egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban

KAMARÁS ISTVÁN – LADÓ ANNAMÁRIA: SZÖVEDÉK – ROMANTIKUS OKNYOMOZÓ RIPORTREGÉNY

Nemrég olvastam Kamarás István új könyvét. Nem áll szándékomban recenziót írni róla, de megbolygat egy sor engem régóta foglalkoztató kérdést: arról elgondolkodnék.

A romantikus oknyomozó riportregény hőse az 1941-ben született Kammerer István, aki 1974-ben Kitűző néven antimilitarista happeninget rendez, gyermeket nemz1, majd disszidál; 1978-tól Wanorong néven gyógyít és prédikál a csendes-óceáni kis Nauru szigeten, s megalapítja az Ordo Joculatorum Dei (Isten Bohócai) szerzetesrendet; 1982-től Béni atya néven szolgál hazai kistelepüléseken; 1989-től Ipiapi atya néven karizmatikus vándorprédikátor, továbbra is itthon; 2000-től 2003-ig kómában fekszik, felgyógyulván Cosinus Tupuapati néven gyógyít és tanít Óceániában; majd Ipiapiként hazatér, s itthon szolgálja a közjót 2016-ban bekövetkezett haláláig. Az ő élete és műve testesíti meg azt, amit Kamarás István egy – bocsánat a divatszóért – megújult katolikus egyházról közhírré akar tenni.

 

A TISZTA FORRÁS

Örök dolog, hogy fölcseperedvén minden valamirevaló siheder elkurjantja magát, miszerint „Hej, burzsoá, hej, proletár, én” (adott esetben József Attila) „itt vagyok!” Hősünk egy kőfejtőben gitártaposásos és zongorából történő pattogatott kukorica kiméréses happeninggel kezdi.

Az örök valamirevaló felnővén észleli, mennyire hazug és igazságtalan az őt körülvevő világ, ezért komolyan felkiált: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit!” A cselekvésnek azonban föltétele egy hazugság-előtti, tehát nyilvánvalóan múltbeli tiszta forrás felkutatása. (E forrást a hatalom – szólamai szerint – tiszteli, de valójában vagy hagyja meddőn elcsorogni, vagy beszennyezi, netán működése mocskával teljesen eltömi.) Ez a tiszta forrás a Kammerer-Ipiapi generáció számára szinte szükségképpen az 1968-as kútfők egyikéből fakad.

Hősünk a szentgotthárdi templom előtt olyan antimilitarista misztériumjátékot rendez, melynek egy háborúkban kéjelgő, tömegpusztító, a háromkirályokat eszközként használó Heródes a főszereplője, akire a játékboltban vásárolt fegyverek felgyújtása mér szimbolikus vereséget. Megjegyzem: én egy rokon kútfőben, Marx, Engels és Lenin rövidebb tanulmányaiban véltem a tiszta forrást föllelni. (Mások pl. Mao Ce-tung életművében.) De – bár A kis Napóleon brumaire 18-ája vagy az Állam és forradalom nem rossz szöveg – mégiscsak erősebb minőség, frissítőbb szellemi ital a négy evangélium és mellettük Assisi Szent Ferenc tanítása. Melyhez Kammerer István harminchét évesen hazatalál. És melyet hűséggel cselekvésre fordít.

Nauru szigetén a lakosságot sújtó cukorbetegség ellen küzd vidám körmenetekkel, a grépfrút és a kivi népszerűsítésével; fásítási s a más országbeli szegényeket segítő mozgalmat kezdeményez. A Kádár-kori Magyarországon kis közösség élén megrendezi egy kivágásra ítélt fasor búcsúztatóját, egy öreg mocsárciprus felköszöntését, szervezi a szemétszedést, a magányos betegek látogatását, az intézeti szellemi fogyatékosok patronálását. Az idézőjel nélküli közösségi jócselekedetekből azután hitelvek állnak össze lazán ruganyos rendszerré.

