egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában

Öt év testközeli és mentális összecsapás után – amely 2001. szeptember 11-én kezdődött, és valamikor az ismeretlen jövőben ér véget – a nyugati világnak egy dolgot sikerült meghódítani: annak jogát, hogy helyes kérdéseket tegyen fel önmagának. Miért nem folyik logikusan ez a háború? Miért nem nyeri meg az egyértelműen katonai fölénnyel rendelkező fél? És főleg: miért nem csökken, hanem inkább kiszélesedik a konfliktus, amelyben a nyugati katonai fölény már megnyert minden csatát az ellenséggel szemben? Úgy tűnhet, hogy ezeket a kérdéseket a türelmetlenség teszi fel; pedig sokkal inkább olyan meglepetésszerű felfedezésekre vezethetnek, amelyeket nehéz befogadni.

 

4 GW tudat alatt

Ha összehasonlítjuk a hidegháborút (mint utolsó ismert „hosszú” háborút) és a „gyors módszert” (veszély – ellentámadás – győzelem), amely a két világháborúra jellemző, azt látjuk, hogy különbség van a hadviselés időtartamában. Ha az időtartam ismertetőjel, akkor meg kell állapítanunk, hogy a peloponészoszi háborútól kezdve a 30 éves háborúig (1618–1648) és a hidegháborúig egyetlen hosszú háború sem szólt kizárólag a fegyveres erőkről, és nem azokon dőlt el. Minden ilyen esetben a fegyveres összeütközés az értékek és a mentális kitartás próbája is volt. A konfliktusokat az egyik kultúra erőssége, illetve a másik gyengesége döntötte el. A győzelemhez hozzásegített egy bizonyos fajta elkötelezettség és az ügyhöz való hűség, de a fanatizmus önmagában nem döntötte el az események menetét. A kultúrák közötti súrlódás konfliktusokat eredményezett, amelyből a történelem sokszor csak a rémes katonai csinnadrattára emlékszik. A hosszú konfliktusoknak kevés köze van a területek meghódításához. Ezek ugyanis inkább járnak kulturális, és csak ezután territoriális helyfoglalással.

Ebben a fajta háborúban az ideológiai erőszak mentén folyik a harc, és ez is ún. hosszú háború. Katolicizmus versus kálvinizmus, 1650-ben ugyanazt a kérdést veti fel, mint a nyugati liberalizmus versus szovjet szocializmus, 1950-ben. Ez az új hosszú háború, amely 2001. szeptember 11. óta az ideológiai erőszak alapján folyik, villámcsapás-szerűen hatályon kívül helyezte a racionális stratégiai gondolkodás egész rendszerét, amelynek alapjait közel 200 évvel ezelőtt Clausewitz elemzése tette le; a primitív, a tudatalatti tartalom, a krízis-helyzetben levő kultúra és mentalitás újragondolásának problémáját vetette fel. A láncaitól megszabadult Iszlám modernizmus-ellenes paradoxona komplex és félrevezető. A nehézség abban áll, hogy a helyzet mozgatói készek arra, hogy ezt a szónoklatot technikai eszközökbe csomagolják, és ultramodern formában közvetítsék a média csatornáitól kezdve a pszichomentális sokkok előkészítésén át a váratlan katonai akciókig. A mostani konfliktus elmélete a jelenlegi legfejlettebb formájában egy sereg hipotézist és megfigyelést tartalmaz, amit 4GW-ként jelölnek a szakemberek. A betűszó a Fourth Generation War – Negyedik Generációs Háború – kifejezésből származik. Ezen a leíró skálán az első két lépcsőfokot értelemszerűen a két világháború foglalja el, a harmadik a hidegháború, a negyedik pedig ez a hivatalosan 2001. szeptember 11-én, a terrortámadásokkal indult mutáns. Az a minőségi törés jelenti a kulcs-elemet a megértésben, ami elválasztja az első három lépcsőfokot a negyediktől. A 4GW-elmélet abból indul ki, hogy a fegyveres hadviselés klasszikus premisszáit erodálta és átrendezte egy ideológiai áramlat. A 19. század egzotikus arabja helyébe az önkéntesek homogén korpusza és egy olyan értékrend lépett, amely képes fenntartani egy látható és egy földalatti háborút, folyamatosra tervezett konfliktust két szinten: nyilvánosan azt, ami megjelenik az újságok címoldalán, és amely az iraki véres anarchiát mutatja be. Ugyanezen a szinten állnak a sorozatos terror-támadások, amelyeket különleges exhibicionizmussal hajtanak végre New York, London, Bali, Madrid, Rabat, Amman stb. városaiban. A másik szinten a fejlődés szinte követhetetlen. Ezek egy földalatti, gyakorlatilag még a 4GW elméleti szakemberei által is ignorált pszicho-kulturából származnak. Ezen a szinten mindennek stratégiai tétje van, és ezek fenntartása nem katonai technikusok feladata. Ennek a stratégiai iránynak egy egyik, csak látszólag ellentmondó bizonyítéka a kegyetlenség kihasználása különleges, az erőszakot ritualizáló cselekmények, csonkítások, sorozatos öngyilkos akciók által. Ha a klasszikus terrorista akciók nyíltan azt célozták meg, hogy a végkimerülésig elvéreztessék a Nyugat gazdaságát és a regenerálódási képességét, a terrorista-akciók második szakasza titkolt módon az ellenséges kultúra belső idegrendszerét, nyilvános megjelenési formáját és intim szabályait célozza.

