egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában

A XX. század második negyedében Szekfü Gyula, a kiváló történettudós és a budapesti tudományegyetem professzora, a szellemi élet és a katolikus közélet egyik legmeghatározóbb személyisége volt. Ebben az évben van halálának fél évszázados évfordulója. Tanítványának tekintem magam, jóllehet nem vagyok történész. Tiszteletem ihletõje a személyes ismeretség is, továbbá az, hogy mind a ketten ciszterci diákok voltunk, õ is, meg én is.

Mûködésének a története nyugtalanító jelenségnek mutatja. A közszereplõk és a közéletet figyelõk egy-egy csoportját mindig sikerült megbotránkoztatnia  többnyire akaratlanul. Fiatal tudósként, az elsõ világháború elõestéjén, A számûzött Rákóczi c. könyvével hívta ki maga ellen a hazaáruló nálunk könnyedén osztogatott vádját. Pedig csak azt tette, akkor is, késõbb is, hogy tárgyilagosabb, bizonyíthatóbb állításokat fogalmazott meg: nem egészen úgy történt, ahogy átment a köztudatba. A Magyar történet-nek azok a lapjai, amelyeket a fejedelemrõl és a kuruc szabadságharcról írt (a sok kötetes munka az 1930-as években jelent meg) bizonyítják, hogy elismerte és megmutatta Rákóczi Ferenc érdemeit.

Az 1920-as években lett egyetemi tanár. Ekkoriban Bethlen István köréhez tartozott. Az õ hosszú miniszterelnöksége idején írta azokat a munkáit, amelyekbõl a civilizált konzervativizmus képviselõjének ismerte meg olvasótábora és hallgatósága. Erõs volt katolikus elkötelezettsége, Habsburg-rokonszenve. Legjellemzõbb, legolvasottabb mûvében, a Három nemzedék-ben mégis elutasítja a kor neobarokknak nevezett primitív tekintélyelvûségét, sõt a modernizáló, a XX. századot képviselõ szellemi irányzatok pártjára áll. (Még inkább a mû késõbbi, kiegészített kiadásában: Három nemzedék  és ami utána következik.) Különös érdeme, hogy az övétõl különbözõ nézetekben és gondolkodókban is felismeri az értékeket, így Szabó Dezsõ, Németh László munkáiban, pedig ezektõl az íróktól nem nagyon várhatott viszonosságot.

Gömbös Gyuláról rossz véleménye volt. Az õ lármás országlása idején kezdett Szekfü új utat keresni, és csaklakozott azokhoz a politikusokhoz és egyházi emberekhez, akik leginkább a hitleri vonzástól féltették a magyarságot. A Népszava híressé vált 1941-es karácsonyi számában õ is megjelent egy tanulmánnyal. Ettõl kezdve a jobboldal kezdte ellenségnek tekinteni. Ám kiérdemelte az antifasiszta koalíció tiszteletét. Amikor 1944 végén Moszkvában antifasiszta magyar kormány szervezésérõl gondolkodtak, neki szánták a kultusztárcát. Az új államvezetés becsülte, eleinte még a kommunisták is. Õ lett Magyarország elsõ, 1945 utáni moszkvai követe, majd nagykövete, úgy tudni, szovjet kezdeményezésre. Némelyek szerint azért vállalta a megbízatást, hogy eljárjon a szovjet titkosszolgálat által elhurcolt barátja, Bethlen István kiszabadítása érdekében. Egy diáktársam azt mesélte, hogy az idegenbe való indulása elõtt látta a tudóst a templomban, áldozás közben. Ugyancsak az utazás elõtti napokban tartott elõadást Leninrõl egy kommunista rendezvényen. Elég érthetõen kimondta, hogy a bolsevik állam alapítója egész társadalmi osztályokat likvidált. Az elõadást kinyomtatták, s olvasni lehetett néhány közkönyvtárban.

Mindig okosan, rugalmasan politizált, de világnézetileg mozdíthatatlan volt, személyi kapcsolatait sem tagadta meg soha. Az új hatalmasságok tudomásul vették. Meglepõ, hogy egy megtaposott, megszégyenített ország polgáraként szerzett magának ekkora tekintélyt. Pedig csak maga erejével szerezte meg, nem állt mögötte külsõ támasz, mint például Szent-Györgyi Albert oldalán a Nobel-díj.

