egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/5. számában 

A férfi botorkált a sötét külvároson át. A házak szilánkosan meredtek az égre. Hiányzott a hold, az aszfalt riadt volt a késői léptektől. Azután talált egy ócska palánkot. Ezt aztán addig rúgta a lábával, mígnem egy korhadt léc felsóhajtott és kitört. A fának porhanyós és édes illata volt. Visszabotorkált a sötét külvároson át. Nem voltak csillagok. Amikor az ajtót kinyitotta (sírt bele, az ajtó) felesége halványkék szeme nézett vele szembe. Fáradt arcból tekintett ez a szempár. Leheletük fehéren függött a szobában, olyan hideg volt. A férfi behajlította csontos térdét, és eltörte a fát. A fa felsóhajtott. Aztán porhanyós és édes illat lett körülöttük. A férfi az orrához tartott egy darab fát. Majdnem olyan az illata, mint a süteménynek, nevetett halkan. Ne, mondta a tekintete az asszonynak, ne nevess! Alszik. A férfi a kis bádogkályhába tette az édes, porhanyós fát. A fa erre felparázslott, és maréknyi meleg fénnyel árasztotta el a szobát. A maréknyi fény egy parányi kerek arcra esett, és egy pillanatig rajta maradt. Az arc egyórás volt csupán, de már megvolt mindene, ami csak kell: füle, orra, szája, szeme. Nagy szeme kellett, hogy legyen, ezt látni lehetett, noha be volt hunyva. A szája viszont nyitva volt, és halk szuszogás jött belőle. Az orra és a füle piros volt. Él, gondolta az anya. A kicsiny arc pedig aludt.

Van még zabpehely, mondta a férfi. Igen, felelte az asszony, milyen jó, hogy van még. Hideg van. A férfi vett még az édes, puha fából. Most szülte meg a kisfiát, és fagyoskodnia kell, gondolta magában. Ám nem akadt senki az öklének, olyasvalaki, akinek beverhette volna az arcát. Mikor kinyitotta a kályha ajtaját, ismét maréknyi fény esett az alvó arcra. Az asszony halkan így szólt: nézd, akár egy dicsfény, látod? Dicsfény! – gondolta a férfi, és senki sem akadt, akinek öklével az arcába vághatott volna.

Egyszer csak voltak az ajtónál. Láttuk a fényt, mondták, az ablakon. Leülnénk tíz percre. De kisbaba van a háznál, mondta nekik a férfi. Erre már semmit sem mondtak, ám mégis bejöttek a szobába, ködfelhőket eregettek az orrukon, és megemelték a lábukat. Nagyon csendesek vagyunk, suttogták, és megemelték a lábukat. Ekkor rájuk esett a fény. Hárman voltak. Három ócska egyenruha. Egyiküknél kartondoboz volt, másikuknál zsák. A harmadiknak pedig nem volt keze. Elfagyott, mondta, és megemelte a csonkokat. Aztán odafordította kabátzsebeit a férfinak. Dohány volt benne és vékony papír. Cigarettát sodortak. Ám az asszony így szólt: ne itt, a gyerek … Erre a négy férfi kiment az ajtó elé, cigarettáik, mint négy pont az éjszakában. Egyiküknek mindkét lába vastagon be volt bugyolálva. Egy darab fát vett ki a zsákjából. Tessék, egy szamár, mondta, hét hónapig faragtam. A gyereknek, mondta, és odaadta a férfinak. Mi baja a lábának? - kérdezte a férfi. Vizesedik, mondta az ember, aki a szamarat faragta, az éhezéstől. Hát neki, a harmadik társuknak? - kérdezte a férfi, és a sötétben megtapogatta a szamarat. A harmadik reszketett az egyenruhájában: Ó, semmiség, suttogta, csak az idegeim. Bizony, sokat féltünk akkor odakint. Erre eltaposták a cigarettáikat, és megint bementek.

Megemelték a lábukat, és a kicsiny, alvó arcot nézték. A reszkető kivett két sárga bonbont a kartondobozból és hozzáfűzte: Tessék, az asszonynak.

Az asszony halvány szeme tágra kerekedett, amikor látta, hogy a három sötét idegen a gyermek fölé hajol. Félt az asszony. Ám ekkor a gyermek nekiszorította lábacskáját az asszony mellének, és oly erős sírásba kezdett, hogy a három sötét figura megemelte a lábát és az ajtóhoz osont. Ott aztán még egyszer biccentettek, majd beleereszkedtek az éjszakába.

A férfi nézett utánuk. Különös szentek, mondta a feleségének. Aztán becsukta az ajtót. Szép kis szentek ezek, morogta, és ellenőrizte, megvan-e még a zabpehely. De nem akadt egy arc az öklének.

Viszont kiabált a gyerek, kiabált, jó hangosan, suttogta az asszony. Erre föl aztán el is mentek. Figyeld csak, milyen eleven, mondta büszkén az asszony. Az arc kinyitotta száját és sírt. Sír ez a kisfiú? – kérdezte a férfi.

Nem, azt hiszem, inkább nevet, válaszolta az asszony.

Majdnem olyan, mintha sütemény lenne, mondta a férfi és megszagolta a fát, mint a sütemény. Egészen édes illata van.

Tényleg, ma karácsony van, mondta az asszony.

Igen, karácsony, morogta a férfi, miközben a kályha felől maréknyi fény esett a kicsiny, alvó arcra. 

WOLFGANG BORCHERT

HIMFY JÓZSEF FORDÍTÁSA

 

Megjelent a szerző műveinek gyűjteményében: Wolfgang Borchert: Das Gesamtwerk von Rowohlt Verlag, Hamburg, 1949.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.