 

A HIT

Isten szerető és elfogadó: nem hinni, hanem bízni kell Benne; mindössze engedni kell, hogy szeressen bennünket. Az ember dolga az, hogy szabadságban növekedjék; tehát joga van Istennel vitázni, pörlekedni is. Krisztus nem „él és uralkodik”, hanem „él és szeret minket”. Csak akkor vállalhatjuk mindenestül a szent dolgokat, ha kifordítottuk, visszájukól is kipróbáltuk és kifiguráztuk őket. Ez a két alapelv. Melyeket az újfajta atyák Assisi Szent Ferenc derűjének jegyében, a groteszktől éppen vissza nem rettenve alkalmaznak a vallási életre.

Hősünk báránya például így imádkozik: „Miatyánk, ki vagy a mennyekbeeeee! Bégettessék a te neved! Jöjjön el a te jászolod, egyem meg a te abrakod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapit tenyeredből add megennem ma. Bocsásd meg bégetésem, miképpen én is megbocsátok az ellenem bégetőknek! Adj írt minden kis sértésre, és szabadíts meg a farkastól! Ámen.” De van tücsök-Miatyánk is, melyet egy ünnepi misén ezerkétszáz hívő ciripel együtt Ipiapi atyával. Nem is szólva a híveivel megosztott efféle röpimáktól: „Uram, Jézus, ne csak a kenyeret és a halat, hanem a nagyfröccsöt is, ha már ilyen szép számban összejöttünk!” Avagy: „Uram, Istenem, ne birizgálj már, végy tenyeredbe, ringass el! Aztán aludj Te is. Ámen.”

Hősünk gyóntatóként, mint Isten bűnös képviselője beszélget az ülő bűnbánóval, hisz térdelni lélekben térdelnek Isten előtt; „liturgikus cirkusz” formájába öntött szentmiséin áhitattal fújja a Naururól hozott epeleputulut, és rázza a csurungát. Kedvenc lelkigyakorlatait a Rozzant Öreg Tyúkok Egyesületének, keresztény szerelmeseknek, kiszikkadt papoknak, elcsüggedt istenkeresőknek, nagycsoportos óvodásoknak és megpenyhedt házasságban senyvedő férjeknek-feleségeknek tartja.

Az általa Naurun alapított Ordo Joculatorum Dei: „rendetlen rend”, melynek tagja lehet bárki klerikus és laikus, katolikus és más (keresztény) felekezetű, sőt, más vallású (zsidó, buddhista stb.) férfi és nő, ha egy OJD-tag örömmel üdvözli. Jeligéjük: „az ördög helyett inkább a bánatot űzzük ki az emberekből bukfenceinkkel.” Jézust pedig egy erőszakmentes radikális zsidó erkölcsi reformmozgalom vándorkarizmatikus prédikátorának tartják.

 

KÖZÖSSÉGEK

Az OJD lényegénél fogva, mondhatnám, zsigerileg közösségteremtő erő. És mindig a hatalomból kiszorítottak nyíltszívű közösségeit teremti meg. A rendszerváltás után legalsó szentbenedeki száműzetésében hősünk „közösséget alapít, melynek tagjai: a kedvéért odatelepült bázisközösségi fiatal házaspár és gyermekei, a helybéli Bolond Pista, három aluljáróból fölszedett tizenéves csöves (köztük egy értelmi fogyatékos kislány), egy cigány leányanya és gyermeke, egy szociális munkás apáca és egy zsidó származású és vallású nyugdíjas vasútmérnök.”

A cigányok OJD-alapította hitoktatóképző főiskoláján az ifjak angol nyelvet, kommunikációt, számítógép-használatot, gépkocsivezetést, vállalkozástant, emberismeretet, önismeretet, gyakorlati lelkipásztorkodás-tant és fundamentális teológiát tanulnak. A cigány leányanya fia, a frissen fölszentelt Kanalas atya sikerrel működteti a Kolhoz Dei vállalkozást, mely a negyvenszázalékos munkanélküliséggel sújtott térségben ostyagyártással, gyertyaöntéssel, ministráns-öltözet, „szakrálisan hiteles” Mikulás-jelmez és hal-alakú (Krisztust jelképező) birsalmasajt készítésével, valamint viharos szélben is használható körmeneti lampionok és fáklyák gyártásával kínál munkát.

Mármost mit szól mindehhez a hatalom?

 

HATALOM 1.

