egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2012/4. számában

A ZSIDÓ ÚJSÁG 1920-AS ÉVEKBEN MEGJELENT CIKKEI ALAPJÁN

A magyarországi ortodoxia felsőfokú oktatási intézményei a talmud főiskolák más néven jesivák voltak. A hazai jesivák kialakulásánál a nyugati hatás dominált, a rabbik jelentős része Ausztriából, Cseh-Morvaországból származott. A pozsonyi talmudiskolára is ez volt jellemző. Ezt az iskolát világhírűvé vált Schreiber (Szájfér) Mózes alapította, aki 1762-ben Frankfurt am Mainban született, először Morvaországban működött rabbiként, és csak 1806-ban került Pozsonyba, ahol új oktatási módszert vezetett be: mindent maga tanított, és otthonukban is ellenőrizte tanítványait. Rendkívüli sikereket ért el. Ennek oka abban a kultúrforradalomban gyökeredzett, amely a 19. század első évtizedeiben játszódott le. Hamburgi központból kiindulva olyan modernizálási mozgalom kezdődött, mely meg akarta reformálni a vallási életet. A mozgalom Pozsonyban és az egész Nyugat-Magyarországon elterjedt.

A híres rabbi az irányzathoz tartozó talmudiskolákat függetlenítette a hitközségektől és eltávolodott a talmud-vitázó módszerű oktatásától. A vallási szabályokkal kapcsolatos döntések megismerését célozta meg a források elemzésének segítségével, viszont mereven ellenállt a modernizációs törekvéseknek, a legszigorúbban ellenezte, hogy világi tárgyakkal foglalkozzanak. Ezt a gyakorlatot folytatták a magyarországi rabbik is, akik – ahogy majd a Zsidó Újság cikkeiben is olvashatjuk – elleneztek minden olyan újító törekvést, mely a vallásosság meggyengülését eredményezhette volna a hétköznapi életben, még akkor is, ha azok látható gazdasági-társadalmi előnnyel jártak volna a közösség számára.

A jesivák élén általában a rebe1 állt, aki a hitközség rabbija volt. Előfordult azonban az is, hogy olyan nagy tudású rabbi vezette a jesivát, aki rendelkezett ugyan megfelelő képesítéssel, de nem kapott rabbi állást, mert nem rabbi családból származott. A talmud főiskolákra tizenhárom éves kortól (Domán 2002) lehetett jelentkezni bochernek. Más vélemény szerint a beiratkozás korhatára tíz éves kor volt (Moskovits 1964:23). Ezt megelőzően a jelölt chéderben vagy kis jesivákban készült fel tanulmányaira. Az oktatás leggyakrabban egészen a nősülés időszakáig folyt. Ezért különböző korú növendékek látogatták a jesivát, akik megnevezésére tudásszintjüknek megfelelően más-más kifejezést használtak (Domán 2002). A frissen beiratkozókat nevezték bocherlinek2, az őket felkészítőket, akik már legalább két-három évet tanultak, cházer bóchereknek3. A két szint között lévő tanulókat nevezték sir géhereknek4. Ők már segítség nélkül kiismerték magukat a Talmudi szövegekben, de még nem volt kellő jártasságuk ahhoz, hogy kisebbeket taníthassanak. Az oktatás során mindenkinek ugyanazt az anyagot kellett megtanulni. A tananyag elsajátítása kora hajnaltól estig tartott, csak ekkor került sor a rebbe előadására, amelyet a kisebbek megfelelő felkészülés híján nem tudtak volna kellően értelmezni.

