egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/3. számában

– BABITS MIHÁLY EMLÉKÉNEK

(második rész)

1. A TENGERI VIHAR, AZ ENGEDETLEN PRÓFÉTA BÜNTETÉSE[1] 

Jónás könyve egy hangsúlyos (vagy netalántán hangsúlytalan?) „és” felütéssel kezdődik, amelyet a héber hagyományra alapozó régebbi fordítások még megőriztek, ma viszont a könyv határozott különállása folytán ennek kezdeti beillesztése értelmetlenné vált. „És”-sel ugyanis soha nem kezdődhet, legfeljebb folytatódhat valami. A kötőszóval történő indítás okát talán abban kereshetjük, hogy eredetileg a jónási prófécia és esemény-elbeszélés egy terjedelmesebb történeti vagy prófétai könyv, esetleg a Midrás szerves része lehetett, vagy afféle diptichonba illeszkedett, melynek csak e második táblája maradt ránk. Persze Jónás könyve így is kerek egész, s feltehetően a revideált eredeti szövegben is csakhamar így hagyományozódott tovább, hiszen laikus eredete és novellisztikus – illetve olykor meseszerű – megformálása nem lehet elegendő érv ahhoz, hogy ezt holmi függelékként foglalják bele az ószövetségi Szentírásba, főleg a prófétai könyvek közé. A mű indítása a mai fordítások szöveg-variánsai szerint az Úrnak Jónáshoz intézett felszólításával indul: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba…”

Számos írásmagyarázó szerint Jónás az Úr Jézus előképe. De ez több szempontból is erősen vitatható, s legfeljebb mutatis mutandis indokolható. Bár Jézus embersége egylényegű a mienkkel, a bűnt kivéve (jóllehet az ember eredendően nem volt bűnös, csak olthatatlan istenné-válásának vágya idézte fejére ezt a bukást), de mivel az engedelmesség – engedetlenség kontradiktórium feloldhatatlan, ennek áthidalhatatlansága kérges distinkciót von Jónás próféta és Jézus rabbi között. Mégis itt egy érzékletes dologra fel kell hívnunk azért a figyelmet. Az Úrnak Jónáshoz intézett szava („kelj fel és menj”) visszhangzik Jézus cselekedeteinek hátterében. Szinte mindig – explicite vagy implicite – ezzel a frazeológiával találkozunk. Gyógyításai, empatikus odafordulása a sors számkivetettjei, a magányosok, a betegek, a kiközösítettek felé mindenkor talpra állítást, és – többnyire új úton való – elindítást nyomatékoznak (a béna meggyógyítása Kafarnaumban, a Bethesda fürdőben sínylődő inaszakadt, a házasságtörő és a vérfolyásos asszony, Jairus leánykája, valamint a gadarai megszállott fölkarolása és a helyes útra igazítása; és sorolhatnánk még a példákat). A legpregnánsabb talán az irgalmas szamaritánus példázatának záradéka: menj, és hasonlóképpen cselekedjél. Jézus jóllehet földi életében a legteljesebb meg-nem-értettségben, emberi mérce szerint lelki magányban élt, sőt talán nála magányosabb ember nem is volt széles e világon, mégis minden őt övező elutasítás és formális gyűlölet ellenére mindig érzékeny volt az emberi esendőségre, törékenységre.

Jónás is ezt az indítást kapja az Úrtól, prófétai küldetést, csakhogy ettől ő, a jámbor izraelita irtózik, főleg hogy küldetése pogány, felfogása szerint tisztátalan, bálványimádó és istentelen emberekhez szól. Öntudatosan hébernek és a Teremtő Isten alávetettjének, „istenfélőnek” mondja magát, tudatában van népe kiválasztottságának és az ebből fakadó felsőbbrendűségének. Lelkében már minden bizonnyal korábban megfogalmazódott az aszkétikus, böjtölésben, jámborságban és lelki békében való elcsendesülés vágya, s most a váratlan hívás szándékoltan téves értelmezése, félrehallása folytán úgy érzi, ütött az óra, hogy e rejtett törekvését végre megvalósítsa. Feltehetően ezzel az indíttatással felhagy eddigi munkájával, menekül a városból, családja köréből, és csakhamar az Úr parancsa elől is. Jónás magának való ember volt, s joggal vélhette úgy, hogy saját aszkézisével kiválthatja, kivonhatja önmagát a súlyos küldetés alól, csakhogy az Isten előtti önmegváltás lehetetlen, az akaratával szembeforduló akarat erőtlen, és a meghívás ellen harcolni eleve halálraítélt vállalkozás. „Rühellé a prófétaságot…”; s hányszor kerülünk mi is hasonló helyzetekbe, amikor önös érdekeink és mondvacsinált kifogásaink mögé rejtőzve látszatjámborsággal leplezzük a köteles felebaráti segítségnyújtás mindenkori követelményét, és mi is – afféle Jónásokként – hajóra szállva valami békés révbeérkezésben reménykedünk. Nyugat felé hajózunk, mikor keletre szól a küldetésünk, és csodálkozunk, hogy hajónk viharba kerül, életünk pedig összegubancolódik.

Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybéli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze
semhogy a feddett népség megkövezze.


Pedig mi is – és implicite Jónás is – a zsoltáros szavával valljuk és tudjuk:

Mindentudó! Elfuthatnék-e tőled?
Szemed elől ki képes elrejtőzni?
Te fenn vagy, ha a csillagokra szállnék;
Te lenn vagy, ha esnék az Alvilágba.
Ha hajnal szárnyán röppennék Keletre,
s Nyugat tengerpartján tanyát, ha vernék:
biz, ott is rám találna s védne jobbod.” (Zsolt 139)

A tengeri vihar leírásában aztán az epikus költő igazán elemében érezheti magát. Babits is kihasználja a kínálkozó lehetőséget, és zseniális hasonlattal inklúziót alkot a város hullámokból épülő és összeomló virtuális, illetve a reális Ninive összevetésével, majd ábrázolja a feladat elől menekülő, a nagy városban fenyegető ítéletet hirdető, s az Úr döntése fölött bánkódó próféta lelki aspirációját. A tenger mint afféle szimbolikus Ninive háborog:

és kélt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy új Ninive kelne-hullna,
kelne percenként és összedűlne újra.

A vihar kitörését a biblikus szerző nem is indokolhatta másként, mint az Úr döntésének és a természet erőibe való radikális belenyúlásának következményeként:

Az Úr azonban szerzett nagy szelet,
és elbocsátá a tenger felett.

A Földközi-tengeren tevékenykedő hajósok előtt nem volt ismeretlen az az idő- és széljárásból fakadó kritérium, hogy ősztől tavaszig, nagyjából novembertől márciusig, nem volt ajánlatos vízre szállni a csaknem biztos hajótörés veszélye nélkül. De még ezekben a biztonságos hajózást jelentő nyári hónapokban is hányszor okozott katasztrófát egy-egy váratlanul kitörő vihar. Nem is beszélve arról, hogy a „Tarsis” felé induló hajók kilépve az óceánra, ott az időjárási viszonyokkal már végképp nem tudtak számolni.[2] De a kalózoktól megtisztított mare nostrum sem volt teljesen biztonságos közlekedési út még az apostolok korában sem. Maga Pál is – a máltai zátonyra futást leszámítva – háromszor szenvedett hajótörést (2Kor 11,25). S hogy mi volt a teendő veszély esetén, arról meggyőzően tudósít Lukács (ApCs 27), s a Jónást szállító hajósok is hasonlóképpen cselekedtek. Először vízbe szórták a rakományt, majd a hajó felszerelését, minden bizonnyal körbe is kötötték a hajótestet, ahol ekkor már „deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz”. S ekkor bukkantak rá a remegő Jónásra, akire a sorsvetés esett, s aki most már föltárta bűnét.

Babits itt túllép a bibliai tudósításon, és kissé átformálja az eseményeket. Nem reflektál a személyazonossági és a menekülésről számot adó önvallomásra, sem arra, hogy az engedetlenség bűnébe keveredett próféta önként vállalta volna a tengerbe vettetést, jóllehet ekkor már valami halvány sejtés élt Jónásban a Gondviselésbe vetett ősbizalom erejéről. Bár a hajósok – bibliai tudósítás szerint – igyekeztek megmenteni Jónást, végül a félelem és a vihar hevesebbé válása miatt végrehajtották az önként is vállalt ítéletet.

Babits átköltése tömörebb mint a szentírási szöveg, s talán kissé hihetőbb, ugyanis aligha valószínű, hogy a hajósok vajszívűek lettek volna, ha kiderül, hogy ki akasztotta nyakukba ezt a csapást, meg aztán bizonyára a félsz is nagyobb lett, midőn Jónás bűnössége kiderült:

mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom.