Moszkvában írta a Forradalom után c. könyvét, amely 1947 és 1948 fordulóján jelent meg. Benne mintegy elszámoltatja a Horthy-kor egész politikáját, eltévelyedését, amely az 1945-ös borzalomhoz vezetett. Kemény bírálat egy olyan folyamatról, amelyben õ maga  az utolsó évek kivételével  nem volt egészen kívülálló. Hasznos olvasmány lenne azoknak, akik ma visszasírják azt a kort, mint nemzeti szép idõket. Kimutatja a keresztény jelszavak álságát, az értelem kirekesztését, sõt teljes elvetését (Egyenlõségjelet tettünk vágyaink és a valóság közé.) De nem fordítja a megbélyegzést azok ellen, akik korábban tiszteletének tárgyai voltak; az egyre hivatalosabb kommunista értékelés ellenében pozitívumokat lát Bethlen politikájában, Teleki szándékaiban, a változáshoz való tisztességes alkalmazkodás példájaként mutatja be az arisztokráciát. Nem veszi kölcsön a népi oldal harci fegyverzetét; a népi mozgalomról nem volt jó véleménye, ezen nem változtatott a változás éveiben sem. Õ maga úgy változott, hogy önmaga maradt.

A könyv utolsó fejezetében okos tanácsokat ad a katolikusoknak: hogyan õrizhetik meg az új rendben hitüket és lelki integritásukat. Az adott pillanatban nagyon helyes útmutatás volt, és jó lett volna, ha a védettségét elveszítõ egyház és hívei követték volna. Néhány év múltán persze már nem ért sokat; az embert totálisan birtokolni akaró sztálinizmusban nem segített (észlelése inkább hivatalos gyanakvást ébresztett) az okosság, legföljebb a taktikázásban lehetett bízni, ami némelyeknek sikerült is. A könyvben a szerzõ említette, hogy a megszálló szovjet katonák garázdálkodtak. Tõle ezt is eltûrte a hatalom.

A bevezetõben jelezte, hogy nem marxista mûvet ír.

Ellenfelei önfeladással vádolták. Igazságtalanul. Amikor ehhez a ponthoz érkezett, mindig megállt. 1948 közepén, amikor nálunk is megfosztották trónjától az értelmet, lemondott tisztségérõl, betegségére hivatkozva hazatért, visszavonult a közélettõl. A Kossuth-évfordulóra (1952) kiadott díszes emlékkönyvben õ tett közzé tanulmányt az öreg Kossuthról. Õ, Kossuth korábbi szigorú bírálója, megírta a legszebb és legmeghatóbb Kossuth-idézést. 

Az 1953-as fordulat mepróbálta a fedélzetre szólítani az értelem embereit. Szekfüt képviselõvé választatták, a következõ évben pedig az államfõi testület, az Elnöki Tanács tagja lett. Nem hosszú idõre: 1955-ben meghalt. Most fél évszázada. Hetvenkét éves volt.

1950-tõl kezdve kommunista közírók sokszor bírálták, általában ideológiai szempontból. Történészi munkájában is fõként ideológiai kifogásolni valót találtak. De azt elismerték, hogy különb és hitelesebb volt a többi konzervatív történésznél.

Az Antall-kormány idején közterületet neveztek el róla a fõvárosban. Ám néhány évvel késõbb megint akadtak, akik támadták  most már a politika jobbfelõli zárványaiból. Ugyanazzal az érveléssel, amellyel korábban a kommunista közírók és ideológusok: kapcsolatok fûzték az elõzõ rendszer hatalmasaihoz, és õ mindig úgy csoportosította a szavait, hogy ezeknek a kapcsolatainak a szálai ne szakadjanak el. A Magyar Nemzet egyik publicistája azt hányta a szemére, hogy Hóman Bálint népbírósági pere idején nem használta fel a kommunista vezetõkkel fenntartott jó kapcsolatait a vádlott helyzetének könnyítésére (Rákosi barátsága  mintha a kopasz zsarnokkal lehetett volna barátkozni). Felelõtlen és értelmetlen elmarasztalás. A közbenjárásnak aligha lett volna érdemi eredménye. Kérdés, megérdemelte-e a politikus Hóman egy ilyen kísérlet kockázatát? És micsoda fonák gondolatnak volt része az elmarasztalás: Hómannal, a szenvedõ magyarral szembeállította a magyarság rovására taktikázó Szekfüt… Feje tetejére állított összefüggés. Az effélét nevezik manapság némelyek nemzettudatnak.

Ötven éve nyugszik Szekfü Gyula a Farkasréten, az akadémikusok sírkertjében. Most már az általa nevelt tudósok, történészkutatók is szép sorjában elmennek. Az utolsó, akit még láthatunk a színen: Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke. Elmúlt kilencven éves.

Bán Ervin

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.