Az alulról szerveződő közösségi mocorgásban az állam hivatalból felforgatást orront. Kamarás története szerint a Kádár-kori hatalom nem támogatja, nem tiltja, hanem gyanakodva tűri hősünk civil kezdeményezéseit: hiszen az általuk komolyan vett tiszta forrást – szólamai szerint – tiszteli, és ha A Párt szervezné a mozgalmat, akár humanista szocialista erkölcsi példaadásnak is tekinthetné. De azért már csak miheztartás végett is odalép néha: az államegyházügyi megbízott elintézi hősünk egyházi jogfosztását, utóbb pedig az országos figyelmet keltő civil kezdeményezés III./III.-as figyeltetését. (Konkrét intézkedésnek nem látják értelmét.) A rendszerváltás utáni kormányok egyházpolitikáját Kamarás nem kommentálja.

 

HATALOM 2.

Az alulról szerveződő közösségi mocorgásban a katolikus egyház2 hivatalból eretnekséget orront. A rendszerváltás előtti agyonellenőrzött állapotában persze csak az állammal egyeztetve cselekedhet. A rendszerváltás után jogaiban és ambícióiban megerősödött katolikus egyház számára a félezer tagot számláló OJD nyilvánvalóan szalonképtelen, a pár tucat hívőnek példát adó Ipiapi atya pedig veszélyes eretnek, csak – szerencsére – bolond.

De épp az érintettek kis száma miatt a probléma kezelését nyugodtan rá lehet bízni a helybeli rangidős papságra. Melynek jelentős hányada harcos hittel vallja: legyen úgy, mint régen volt. Istent félni kell és föltétel nélkül hinni Benne. Krisztus (aki nem is volt zsidó) él, uralkodik, vincit, regnat, imperat. Szent dolgokat, kanonizált imákat kifigurázni, hagyományos miserendből tréfát űzni pokol tüzére méltó halálos bűn. Az egyház papja Isten helytartója, de Isten után első helyen a Nemzetet szolgálja: szentelje meg az országzászlót, mise végén énekeltesse el a hívekkel a Székely himnuszt. A hívő térdeljen papja előtt, és támogassa a kötelező hittan követelését.

A fegyelmezés feladatával megbízott plébános 1989 után többször is intézkedik: megfosztja hősünket a misézés, a prédikálás, a lelkigyakorlat-vezetés, sőt, a világi helyszínen tartandó evangelizáció jogától; az illetékes püspök pedig egyre kisebb községekbe száműzi a javíthatatlan bolondot.

A jelen időpontján túlhaladva Kamarás István műfajt vált: szatirikus utópiaként (és mondhatnám, tőle szokatlan goromba nyíltsággal) meséli tovább Ipiapi atya történetét. „A 2014-es választásokat a szélsőjobb Jobbik nyerte meg… kétharmados többséggel.” A határnál tíz kilométeres „Árpád-sávot” létesítenek, ahová csak rendőrségi engedéllyel lehet belépni. A megbízhatatlan elemeket „beutalják” a battonyai Nemzeti Átnevelő Táborba – persze a hetvennégy éves Ipiapi atyát is. Az átnevelendőknek a szögesdróttal körülvett, géppisztolyosokkal őriztetett Táborban „nemzeti identitást erősítő” filmeket kell nézni, támogatott tematikájú előadásokat hallgatni s a szégyentáblát tanulmányozni. Ez utóbbin szerepel többek között Ady Endre, Károlyi Mihály, Kassák Lajos, Schlachta Margit, Kondor Béla, Bulányi György, de Esterházy Péter, Kertész Imre, Várszegi Asztrik, Jelenits István, Göncz Árpád is.

A Fidesz-tagság nagyobb része átlép a kormánypártba, egy kisebb hányada a demokratikusnak nevezhető pártokból alakult Demokratákhoz csatlakozik. Ezt hamarosan betiltják. A nemzeti egység erősítése jegyében betiltanak több száz egyesületet, csak a „nem bomlasztókat” engedik működni, de ezeket is gondosan figyelik, például a Kétfülűek Társaságát.