És itt talán nem kerülhetjük el azt az utalást sem, amely Jézus gyógyításaira és bűnbocsátó hatalmára vonatkozik. Jézus csak ott és akkor gyógyít, ha megtapasztalja a hívő, de legalábbis a hitre nyitott lelkületet. (Talán ezért is nem tudott, vagy inkább nem akart Názáretben gyógyítani, mert maga is csodálkozott földijeinek hitetlenségén.) Másrészt gyógyításai mindig, sokszor ki nem mondottan is, egybekapcsolódtak a bűnbocsánattal. Jézus nemcsak áldott orvos volt, hanem nagyszerű pszichoterapeuta is, aki világosan látta, hogy a szomatikus gyógyulás, bármennyire is embert formáló, új embert teremtő aktus, a visszaeséstől való óváshoz a feloldozás, és a bűnöktől való további tartózkodás is szükséges. Nem elegendő a test egészségének helyreállítása, ennek mindig kapcsolódnia kell a pszichés trauma kiiktatásához. Hiszen többnyire nem a test vagy a lélek – bár a kettő igazából elválaszthatatlan – betegségéről van szó; mindig az egész ember beteg. S itt már nem a pacientúra szükségeltetik, hanem az Isten által nyújtott feloldozás és lelki megújulás átélése.

 

2. A CET – JÓNÁS IMÁJA 

Ha Jónás könyvét irodalmi alulnézetben, tehát nem szentírási textusként, Isten kijelentéseként, hanem immanens módon, stílusos, érzelmes, olykor lélekbemarkoló épületes parabolaként, irodalmi műremekként olvassuk, akkor joggal nevezhetjük a művet a véletlenek különös sorozatának, olyan véletlen események kötegének, amelyek Jónás sorsát, egész életét új irányba terelték, sőt lelki átformálását, gondolatainak és érzelmeinek revízióját, átértékelését és egész belső habitusának új irányba fordítását eredményezték. Ezek a „véletlenek”: épp egy Tarsisba induló, tehát nagy távolságok átszelésére készült hajóra talál, kitör a vihar, a tengerbe vetett prófétát elnyeli egy cethal, amely három nap múltán a szárazra veti, a ninivei fenyegető igehirdetés és a pusztulás megjövendölése után egy árnyékos repkény alá húzódva várja az istenítélet bekövetkeztét. De az árnyékos levelek egy féreg munkálkodása révén – véletlenül – elszáradnak, s Jónás tar fejét égeti a Nap, sarutlan talpát perzseli a sivatag forró homokja, amelyet még jobban felhevített a forró keleti szél.

Csakhogy itt – mivel sugalmazott műről van szó – nem téveszthetjük szem elől a vertikális dimenziót, a transzcendentális aspektust. A szentíró ugyanis – mely lehet akár Jónás is – nem épületes legendát ír, hanem – ha nincs is tudatában – isteni üzenetet közvetít, Isten szavát tolmácsolja, tehát óhatatlanul az örökkévalóság hírnökévé, szócsövévé válik. A történelem szálait, s benne a mi egyéni sorsunk szálait is Isten tartja kezében, aki – személyes döntéseink szabadságának teljes tiszteletben tartása mellett – úgy irányítja életünk hajóját, ahogyan azokat az ő üdvösségre vezérlő és akaró szándéka igényli. Isten útjai és gondolatai természetszerűleg mások, mint a mi világias, többnyire csak horizontális látásmódból fakadó törekvéseink, mégis mindennek ellenére akarata és eszméletlen szeretetéből fakadó irányítása mindig érvényesül, még akkor is, ha utasításait, hívását, rendelkezésére állásunk követelményét rendre és radikálisan elutasítjuk. És itt nyílik meg számunkra a szentíró zsenialitása (vagy Isten Szentlelkének inspirációja), aki ezt a pedagógiai célzatú történetet Isten nevelői bölcsességének és a véletleneken túlmutató kormányzó tevékenységének bemutatásával természetfölötti fénybe meríti. Az isteni tevékenység jelzésére Babits az Isten szerzett…; Isten készített vala…” formulákat használja, de bárhogy is közelítünk, mindenkor a vak véletlenek kiiktatásával és az isteni főség rányitásával találjuk szembe magunkat.

Mert „véletlen”, azaz Isten rendelkezéseit megkerülő esemény nincsen. Már az ókori görög filozófia nagy doyenje, Arisztotelész is felismerte, hogy az igazi tudás az okok, vagyis a hogyanok és miértek ismerete. A létező (lett légyen szó akár materiális, akár szellemi létezőről vagy bármely jelenségről) önmagában érthetetlen és homályos, és csak az okok feltárásának fényében nyeri el tényleges helyét az ontológiai rendben. Az okok és okozatok eme láncolatában – mivel a feltételek száma véges – nem haladhatunk regressus usque ad infinitivum, egyszer csak elérkezünk egy olyan okhoz, mely okságának mivoltát önmagában bírja, és amely mögött már további okok nem rejteznek. Ez a végső lehetőségi feltétel, a Lét, mely a görög filozófia szerint nem más, mint maga az Abszolútum. De erről az Abszolútumról való tudásnak, a végső oknak dióhéját csak a zsidó-keresztény hagyomány törhette fel, rámutatva, hogy ez az ősok, mindennek alkotója és irányítója, a mindenséget teljesen átható (immanens), de azt mérhetetlenül felül is múló (transzcendens) Isten, akinek szándéka és akarata az emberi szabadságból fakadó okságot mérhetetlenül felülmúlja.