 

A lehajtott fejet a kard levágja

A túszok lefejezése és megcsonkítása eléggé terhelt történelmi múlttal rendelkezik. Az amerikai antropológus, Dawn Perlmutter, elsőként kísérelt meg statisztikát összeállítani a muzulmán terroristák által lefejezett áldozatokról, és 2001-2005 között 80 és 100 közöttire tehető a számuk. Ezekben a statisztikákban azonban nem szerepelnek azok a lefejezések, amelyeket a Közép-Keleten kívül hajtottak végre, illetve több száz olyan eset a Közép-Keleten, amelyet nem sikerült kielégítően dokumentálni (pl. azoknak a Latifyában, Irakban, muzulmán terroristák által lefejezett gyermekeknek az esete, amely valószínűsíthető időpontja 2005. október elejére tehető). Kétségünk sem lehet azonban, hogy ez a rettenetes szokás meglehetősen elterjedt; egybeesik a muzulmán terrorista csoportok működési területével. Az első ilyen igazolható eset 1998-ban Csecsenföldön történt, amit le is filmeztek. Ezután, főleg 2000 után, az esetek sorozatosan követik egymást Irakban, Nigériában, Indonéziában, Thaiföldön, Pakisztánban, mindenhol, de csak ahol létezik aktív iszlám terrorista csoport. A gyakorlat Európa muzulmán gettóiban is elfogadott, hiszen Theo van Gogh amszterdami rituális meggyilkolása ebbe a sorba illeszthető. Miről szól ez az üzenet, és miért jeleznek ilyen módon az Iszlám terroristái? A brutalitás az első, amivel magyarázni akarták az üzenetet, és valóban, a brutalitás jelen van a lefejezés helyszínén, az alacsony, koszos, zsúfolt iraki városi szobákban, ahol a legtöbbször végrehajtják ezeket a borzalmakat. Tudjuk, mi történik, mert a gyilkosok azt is akarják, hogy tudjuk. A koszos szobában, amely tocsog a feláldozott vérétől, mindig van hely egy operatőrnek, aki elejétől végig részletekbe menően lefilmezi az egészet. A felvételt hamar feldolgozzák, és néhány nappal később illedelmes körülmények között felkerül az internetre. Onnan másolható, oldalról oldalra sétáltatható, s így széles közönség „fogyaszthatja”.

