egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/4. számában

– BABITS MIHÁLY EMLÉKÉNEK –

(harmadik rész)

 

A KÖNYV ÜZENETE

A biblikus szövegek strukturális elemzésével foglalkozó egzegéták körében szinte dogmává vált, hogy egy-egy perikopa vagy bizonyos esetekben egész bibliai könyvek komplex szerkezetében – ha ezek centrummal rendelkező, többnyire összetett khiazmusba rendezhetők – a textus mondanivalóját mindenkor a centrum hordozza; jóllehet erre számos szövegelem rácáfol, ahol a tényleges, lényegi súlypont, a fókuszált üzenet valahol másutt, nemegyszer a szövegbe rejtve található. Különösen így van ez akkor, ha a khiazmus centruma üres, ilyenkor az autentikus mondandó általában egy appozícióban ölt testet. De nincsen ez másképp a mégoly tökéletesen elemzett centrikus khiazmusokban sem, elég legyen példaként a János evangélium prológusát említeni. Ma egyre inkább úgy látjuk, hogy az autentikus, túlsúlyos mondanivalót sokszor az „aranymetszés” szabályainak megfelelő osztottságban lelhetjük fel, jóllehet ezt a szabályt sem szabad mereven alkalmazni.

Górcső alá vett szövegelemünk, a bibliai textus (Jónás) 3,1–4,4 keretbe illeszkedő verseket elemezve valóban kiszerkeszthető egy centrális, összetett khiazmus, melynek középpontjában a ninivei király bűnbánatra és böjtre felszólító dekrétuma áll. S ez minden bizonnyal nagyon is megfelelt a biblikus szerző gondolatvilágának, melynek újszerűsége, mondhatnók modernsége, már előremutat az újszövetségi univerzalizmus szellemi áramlata felé. Az alapállás a többi prófétai könyvből már nyilvánvaló: Isten nagyirgalmú és hosszantűrő, aki nem kívánja a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. De Jónás könyve mindezt megfejeli azzal, hogy a pogányok is Isten teremtményei, legfeljebb eltévelyedett, elbitangolt bárányok, de bennük is van szolidaritás, emberség és bűnbánatra való készség. Már ezt jelzik a jóindulatú hajósok is, akik vonakodnak tengerbe vetni a prófétát, sőt azt is megkísérlik, hogy kívánalma szerinti úti tervének megfelelően kitegyék a tengerpartra, és a vízbe vettetés után áldozatokat mutatnak be az Úrnak, de ugyanilyen jámborak lesznek – éppen Jónás próféciája alapján – Ninive lakói, akik tartva a veszedelemtől, de talán még inkább Isten irgalmában bizakodva, böjtöt hirdetnek, bűnbánatot tartva szőrruhába öltöznek. Mintha mindezek implicite elővételeznék az irgalmas szamaritánus példázatát. A keresztény misszió univerzalizmusa pedig közhelyszerűen egyértelmű. A centrális üzenetnek életünkre is – mutatis mutandis – átértelmezhető indíttatását viszont épp a próféta gondolati formálódásában, perelésében, bosszúságában és végül az isteni akaratba való belesimulásában érhetjük tetten. Ez a Jónás könyv igazi üzenetének másodlagos derivátuma.

Babits ezt a szálat ragadja meg, és viszi tovább; ezzel avatja költeményének középpontjává, csillagfényévé. Olvasóinak figyelmét pedig Jónás lelki habitusának, makacs elképzeléseinek, majd ezek fokozatos alakulásának dinamikája felé fordítva egyszersmind elénk tárja Isten gondviselő jóságának és a világ iránt érzett mérhetetlen, minden emberi mértéket meghaladó, végtelen szeretetét. A mű általa képviselt és fölvállalt autentikus üzenetét pedig az aranymetszés középpontjába illeszti, vagyis éppen a bibliai kontextusnak megfelelő 3,6-9 helyére, de a biblikus szerzőtől eltérő aposztróffal és szövegezéssel. A biblikus szöveg hiperszerkezete újfent egy centrális khiazmus, de magának a szövegelemnek beillesztése már valóban az aranymetszés szabályaihoz igazodik.