 Természetesen az Úr útjai nemegyszer keresztezik a mienket, de annak boldogító tudatában kell lennünk, hogy – minden szenvedés és fiaskó ellenére – Isten szeretetében élünk, hiszen ő maga a Szeretet. És ez a szeretet nem csal meg, sőt – lévén Isten szava teremtő erejű szó – képes arra is, hogy az ember lelki beállítódását, kisszerű vélekedését teljesen átformálja, akár át is fordítsa (vö. Saul megtérése). S mégis ez a lehajló és felkaroló isteni szeretet nem kényszerítő erejű, nem az elemek tombolásában érhető tetten, hanem a gyenge szellő susogásában, amelynek hallatán Illés eltakarta arcát. S ennek az isteni szónak szelídségével, az engedetlen prófétát is közelségébe emelő mosolyával találkozunk Jónás fokozatos eszmélése és Istennel folytatott párbeszéde során.

Jónás imája pszichológiai remekmű. Bár Jónás csakhamar rádöbben csodálatos megmenekülésének mikéntjére, ennek sötétségét, levegőhiányát, önmaga sós húsba zártságát megtapasztalva egyetlen menekülési lehetőségére koncentrál. Istenhez fordul hol alázatos, hol perlekedő szavakkal, míg végül elismeri, hogy nincs mód megfutamodni a hívó szózat elől. Jónás imája szerkesztését, műfaját tekintve ószövetségi reminiszcenciákra épülő zsoltár, mely a zsoltárköltészet legnemesebb hagyományait ötvözi, de elveti a psaltériumok zenés, énekes, ritmikus és strukturális vonásait. Ez természetszerűleg nem a redaktor fogyatékosságának tudható be, hanem arra a nagyszerű lélektani ráérzésére épül, hogy itt egy bajbajutott és lassan magára eszmélő ember pszichés viharáról van szó, amelynek során csak fokozatosan kristályosodik ki az előrelendülő, feltétlenül Istenre hagyatkozó ráutaltság és engedelmesség gondolata. S itt talán nem eretnek vélekedés az a feltevésünk, hogy ez a zsoltártöredékekből egybeszerkesztett ima nemigen lehetett a laikus hagyomány organikus eleme, hanem itt inkább a szent szerző inspirációját és igazi költői vénáját kell felfedeznünk. Az ima csúcspontja Jónás eszmélése, hogy „az Úré a szabadítás” (Zsolt 3,9), mint ahogyan Isten megmentő kegyelme valóban szabadulást hozott számára.

Jónás imájában tárul fel az Isten elől menekülő, és mégis kezébe került engedetlen próféta teljes lelki habitusa. A mai divatos pszichológiai tesztek már képesek feltérképezni az ember racionális, szellemi intelligenciáját (IQ), de az érzelmi telítettség (EQ) mérésére egyelőre még nincsenek módszerek. Legfeljebb az emberi viselkedésben nyílik meg – úgy-ahogy – egy ember belső hangoltsága, rezonáló, empatikus képessége. „A szív bőségéből szól a száj” (Lk 6,45) – s ez nyilvánul meg Jónásnak hol alázatos, hol perlekedő szavaiban. Valóban egy nagyon szenzitív, magas érzelmi telítettséggel rendelkező ember lelki kórképe és gyógyulása zajlik le előttünk

És itt vessünk egy pillantást saját életünk sodrára. Nem nehéz felismerni benne a hullámzásokat, az emelkedéseket és a bukásokat, de a mindenképpen kikerülhetetlen tragédiákat, határhelyzeteket, emberpróbáló szenvedéseket sem, és ezek árnyékában az olykor túláradó örömteli periódusokat, azaz az olyan transzcendentális élményeket, melyek életutunkat igazán emberi, figyelő szemek által kísért sorssá teszik. Persze, főleg a fájdalmas megtapasztalások esetén óhatatlanul is felsejlik bennünk a kérdés: Miért engedi/engedte meg ezt Isten? S csak bizonyos távlatból ismerjük fel (ha egyáltalán felismerjük) ezeknek értelmét. Mert mindezekben Isten vésőcsapásait kell látnunk, amellyel nem engedetlen Jónásokból engedelmes Jónást, hanem a végtelenül engedelmes Jézus képét akarja kimunkálni belőlünk. Vagyis felszínre hozni, és – olykor talán a gyémántcsiszoló Ninivében – briliánssá varázsolni azt a gyémántot, amely mindannyiunkban – a Szent Titok belénk oltottsága révén – rejtőzködik. Ehhez pedig kemény csiszoló gyémántpor és nagy türelem, mérhetetlen ráhagyatkozás és feltétlen bizalom kell. Olykor egeket ostromló ima, mint Jónásé. És