A show elviselhetetlen: az áldozat keze és lába meg van kötözve, a hóhér hátulról közeledik, a hajánál fogva megfogja az „áldozati állatot”, és lassú mozdulatokkal kezdi levágni, miközben a segítők a padlóhoz szorítják az áldozat testét. Aki vette magának a bátorságot és merészséget, hogy ilyen felvételeket nézzen végig, hosszú ideig feldúlt lesz az elborzasztó részletektől. Elsősorban a kés lassú, türelmes mozgásától. Ez az explicit lassúság nem önmagáért való. Ezt üzenik általa azoknak, akik az „előadást” nézik, hogy ez nem egyszerűen a számlák kiegyenlítése, vagy különleges büntetés, amit a harag csúcspontjának pillanatában hajtanak végre. A lefejezések, amiket a muzulmán terroristák végrehajtanak, nem illeszkednek egy törvény által megszabott keretbe (noha, mint majd látjuk, mégis „törvényi” előírásoknak engedelmeskednek), és a legtöbb esetben nem bosszúról vagy azonnali politikai előnyökről szólnak. A lefejezések lassúsága teljesen másról beszél.

 

A lehajtott fejet a kard lassan vágja le

A kegyetlenség lassúságának kihangsúlyozása rituális cselekményre utal, és fontos szimbolikus jelentéstartalmat közvetít. A lefejezés minden mozdulata pontosan kidolgozott koreográfia szerint zajlik, és körültekintően hajtják végre. Mindenekelőtt a zárt szobában végrehajtott ítélet megnöveli a hatalom érzetét, és olybá tűnik, mintha valamilyen homályos bírósági ítélet születne. A szoba falán mindig zászlók vagy muzulmán feliratok láthatók, legtöbbször idézetek a Koránból. Szintén itt olvasható a végrehajtó szervezet neve. A résztvevők pózolnak – csoportkép fej-fej mellett –, általában feketébe vannak felöltözve, mint egy erős, egységes bíróság. Az arcukat eltakarják, a fegyverek viszont szándékosan jól láthatók, és ez is jelzés a muzulmán hagyományok felé, ahol a fegyver a férfiasság és katonás lelkület jele. Középen a csoport vezetője látható, ő olvassa fel a motiváció-ítélet-nyilatkozat-keveréket. A szöveg általában szokatlanul hosszú és zavaros, ami enyhén ellentétben áll a mészárlás választott egyszerű helyszínével. A szöveget persze nem azért olvassák fel, hogy meg is hallgassák, hanem hogy a tettet minimális hivatalos súllyal ruházzák fel. Ez után kezdődik a mészárlás, és csak ekkor kezd csordogálni, együtt az áldozat bugyborékoló vérével, a tulajdonképpeni üzenet. A hatás nem az üzenet szintjén jelentkezik, mivel az embertelen kegyetlenség a nyugati emlékezetet egy rég tilos területre küldi: valahova, a premodern múltba, ahonnan előbújik egy tabu-emlék, amit évszázadok civilizációja és modern fejlődése kísérelt meg elfelejteni: a barbárság emléke. A találkozás ezzel a rémmel rettegést szül. A civilizáció történelmi ellenálló-képességének hiánya aláássa a tudatot, és példa nélküli történelmi iszonyatot idéz elő. Erre a megrettentő elbizonytalanodásra építenek a mészárlás hóhérai.

 

A brutális az ideálisra törekszik

A kidolgozott forgatókönyv és a végsőkig fokozott erőszak a kivégzés vége után is folytatódik. Miután a kés leválasztotta a fejet a törzstől, a hóhérok különös táncba kezdenek, ami ugrásokból és meghajlásokból áll, és amit hálás és elégedett „Allah akhbar!”-kiáltások kórusa kísér. Isten hatalmas, és tulajdonképpen hozzá akarnak eljutni ezek az emberek, akik elsősorban a jelennel törődnek, a jelenből is pontosabban Isten élő teremtményeivel, különös tekintettel az irányíthatatlan és ellentmondásos nyugati emberre, aki a változás ügynöke, az értehetetlen, felgyorsult és veszélyérzetet keltő idő alakja. A hóhérok más minőségű időhöz akarnak csatlakozni, egy olyan pillanathoz, amely szent és megbocsátó, amelyben benne van a vég boldogsága, amely eljövendő, telve fogadalmakkal, oda, a szent történelem idejébe akarnak tartozni, a Kard és az Iszlám dicsőséges korszakába, és csak ez az erőszakos és vezeklő rítus tudja feloldani a földalatti olvasztótégelyből származó, de a spiritualitás jegyeit is magán hordozó bármilyen komplexust; minden komplexust. A brutális az ideálisra törekszik. A végén a szobában, amely tele van vérrel és fejekkel – egyesek vértől, mások mitológiától mocskosak –, a hanyatlás válik uralkodóvá. Az idő megállt, az áldozat rettenetes titkába beavatottak eljutottak a végsőkig: a tiszta barbarizmusig.