A jesivák sajátos rendszere szinte teljesen elkülönült az állami oktatáspolitikától, illetve annak marginális részét képezte. Az általunk vizsgált időszakban az oktatásügy irányítása hagyományosan a vallás- és közoktatásügyi miniszterek feladatkörébe tartozott. 1922-1931 között gróf Klebelsberg Kunó, majd 1932-től 1942-ig Hóman Bálint irányította a tárca munkáját. Mindketten a népiskolai oktatás rendszerének fejlesztését tekintették egyik legfontosabb feladatuknak (Romsics 1999:172-173). Klebelsberg minisztersége alatt született meg a Numerus Clausus néven közismerté vált 1920:XXV. törvénycikk, amely a zsidó hallgatók egyetemre való bejutását volt hivatott korlátozni (Gonda 1992:201). Ez az intézkedés főleg az állami oktatásban hangsúlyosan részt vevő neológ felekezetű zsidóságot sújtotta, de problémát okozott annak a néhány magasan képzett ortodox tanulónak, aki megkísérelte az egyetemi felvételit. Állandó probléma volt, hogy a chéderek és jesivák rendszere nem illeszkedett az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk 16. és 22. paragrafusaiban megszabott feltételrendszerhez. A tanfelügyelők ezért erőteljesen léptek fel ezekkel az általuk „zugiskoláknak” nevezett oktatási intézményekkel szemben annak érdekében, hogy az ortodox zsidó gyerekek nyilvános iskolákban folytassák tanulmányaikat (Felkai 1998:72-73).

Annak ellenére, hogy ezeket az iskolákat módszeresen próbálták háttérbe szorítani, társadalmi funkcióik több tekintetben azonosak voltak az állami iskolákéval. Szerepet játszottak a közösségi tudat újratermelésében, a társadalmi tekintély elosztásában és újraelosztásában, bizonyos mértékben meghatározták a társadalmi mobilitás közvetítésének szerepkörét. Ugyanakkor elvégzésük nem hozott állami vagy össztársadalmi elismertséget. Mégis, az innen kikerülő ortodox fiatalok jelentős kulturális többletre tettek szert, magas szintű teológiai műveltségük volt, beszéltek héberül, jiddisül, legtöbbször németül is (Karády 1997).

OKTATÁSPOLITIKAI DISKURZUS A ZSIDÓ ÚJSÁGBAN

A Zsidó Újságból a budapesti ortodox elit látásmódját és véleményformálását ismerhetjük meg, azaz többnyire középosztálybeli problémákat és ehhez kapcsolódó intézményi stratégiákat jelenít meg. Azonban ez az újság még nem tekinthető tömegsajtónak.5

Mindjárt az újság megjelenésekor indult egy cikksorozat A jesivák problémái címmel. A szerzők személyét illetően beszélhetünk rabbikról és hitközségi elnökökről, illetve a hitközség tagjairól. A hozzászólók mindegyike egyetértett abban, hogy a jesivák problémáinak orvoslása elsősorban a rabbik feladata. A cikkek fontos ütközőpontokra világítottak rá. Többféle szemlélet, látásmód, nézőpont és megoldási javaslat versenyzett itt egymással ezekben az írásokban. A modern kor kihívásaira adott válaszok sokszor azért nem kerültek befogadásra, mert ütköztek a korábbi hagyományos világlátással és a hagyományok mindenek feletti tiszteletével.

A korszak egyik legnagyobb problémája, a gazdasági válság jesivákra gyakorolt hatása óriási volt, beláthatatlan következményekkel. A szociális kérdések előtérbe kerülése jóléti intézkedéseket kívánt meg, melyeket az állam nem biztosított ortodox zsidó polgárai számára, sőt ehelyett tűzzel-vassal üldözte azokat az oktatási és képzési formákat, melyek nem illeszkedtek szervesen a Klebelsberg Kunó által felvázolt oktatási rendszer kereteibe. Az egyik budapesti hozzászóló így írt erről: „Ez a gazdasági krízis sajnos a középosztályból kikerülő bócherokat sújtja legerősebben. Mert míg szegény bócher minden önmegtagadás nélkül vándorkosztot ehetik, míg a gazdag bóchert hazulról bőségesen támogatják, addig a középosztály gyermeke – ki hazulról legtöbb esetben pénz helyett csak önérzetet vihet magával – szinte megoldhatatlan probléma előtt áll. Vagy meg sem meri kezdeni tanulmányait, vagy pedig kénytelen azokat idő előtt félbeszakítani. Van egy harmadik eshetőség is, t.i. odamenni, ahol olcsó a koszt, még ha a tudomány híg is…Hogy ez az utóbbi megoldás sem mondható ideálisnak, azt szükségtelen részletesen fejtegetni” (Fischer 1925:2-3).