„Akkor – magától – megszűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – életed a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy magától – friss gyümölcs terem
Ez a MAGÁTÓL – ez a Kegyelem.
(Reményik Sándor)

S most vessünk még egy pillantást a „cethal” szimbolikájára. Mindazok, akik Jónás könyvében hiteles történelmi információt, autentikus tudósítást láttak, számtalanszor zátonyra futottak a halba zártság valóságának magyarázata terén, s megjelentek azok a zoológusok, akik a cethal megnevezés hátterében egy hatalmas delfint, netalántán cápát vagy óriásbálnát sejtettek. Tény, hogy az ókori mitológiák – Arlón megmenekülése, Óannész asszír-babiloni halistenség képzete, a filiszteusok haltestű Dágon-istene, Odüsszeusz bolyongásainak csodálatos tengeri lényei – adnak bizonyos támpontot az ilyetén elgondolásokra, mégis jobb, ha mindezeket az akadékoskodó biológusok és egzegéták elméleteinek hasznavehetetlen tárházába utaljuk. Nézetünk szerint a cethal – mint már a nevében rejlő ellentmondás is utal rá – szimbolikus valóság, a lélek mélységeinek, az ember pszichés átformálódásának helye, és az Istenbe vetett szabadulás reménységének záloga. S hogy miként rezonál egymásra a cethalba zártság korporális szenvedése és a lelki trauma, azt nagyszerűen érzékelteti Babits, aki Jónás imájába szüntelenül beleszövi a bezártság fázisainak, fájdalmainak és a szabadulás reményének motívumait. Természetesen ez Jónás imájának átstrukturálását, helyenkénti szűkítését és bővítését is igényli, s itt a lírikusok – par excellence Babits és az ismeretlen szentíró – csodálatos egymásra találásának lehetünk megtapasztalói.

Miután Jónást elnyelte a „szörny-lét” belseje, első gondolataiban nem a tenger hullámaiból való menekvés öröme, hanem az Úr színe elől való elvettetés érzése mardossa lelkét. Hiszen

„… körülvett a vizek veszedelme,
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam.
s Egyetemed fenekébe hulltam,
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronájá!”

Jónás tehát nemcsak bezárattatott a „vak ringások eleven belsejébe”, hanem tengerbe vettetése után valóban a mélyek mélyére, „a hegyek alapjáig”, az Infernó kapujáig, mondhatni a pokol tornácáig hullt alá, mikor Isten kimentette. Hiszen neki nem egyszerűen egy prófétára, hanem Jónásra volt szüksége. S a mi életünket is számtalanszor kiragadta már az Úr a mélység rettenetes jeges leheletéből, hiszen nem az élet a természetes, hanem a nemlét, s az élet nagyszerűsége éppen abban áll, hogy Isten auktoritása alatt pillanatról pillanatra, újra meg újra megvalósul, mi több, megújul. De ennél is fontosabb, hogy bennünket is megment a fizikai halál utáni lelki veszedelemtől, az örök halál borzalmától. És ez nem a mi okosságunk, igaz voltunk vagy jámborságunk következménye, hanem ama önként vállalt véres áldozatnak nagy kegyelme, midőn Isten Jézus Krisztusban föláldozta magát miattunk, érettünk és helyettünk, azért, hogy megmentsen bennünket az eljövendő haragtól, a Seol árnyéklététől, és fölemeljen Isten fiainak dicsőséges szabadságába (Róm 8,21). S az Istentől való „elvettetést” senki sem tapasztalta meg olyan mélységben s olyan tragikus módon, mint a Megváltó, aki magára vállalva bűneink terhét így kiáltott fel szenvedései csúcsán, a keresztfán: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Valóban nagy volt a mi váltságdíjunk.

 Jónást tehát kiragadja az Úr a feneketlenségből, ám a próféta szava nem a megmenekülése fölött érzett hála és öröm, a megsemmisülés torkából való szabadulásért hevülő boldogság, mint ahogy a Tragédiában vallja Ádám: „Élek megint. Érzem, mert szenvedek, De szenvedésem is édes nekem”. Ezt még nem érzi át Jónás, sőt, Babits értelmezésében csupa vádaskodás, acsarkodás. Az eredeti szövegben Jónás hamarabb eszmél, hamarabb kulcsolja imára kezét, s határtalan bizalom él benne, hogy újra láthatja majd Izrael dicsőségét és büszkeségét, a Szent Templomot, Isten jelenvalóságának trónusát az emberek között. Babits Jónása még a templom revelációban és Isten Gondviselő jóságának megtapasztalásában sem a belenyugvás embere. A döntő fordulat Isten felségének és önnön gőgjéből fakadó engedetlenségéért való jogos bűnhődésének felismerése a megsemmisülés küszöbén:

„Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy rejtőzöl, látlak, Isten!…
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád.
annál világosabb előtte orcád.”