 

A lefejezés muzulmán hagyománya

A korabeli és későbbi életrajzírók, akik a Próféta életét kutatták, gyakran jegyeztek fel olyan eseteket, amikor tömegesen lefejezték a foglyokat. A legrégebbi ilyen eset 672-ben történt, amikor a Banu Qurazya héber törzs férfijait lefejezték, miután azok megadták magukat. Ebben az esetben 600-700 személyről van szó. A számok ugrásszerűen nőnek az Iszlám katonai terjeszkedésével. Az egyik legvitatottabb történelmi helyzet a sokat dicsért ibér kalifátus, a modern történettudományi pontosság álmodozásának nagyszerű helyszíne. A történelmi események ugyanis nyugtalanító erőszakosságról szólnak. 713-ban fellázadnak a toledói spanyol keresztények. A lázadást elfojtják, a lázadás katonai és szellemi vezetőit lefejezik. A zallaqai csata után, 1086-ban, közel húszezer kasztíliai katonát fejeznek le. A különlegesen erőszakos iszlamizálás egyetemes példává válik, a 8. század Spanyolországa sem kivétel. Babur (a Mughai Iszlám Birodalom megalapítója) Indiájában (1483–1530) – amely egy másik példája a történelmi revizionizmus fantazmagóriájának – a hűtlen legyőzötteket tömegesen lefejezték, fejüket piramisszerűen felrakták, hogy a muzulmán katonai vezetők sátrát díszítse. Az ottománok megjelenésével a lefejezés az állam által gyakorolt büntetéssé válik, és majdnem minden győztes csata ezzel végződik. A Balkán és az európai Kelet jól ismeri ezt a különleges hajlandóságot. A történelmi források hemzsegnek tőle. 1389. június 15-én, egy változékony szerencsével zajló csata után Koszovóban győznek a törökök. A szerb Lázár királyt azonnal lefejezik. 1444-ben Várnánál a csata a keresztények számára tragikusan végződik, I. Ulászló lengyel származású magyar királyt II. Murád szultán a táborban lefejezteti. 1463-ban II. Mehmet szultán megengedi a birodalom nagymuftijának, hogy lefejeztesse Stefan Tomasevicset, Bosznia utolsó királyát és gyermekeit. 1526-ban a törökök Mohácsnál legyőzik a magyarokat. I. Szulejmán elrendeli 2000 fogoly lefejezését. 1714. augusztus 2.-án Konstantinápolyban nyilvánosan lefejezik Constantin Brâncoveanut és négy gyermekét. A lefejezés gyakorlata azonban nem marad keleten, és nem tűnik el a modern kor beköszöntével. 1807-ben, az egyiptomi katonai hadjárat idején, több száz brit foglyot fejeznek le a törökök. Még 1930-ban is, amikor a Kemal Atatürk által vezetett reform lázadásba ütközik, a lázadás vezetője, Mehmet, Törökország nyugati része felé halad, ahol elfoglal néhány garnizont, és – természetesen – lefejezi azok katonai vezetőit. A lefejezésre való hajlandóság a muzulmán világ történelmi velejárója. Sem az ipari forradalom, sem a nyugati jogi szervek importja nem csökkentik a népszerűségét. Az államformák, a lázadók és az Iszlám prófétái mindig visszatérnek hozzá, biztos meggyőződéssel, szinte tisztelettel. A hagyomány és a történelem erre nem elégséges magyarázat, és a kegyesség sokkal többet mond erről.