Az egyházak egy része hevesen tiltakozott, főképpen az ősmagyar vallás viharos terjesztése ellen, de hamarosan elbizonytalanodtak, amikor az új kormányzat bevezette a kötelező hit- és erkölcstant. Az úgynevezett történelmi egyházak közül a katolikus és a református várakozó álláspontra helyezkedett, azzal érvelve, hogy az átmeneti helyzet úgysem tarthat sokáig. Híveik tetemes részének ugyanis kifejezetten tetszettek az új kormányzat egyes intézkedései: a nemzeti értékrend deklarálása, az országnak az Európai Unióból és a NATO-ból való kiléptetése, a magyarságtudományi, a hun-magyar, sumér-magyar, szkíta-magyar, viking-magyar, ujgur-magyar rokonságtani, hagyománytani, természetgyógyászati és koronatani kutatások… és a „színmagyar” sportágak (futball, íjászat, lovaglás) nagymértékű támogatása és legalább ennyire a liberalizmus, a homoszexualitás és a kozmopolitizmus nyílt üldözése.” Keserves prognózis (diagnózis?), de ne csüggedjünk.

Rövid időn belül megerősödik a Kétfülűek Társasága, „melynek az egész országban voltak spontán módon létrejövő csoportjai, de sem vezetősége, sem hivatalos programja nem volt. A szerveződés tagjai szomszédoltak, pinceklubjaikban beszélgettek, társasjátékoztak, születés- és névnapokat ünnepeltek, egymás gyerekeire vigyáztak; könyveket, filmeket, CD-ket, süteményeket cseréltek; nyelvtanfolyamokat szerveztek saját körükben, beszámoltak utazásaikról…” Majd a jámbor látszatból kilépve félmillió aláírással követelik a battonyai Tábor bezárását. Azután „háromszázhúszezer katolikus kétfülű levelet küld Erdő Péter bíborosnak, amelyben felszólítják, hogy az eredménytelen taktikázás helyett követelje a battonyai tábor azonnali bezárását, a Jobbik-kormány lemondását, szabad választás kiírását, valamint a vallások és az egyházak szabad működését…”

Időközben új pápa kerül Szent Péter trónjára: a hondurasi ferences püspökből lett I. Ferenc, „aki nyomban ad limine látogatásra rendeli a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjait… és bátorítja őket: szálljanak szembe az európai humanista és keresztény értékeket semmibe vevő rendszerrel.” A néhány evangélikussal és reformátussal kibővített katolikus püspökkari küldöttség elzarándokol a battonyai táborba, és kínos vitába keveredik a vezetőséggel. Mikor is egy eldugott zsebrádió közhírré teszi. „Lemondott a kormány! Megdőlt a rendszer!” A tábori vezetőség s az őrség elinal, az átnevelendők összecsomagolják a tábor dokumentációját, és megszervezik a hazautazást.

A szabad választáson hangos kampányt folytat „a Radikálisan Mérsékelt Kereszténydemokrata Párt, a Mérsékelten Radikális Kereszténydemokrata Párt, a Balközép Kereszténydemokrata Párt, az Apolitikus Kereszténydemokrata Párt és a Nagyon Nagyon Kereszténydemokrata Párt.” Elindul az immár tízezer fős OJD is. A választás előtt két nappal a Katolikus Püspöki Kar nyilatkozatot ad ki: „Egyházaink továbbra is semlegesek maradnak a pártpolitikát illetően… ki kell mondanunk, hogy semmilyen tekintetben nem rokonszenvezünk az OJD (Ordo Joculatorum Dei) pártpolitikai szereplésével… arra kérjük kedves híveinket, hogy az OJD színeiben induló képviselők megnyilatkozásait ne vegyék komolyan… Úgy véljük… a közéleti szereplés nem bohóckodás… Kedves keresztény testvéreink, cselekedjetek bölcsen!” – Az ordítóan álszent nyilatkozat hatására a kereszténydemokrata pártok népszerűsége csökken, az OJD-é nő.

Kis híján be is jutnak a parlamentbe, azután tovább működnek Isten országának földi megteremtésén. Ipiapi atya pedig elbúcsúzik tőlünk. Egyébként a koalíciós kormány megalakulása után Várszegi Asztrik elnöki tanácsadóvá lép elő, s a Magyar Katolikus Püspöki Kar élére egy frissen püspökké szentelt OJD-támogató szerzetes kerül.

 

BEFEJEZÉSÜL 1.