A bibliai Jónás imájában jól kitapintható a próféta lelki megújhodásának, fokozatos önmagára találásának és Istenre való mérhetetlen ráhagyatkozásának kibomlása. Babitsnál viszont ez olyan drámai pszichés fordulat, ahol a lélek megfogyatkozása és az Úr szabadító jóságának egyre erősödő bizonyossága a küldetés elkerülhetetlenségével párosul. Itt is érvényesül az az utalás, amellyel az Ó-, majd az Újszövetségben oly gyakran találkozunk, hogy Isten a Jó Pásztor, s mellette a próféta csak csahos eb lehet, aki a nyájat az Úr vezetése alá vonja, és hozzá tereli. Jónás lelki újjáalakulásában a tudatos, racionális elme gondosan kimunkált konstrukcióját a tudattalan elsöprő érzelmi túláradása temeti maga alá, amely robbanásszerűen vezet el ahhoz a felismeréshez, amelyet Jónás homályosan már akkor érzett, midőn életének mélypontján feltündökölt előtte az Úr Szent Templomának víziója, mely éles ellentétben állt nyomorúságos helyzetének kilátástalanságával. De most már tudja, érzi, hogy imádsága meghallgatásra talált, és a szolgálatát immár nem külső kényszerből, hanem belső meggyőződésből is magára vállalja. A fordulópont:

„Akkor meg nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarúgott dupla talppal.
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”

Ez a külső motívum. A belső: a saját istenfélelmében magát oly tökéletesnek gondoló Jónás megalázkodása, benső inspirációinak revideálása, a tudattalanjában meghúzódó kétely felszínre tolulása és átformálódása, büntetésének katartikus elfogadása, és egyben egy új lelkületű Jónás feltámadása, akiben Isten parancsa immár belső indíttatássá transz-formálódott.

„Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
 hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
 mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.”

Az eredeti bibliai szövegben Jónás imája egyetlen tömbbe tömörül; Babits azonban ezt érzékletesen feloldja a cethal belsejében átélt, a sötét bezártságban zajló külső eseményekkel. Ezzel az áttételezéssel a költő nemcsak a napjainkat ízig-vérig átható dinamikus látásmódhoz csatlakozik, hanem a legnemesebb bibliai hagyományokhoz is illeszkedik. Ebben a szerkesztésmódban az eseményt-leíró (narratív) és a beszéd (diszkurzív) elemek váltakozásából a szöveg különös elevenségre tesz szert, főleg akkor, ha ezek egymás tükör-szimmetriái (iskolapélda a Máté-evangélium). Ezzel az átszerkesztéssel a könyv második része egy összetett centrális khiazmussá válik, ami megint csak a Biblia irodalmi strukturáltságának a keleti hagyományokból fakadó és azokat követő tipikus eleme. A döntő eseményt a centrum hordozza: Jónás megtérését, a templom víziót, az igazi Isten-tapasztalást, Isten telitalálatát. Ebből már logikai szükségszerűséggel bomlik ki az Úr parancsát követő engedelmesség, a küldetés vállalása.

 

3. JÓNÁS NINIVEI PRÉDIKÁCIÓJA. 

A Jónás-könyv harmadik fejezete akár a bibliai szöveget, akár annak Babits-féle interpretációját olvassuk, a már ismert sztereotip formulával indul: „kelj fel és menj…”. Kissé tán különös, hogy miután a próféta elfogadta az Úr megbízatását, most újra talpra állásra és indulásra való felszólítást kap. A magyarázat feltehetően abból eredeztethető, hogy az első felszólítás az Úr parancsa elől való menekülést eredményezte, ami végül lelki átfordulást, metanoiát volt képes előidézni. Az Úr tehát itt újra tabula rasát kínál egy új, most már lélekben átformált, megtisztult, immár engedelmes Jónás számára.