 

Az Iszlám teológia a lefejezésről

A teológiai indoklás nyomait nem nehéz megtalálni. A lefejezés megjelenik az Iszlám szent szövegeiben, ugyanúgy, mint a bibliai szövegekben is. Egy jelentős különbség van: ott, ahol a bibliai szövegek egyfajta gyakorlatról számolnak be, az iszlám szövegei előírást fogalmaznak meg. A Korán exegétái sok olyan helyet fedeztek fel, amelyek a lefejezést a támadás egy formájának, határozott céllal és szimbólumokkal rendelkező kivégzésnek tartják. A legtöbbet idézett helyeket a muzulmán teológusok és filológusok értelmezték és értelmezik újra, és erősítik meg aktualitását. Az első ilyen hely a harcosnak szól, aki a Próféta nevében harcol: „Amikor hitetlenekkel találkozol a harcmezőn, a nyakukra célozz”. A Korán muzulmán értelmezői – korábbiak vagy későbbiek – visszautasítják a szöveg történelmi értelmezését, és a szöveg szó szerinti értelmezésének szigorú betartását javasolják.  A második is hasonlóan kifejező: „Félelmet öntök a hitetlenek szívébe, levágva fejüket és összetörve kezüket”. A magyarázók ragaszkodnak a szöveg gyakorlati értelméhez. A nyak a legmegfelelőbb hely a támadásra, mert gyengén védett, a kéz összeroncsolása pedig megakadályozza a támadót, hogy tovább harcoljon. Az ilyen szövegek olyan harcművészetről tanúskodnak, amelynek ma már lejárt az ideje, de a Korán exegézisében sehol sem kezelik ezeket az előírásokat azzal a megfelelő történelmi távolságtartással, amit az ilyen régiségek megérdemelnek. Sőt, a lefejezés jelenkorban is létező, aktív történeti realitás és szimbolikus cselekedet. A lefejezés szakralizált jel; dogmatikai szempontból sérthetetlen, a hűség próbája és fogadalom.

 

Szent természeti rend és az egyén eltörlése

Az Iszlám jellemző védjegye néhány makacs történelmi és vallási alkotóelemből tevődik össze: olyan lelkiségből, amit egy katonás Próféta megnyilatkozásai közvetítenek, a háború szellemiségének fáradtságos kifejlesztése, olyan világ, amely tele van tiltásokkal és kegyetlen büntetésekkel, a természet rendjébe vetett mágikus hittel, amely a társadalmi rend garanciája. A militáns prófétizmus, és még inkább a szent háború kezdettől fogva belesodorta a muzulmán világot egy olyan megoldhatatlan konfliktus közepébe, amely szemben áll az élet és a kultúra párhuzamos megjelenési formáival, a többi szomszédos vallás szigeteivel. A természet rendjéhez való viszony és ennek hatása a társadalmi rendre sokkal bonyolultabb, de hasonlóan súlyos. A mélységben az Iszlám szinte teljes mértékben elutasítja a racionális tudás felhalmozását és az egyén kialakulásának lehetőségét. Röviden: az Iszlám az isteni üzenetből brutális természeti rendet gyárt. A Próféta megkapja az üzenetet, amelyet módosítás nélkül közvetít, és amelynek módosítását nem engedélyezi. A Korán szövege fizikai értelemben szent, magyarázata, az attól való elhajlás, kritika vagy interakció szigorúan tilos, és példás büntetést érdemel. A kereszténység tanításához képest, ahol a kételkedés, a filozófiai dráma központi szerepet játszik, az Iszlám a kezdetektől fogva előírja a világ folyását és rendjét. Ezek vannak. Az Iszlám rendje a természet rendje, és fordítva. A modell kész, mint egy idő-tér kapszula, amiből ki lehet vonni a történelem minden pillanatában, minden társadalomban és nemzetségben, a végső igazságokat, de a földi élet mindennapi gyakorlatára vonatkozó apró útmutatásokat is. Ennek hihetetlenül nagy fontossága van, mert ebből következik az Iszlám legnagyobb hatást gyakorló és legprovokálóbb tanítása: innen jön a válás kérdése, itt jön létre az a törésvonal, amely az Iszlámot teljesen más, szembenálló dimenzióba helyezi a Nyugathoz való viszonyában. A törésvonal neve egy olyan természeti rend, amely szentesíti az egyén eltörlését. Az Iszlám ontológiai egysége nem az egyén létezése; e világ központja az umma: közösség, iszlám globalizmus, amiből kizártak minden beavatkozási lehetőséget, a társadalmi szövetség és a tökéletes egység. Ez tesz most kísérletet arra az isteni jogon és a katonai gyakorlaton keresztül, hogy a világ általános valósága legyen. Ebben a rendben, követve egy primitív biológiát, a nő a has, amelyik szaporít, de kísértően-érzékien eltérő a világ harcias-férfias lényegétől is. A természet a nő korlátozását és alávetését diktálja, és ezt a parancsot be kell tartani, hogy megtarthassák a társadalmi rendet. A nő sorsa ily módon megpecsételődött.