Babits viszont elhagyja a ninivei bűnbánat-tartást, és teljes erejével Jónás vádló szavaira koncentrál. Nem nehéz ebben felismerni a költő belső aspirációját, lelkének rezdülését, aggodalmát, Jónás sorsának önmagára való vonatkoztatását, amely szerint ő is, mint költő-próféta, korának Ninivéihez küldetett, s látszólag az ő szava, igehirdetése is fiaskó, pusztába kiáltott szó volt. Ekkor ugyanis már megjelent, és egyre izmosodott a XX. századot gúzsba kötő és az emberi szellembe vetett bizalmat aláaknázó két ordas eszme, s valóban csak a legjobbaknak jutott osztályrészül, hogy felismerjék ezek veszedelmét és tömegpszichózisra alapozó hisztériáját, melyek végül lángba borították a világot, s melyek káros, a korhadás szagát árasztó virágaival még ma is lépten-nyomon találkozunk. S itt egy kissé részletesebben kell foglalkoznunk a Babits-féle értelmezéssel, amelyet az elmúlt években, évtizedekben – és sajnos még napjainkban is – szándékoltan, vagy jóhiszeműen helytelenül kommentáltak, tragikusan félreértettek, egyébként pedig csodálatos stiláris bravúrját kifacsarva és félreértelmezve a diktatúrák nagyszerűen kihasznált szellemi fegyverévé köszörültek. Jóllehet a szavak és a mögöttük meghúzódó tartalom enged bizonyos informatív latitúdót, de ha egyes elemeket kiragadunk, ezek már valóban úgy magyarázhatók, ahogyan csak akarjuk.

„De böjt s jámborság néked, mint a pélva”

Óhatatlanul is az az érzésünk támad, hogy a vallásgyakorlatok – imádság, böjt, érdemszerző cselekedetek – a költő szemében feleslegesek, holott egyáltalán nem erről van szó, mint azt majd néhány sorral alább olvashatjuk. Csupán arról, hogy az igaz vallásosságot – a hitbéli odaszánást és nyomában a kegyes cselekedetekre való ösztönzést – le kell választanunk a vallásoskodásról, ami nem más, mint a vallási gyakorlatok öncélúságának túlhangsúlyozása a köteles felebaráti szolidaritással, szeretetszolgálattal szemben. Mintha csak a farizeus imáját hallanánk: ezt és ezt tettem (sőt: ezt és ezt a rosszat nem követtem el). Nem igaz, hogy ő nem volt tökéletesebb és jobb, kegyesebb ember, mint a hátul álló vámos, mégis ez utóbbi ment ki megigazultan a templomból (Lk 18,9-14). Sajnos saját jámborságunk, főleg ha még egy ilyen lelki nemességből fakadó hübrisz is kíséri, tényleg pélva Isten szemében. Egy, a felebarát felé történő lehajlás, felkarolás vagy pláne „sebkötözés” – mint az irgalmas samaritánus esetében – az Úr szemében valóban értékesebb minden imánál és böjtnél. Igaz, hogy az ilyetén szolgálat gyakran – épp belső akadékoskodásunk ellenében (mint ezt Jónás példája is sugallja) – nehezebb. A miért éppen én…, a megtehetném, de most nem… és hasonló gátakon nemegyszer megtörnek a felebaráti szeretetre buzdító szavak hullámai. S akkor helyükbe lép a pélva-értékű önmegtagadás, a böjt és hasonló jámborságok, és ezt kíséri az a jóleső – de valójában mit sem érő – érzés, hogy vallásos kötelezettségeinket teljesítettük. S talán nem véletlenül épült be a közgyónásba a mulasztással elkövetett bűnök sokaságáért esdeklő bocsánat, mert nem az a lényeg, hogy milyen bűnöket kerültünk el, hanem mindaz a jó, amit nem cselekedtünk meg, illetve elmulasztottunk. „Aki tehát jót tudna tenni, de nem teszi, bűne az annak” (Jak 4,17). 

„Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”

Ha voltak a világon verssorok, amelyeket számtalanszor – ó de hányszor! – szándékoltan félreértelmeztek, akkor ez közéjük sorolandó. Babits természetesen a folytatásban választ ad arra az implicite rejtett kérdésre, hogy ki is a vétkes, és ki annak cinkosa, de a verssort kiragadva a kontextusból már úgy lehetett interpretálni, ahogy azt csak valamilyen álságos cél érdekében akarták. Az igaznak kikiáltott eszmével szembenállók lettek a mindenkor vétkesek és a velük egyetértő némán tiltakozók, a még vétkesebb cinkosok. S a diktatúrát soha nem érdekelték annyira a vétkesek, a protestálók, hiszen ezeket azonnal likvidálták, veszedelmesebbek voltak viszont a cinkosok, a második vonalban hallgatagon ellenállók. S akkor ezt elkerülendő jöttek a fiak, akik föladták szüleiket; a testvérek, akik bevádolták testvéreiket; vagy azok az igaz, de gyáva, és így soha cinkosnak ki nem kiáltott emberek, akik börtönbe, koncepciós, vagy inkvizíciós perekben a vádlottak padjára ültették, majd haláltáborokba és Gulag szigetcsoportokba juttatták felebarátjukat. S az ilyen, a hatalommal nem kollaboráló, cinkosnak kikiáltott emberek lettek aztán a valódi céltáblák, minden diktatúra legádázabbnak ítélt ellenségei. Miért kellett például egy ártatlan diákcsíny esetén ezzel a verssorral árulásra biztatni a társakat? S miért kellett azokat elítélni, akik egy ordas eszmével szemben passzív rezisztenciát tanúsítottak? Miért kellett erre hivatkozva az embertárs elleni hamis tanúzásra kényszeríteni megfélemlített embereket?

„Atyjafiáért számot ad a testvér:

nincs mód nem menni, ahova te küldtél.”

S itt kap magyarázatot a megelőző – a szövegösszefüggéséből kilúgozott és ennek folytán félreérthető, eltorzítható – két sor mondanivalója. Jónás itt döbben rá küldetése értelmére, hogy Istennek nem csak rá, hanem az egész teremtett világra gondja van, s végtelen bölcsességében és jóságában mindenkire, még Jónásra is vet egy megbocsátó és üdvösségre segítő mosolyt. Persze Jónás pusztai magányába menekülve most még csak prédikációjának kudarcát látja, még csak horizontális dimenziókban értékel, és nem is foghatja fel – mint ahogy mi sem fogjuk fel – a dolgok és események miértjét, „sub specie aeternitatis” szempontból való mérlegelését. Mindenesetre Jónás már eljutott odáig, hogy ha atyjafiairól van szó, akkor Isten utasítására menni kell, sőt akkor is menni kell, ha erre kifejezetten nem kapunk közvetlen természetfeletti indíttatást. Mert legfőbb érték az ember, a másik ember, az atyafi, aki azért válik mérhetetlen értékké – és ez már az Újszövetség tanítása -, mert érte is meghalt Krisztus.

„Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsúfoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állították,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának
csak harcnak és a hatalom nyilának.”

Jónás tevékenységének hiábavalósága felett érzett bosszúsága jogos, hiszen ő még nem tudja, hogy mindaz, aki Isten nevében szól, jobbára harcot és pusztulást hirdet, még akkor is, ha lelkében a békesség embere. Iskolapélda erre a próféták legszelídebb képviselője, Jeremiás, aki hasonlóképpen a bűnös életmódtól való elszakadást, a meghódolást, majd az elkerülhetetlen pusztulást hirdette, s életútja éppen olyan volt, mint Jónásé: pellengérre állították, kalodába zárták, ciszternába dobták, és figyelmeztetése pusztába kiáltott szó volt. Jónás ekkor még nem tudhatta – de az irat sokat tapasztalt és szélesebb prófétai ívet átlátó redaktora feltehetően már ismerte – a prófétai sors tragikumát, a pellengérre való állítást, és az Úr fenyegető szavának hírül adását, amely gyakran nem éppen kedvezett a hallgatóságnak. Mert a szózat és az igazság valóban gyenge fegyver, ezekkel legfeljebb történelmi távlatokban lehet győzelmet aratni. És ezt legnagyszerűbben az Isteni Mester példája tanúsítja, aki a legboldogítóbb hírt hozta, aki maga volt a megtestesült igazság és a legfőbb jóság. S bár Isten leghitelesebb képviselője volt, mégis nemcsak pellengér, hanem kereszt lett a sorsa. De Isten hosszantűrő és irgalmas, s határtalan szeretetére jellemző, hogy bár Jónás biztos az Úr bosszuló haragjában, de nem tudja még azt, amit mi már – ha explicite nem is értünk, de – lelkünk mélyén mégis átérzünk: hogy Isten nem az ószövetségi mennydörgő JHVH, hanem szerető Atya, aki gondot visel tékozló fiára. S ugyan melyikünk nem tékozolt? Ki mondhatja, hogy nem volt-e olykor-olykor elbitangolt vagy fekete bárány a nyájban?