Tehát anyagi okok miatt a középosztálybeli bócherek oktatása veszélybe kerül, kénytelenek egzisztenciális okok miatt alacsonyabb szintű jesivát választani. Hasonló problémákról számol be a pesti hitközségi gyűlésen részt vevő paksi illetőségű Ausch Sámuel: „Hát nem szívbe markoló-e, hogy a pesti gyűlésen az egyesület alelnöke által elmondott azon tény, hogy pár héttel ezelőtt egy jesivában, ahol az ebéd kokusz-vajaskenyér, azon kérelemmel fordultak hozzá a bocherok, intézkedjék, hogy ők ilyen gyenge ebéd után 5 órakor egy szelet kenyeret kapjanak….? És ezek után, ha azt mondják nekünk: ’tudjátok-e, hogy a bocherek még mindig koplalnak? tudjátok-e, hogy lerongyolódva, fűtetlen szobákban töltik a telet? és tudjátok-e, hogy sajnos akad közülük ki megunva a koplalást és didergést, abbahagyja a tanulást?’ És végül pedig azt kérdik tőlünk, hogy ’vajjon ki terhelhetné meg lelkiismeretét azzal, hogy hozzájárulhatott volna a bajok megszüntetéséhez és nem tette?’, úgy mi nem felelhetünk mást minthogy: Nem! Ezt nem tehetjük. Ez bűn, megbocsáthatatlan bűn volna nemcsak a bocherokkal, hanem az egész zsidósággal szemben is. Ezt nem szabad tétlenül néznünk, ezen segíteni kell. Mentsük meg jesiváinkat és ezzel – minthogy a zsidóság sorsa szorosan jesivái sorsához van kapcsolva – a magyarországi zsidóság jövőjét! Segítsünk, míg segíteni lehet! Ne keressünk problémákat, ne cikkezzünk, ne értekezzünk, hanem cselekedjünk! Alapítsuk meg azonnal mindenhol, még a legkisebb hitközségekben is a Tomché Jesivosz egyesület helyi csoportját.”

A megoldást a cikk írója, és a lap szerkesztősége is a jesivákat támogató helyi egyesületek megalapításában látta. Ezért az újságban Deutsch Adolf sárvári gyáros javaslatára külön Tomché Jesivosz rovat indult (Deutsch 1926: 2-3), illetve számos helyen reklámozták az egyesületet, mely reklámokban, adakozásra és a helyi szervezetek megalapítására buzdítottak. Ez megfelelő válasz volt a jesivákhoz kapcsolódó jóléti problémák ellátására, azonban csak részintézkedésnek tekinthető. A diákok hosszú távú egzisztenciális problémáit nem orvosolta, és nem segítette elő a jesivák jobb illeszkedését az állami oktatási rendszerhez. Ezekre a kérdésekre a korabeli ortodox oktatáspolitika nem volt képes releváns válaszokat adni.

Minden olyan reformtörekvés, mely bármely hagyományos, bevált módszer megváltoztatására irányult az ortodoxián belül, merev ellenállásba ütközött. Ezért az oktatás modernizációjára javaslatot tevő cikk szerzője, Bernfeld Sámuel debreceni hitközségi elnök így kezdi írását: „Rendkívül kényes és nehéz természetű probléma az évszázadok óta fennálló Jesiva-intézményről akár véleményt mondani, akár bármilyen új, vagy a múltban már talált, jól bevált és esetleg csak az idők folyamán elfelejtett intézménnyel a Jesivák szervezetét módosítani, már azért is, mert könnyen kritikának, sőt reform színezetűnek minősíthetnék, amely szándék merőben távol van tőlem”.6 Második mondata is védekezés, megelőzendő azt a helyzetet, hogy haladó gondolatai miatt esetleg hatáskörének túllépésével vádolják meg: „Tóvábbá viszont azért is óvatosan kell kezelnem a kérdést, mert jesiváinkat fenntartó és irányító szellemi vezéreink esetleg hatásköri beavatkozást olvasnának rám, erre pedig – tudatában annak – , hogy a Jesivák, mint hitünk és vallásunk legerősebb és legszentebb hitünk oszlopainak szervezése és gondozása egyedül érdemes rabbijaink hivatása, én autonóm hatáskörre nem is gondolhatok”. Ezt követően kifejti oktatáspolitikai nézeteit, melyek szerint szükség lenne kezdő és haladó jesivákra, amelyekben nem az általában 13-23 éves kor közötti hallgatókat különítenék el, hanem tudásszint szerint képeznének csoportokat, melyeknek oktatását külön-külön jesivákban végeznék. Így növelhetnék az oktatás hatékonyságát, ugyanakkor mindezt forrásbővítés nélkül tehetnék, hiszen rengeteg apró jesiva működik az ország számos pontján.