 

A tisztátalan katona

Az Iszlám erotikával kapcsolatos problémái nincsenek még kellő precizitással feltárva, de a létezésüket nem lehet megkérdőjelezni. Tanulmányok és a nyugati szociológusok szakmai értekezletei, kérdőívek és Nyugat-Európa muzulmán gettóiban végzett kutatások mindig ugyanazokat a dolgokat hozzák nyilvánosságra: az erőszak megjelenése számszerűleg és tipologikusan is követhető. Iszlám társadalmakon belül, Pakisztánban például, az erőszakot helyi bíróságok jogilag írják elő, és alkalmazzák tettlegesen olyan nőkön, akik a hűtlenség vagy a frivolitás bűnébe estek. A férfi joga a családon belüli (nőtestvér, lánygyermek) erőszakos büntetéshez jól alátámasztott és megkérdőjelezhetetlen. Az iszlám társadalmakon kívül a sajtó és a rendőrségi jelentések olyan erőszakhullámot jeleznek, amely az utóbbi 2-3 évben lett nagyobb méretű. Sidneyben, Ausztráliában muzulmán fiatalok bandái bejelentik áldozataiknak, hogy azok majd megtudják, milyen a szex „à la Libanon”; Berlinben, a Kreuzberg-negyedben, Dániában, Svédországban, Franciaországban, Norvégiában ugyanaz a séma: nem-muzulmán lányokat és asszonyokat erőszakolnak meg csoportosan fiatal muzulmánok bandái. 2004-ben a dániai veszélyt jelző erőszakhullámot Sahid Medi, a koppenhágai mufti így magyarázta: azok a nők, akik fejkendő nélkül lépnek az utcára és túlságosan láttatják magukat, „kérik” és „keresik” maguknak a bajt.