Ninive hatalmas város volt, három napig is eltartott, míg valaki keresztülhaladhatott rajta. Diodorus Siculus (Kr. e. kb. 90 – kb. 20) ókori történetíró beszámolója szerint a város átmérője mintegy 1500 stádium (27 km) lehetett, ami érzékelteti a nagyváros méreteit, jóllehet a jámbor geográfus-historikus ezt nem láthatta, s bár források alapján dolgozott, műve nem mentes a túlzásoktól és a legendás-anekdotikus elemektől. De túlzó az a becslés is, mely a város lakosságát kétmillió főben jelöli meg a 120000 újszülöttre alapozva. A régészeti feltárások alapján a régészek jóval szerényebb méreteket feltételeznek, de bármint is vélekedünk, az akkori viszonyok között valóban kiemelkedő nagyságú metropolisz lehetett. És itt nem árt visszautalni a kezdeti állapotra, nevezetesen arra, hogy a városban elhatalmasodott a gonoszság. Ez mindig az urbanizációval együtt járó betegség, mely szükségképpen az összezártságból és a különféle népcsoportok keveredése folytán bekövetkező morális eltévelyedésből, a kultikus prostitúcióból, a különféle bálványistenek szinkretizmusából, az emberi kapcsolatok megromlásából – mindenekelőtt a rabszolgaság intézményéből – fakadt. Nemcsak az Úr főségét vitatták, hanem a Láthatatlan és Ábrázolhatatlan Istent különféle politeista istenekkel helyettesítették, amelyek természetszerűleg felszínre vetették a termékenység és a háborús istenek kultuszát, melyek nemegyszer egyesítve (pl. Baál, Istár-Astarté) igyekeztek biztosítani a hadi győzelmeket és a belőlük fakadó gyarapodást.

A Kánaán területén élő népek is csakhamar elsajátították nemcsak a városépítést, hanem az urbanizációval járó bűnök gyakorlását is, és itt legyen elég Szodoma és Gomorra erkölcsi mélypontjára és a rajtuk beteljesült borzalmas istenítéletre gondolnunk. Pedig Ábrahám perbe szállt Istennel a város megmentése érdekében, lefelé licitált, de végül tíz igaz sem találtatott bennük, ám Isten még így is az egyetlen igaz családot, Lótot, feleségét és lányait kimentette a végromlásból. S most elszakadva a Közel-kelettől és a Termékeny Félhold civilizációitól, vessünk egy pillantást Hellász városaira, a polisz-közösségekre. Arisztotelész rámutat, hogy a városállam a faluközösségek fejlődésének természetes végterméke, és feladata az erkölcsös cselekedetek ápolása. Hogy ez hogyan valósult meg, arról itt nem kívánunk beszélni, de Szókratész halála, Arisztotelész, Anaxagorász és sok filozófus önkéntes száműzetésbe menekülése világosan mutatja, hogy a korrupció, melynek a város az igazi melegágya, nem mai találmány.

Napjaink városaiban sem sokkal különb a helyzet, mintha a technikai civilizáció exponenciális fejlődése mellet a városlakó ember lelkülete mit sem változott volna az évszázadok folyamán. „A városi levegő szabaddá tesz!” – hirdette a középkori szlogen, s ma ezt inkább úgy értelmezik, hogy a városlakó megszabadul mindama – elsősorban morális – kötöttségektől, melyeket a hajdani faluközösség védelmezett, szentnek és sérthetetlennek ítélt. Mindemellett fokozódott az elszemélytelenedés, az elidegenedés és nyomában az interperszonális kapcsolatok kiüresedését generáló elszellemtelenedés. S ezt erősítik a médiák, a családok szétszóratása és a többi urbanizációs betegség; tehát nem sokban különbözünk a ninivei krízistől. És napjaink fogyasztói társadalma ezt a fizikális és morális ziláltságot tovább fokozza a szociális érzéketlenség, a pénztárca meg-nem-téríthetőségének ördögével: mennyi pénz van a számládon, milyen lakással, autóval, barátnővel/baráttal rendelkezel, mennyire vagy sikeres – és megmondom: ki vagy. Bizony ez ördögi kör, nem különb, hanem tán rosszabb, mint három Ninivének az Úr szent lábait mosó szennyes habja. Csakhogy Ninive megtért Jónás prédikációjára, de vajon mi hallgatnánk-e rá? És van-e még egyáltalán hozzánk küldött Jónás? A bibliai olvasat láttán szinte megdöbbentő, hogy a prófétának egyetlen felszólítására már az egész város bűnbánatot tart, a király böjtöt hirdet, és mindenki szőrruhába öltözve hamut hint a fejére. Ezt már nem látja a próféta, de látja az Úr, aki megkönyörül Ninivén.

Babitsból itt most újfent felszínre tör az epikus, az eseményeket láttató és valószínűsítő költő. Nem egyetlen prédikációról van szó, hanem jogos igény, hogy szólni kell az összes torzulásról, amely korunk emberét éppúgy gúzsba köti, mint Ninive lakóit. A háromfejű sárkány: a pénz, a karrier és a hatalomvágy.

