egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Mindenkiért vagy sokakért

Egyházi szempontból ez most nagyon nehéz időszak, a választás nagy tehertétel nekünk az idei nagyböjtön. Minden baj előkerül. A mi templomunkban pár hete a hirdetések közt konferálta be a plébános a KDNP küldöttét, az áldás előtt, tehát voltaképpen a misében. Aki aztán elmondta, hogy ki a keresztény, és hogy ő itt gyűjti a szelvényeket. Azt is tette több vasárnap, hátul egy kis asztalnál, belül a templomban. (A téma azóta is folyamatosan előkerül. A következő vasárnap elmagyarázták, hogy a KDNP természetesen közös a Fidesszel. Máskor, hogy márc. 15-én a hazáért és a pártkoalíció győzelméért imádkozunk majd.) Egy hétig töprengtem, hogy szóljak-e érte. Az elődjénél ilyesmi nem fordult elő. Ő sokkal körültekintőbb volt, tehetségesebb szellemileg (vagy hogy is mondjam), csak a templomi hirdetőtáblára tett ki „pártos” szöveget. Annak idején mégis szóvá tettem. Először megpróbált lerázni: - „Hallgasson a tanítókra!” - „Hallgattam volna akkor is, amikor a tsz-ért és a begyűjtésért agitált a körlevél?” - „Akkor elnyomás volt!” - „A társadalmi nyomás, az elvárások is elnyomás!” Megértette, és hasonló esetben legalább elmondta mindig, hogy akinek más a véleménye, annak is van itt helye, ne érezze rosszul magát. De hát azóta a helyzet is sokat romlott. Közben megtudtam, hogy ami nálunk történt nem egyedüli eset, másutt magába a prédikációba is belekerül a pártszimpátia, illetve az ellenségeskedés. Kiss-Rigó püspök egyenest pártrendezvényen szólalt fel.

Szinte a zsinat óta tapasztalható a visszarendeződés, a tekintélyuralmat, a hatalmi pozíciót célzó múltba forduló törekvések a világ-, de különösen a magyar egyházban. Ezek következtében a jelen problémái elsikkadnak. (Egy vidéki város görög katolikus iskolájába pl. hallgatólagosan nem vesznek fel cigány gyereket.) A nyelv, a stílus, a vállalt szerepminták, amelyek idegenek a mai embertől. (Egy rokonunk válásában is volt szerepe a hazugnak érzett „hagyományos”, szép szokásos vallásosságtól szabadulás szándékának.) Ügynökügy és egyéb nagy elhallgatások. Úgy látjuk, hogy a magyar egyházi vezetés egy nagy lehetőséget elmulasztva, az elnyomásból, üldözésből szabadulva önként belement egy másik rabságba. Szerencsétlen a rendszerváltás után választott irány! A harc az épületekért és a névleg működtetett intézményekért. Kezdettől megalázó huzakodás a pénzért. Most már imádkoznunk is kellene azért, aki többet ígér. Néha kapunk küldeményeket egy papi levelező listáról. Sokszor elképesztően ízléstelen, primitív zsidó- és cigányvicceket, kötekedős, szellemeskedő és demagóg politikai szövegeket. Kocsmai színvonal! Az egyik barátunk, amikor már nem bírta, néhányszor megpróbált írni a küldőjének. Kifejtette, hogy a jelenleg működő, nem szélsőséges politikai irányzatok mindegyike, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szociális demokrácia egyaránt keresztény gyökerű. Attól függ, ki mit jelenít meg, hogy tevékenykedik. Persze, falra hányt borsó volt!

  Mi csak szenvedünk a nagyböjt és a párthatalmi harcok ellentmondásai miatt. (Férjem talált magának egy szerzetes kápolnát, ott „népiesebb”, egyszerűbb embereknek szóló ugyan a prédikáció, de nincs politika. A szerzetesek a külföldi kapcsolataik miatt is, általában nyitottabbak, inkább a mában élnek. Lehet, hogy én is oda kényszerülök.) Ezért sokan be sem teszik a lábukat a templomba. Így érzik becsületesnek. Nekik van igazuk? Ki a felelős értük? Mivé lett a magyar egyház! Volt egyáltalán a II Vatikáni zsinat? A Nyíri Alapítvány kiadta karácsonyra Nyíri Tamás előadásait, cikkeit, az utolsó tíz év terméséből Vendégszerető egyház címen. Hol vagyunk ettől? Minek nézik itt az embert? – Most egy rövid, a papságtól a pártpolitikától távol maradást megkívánó, a hívek választási döntését felnőtt emberek lévén mindenki lelkiismeretére bízó püspökkari körlevéllel elejét lehetett volna venni ennek az újabb hitelvesztésnek.