Szintén erősödő tendenciát mutat a szóbeli erőszak és a patologikus trágárság megjelenése, amellyel az arab nemzetiségű bevándorlók illetik a nem muzulmán nőket nyilvános helyzetekben. Egy, a 2004-es év végén végzett felmérés, amelyet dán apácák között végeztek, sokkoló eredményt mutat: az apácák 80 százaléka panaszkodott a diszkriminatív bánásmódra. Ismétlődő jelenetekről mesélnek, amikor fiatal muzulmán fiúk inzultálják őket, sokszor olyankor is, amikor az apácák gondjaira vannak bízva. Más esetekben a muzulmánok visszautasítják az orvosi ellátást, vagy megtámadják az ápolónőket. Mások a kórházi kórterem közepén könnyítenek magukon, ezzel tiltakozva a nőkkel való nemkívánt kontaktus miatt. Ez a körkép látszólag nagyon ellentmondásos helyzetbe hozza a nőt: egyik oldalról undor, amely ellenállást vált ki, másik oldalról pedig a vágy, hogy megalázzák a nőt, és a megalázás általában nemi erőszakban és szexuális perverzióban végződik, amit ugyanazon a nőn követnek el. Mohamed Atta – aki a leghírhedtebb merénylő volt a szeptember 11.-i támadásban – viselkedése mindkét jellemzőt felmutatja: nem sokkal az öngyilkos merénylet előtt Atta meglátogatott egy amerikai lokált, amelyben full-erotikus műsort adtak; ezzel szemben a végrendeletében, amelyet gondosan megszövegezett, mielőtt az összeesküvés részese lett volna, a szerző kategorikusan megkívánja a női jelenlét kizárását a testi környezetéből. A szexuális hadviselés annyira intenzív, hogy a család kebelében is megtorló intézkedéseket foganatosít, ahol a nő minden pillanatban gyanú és megfigyelés alatt áll. A nőnek nincs önálló nyilvános élete, és nincs joga arra, hogy egyedül maradjon egy férfi társaságában (még akkor sem, ha az a férj közeli családtagja). Ez az ellenséges magatartás lehet egyfajta magyarázat az anális szex gyakoriságára a „normális”, férj-feleség kapcsolatokban. A vérfertőzés hasonlóképpen gyanús, a homoszexuális kapcsolatok pedig, noha szigorúan büntetettek, szintén a nővel kapcsolatos viselkedés krízisének jelei. A frusztráció eredete az Iszlám teológia dominancia-elvére épülő általános erő-struktúráira, és az Iszlám lelkiség hagyományaira vezethető vissza. Ott található a nők világban való jelenléte elleni felháborodás eredeti változata. Az Iszlám bajnoka megretten a nő képétől, és veszélyben érzi magát attól a vágytól, hogy kielégítse. A helyes rend gyermeteg katonája számára nem marad más megfelelő megoldás, csak az erőszak vagy a tisztátalan szexuális aktus.

 

Róma elesett

A nyugati világ politikai és kulturális elit rétege nagyrészt azt hiszi, hogy az etika és a kompromisszumok jóindulatú eszközei elégségesek, és hogy ezek legyőzik és felszámolják az értetlenséget, és visszafordítják útjáról a muzulmán erőszak beszivárgását. Semmi nem támasztja alá ezt a gyermekien tiszta reményt. A politikai-katonai beavatkozás tervében, az állami entitások konfliktusainak megoldása miatt a Nyugat túl sokat késlekedett az ún. vesztfáliai modell alkalmazása során, mivel a keze meg volt kötve az ipari apparátus által, és túl sokat kritizálták szemtől szembe az összeütközések miatt. A mostani háború tétje azonban teljes egészében stratégiai. Lényegében a háború célja, hogy koherens és általános támadás által felszínre hozzon pszichológiailag deviáns népeket, akik krízisben levő kultúrával rendelkeznek. Az ellenségeskedés, és az azt hordozó teológia felemelkedése a világ jelentős részét egy új feudalizmus felé sodorja, amelyik akármelyik pillanatban nuklearizmussá válhat. Ebben a háborúban vesznek részt a kultúrák.