Schwartz Ede, a nyíregyházi Chevra Kadisa elnöke szerint, akiről a Zsidó Újság szerkesztői azt írják, hogy a „jesiva ügy kiváló ismerője és agilis harcosa”, nem szabad a jesivákat osztályozni, mert ez egyes jesivák degradálását jelentené, hanem a jesivákban kell külön osztályokat szervezni. Nyíregyházán három jesivát is működtet a Chevra Kadisa, a hallgatók számára menzát tartanak fent, és lakhatási segélyeket fizetnek. Schwartz az ország többi hitközségének is a tanulók támogatását javasolja (Schwartz 1925:2-3).

VÁLSÁG ÉS MODERNIZÁCIÓS TÖREKVÉSEK A JESIVÁKBAN 

A fenti cikkek az ortodoxia reformtörekvéseit tükrözik azokra a problémákra, amelyekkel az állami oktatási rendszer, illetve, annak ellenőrei szembesítették. A Zsidó Újság így számol be a belendi jesiva vizsgálatáról: „Baán Jenő különösen azt kívánja ellenőrizni, hogy milyen a tanítási nyelv. Magyarországon csak magyarul vagy kisebbségi nyelven szabad oktatni. Dr. Simon Elemér főispán: A bócherképző magánvállalkozás. Se nem rabbiképző, se nem iskola. A közigazgatási bizottság úgy határozott, hogy kivizsgálhatja, milyen engedélyek és szabályok alapján működik a belendi „főiskola”, nem fejt-e ki államellenes működést, és a hallgatók engedély alapján tartózkodnak-e Magyarországon” (Sz. N. 1926:1).

Volt azonban olyan hozzászóló is, aki nem értett egyet a reformokkal. A csornai Szofer M. A., azaz valószínűsíthetően Szofer Mózes fakereskedő (Berecz 2005:41) Szofer Sussmann (Adler 2010) paksi rabbi fia, szerint azonban az a legjobb, ha minden marad a régiben: „Azt mondanám, hogy a bizonytalan újért ne veszélyeztessük a bevált régit. Nagyszerű intézmény a régi jesive, csak tanulni kell, fáradni kell szorgalommal, és ha muszáj, szenvedések árán is. Nem a jesivákat kell megreformálni, hanem a „bal-habajiszokat”7, mégpedig visszafelé. Garantálom, hogy felsül újra a תורה8 napja, ha a zsidó házak újra kellően tisztelni és becsülni fogják a bochereket. Adjunk hajlékot, kenyeret, könyvet és barátságos szívből fakadó szavakat bocherjainknak, többet ér az minden rendszerváltozásnál. Bevallom nyíltan, én a menzákat csak szükséges, de nem ideális intézményeknek tartom. Sokkal szebb és jobb lenne, ha a zsidóház maradna továbbra is a jesivák fő támasza” (Szofer 1925:3-4).