Kamarás utópiájában a Kétfülűek szomszédolós Társasága egyszer csak többszázezres akciókat szervez; egyszer csak latin-amerikai reformer a pápa (és hozzá hasonló a honi bíboros). A bebetonozott neofasiszta rezsim pedig, hopp, megbukik. A Rossznak ez a bukása mintha egyenest Percy Bysshe Shelley lánglelkéből lelkedzett volna: az ő zsarnokai hol kétségbe esnek (mint Mahmud), hol magukra maradnak (mint Othman), hol elvesztik minden erejüket (mint Jupiter)3. Fegyver nem fogatik, vér nem ontatik, a szabadság egyesült hatalmas erői egyszerűen elsöprik, elfújják a zsarnokságot.

Isten országának földi megteremtéséhez, ehhez a világot megforgató „reális utópiához” újfajta emberek kívántatnak. Az eddigiekből napnál világosabb, mifélék. Erről egy nyolcvanas évek végi, keletnémet, cseh, lengyel kollégákkal zajlott beszélgetés jut eszembe. Fölmerült egy példa: metróállomás4 egyetlen kijárata négysávos útra nyílik, a nyomógombos lámpa az autósoknak hosszú, a gyalogosoknak rövid időre leállítja a forgalmat – mi a teendő? A keletnémet kolléganő az emberek jobbá nevelésére szavazott – én egy fölüljáróra; a cseh kolléga kimondta: a szerkezetet (a rendszert) kell megváltoztatni. Igaza volt, meg is történt.

Szabadpiaci kapitalizmus van és többpártrendszer. A doktrína szerint tökéletesen demokratikus alapszerkezet. De ha mégis diszfunkcionálisan működik? Vaclav Havel húsz éve vallja, hogy a kapitalista, többpárti szerkezet könnyen eltorzul, sőt, megroggyan: a demokráciának e kettő mellett és azonos erővel a civil szerveződések adják igazi garanciáját.

Tehát mégiscsak Isten klerikus és laikus, katolikus és más (keresztény) felekezetű, sőt, más vallású (zsidó, buddhista stb.), istenhívő és agnosztikus, férfi és nő bohócaira van szükség. Meg a Jóisten velük egyező szándékára.

 

BEFEJEZÉSÜL 2.

Kamarás István tréfás kedvében, egy Kamarás-István-saga fonalát is végigfűzi a könyvön. E mellékcselekmény hőse 1941-ben született „félszeg, gátlásos, mamlasz, rossz tartású, tornafölmentett külsejű könyvtár-szociológus”, aki „lelombozott agglegényként” statisztikát csinál „Női keblek viselése a könyvtárlátogatók körében” címmel („asszonyosan, lányosan, öreglányosan, büszkén, sejtetve, lengetve” stb.), hű munkatársa lesz Béninek, majd Ipiapi atyának, és 2012-ben meghal, amikor a zebrán elgázolja egy tilosba behajtó teherautó.

Béni-Ipiapi atya Kammerer Istvánnak születik 1941-ben. Azaz Kamarás Istvánnak: ehhez nem kell felsőfokú nyelvtudás.

Apámnak5 van egy Alvéy című novellája. A cím megfejtése: Aki Lehettem volna Én Is – ypszilonosítva. Azt írja le benne, hogyan lehetett volna sikerember, ha nagyon másképpen akarja. (De nem akarta.) Én – ha Isten vagy a sors olyan erős és annyiféle tehetséggel áldott volna meg – zenebohóc szerettem volna lenni. Ipiapi atya búcsúzóul így vall: „valóban karizmatikus vándorprédikátorféle lettem.” Ki is volt vándorkarizmatikus prédikátor az OJD hitvallása szerint? Jézus. Ipiapi atya Jézus szeretett volna lenni. Kamarás István pedig Ipiapi atya.

Kairosz, Budapest, 2011

MESTERHÁZI MÁRTON

 

1 Ez a gyermek – Ladó Annamária néven – kutat a cselekmény során az apja után; végül meg is találja. Hogy utóbb ő írná meg kettejük, valamint az időközben elhúnyt Kamarás István történetét, az írói tréfa.

2 A továbbiakban értelemszerűen ide értendő a református és evangélikus egyház is, csak nem akarom túlterhelni a szöveget.

3 L. sorrendben: Hellász, Az Iszlám lázadása, A megszabadított Prométheusz.

4 A Pillangó-utcai

5 Mesterházi Lajos

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.