belénk ültetett előítélettől és tévképzettől vezetve megtagadjuk, attól elzárkózunk, ott ezek a téveszmék rögeszmékké válva betegítenek meg bennünket. Ezt az interakciót az autokeirikus látásmód a Berkeley-től származó gondolatmenetet követve az egység kiábrázolódásaként és munkálásaként értelmezi. Azt feltételezi ugyanis, hogy az anyagi világ a bennük működő „Élő Lélek[16]” révén válik számunkra megtapasztalható, átélhető valósággá. Az idegenkedés, a távolságtartás és ellenségeskedés megtagadása révén ez az egység, az összetartozás tudata egyre inkább kiábrázolódik, megtapasztalhatóvá válik, ami nem csupán az emberi kapcsolatokban, hanem a környezet megóvásában is maradandó változásokat eredményez. Ugyanakkor az is fontos összefüggés, hogy az interakció nem logikai hívószavaknak engedve, hanem a tapasztalati valóságokat összerendező egység munkálása révén formálódik, lesz vonzó az abban részt vevők, abba bekapcsolódók számára.

 

Pszichológiai előképek

Az autokeirikus iskola az élményközpontú terápiás modellek nagy családjába tartozik. Megértéséhez és eredményes alkalmazásához éppen ezért elengedhetetlen ennek a pszichológiai áramlatnak a vázlatos ismertetése. Mindezt úgy teszem, hogy Herbert és Irene Goldberg[17] lenyűgözően sokrétű és letisztult rendszerszemléletű leírását hívom segítségül. A leírást hadd kezdjem egy tőlük származó zseniális idézettel:

Tapasztalat, találkozás, konfrontáció, megérzés, folyamat, növekedés, létezés, spontaneitás, cselekvés, itt-és-most pillanat, ezt a szókészletet használják azok […], akik általában a minimumra csökkentik az elméletet (és különösen az elméletalkotást), mert a kezelés akadályának, akademizálásnak tartják tanulmányozni azt, ami megismerhetetlen. Érvelésük szerint a változás lényegében egy nem racionális terápiás tapasztalat – és mint ilyen, alapozza meg a személyes fejlődést, […] nem puszta intellektuális tükröződés vagy betekintés a problémák eredetébe, hanem […] kapcsolat […] és folyamat […].[18]

Ez a leírás kitűnő gondolati ritmusban és hangsúlyokkal fogalmazza meg azokat a főbb ismérveket, amelyek az élményközpontú terápiás fősodorba tartozó áramlatoknak, így az autokeirikusnak is sajátosságai. A következőkben ezeket kívánom csokorba szedni:

1. Az élményközpontú terápiás iskolák tovább finomították és pontosították a tapasztalat fogalmát oly módon, hogy azt a kapcsolat, azon belül is a találkozás kontextusába helyezték. Ebbéli törekvésük megalapozásában az eredetileg Viktor Frankl által bevezetett, úgynevezett encounter-csoportok[19] tapasztalati anyaga nagy segítséget jelentett számukra. Itt ugyanis egy nagyon lényeges fókuszpontváltás történt: A jelen defektusait értelmezve nem a múltat magyarázó, analizáló mélylélektani látásmódot képviseli ez a terápiás irányzat, hanem a saját érzelmek felismerése, kifejezésük megtanulása, valamint ezáltal a hatékony érzelmi kommunikációt megteremtő intimitás kialakítása volt az 1960-as évek közepén induló terápiás szemléletmódban az a kulcs, melyet a személyiség kitejesedése érdekében a kliensek kezébe adtak.

2. Az élményközpontú terápiás iskolák azon terápiás tapasztalati anyagból indultak ki, amely a kliensek saját érzelmi élményeinek kiterjesztése során keletkezett. Az addig elnyomott érzések és késztetések felszabadítására törekedve ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a pszichés defektusokból való gyógyulás döntő mértékben nem intellektuális jellegű belátás, hanem érzelmi megérintettség által jöhet létre.

3. Az élményközpontú megismerési folyamat középpontjában a személyiség magjának megismerése áll. Vagyis: nem konkrét életvezetési problémák megoldására keres és kínál technikákat, hanem a személyes érzelmi erőforrások felfedezésére és hasznosítására kíván megtanítani. Teszi mindezt azért, mivel meggyőződése, hogy a valóban hasznos megoldást a kliens saját maga találja meg éppen azáltal, hogy saját érzelmi erőforrásait felfedezi és hasznosítja.