Ez a hozzászólás már felvázolja azt az értékválságot, amellyel a huszadik század eleji ortodox közösség szembesült a szekularizáció hatására, vagyis a korábban a mindenek felett álló tóratudás háttérbe szorul, és más, főként anyagi jellegű dolgok előtérbe kerülnek. Ezt a jesivavita során Smül Apagyer lényegében ragadja meg, és még erőteljesebben fejti ki: „Mihelyst a jesivák ügyét, mint kérdést, problémát kezeljük, logikusan következik belőle, hogy egy bizonyos krízissel állunk szemben. Az eddigi cikkek azonban, legalább szerény véleményem szerint, a kérdés Achilles sarkát nem érintették, hanem csak mellékkérdéseket pertraktáltak, amelyek ugyan szintén nagyon fontosak, de általuk problémánk megoldva még nem lesz! Mert mi is a baj?! Nézzünk bátran a szemébe. Mire is keresünk orvosságot?! A tóra művelői és tudói s ezáltal maga a תורה nincsenek eléggé megbecsülve … Haj! A régi jó világban hallottunk gyakran olyan eseteket, hogy egy nogid9, leányát férjhez adni akarta, írt a pozsonyi, huszti s egy más elismert jesiva vezetőjéhez: küldené el hozzá legjobb bocherét leány-nézőben. Ma?! Keres a nogid leányának egy még gazdagabb fiút talán, ha nem is olyan nagy talmidchochem10! Hajdanában a hitközségeket aבני תורה11 vezették, ma? – sine o ira et studio12 mondom, - a hitközségi vezetőségbeni legfőbb kritériuma a pénz! Egyszóval a talmid-chochem megbecsülését egy vonalon sem látjuk. Ennek ellenében benne vagyunk egy nyomorúságos gazdasági válság fojtogató hínárjában, mai még becsesebbé teszi előttünk a pénzt. Mint kereskedőember, nem lehetek hyperideális, de meg kell próbálni a gyógyítást. A gyógymód csak homeopatikus lehet. A jesivákban díjakat kell kitűznünk רוש ישיבה13 jutalmazására. Pályázatokat kell írni a jesivákban, legyen az Debrecenben, Vácon, avagy még kisebb községekben. Animálni kell a bochereket, éreztetni kell velük, hogy az egész orth. zsidóság figyel rájuk, értékeli tanulásaikat, megbecsüli tudásukat. Országos pályázatok írandók ki papok, talmudtudósok részére, és díjazni kell a nyerteseket…. Minden hitközség kultuszadójának 3%-át vesse ki „jesivadaó címen, amely összeg az Orth. Közp. Irodánál egységesen kezelt „Jesiva-alapra” folyjon be, amely alap vezetősége egységesen vezetné az ügyeket” (Apagyer 1925:2-3).

Ez a megoldás, bár nem orvosolhatta maradéktalanul az általános értékvesztés és a gazdasági válság együttesen okozott problémáit, mégis hatékonynak tűnt, és megtoldva azzal az ötlettel, hogy a jesivákat ki kell egészíteni olyan tanfolyamokkal, melyek lehetőséget biztosíthatnak a jesiva növendékeknek egy szakma megszerzésére, hatékony választ jelenthetett a kor kihívásaira.

A bocherek megélhetési gondjait a jesiva-vita során többen felvetették, többek közt Löwenheim Miksa, későbbi – ekkor még ortodox nézeteket valló – szentendrei neológ rabbi és Tannenbaum Salamon, feltehetően a verpeléti rabbi-dinasztia tagja, a győri Blasz Herman, illetve L. J. rabbi. A témát a fiatal Löwenheim Miksa hozta fel elsőként: „ … helyes, célszerű lenne a szent tóránk tanulásával foglalkozókat nem csupán a tudomány, hanem az életfeltételüket biztosító fegyverekkel is ellátni. Ha hiányzik a kenyér, úgy félő, hogy a tudomány is elvész” (Löwenheim 1925:2-3.).

A többi hozzászóló már gyakorlati javaslatokat tett a probléma orvoslására, így Blasz Herman is: „Létesítsünk tehát oly intézményt, melyek zászlaja alá tömörüljenek az országban lévő orthodox kereskedők, gyárosok, iparvállalatok tulajdonosai és minden más szakmabeli jómódú férfiú. Vállalja mindegyik magára egy-egy kizárólagosan 20 éven felüli, tanulmányaiban valamelyes tökéletességgel bíró, jóviselkedésű bocher – kiről mindezen adatok valódiságát rabbija is bizonyítaná – saját szakmájára való kiképzését és a szakma elsajátításának időtartamára teljes ellátását. Szerény véleményem szerint a jesivából időközönkint kikerülő 20 éven felüli bocherokat mindenkor el lehetne helyezni orthodoxiánk módos férfiai között” (Blasz 1926:2). Blasz Hermann hozzászólásában megoldja mind a képzés, mind a munkanélküliség problémáját, mely kihívásokkal a gazdasági válság hatására a korszak egyre több jesiva hallgatója szembesült. A nukleáris család megalapítása és fenntartása is fontos feladat és egyben kötelezettség is, hiszen tórai előírásról van szó. A modernizáció kihívásaira adott válasz a képzés átalakítása, gyakorlativá való formálása is.