Központi kérdés ebben a háborúban a tét, a célok és a harcmező eltolódása a belső, mentális és pszichikai tér felé. Az Iszlám támadásában nincs semmi vesztfáliai, nem a politikai építmény központját vagy sarkait támadja, hanem a kulturális egyensúlyt. Elkezdődött az ostromállapot. Ha a nyugati racionalizmus sikeresen fejti meg a logikáját, hogy az irracionálisnak a saját nyelvén válaszolhasson, akkor előbb-utóbb a civilizáció győzelmével fejeződik be ez az új háború. Ha nem, soha nem lesz vége. Igaz, gondolhatnánk, hogy nem minden barbárság arat győzelmet, vagy ha győz is, időben veszít, és hagyja magát legyőzni és átalakítani a legyőzött mentalitása és felsőbbrendű intézményrendszere által. Ezek az ideák újra és újra felbukkannak a nyugati történet-tudomány vitáiban, amelyek visszatértek – cseppet sem meglepő módon – Róma bukásának híres problémájához. Valóban elesett Róma? A ’60-as évek közepén a történelmi revizionizmus olyan elméletet, fikciót alkotott, amely szerint Róma nem elesett, hanem beolvadt; a római és barbár kultúra hosszú távú ozmózisba lépett. A római civilizáció, amelyet megtermékenyített a sztyeppék embereinek tiszta frissessége, kivirágzott, egészen a tetőfokáig, és ebből származunk mi is. A probléma ilyen felvetése azt a veszélyt vonja maga után, hogy magyarázási kísérletévé válhat ennek az új konfliktusnak, amelybe Nyugat belebonyolódott, ez pedig óriási hiba lenne. Mivel Róma elesett. A többséget képviselő ozmózis-elmélet két disszidense (Bryan Ward-Perkins és Peret Heather) újra felvette a vita fonalát, hogy felhívja a figyelmet néhány világosan látható jelenségre, amelyet a történészek mind nehezebben vesznek észre. Róma valóban összeomlott, egyik végétől a másikig, teljes társadalmi mélységében és kulturális egzisztenciájában. Persze, Róma nem egy bizonyos napon omlott össze, és ez az egyetlen igazság a revizionisták elméletében. Az összeomlás eltartott egy darabig, hiszen elég sok mindennek kellett összeomlani. Kr. u. 400, de főleg 600 után a birodalom teljes területéről visszahúzódik a civilizáció. A régészet azt mondja, hogy a pénzverés néhány elszigetelt városba szorul be. A kerámiagyártás visszafejlődik.

Lassan kialudt tehát a gazdaság és az adminisztráció kapacitása, amellyel fenntartotta a prosperitást. A keleti udvar pompájához képest, amelyet sok sietős kommentátor és múzeumlátogató összekever a civilizációval, a birodalomban megszűnik a javak és eszközök egyenlő eloszlása. A Birodalom központjaitól távol levő, szerény települések ugyanis a birodalmi vérkeringésben lüktettek, és hozzásegítették az egyszerű embert a technológiához és felsőfokú képzéshez. Semmi sem példázhatja jobban ezt a civilizáló erejű demokráciát, mint az amfórák és cserepek minőségét és mennyiségét célzó tanulmány. Ha csak egyszerű cserépről beszélünk is, akkor a római égetőkemencék kiemelkedően jól termeltek. A szállító-eszközök és a biztonságos úthálózat kiterjedése azt eredményezte, hogy Itáliát és a provinciákat felújították. A cseréppel patríciusok luxus-villáit és egyszerű parasztok házait is be lehetett fedni. 500 után a cserép eltűnik, a régészeti lelőhelyek üresek. A cserép nem jut túl a városok falain, és hamarosan onnan is eltűnik. A cserepet, amely a római házak számára szinte tökéletes tetőt biztosított, ezer évre felváltja a nád és a fa. A cserép csak a 15. században tűnik fel újra Itáliában, akkor is csak helyenként.

Róma tehát valóban összeomlott. Az ozmózis-elmélet kísértő mítosza a történetírásnak, és ezt az elméletet még a nagy zsidó-keresztény fejlődés sem rendítette meg, amely pontot tett a barbárság végére. E nélkül a fejlődés, szintézis nélkül a Nyugat valószínűleg egy erdő volna Rómától északra. A nyugati világot ez a spirituális ellen-mozgalom mentette meg. De lehetséges, hogy most sokkal nehezebb helyzetben vagyunk. Az ellenség ugyanis nem szemtől-szemben támadó katonai erő, és vallási szempontból nem naiv. Az Iszlám ostrom, gyakorlott nihilizmusával, a barbárság újjászületését tűzte ki céljául, a Nyugat pedig, ha nem tud belépni a muzulmán kultúrkörnyezetbe, azt kockáztatja, hogy kiléptetik a történelemből.

(Mezei Krisztina fordítása)

Traian Ungureanu

 

A cikk román eredetije az „Idei în dialog” (Gondolatok párbeszédben) III. évfolyam, 4. számában, magyar fordítása pedig a marosvásárhelyi „A Hét” c. hetilap 2006. május 3.-i számában jelent meg. Köszönet a szerkesztőségnek és a fordítónak, hogy az írást rendelkezésünkre bocsájtották.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.