 

JÓNÁS HARAGJA ÉS ISTEN PEDAGÓGIÁJA

Jónás lelkét – miután kitört a városból, és a korábban hőn áhított sivatagba ért – csak egyetlen érzés töltötte be: a bosszú, az Úr büntető haragjának kiáradása, ami végül elégtételt szolgáltat a kudarcélményt megszenvedett prófétának. Jónás természetesen nem tudhatta (talán nem is akarta tudomásul venni), hogy a városban szavai nyomán kollektív bűnbánat és böjt hirdettetik, jóllehet nem is valószínű egy ilyen mindenkire kiterjedő megtérés. Meg aztán azt is tudjuk, hogy az Ószövetség kedveli a nagy számokat, a széles ecsetvonásokkal dolgozó palettakezelést, míg a reális valóság ennél sokkal szerényebb. Másfelől az Úr, aki a szívek és vesék vizsgálója, mindenkor a szándékot és nem az eredményt helyezi döntésének serpenyőjébe, jóllehet terveit senki nem keresztezheti. Talán csak ebben a magasabb dimenzióban érvényes az a menzúra, hogy a szív indulatai, motívumai a relevánsak, többnyire függetlenül a végeredmény sikerétől. Jeremiás, az Ószövetség talán legtragikusabb sorsú prófétája hiába esedezik népéért, a városért, a Templomért; már olyan nagymérvű a süllyedés, hogy abból csak egy nemzeti katasztrófa emelheti ki a zsidóságot. S mi ez, ha nem a legteljesebb csőd? Joggal kesereg tehát prófétai hivatása felett, mint ahogy hitsorsosa, Jónás, aki már kezdetben is rühellé a prófétaságot.

S mi látszik a természetfeletti optikában?

 

„Mert látá az Úr, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsírázik,
mint a jó mag, ha termőföldbe hullott,
s pislog, mint a tűz, mely titkon kigyulladt.”

Itt elkerülhetetlenül „bebillen” két jézusi példázat: a magvetőről és a vetés növekedéséről szóló parabola. A magvető munkájának meglehetősen rossz a hatásfoka. Az útfélre, a köves talajra és a tövisek közé eső vetőmagok részarányával szemben mindössze 1/3 a termőtalajba hullók hányada (Mt 13,1-9). Ezt a kedvezőtlen arányt látja Jónás, aki bár sejti, hogy egy-egy szívben tán gyökeret vert a romlást és pusztítást mennydörgő próféciája, netalántán olyanok is voltak, aki bűnbánatra indultak, mivel „egyre többen jöttek a városból kérdezni tőlem, kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még?”. Történelmi alulnézetben valóban helyes Jónás értékítélete, aki elsősorban a kárba veszett magokat látja, és fájlalja, s ezért egész lelkét elönti a kudarc felett érzett, elégtételt lihegő frusztrációjának keserűsége. Ám a jó talajba hullók mennyisége eltörpül a terméketlenek nagy hányada mellett, s ez az arány a próféta szemében talán még lesújtóbb, mint az isteni Mester példázatában. Felülnézetben viszont, „sub specie aeternitatis” a jó termőföldbe eső és termést hozó – bár egyelőre még csak csírázó – vetőmagok hányada látszik, amely majd harminc-, hatvan-, illetve százszoros termésével túlszárnyalja az elveszetteket, s bőven kárpótolja a magvetőt fáradozásáért. S hogyan nő, szökken szárba, és érik be majd ez a vetés? „A föld magától terem…” – mondja Jézus (Mk 4,28); s e magától – mint láttuk – tulajdonképpen nem más, mint a kegyelem.