L.J. rabbi azt javasolja: „Barátkozzunk meg mi is a vallásos ifjúság ilyen gyakorlati nevelésével!” (L.J. rabbi 1926:4-5.). Tannenbaum Salamon szerint iparosképző jesivákra van szükség. „Az iparosképző jesivát úgy képzelem el, hogy a nap bizonyos szakában a tanulók ott ipari oktatásban részesülnének, legtöbb időt azonban a tanításra fordítanak. Az ónodi rabbi létesített egy ilyen irányú jesivát, de a kellő megértés és kellő támogatás hiánya miatt egy ideig csak tengődött, azután megszűnt. Országos akciót kell indítani az eszme megvalósítására. A zsidó társadalom bármely árnyalatához tartozó, akiben még zsidó érzés van, be fogja látni, hogy ma, mikor a konzervatív zsidóság az adott körülmények folytán, kénytelen fiait a jesivától elvonni és ipari meg kereskedelmi pályára adni, gondoskodni kell arról, hogy ne váljanak a mai iparos generáció többségéhez hasonlóvá, azaz vallástalanná. A vallásosság azonban a nevelés eredménye. Neveljünk oly iparos generációt, mely valláserkölcsi alapon és így a konzervatív zsidóságnak kiegészítő részévé válik” (Tannenbaum 1926:2-3.). Hasonló javaslatokat tett Ullmann Salamon, aki cikkében arról számolt be, hogy már az 1800-as években is létezett zsidó iparosképzés (Ullmann 1926:3-4.).

A ZSIDÓ LÁNYOK NEVELÉSE

A jesiva-problémán kívül a sajtóban hangsúlyozottan jelent meg a leányok nevelésének problémája is, amely szintén modernizációs törekvésekkel kapcsolható össze. Mivel ortodox leányiskolák ebben az időszakban az országban csak elvétve, leginkább a fővárosban voltak jelen, ezért az ortodox hitközség tagjai nyilvános iskolába járatták leánygyermekeiket. Az egyik cikk így számol be erről a problémáról: „A közelmúltban ugyanis a zsidó leányok nagyrésze ’modern’ nevelésben részesült, ami azt jelentette, hogy mindent tanultak, mindenről tudtak, egynek kivételével, a zsidó házvezetés elemi ismeretei kivételével. A zsidó érzelemvilág szépségeitől elzárt leányokból lettek nagyobbrészt a mai hipermodern asszonyok, akik több kárt okoztak a zsidóságnak, mint ellenségeink együttvéve... Az orthodoxia feladata, hogy ezt a leromlást saját körében jó leányiskolák és otthoni nevelés útján igyekezzék megakadályozni” (Herczog 1927:6).

Az ortodox zsidóság, mint a fenti idézetből is kiviláglik, a modernizációs kihívások ellenére minden körülmények között próbálta fenntartani a vallásjog által sokoldalúan szabályozott életformát, melyben a nőknek kulcsszerepük volt. Hiszen ők vezették a háztartást, mely alapja volt a kóser étkezésnek. A tejest el kellett különíteni a húsostól, külön tányérokat, edényeket kellett használni. Emellett rájuk hárult a gyermeknevelés is. Az ortodox nőkről alkotott kép nehezen volt összeilleszthető a 20. század elején felbukkanó új női szerepfelfogással.