4. Az érzelmi kompetenciák megszerzése során az élményközpontú terápiás irányzat a személytelenség álarcait és fedezékeit kívánja lebontani. A személytelenség ugyanis éppen az érzelmi elhidegülés bázisán jön létre, ott, ahol a személyes találkozás megkerülése, elodázása során az érzelmi elsekélyesedés, az érzelmi inkompetencia lesz meghatározó személyiség-(de)formáló erő. A személytelenség leküzdése pedig az intimitás légkörének megteremtése, az énközlések, a félelem nélküli szabadság, ugyanakkor a másik személyiség autonóm voltának maximális tiszteletben tartása révén valósul meg.

5. Ez a fajta intimitásértelmezés ugyanakkor mentes mindenféle érzelmi uralástól és manipulációtól. A terápiás térben mindenki egyenlő, a terapeuta nem uralja, hanem terelgeti az abban zajló emocionális folyamatokat. Ezen folyamatok lényegi szervező ereje a kapcsolat biztosítása, vagyis annak a közvetlen-bensőséges énmegosztásnak a gyakorlása, melyben minden résztvevő a csoport- vagy terápiás folyamat minden fázisában jelen tud lenni. Jelenlétének minőségét, intenzitását ő határozza meg, ugyanakkor személyes részvételét, annak kockázataival és örömeivel együtt szintén önként vállalja föl.

6. Mindez azért történik, mivel az érzelemközpontú terápia szakmai hitvallása az, hogy a személyiség átalakulásának lényegi elemei mindig intuitív módon, belső megvilágosodás és ráérzés révén, aktív-intenzív kapcsolati történések hátterében valósulnak meg. A kapcsolódások, a konkrét történésekben jelen lévő érzelmek kibontása és átkötései, az élményanyagok feldolgozása és visszatükrözése, kifejezésének folyamatos finomítása tulajdonképpen nem más, mint az előfeltétele annak, hogy ez a belső megvilágosodás megtörténhessen. Amiről beszélünk, az nem kognitív-logikai megjelenési formájában fontos, hanem az általa kiváltott érzelmi reakciók és az azok hátterében megjelenő belső rádöbbenések összefüggésében – vallja az élményközpontú terápiás irányzatok nagy családja, és abban az autokeirikus iskola is.

Hecker-Réz Robert
pasztorálszichológus, teológus
docens
Károli Gáspár Református Egyetem

[1]* Az úgynevezett EQ-terápia elméletébe és gyakorlatába bevezető kézikönyv tartalmát cikkünk szerzője hétéves kutatómunkában és annak terápiás alkalmazása során érlelte ki. A mű ez év nyarán jelenik meg, melyből a következőkben az EQ-terápia szakmai megalapozását bemutató részt tanulmányozhatja a tisztelt olvasó. (A szerk.)


„Ugyancsak szokatlan szóalkotási mód Karinthy Mindenre képes Brehmjéből az alábbi kontamináció (szóvegyülés)-sorozat: éhes bálna = zabálna, félénk puli = lapuli, rosszkedvű cethal = ecethal, skót gorilla = zsugorilla, becsapott liba = libalek, búcsúzó pávián = pápávián, öreg boa = óboa, vádaskodó holló = koholló, pucér termesz = termesztelen, vidám dogg = boldogg stb. A következő Karinthy-idézetben a humor alapja a konkrét és az elvont jelentés szembenállása: A mohácsi vész után Buda százötven évig a törökök kezeiben volt, ami tekintve, hogy a törökök ritkán mossák a kezüket, ma is nagyon meglátszik a városon” (Fülöp Lajos, A nyelvi humorról, Erdélyi toll, 5[2013]/4, 63).

[2] A kifejezés görög eredetű, szógyöke autokheirosz, magyarul ’saját kezűleg’. A Bibliában egyetlen helyen, mégpedig az ApCsel 27,19-ben szerepel, ott, amikor a Pál apostollal együtt súlyos viharba kerülő hajósok megmenekülésük érdekében saját kezűleg először a nagy üzleti haszonnal kecsegtető rakományt, majd a tájékozódásukat és hajózási tevékenységüket megalapozó navigációs eszközöket a hajótartozékokkal, végül pedig a menekülési útvonalat biztosító mentőcsónakokat a tengerbe dobták, hogy könnyítsenek hajójukon. A történet úgy fejeződik be, hogy a könnyített teherrel tovább sodródó hajó végül Málta szigetéig jut, ott egy zátonyon megfeneklik, lassanként darabjaira hullik, de utasai és személyzete közül a roncsokba kapaszkodva mindenki szerencsésen partot ér. Az autokeirikus látásmód éppen ezt a logikát kívánja leképezni: életünk hajójáról először ki kell dobálnunk az általunk elképzelt nyereség vágyálmait, aztán a megszokott életmintákat és tájékozódási pontokat, végül a biztonságot nyújtó menekülési útvonalakat ahhoz, hogy egy egészen új, az inspirációra kinyíló életút kezdődhessen el.