Babits értelmezésében, mivel a költészet érzékenyebb minden rezdülésre, bepillantást nyerünk az Úr távlati terveibe:

 

„S gondolta: „Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fújják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,
így gondolá az Úr, csak ezt nem tudta Jónás.”

 

S itt már tettenérhető az evilági és a természetfeletti rend eltérő és számunkra sok esetben csak sejthető, többnyire felfoghatatlan dinamikája. Mi ugyanis anyaghoz kötött, materiálisan korlátozott, véges és idői lények vagyunk, míg a felettünk tetőző szféra végtelen, tér- és időfölötti. Isten határtalan, minden képzetünket meghaladó szeretetében tartja fenn, és felfoghatatlan bölcsességében igazgatja a mindenséget. S miközben gondviselő jóságát lépten-nyomon megtapasztaljuk, ugyanakkor számtalanszor beleütközünk a mi evilági és az ő örök terveinek különbözőségébe, nemegyszer szembenállásába. Akárcsak Jónás, gyakran nem értjük a dolgok mikéntjét és miértjét, hiszen Isten gondolatatai és útjai eltérnek a mieinktől (Iz 55,8). Természetesen kutathatunk e titok peremén, talán idővel választ is kapunk számos miértre, de szemünk bele mégsem tekinthet. De talán mégis, néha-néha megnyílik odafenn egy ablak, lelkünkbe hatol egy-egy fénysugár; s ezek életünk legszebb pillanatai. Nem kikényszeríthetők, nem elfedhetők, hiszen ezek a mindeneket átható Szent Titok megnyilvánulásai, olyan transzcendentális élmények, jelzések, melyek megsejtetnek valamit a természetfeletti magasságból és a mélységből.

A világ Isten szőtte szőnyeg,
mi csak a visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit.
(Reményik Sándor, A szőnyeg visszája)

Nem lenne teljes Jónás lelki fejlődése, csorbát szenvedne Isten pedagógiája, ha még egyszer meg nem leckéztetné a prófétát, ha még egyszer nem éreztetné vele felsőbb hatalmát, és nem tárná fel előtte irgalmas, megbocsátó szeretetét, amelyet ugyan már többször is magtapasztalt, és mégis újólag elfeledett, mintegy „ad acta” tett Jónás. A tenger-Ninivéből a cet ragadta ki a prófétát, akinek, mint a valóságos városból menekülőnek, a pusztába telepített Isten egy árnyat adó növényt, ahonnan Jónás titkon figyelhette fenyegető átkának beteljesülését. S mikor a tűzfolyam elmaradt, Jónásból ismét fölfakadt a szomorúsággal vegyes bosszúság, s akárcsak a cetben esdekelve elmondott imájában, itt is – negatív indíttatással – perbe szállt Istennel. A lélektani aspiráció, Jónás hangulati hullámzása a modern pszichológia hatásterében is megállja a helyét. S talán most döbben rá először, hogy az Úr nem a bűnös halálát kívánja; hanem, hogy megtérjen, és éljen. Természetesen Jónás próféciája mindennek ellenére nem volt hiábavaló, de ezt a tök tövében elheverő és az istenítélet elmaradását felhánytorgató próféta nem érthette, ezért volt szükség még egy pedagógiai oktatásra.

Mert te vagy, aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem.
Itt kerül először szembe Jónás önérzetének megsértéséből eredő kis fájdalma Isten büntető szándékának nagy fájdalmával.

Az vesse Jónásra az első követ, aki még nem élte át életének kudarcai kapcsán ezt a halálvágyat. Illés is a halálát kívánta a rekettyebokor árnyékában. Itt pedig kudarc kudarc hátán. Látszólag hiábavaló a fenyegető ítélet hirdetése, mert elmarad a kilátásba helyezett büntetés. Jónás joggal érzi úgy, hogy az Úr rászedte (ezt megtapasztalta Jeremiás is), de egyben feldereng benne annak felismerése, hogy Isten képes a rosszat jóra fordítani, büntető ítéletét visszavonni, bár csak az Újszövetség teljesebb látásmódja tárja elénk a két legkarakterisztikusabb fordulatot: Isten az ember bukásából a megtestesülést, az istengyilkosságból a világ üdvösségének misztériumát hívja létre. De mindenkor ott van az emberi elem, ezt az Úr nem iktatja ki, sőt a dráma szereplői mindig teljes szabadságukban játsszák szerepüket, de a rendezés mégiscsak mindenkor az ő kezében van. Ezért volt szükség minden látszólagos fiaskó ellenére Jónásra, s lesznek új Ninivék és új Jónások, új bűnök és újabb Isten-találások.