Egy másik szerző szerint: „Egyike a legaktuálisabb témáknak a leánynevelés. Mindenütt, ahol a zsidó élet problémáiról van szó, a leánynevelés áll előtérben. Az utóbbi ötven év alatt annyira elhanyagolták, hogy nehéz azt rövidesen helyrehozni. Azelőtt az volt a jelszó, hogy leánynak nem kell tanulni. Addig, míg a zsidók ghettókban, a világtól elkülönítve saját körükben éltek, addig e jelszó tán helyes lehetett. A leányok mást nem láttak maguk előtt, mint hithű vallásosságot. Megbecsülést, kitüntetést, ’koved’-ot csak vallásos életű ember kapott. Ez volt az ő vágyuk és az ő ideáljuk. Nem tanították a leányokat zsidó tudományra, de profánra sem. Az anyák és a zsidó házak gyakorlatilag hithűségre, vallásos zsidó életre nevelték a leányokat. Az emancipáció után rohamosan változott a helyzet. A ghettó falai ledőltek, az iskolák kapui megnyíltak, a nemzsidó társadalom is hozzáférhető lett. Nagy művelődési és helyenként nagy asszimilációs vágy fogta el az ifjúságot. A szülők is többnyire csak művelt, intelligens gyermeket akartak felnevelni, nem törődve azzal, hogy – bár nem a tudomány által, hanem – a társaság befolyása alatt a gyermek eltávolodik a zsidó élettől” (Löwy 1928:4).

A leánygyermekek oktatásával kapcsolatban az a kérdés is felmerült, vajon miféle ismeretanyagot közvetítsenek számukra. Mivel a zsidó vallás alapvetően férfiközpontú, és ebből kifolyólag bizonyos ismereteket csupán a férfiaknak kötelező elsajátítani, továbbá a micvák14 bizonyos csoportja is csupán a férfiakra vonatkozik. Löwy Hermann egy másik cikkében így ír erről a problémáról: „A Sulchán Áruch (Jojre Deo 246) megtiltja ugyan a lányoknak a talmud-tanulását, de kötelezi a nőket a vallási szabályok (dinim) megtanulására” (Löwy 1927:4). Ez azért lehet fontos, mert a tradicionalitásra törekvő vallási közösségek nőképe a családi élet vallásossága körül bontakozik ki a gyermekek vallásos szellemben történő nevelését és kóser háztartás vezetését jelölve ki feladatul.

A budapesti, urbanizálódó, ugyanakkor erősen rurális kötődésű (Karády-Palásti 1995) ortodoxia a közösségi diskurzusok részévé tette a vallásos zsidó nő képét, amelynek középpontjában az ortodox nőkép, a tradicionalitásra törekvő stratégia, a vallási értékek kérdése és a modern tendenciákkal való ütközése állott.

ÖSSZEGZÉS

A fővárosi ortodox sajtó a vizsgált időszakban tehát a tradicionális vallási értékek szolgálatába állított modern jelenségnek tekinthető, mely további új jelenségek számára biztosított fórumot, megjelenhetett a gazdasági válság kihívásaira adott válaszként az iparos-képző jesiva létrehozásról alkotott elképzelés vagy korabeli civil szervezetek létrehozása az oktatás finanszírozása érdekében. Ugyanakkor az ortodox sajtónak fontos szerepe volt, hogy hagyomány láncolatának keretében egyrészt a korábbi generációk – követendőnek tekintett – értékeit mutatta be és erősítette meg. Másrészt új jelenségeket integrált, vagy zárt ki a hagyomány láncolatából, így többek közt a leánynevelés állami iskolákban történő megvalósítását elvetve, új jelenségként értékelhetjük a leányiskolák létrehozására indított kezdeményezést, melyet egyfajta a modernitás kihívásaira adott válaszként értelmezhetünk. A fiúk szocializációját illetően követendő mintává az olyan ifjak képzését tette, akik vallási szinten magasan kvalifikáltak, ugyanakkor képesek a nukleáris család fenntartására. Az 1920-as és 30-as évek újraéledő hitbuzgalmában a modern jelenségekre adott új válaszok ebbe a keretbe épültek be. Az új – adaptálhatónak vélt modern – jelenségek megfelelő működésének garanciáját a zsidó vallási oktatás megerősítésében látták.