Jónás a pénz és a gazdagság mámorában élőket a piactéren, az árusok között találja, s nem véletlen, hogy bár ez első fellépésének tere, itt talál legkevésbé visszhangra az Úr ítéletét hirdető szózat. Inkább csak különös fellépését, szakállát és lutykos ruháját nevették, ahelyett, hogy a próféciára rezonáltak volna. Valóban igaz, hogy egy vékony ezüstréteg az üvegen – a tükör – már elegendő ahhoz, hogy az ember csak saját magát lássa. Pedig Jónás szívét-lelkét ekkor már áthatotta küldetésének hivatássá vált tudata, és belőle már nem Jónás, hanem az Úr szólott, ő adta ajkára a szavakat. S hogy mennyire képes lefoglalni az embert az Úr általi kiválasztottság, még fiaskó esetén is, azt a költő eképpen érzékelteti:

„Így szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,…
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.”

A második nap tere a színészek és mímesek tanyája, akik a nép előtt szemérmetlenkedtek, s ezt napjaink szex-mániákusságára is pontosan adaptálhatnók. De itt bukkan fel különös elevenséggel a sztárrá válás démona is, akárcsak napjainkban. A cél: fellépni a világot jelentő deszkákra, és ott mindenáron, minden eszközzel a legmagasabbra törni. Mindegy, hogy miért, milyen áron, kinek a vállára állva, de csodáljanak! Csakhogy, míg egykor a népszerűséget a tetszési index értékelte, és sajnos többnyire csak a hálás utókor szolgáltatott igazságot, adott babérkoszorút az igazán nagyoknak, ma a médiák osztják le a lapokat, és hozzák meglehetősen kétes értékű döntéseiket. Az itt elhangzó fenyegető próféciára legalább az asszonyok felfigyelnek, jóllehet nem a szózat tartalma ragadja meg őket, hanem Jónás csapzott külseje és különös személye. S ők kísérik a királyi házhoz, ahol „már tudták és várták”.

A királyi palotában, egy oszlop tetejéről hangzik el a harmadik, fenyegető prédikáció, ekkor már nem figyelmeztetés, hanem átok formájában. Ez bizony távol áll Ábrahám perlekedésétől Szodoma megmentése érdekében! S most már Jónás joggal érzi úgy, hogy küldetése véget ért, kitör a városból, és egyetlen gondolat, érzület tölti be lelkét, a pusztulás elkerülhetetlensége, melyet a sivatagból – imádságban és böjtben vezekelve – kíván szemlélni, sőt élvezni:

„leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szívében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.”

Babits közmondásszerűen ismert, és a költeményeiben mindenkor tetten érhető, klasszikus műveltsége Ninive bemutatásában is érzékelhető. Nem az ókori asszír birodalom fővárosát, hanem sokkal inkább az antik Hellász valamely jelentős poliszát vagy Rómát kell Ninive helyébe gondolnunk. A piactér az athéni agora hangulatát idézi, leszámítva természetesen Szókratész alakját. A mímesek tere az ókori görög színházak testet öltése, melyeknek akusztikáját és felelevenített artisztikus színpadi előadásait ma is megcsodáljuk. S végül a királyi ház lakomája élénken emlékeztet a görögök és rómaiak hasonló élvezeteire; itt nem annyira Ninive, mint inkább az archaikus kor gazdag európai férfiainak összejövetelét (szümposzion) szemlélhetjük.

Költőnk, akárcsak az előző fejezetben, most is az ott bemutatott szerkezethez igazodik, bár itt a centrum hiányzik. A tulajdonképpeni mondanivaló majd Jónás pusztai vezeklése során jut szóhoz. Jónás Úrhoz intézett fohászának végső konklúziója pedig az, hogy a felebarátért hozott áldozat és a köteles szeretet szükségessége – sajnos legtöbbször értelmetlensége – az egyetlen releváns lehetőség.

(Folytatás következik)

 

CSIKÓS CSABA

 

[1] Az Ószövetségi Szentírás Jónás könyvét négy perikopára osztja (1-4): 1. Jónás szembeszegül az isteni paranccsal (Jónás engedetlensége és büntetése); 2. Jónás megmenekül (Jónás imádsága); 3. Ninive megtér, és bocsánatot nyer (Jónás prédikálására Ninive megtér); 4. A próféta panasza és Isten válasza (Jónás vitája Istennel). Babits követi ezt a négyes felosztást, és bár tiszteletben tartja az eredeti értelmezést, súlyponteltolódásai, olykor eltérő fókuszálása világosan kitapintható.

[2] Tarsis: Az Ószövetség gyakran említi Tarsis hajóit, amelyek feltehetően nagy föníciai kereskedelmi tengerjáró hajók lehettek, maga Tarsis pedig a Földköz- tenger medencéjében, ma már ismeretlen helyen lévő (Hispánia? Tunézia?) föníciai gyarmat lehetett (az izraelita közösség szemében Tarsis feltehetőleg a világ végső határát képviselte).

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.