Jónás tehát először kárörömmel, majd egyre inkább kétségektől gyötörve, végül hiábavalóságának érzésébe beleszomorodva hűsöl a tök árnyékában, s jogos vádat emel az Úrhoz intézett szavaiban: „Azért akartam először Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod” (4,1). S akkor – és ez a Jónás könyv említett sztereotípiája – „az Úr szerzett” egy kicsinyke férget, amely megrágta a töknek a tövét, és annak hűs árnyat adó levelei elszáradtak. 

„S akkor az Isten szerze meleget,
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn, hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, úgyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna: gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja…”

A tengeri vihar és a sivatagi forró szél kiváltotta rosszullét inklúziója nyomatékozza Isten nevelő célzatú cselekvését. Egyszer már megleckéztette az engedetlen prófétát, most viszont Jónás ellenében épp Isten kél Ninive védelmére. A tök, amelyet Jónás nem ültetett, nem ápolt, nem nevelt az Úr kívánalma szerint éledett, majd akarata szerint elszáradt, s ez kiváltotta a próféta látszólag jogos haragját. De Ninive, amely bűnös város volt, mégis a kultúra szimbólumaként fénylett a fizikai és – tegyük hozzá – lelki sivatagban, ellenben az emberi munkálkodás, valamint a megtérő igazak – ha nem is túl nagy – hányada nyomán kegyelemben részesült.

S itt megint le kell forgatnunk a biblikus történést jelen világunk sodrására. Manapság Ninivék ezrei, milliói borítják a civilizált és a civilizálódó földrészek felszínét, s az ókori metropoliszhoz hasonlóan többnyire a bűn és a gonoszság szennyes habjaival büszkélkedhetnek. A materiális és a szellemi környezetszennyezés, a már említett urbanizációs betegségek, az elektronikus médiák tudatromboló uralma – melyeket még megfejel az elmaterializálódásból fakadóan a természetfeletti dimenzió elutasítása – közepette városaink valóban Ninive várható sorsára érettek. S mégis léteznek. Tudományt, civilizációt és kultúrát teremtenek magukban és maguk körül, de ezért talán kíméletet érdemelnének? Úgy vélem – ezért – aligha. Mert korunk globális krízisének alapjellemzője, hogy „vallásos”; így a szennyes habok elültét valóban csak egy szőrzsákot felöltő, minden bűn bevallását és bocsánatát esdeklő metanoiától, az oltalmazó ember lelkületének felöltésétől, szétszakított preperszonális, interperszonális és transzcendens szálaink helyreállításától várhatjuk.

De szerencsére ma is vannak Jónások, s talán van legalább városonként tíz igaz, amelyek érdekében megmenekülnek a mai Ninivék, Szodomák és Gomorrák. S talán föl fogja ismerni az emberiség Isten ujjának figyelmeztetését, hogy a fogyasztói társadalom etikailag érzéktelen köre nem lángokban, hanem saját szennyében fog megsemmisülni. Tehát valóban csak egy teljes szellemi és érzelmi irányváltás – egy Ninive-szerű megtérés esetén – reménykedhetünk a transzcendentális oltalomban. Csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e még erre, hiszen túlélési távlataink már csak néhány évtizedben mérhetők. És mi a szerepe a mai Jónásnak? Aligha lehet más, mint ószövetségi rokonáé: 

„Bízd azt rám. Majd szétválasztom én,
a szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak újabb Ninivék,
és jönnek új Jónások, mint e töknek
magvából új indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.” 