FLASKÁR MELINDA 15

IRODALOM

Adler Sándor. In: http://hu.wikipedia.org/wiki/Adler_Sándor [2010. január 14.]
Apagyer, Smül 1925: A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1925.01.22.2- 3.
Bányai Viktória 2005: Zsidó oktatásügy Magyarországon 1780-1850, Gondolat Kiadó, Budapest.
Berecz Endre 2005: Emlékezés a csornai zsidóság történetére. Budapest, k. n.
Blasz Herman 1926:A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1926.01.01. 2.
Deutsch Adolf: A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1926.01.15. 2-3.
Domán István 2002: A magyarországi talmudiskolák tanítási és nevelési módszerei. In: http://www.or-zse.hu/resp/mtud2002-doman.htm [2010. január 30.]
Felkai László 1998: Zsidó iskolázás Magyarországon (1780-1990), Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum.
Fischer A. 1925: A jesivák problémái. In:. Zsidó Újság 1925.12.04. 2-3. Budapest.
Frojimovics Kinga 2008: Szétszakadt történelem. Zsidó vallási irányzatok Magyarországon 1868-1950, Balassi Kiadó, Budapest.
Gonda László 1992: A zsidóság Magyarországon. 1526-1945. Századvég Kiadó, Budapest.
Herczog József 1927: Leánynevelés és orthodoxia. In: Zsidó Újság 1927.05.06. 6.
Karády Viktor – Palásti Mónika 1995: Ecsetvonások a budapesti ortodoxiáról. In: Budapesti Negyed 1995/4. szám 57-72.
Lipták Dorottya 2002: Újságok és újságolvasóَk Ferenc József korában. Bécs – Budapest – Prága. L’Harmatan, Budapest.
L.J. rabbi 1926: A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1926.01.19.4-5.
Lِwenheim Miksa 1925: A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1925.12.04.2- 3.
Löwy Herman 1928: Tanitsuk-e leányainkat Tóraismeretre? In: Zsidó Újság 1928.05.24. 4.
Löwy Herman 1927: Tanitsuk-e leányainkat Tóraismeretre? In: Zsidó Újság 1927.05.27. 4.
Moskovits, Aron 1964: Jewish Education in Hungary, Bloch Publishing Company, New York
Schwartz Ede 1925: A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1925.10.30. 2-3.
Romsics Ignác 1999: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest.
Szerző nélkül(Sz. N.) 1926: Jesivaügy a megyeházán. In. Zsidó Újság 1926.04.26. 1.
Szofer Mózes 1925: A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1925.11.13. 3-4.
Tannenbaum Salamon 1926: Az iparosképző-jesiva. A jesivák problémái. In: Zsidó Újság 1926.02.05..2- 3.
Ullmann Salamon 1926: Létesítsünk iparos intézményeket. A parnosze probléma megoldása. – Egy historiai dokumentum. In: Zsidó Újság 1926.07.02. 3-4.

1 Jiddis szó. Jelentése: rabbi.

2 Szó szerinti jelentése: kis bócher.

3 Szó szerinti jelentése: ismétlő bócher.

4 Szó szerinti jelentése: fő tananyagra járók.

5 A tömegsajtó fogalmát az „érett kapitalizmus korára” vonatkoztatva Lipták egy műveltségi szint megteremtődéséhez, széles írni-olvasni tudó társadalmi csoporthoz köti, „amely ugyan nem birtokol magasabb társadalmi státuszt és műveltséget, de igényei révén kitermeli a megfelelő publicisztikai magatartásmódokat, és magát visszatükrözteti a kommunikációs csatorna által egy meghatározott sajtótípusban” ( Lipták 2002: 21.).

6 Szó szerint szent egylet. Jótékonysági és temetkezési egylet.

7 Szó szerint: a házak urait

8 Tóra, Mózes V könyve

9 Szó szerint: fejedelem, jelentése gazdag ember, vezető.

10 Talmud tudós

11 Szó szerint: a Tóra fiai, jelentése a Tórában jártas emberek.

12 Latin szállóige, jelentése: harag és részrehajlás nélkül

13 Szó szerint: jesiva fej, a jesiva vezetőjét jelenti.

14 Szó szerinti jelentése: parancsolatok

15 Főiskolai tanársegéd az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.