 Ha vallásosnak ismert emberekkel kerülünk új kapcsolatba, már az elején igyekszünk éreztetni, hogy látjuk a világot. Aztán vagy fagyos udvariasság vagy boldog egymásra találás következik. Mert Isten azért nem hagyott el bennünket, működik most is az övéi által. Gyönyörű dolgok történnek új vagy megújult közösségekben (pl. a különböző szeretetszolgálatokban vagy a kis pénzért is hősies kötelességteljesítések, az önzetlen másért mozdulások által) és sok magányos, „egyszemélyes intézményben”. Vannak köztük rózsafüzérezők, zsolozsmázók és bibliások, de sokan csak a legtágabb értelemben mondhatók kereszténynek, beleértve az anonim keresztényeket, akik esetleg még ateistának is gondolják magukat, és bőven a keresőket, agnosztikusokat (ki nem az néha?). Van, aki meghatározott egyházi gyakorlat szerint keresi, építi a kapcsolatot fölfelé, van, aki, a maga módján vallásos, van, aki hallani sem szeret ilyesmiről, csak teszi a magáét hősiesen. Sok jó szándékú, gyarló, korlátok közt vergődő ember. Valaha az ötvenes években ahhoz közeledtünk bizalommal, akit templomban láttunk, papismerőstől hallottunk róla. Akkor sem tudtuk jól, mert köztük voltak az ügynökök is. De most aztán igazán mások a viszonyítási pontok! A Lélek ott fúj, ahol akar, illetve egy barátunk játékosabb megfogalmazása szerint „ahol nem szégyell”. Úgy jártunk, mint szegény Szent Péter az Ap. Cselekedeteiben: bennük a Szentlélek, meg kell őket keresztelni! A mi esetünkben: őket kell kereszténynek tartanunk. A magam primitív módján azt találtam ki próbának, hol és kivel érezné jól magát a mi Urunk. Nekem ott van az egyház. Mégis sokszor imádkozom az intézmény-egyházért, amelyet Urunk végül is maga helyett hagyott itt a földön, hogy közvetítse a szeretetét, irgalmát, hogy legyen a testvériség, az egymás elfogadása, a szabadság szigete. Illetve talán pontosabb, ha azt mondom: Urunk jelenlétében álmodom a vágyaimról. Az egyházról, ahol „mennek, és nem vonulnak a papok” (egy ismerősünk mondta így a párizsi Notre Dame-ról). Ahol nem csak a tisztáknak, hősöknek, szenteknek, illetve a magukat annak tartóknak van hely, hanem mindenkinek, aki ott szeretne lenni. Ahol Isten jelenlétét és nem a jelenlétére való hivatkozást lehet érezni (Esterházy Péter). Ahol nem elsikkasztani akarják a túlhaladottnak, csak bajt okozónak tartott II Vatikáni zsinatot, hanem együtt készülünk a folytatására vagy a harmadikra. Lehetne sokat kívánni, de végül: ahol ismét úgy valljuk, hogy Urunk vére MINDENKIÉRT, az EGÉSZ világ üdvére ontatik, és nem számolgatjuk, hogy SOKAKÉRT.

   M.N., Budapest

 

­***

 

Tisztelettel köszöntöm ismeretlenül a szerkesztőséget!

A minap hozzám került a 2010/2. számuk néhány oldala atyai jóbarátomtól, Hagemann Frigyestől, és meg kell vallanom, fellélegeztem. Végre magyar nyelven is olvasható olyan, ami fölött nem lebeg a „nihil obstat” árnyéka.

Különös hatással volt rám Hans Küng „kiáltványa”, amely végre megkísérli lebontani az a teológiai spanyolfalat, ami mögött egyértelműen felszínre jut az egyház (reményem szerint csak) jelenlegi vezetésének önző és felelősségvállalás nélküli lelkülete. Ez az a lelkület, amelynek lényege az elhatárolódás és az önüdvözítés, éppen ezért tökéletesen idegen a jézusitól, hiszen ha valami vitathatatlan a jézusi életből, az a másokért-valóság, a másokért való felelősségvállalás és a kor gyűlölködése, anatemikus gondolkozásmódja helyett a másokkal való mindent kockáztató azonosulás. Az egyház „hivatalos” és „apostoli” megnyilvánulásai jobbára az önigazolásról és önüdvözítésről szólnak, a mások iránti közönyről, a világért, az emberiségért való felelőtlen, nemtörődöm önigazolásról. Úgy vélem, hogy az egyháznak, minden egyháznak és istenkereső közösségnek az volna a feladata, hogy megkeresse és megfogja azt a kezet, amely a sajátjához hasonlóan az isteni kezet keresi a másik emberben.

Ehelyett a falakat, amit a bizalmatlanság és az önhittség emelt az évezredek során, most még újabb és újabb falakkal növeli, reszketve a saját üdvössége miatt, nem véve észre, hogy ezzel Istent teszi kispályás vállalkozóvá, aki szüntelen aggodalommal rágja a körmét, hogy mikor fuccsol be az üdvterve az emberek ügyetlensége, vagy ostobasága, időnként gonoszsága miatt.

Valóban föl kellene ébrednünk ebből a gyártott álomból, amelynek a lényege, hogy mi, a mindenkori egyház mint tévedhetetlen etalon, meghatározza a világot és az Istenhez vezető utat, fel se tételezve, hogy önmagán kívül létezhet más út, és legalább annyira tiszta szándék. Természetesen ez nem csupán az ún. katolikus és kevésbé katolikus egyházakra vonatkozik, de ha valakire igen, akkor rájuk bizonyosan, és ha valakik nem, akkor jézusi egyházak soha sem bújhatnak ki felelősségük alól!

Jézus azért jött – állítólag –, hogy keresse és üdvözítse azokat, akik nem találják az Istent, mi pedig vizenyős tekintettel nézünk a világba, kezünkben dörzsölgetve a bölcsesség kövét, amivel természetesen csak mi rendelkezünk, mert velünk van az Istennek terve, másokhoz azonban nem sok közünk van!

Mi, sajnos, még Isten ügyéért sem vagyunk hajlandók kockáztatni saját, már megszerzettnek hitt üdvünket, már pedig Jézus éppen ezt tette! Ha mindenképpen fölülről várjuk a megoldásokat, elég sokáig kell várni, hiszen az üdvösség nélkülünk megvalósuló pillanata, vagyis a világ vége még eléggé messze van.

Tisztelettel és üdvözlettel:

Sulyok Gábor

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.