Jónás könyve Istent nemcsak üdvözítő akaratával jellemzi, hanem implicite a teremtés urának is vallja, hiszen valamennyi csodás esemény fölött az ő mérhetetlen bölcsessége, mindenható hatalma őrködik. A teremtő és üdvözítő vonások összefonódása domborodik ki a negyedik fejezetben, ahol az Úr mintegy „helyre rakja” Jónást, rávilágítva, hogy a megtérő és bűnbánattartó pogányok ugyanabban az irgalomban és kiváltságban részesülnek, mint a választott nép tagjai.

A könyv zárójelenete tehát nem valamiféle epilógus, hanem itt bomlik ki a mű igazi mondanivalója. Mintha a megelőző gazdag eseménytörténet csak színes kolorit volna e végső igazság kimondásához, mely Isten és Jónás dialógusában éri el tetőpontját. Babits szándékoltan bővíti e drámai vitának döntő és végső szakaszát, mely itt most már nem nevelő célzatú didaxis, hanem Isten leglényegének kinyilvánítása; nevezetesen, hogy ő a legegyetemesebb és legszemélyesebb Szeretet, az abszolút Agapé, amelybe nemcsak Jónás és a választott nép fiai, hanem minden ember belefér. És Isten valamennyit az örök üdvösségre várja és segíti.

A hangsúlyeltolódást a biblikus szerző csodálatosan kiszerkeszti. A dialógust Jónás méltatlankodása vezeti be, aki mintegy kiemeli a prófétai hivataltól való menekülésének okát, azt az implicit felismerést, hogy Isten határtalan irgalmában majd csak megkegyelmez a bűnös városnak. A záradék viszont Isten leghosszabb beszéde a könyvben, amelyben Isten mélységi önfeltárásának tanúi lehetünk. A kettő között a tök sarjadásának és elszáradásának epizódja zökkenőmentes passzázst képvisel. Exponált helyzetben pedig immár nem Jónás, hanem a mindenkori olvasó áll, akinek szemléletváltását motiválja a záradékot befejező kérdés is.

A lírikus természetesen pregnánsabbá teszi a végső isteni döntést, és nyugvópontra juttatja az egyébként befejezetlen drámai sodrású novellát.

„Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyű város, mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban”

Ez azért még így sem befejezés, de a szent iratokat olvasva egy ilyen befejezetlen történet egyáltalán nem ritkaság, hanem a továbbgondolás kiindulópontja, fölrázás, hogy belássuk „Isten az egészen más” (K. Barth), aki nem szorítható evilági röghöz kötött fogalmi struktúránk keretei közé; másfelől útnak indítás, hogy „menj, és hasonlóképpen cselekedjél!”.

A mű legfőbb mondanivalóját – s ebben Jónás személye szinte eszközszerű szerepre korlátozódik – Isten kijelentése, önközlése hordozza, aki büntető ítéletét is képes visszavonni, aki a szív megtérését, az atyai ház felé elinduló lépteket (akár Jónásét, akár Ninive lakosaiét s akár a mienket is) vigyázza, és mindenkit hazavár.

(Vége)

CSIKÓS CSABA

 

BIBLIOGRÁFIA:

 

Csikós Csaba: „A mélypont ragyogása az ökológiai válság sodrában”, Iskolakultúra (1996/10), 3-7. old.
Horváth L.: Jónás könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 1993, 5-74. old.
Nádor F.: Bevezető az Ószövetségi Szentírás keletkezés- és irodalomtörténetébe. I: A biblia régi könyv, és Istennek örökké új szava. Teológiai jegyzet, Budapest, 1979, 151-155. old.
J. A. Soggin: Bevezetés az Ószövetségbe, Kálvin Kiadó, Budapest, 1999, 373-377. old.
Rózsa H.: Bevezetés az Ószövetség könyveinek irodalom- és hagyománytörténetébe. II: A próféták, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia Kiadványai, Budapest, 1984, 364-371. old.
Rózsa H.: Az Ószövetség keletkezése, Szent István Társulat, Budapest, 1986, 527-533. old.
G. von Rad: Az Ószövetség teológiája II, Osiris, Budapest, 2001, 245-248. old.
E. G. White: Próféták és királyok, H. N. Adventista Egyház, Budapest, 1981, 166-174. old.
G. C. Willis: Az Úré a szabadítás, Evangéliumi Kiadó, Budapest, é. n., 3-63. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.