[3] Brown, Stephen, 50 Jahre nach der Theologie der Hoffnung inspiriert Jürgen Moltmanns Vision noch immer,  Ökumenischer Rat der Kirchen, Pressezentrum, Nachrichten, 15. 02. 2016; https://www.oikoumene.org/de/press-centre/news/50-years-after-theology-of-hope-jurgen-moltmanns-vision-continues-to-inspire?set_language=de. (Letöltve: 2019. 07. 25.)

[4] Moltmann, Jürgen, Der lebendige Gott und die Fülle des Lebens, Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus, 2014, 177.

[5] Moltmann, Jürgen, Theologie der Hoffnung. Untersuchungen zur Begründung und zu den Konsequenzen einer christlichen Eschatologie, Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus, 2005, 17.

[6]http://bokmeier.eu/index_franziskus.html. (Letöltve: 2019. 07. 25.) Forrás: Die Dreigefährtenlegende des heiligen Franziskus von Assisi. Die Brüder Leo, Rufin und Angelus erzählen vom Anfang seines Ordens, Clasen OFM, Sophronius (Einführung), Grau OFM, Engelbert (Übersetzung und Anmerkungen), Werl/Westfalie, Dietrich-Coelde Verlag, 1972 (Franziskanische Quellenschriften, 8).

[7] A három útitárs legendája 1246 körül íródott. Szerzője három olyan, az alapító generációba tartozó rendtársa: Leo, Rufin és Angelus testvér, akik Assisi Szent Ferencet értelemszerűen személyesen jól ismerték. A legenda elsősorban kéziratos formában terjedt, első nyomtatott verziója 1768-ban az Acta sanctorum gyűjteményében jelent meg.  Fordításomban a Sophronius Clasen és Engelbert Grau által 1972-ben megjelentetett német nyelvű kritikai kiadásra támaszkodom.

[8] Hardick OFM, Lothar–Grau OFM, Engelbert (Einführung, Übersetzung, Erläuterungen), Die Schriften des heiligen Franziskus von Assisi, Kevelaer, Butzon & Bercker–Lahn, 2001.

[9] A birtoklási vágy ebben az összefüggésben ismételten nem az anyagiakra vonatkozik elsősorban, hanem arra a pozícióra, amelyet az emberi közösségben magunknak tulajdonítunk – és amelyet éppen ezért másoktól megvédeni, illetve más, hozzánk képest „kisebb értékű” embertársunkhoz viszonyítva éreztetni kívánunk.

[10] Ernst von Aster, Peter Möller és Borislaw Wankow gondolatainak szintézise alapján, melyeket forrásként később pontosan is megjelölök.

[11]Tabula Rasa. Jenenser Zeitschrift für kritisches Denken, 23.10.2005; http://www.tabularasa-jena.de/artikel/artikel_305/. (Letöltve: 2019. 07. 25.)

[12]http://www.spiegel.de/wissenschaft/mensch/physik-nobelpreis-2017-fuer-gravitationswellen-einsteins-erben-a-1171074.html. (Letöltve: 2019. 07. 25.)

[13] Számomra Rabindranath Tagore fogalmazta meg ezt az életigenlő reménységet a leginkább inspiráló módon: „Minden újszülött gyermek azt az üzenetet hozza, hogy Isten még nem vesztette el az emberekbe vetett bizalmát.” https://natune.net/zitate/Rabindranath%20Tagore. (Letöltve: 2019. 07. 25.)

[14] Mt 6,33.

[15]http://www.philolex.de/empirie.htm. (Letöltve: 2019. 07. 25.)

[16] 1Móz 2,7; 1Kor 15,45.

[17] Goldberg, Herbert–Golberg, Irene, Áttekintés a családról, II, Bp., Animula, 2008, 79–115.

[18]I. m., 79.

[19] Mint ahogyan arra például Strauß, Bernhard–Mattke, Dankwart, Gruppenpsychotherapie. Lehrbuch für die Praxis [saját kiadás], 2012, 16. oldalon is leírja: ezek a találkozási csoportok a csoport-interakcióra való nyitottság elérése, a saját érzések és az azokból fakadó reakciók értelmezésének megtanulása, valamint ezeken keresztül a személyiségformálás készségének elsajátítására jöttek létre. Carl Rogers, csatlakozva Franklhoz, a módszert elmélyítve és tanítva járult hozzá annak világszerte történő elterjesztéséhez.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.