egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában

A pécsi püspökség és a fennhatósága alá tartozó Szent Mór Katolikus Iskolaközpont közötti konfliktusról az Egyházfórum több alkalommal tudósított. Az ügy lényege, hogy Mayer Mihály megyés püspök rossz gazdálkodással vádolta meg az iskola igazgatónőjét, Uzsalyné dr. Pécsi Ritát, holott két vizsgálat is őt igazolta, viszont elmarasztalta az egyházmegye vezetését, mert az visszatartott több tízmillió az iskolának járó állami támogatást. Egy harmadik, a püspök által megrendelt, de szakmai szempontból „megalapozatlan” elemzés már Mayer Mihály szájíze szerint készült. Az igazgatónőt elbocsátotta állásából, aki munkaügyi bírósághoz fordult. A 2007 végén született, időközben jogerőre emelkedett bírósági ítélet szerint a püspökség több ízben is jogellenes munkáltatói intézkedést hozott az igazgatónővel szemben, ezért kártérítés megfizetésére kötelezte a Pécsi Egyházmegyét.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita épp az első fokú ítélet kihirdetésének napján, 2007. november 27-én volt az Egyházfórum „Hitemről” című pécsi rendezvénysorozatának vendége. Az ott rögzített beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

(A szerk.)

A HARCOT MEGHARCOLTAM, A HITET MEGTARTOTTAM

Wildmann János: Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást a mai estére, annál is inkább, mert az elmúlt évben talán a hited is próbára lett téve. De mondd, hogy áll az „ügyed”?

Uzsalyné dr. Pécsi Rita: Jól, ma különösen jól. Ugyanis ma volt a munkaügyi tárgyalásunk második fordulója, és ezt megnyertem. Eleinte nagyon kételkedtem, hogy egyáltalán helyes-e pereskednem. Maximálisan meg voltam győződve arról, hogy jogtalanul küldtek el, sokat beszélgettünk a kollégákkal, és úgy éreztem, hogy minden szülő és minden tanár ismeri az igazságot. Akkor meg minek a bíróság? Miért a bíróság mondja ki azt, amit egyrészt mindannyian tudunk, másrészt a püspök úr úgysem fogja beismerni. Lassan az a meggyőződés erősödött meg bennem, hogy nem csak magam miatt kell ezt a lépést megtenni, hanem mindazokért, akik ott álltak mellettem, és támogattak. Nemcsak nekem, hanem nekik is és az igazságnak kell győzni. Ma a tárgyalás után állandóan csörgött a mobilom, sőt háromszor betelt az sms-listám is, olyan sokan üzentek, gratuláltak és köszönték, hogy vállaltam ezt a harcot. Olyan emberek kerestek, akiket nem is ismertem, papok, civilek egyaránt, nemcsak Pécsről, hanem más városból és községből is. Talán egy egyesületet vagy nemzetet képviselő sportoló érezheti így magát egy nagy győzelem után, tudva azt, hogy ez a segítőinek, szurkolóinak a győzelme is.

- Mi volt a per tétje?

- Az, hogy a bíróság kimondta: elbocsátásom jogszerűtlen volt. Amikor elindítottam a pert, még kértem a visszahelyezésemet az iskola élére, de időközben beláttam, hogy olyannyira megváltozott ott a helyzet, hogy nem lenne értelme visszamenni. Egyrészt csak báb lehetnék, másrészt a püspökséggel való együttműködés a történtek után lehetetlen lenne. Ezért úgy döntöttem, hogy nem a visszahelyezésemet, hanem kártérítést kérek. Ennél fontosabb volt azonban, hogy egy hivatalosnak tekinthető fórum foglaljon állást, hisz sem az egyházi, sem a jobboldali lapok nem mertek az üggyel foglalkozni. Ha mégis nyilvánosságot kaptunk, azt az Egyházfórumnak, a HVG-nek, a Mentornak és Népszabadságnak köszönhetjük. Sem a pécsi főjegyző, sem a bank, ahol lecsapódtak a visszaélések, sem a minisztérium, sem a tévé-rádió nem merték kimondani, hogy mi az igazság.

- Úgy vélem, hogyha az emberrel ilyen dolgok történnek, mint veled, az alapvetően két érzést válthat ki benne. Vagy elkeseredik, és azt mondja, föladom, vagy erőt merít a Mester példájából, és azt mondja, hogy ha őt is meghurcolták vallási elöljárói, miért várok én jobbat? Benned melyik érzés kerekedett felül?

- Napszakonként változott. Talán mondhatom, hogy gyerekkoromtól kezdve készülhettem a kudarcokra és az örömökre is. Sokan a pécsiek közül valamennyire követhették szüleim egyházért végzett munkáját. Láttam, mit tesznek egy-egy ügyért, sokszor erejükön felül is, mindent bevetve. Láttam, amint édesapámat félreállították a pályáról, letörölték egy darabig. Helytállásukban óriási bizalmat, Istenbe kapaszkodást tapasztaltam. Kis Szent Teréz szép kifejezésével: emberi könnyeket és isteni mosolygást! Nem tagadták, hogy fáj nekik az egész, valóban rossz ezeket átélni, és nem jól mennek a dolgok. Küszködtek vele, de nem törtek meg, nem lettek komorak, nem gyűlölködtek, nem akartak bosszút állni. Abban az időben sokszor keresték meg édesapámat újságírók, hogy meséljen, mi volt a püspökkel. Ő azonban ezekbe így nem ment bele, de én láttam a fájdalmát. Láttam azt is, milyen ügyek vesztek el és semmisültek meg. Azt is nagyon jól láttam, mennyire fontos volt neki, hogy édesanyámra és a családjára támaszkodhatott.

Az én esetemben is nagyon átértékelődött bennem, hogy a hit szempontjából mi a siker, mi a győzelem, hogy mi fontos az Úristen előtt. Eleinte tele voltam kételyekkel, hogy hogyan lehet mindent lerombolni, amihez Ő segített hozzá, ami emberi szemmel értelmes és szép. Nehéz volt elviselni, hogy az egyházi vezetés – ráadásul hazugságokkal – lerombolja mindezt. De ezekben a hónapokban is éreztem a Gondviselést, éreztem, hogy velünk van az Isten. Igen, ahogy az előbb mondtad: ha a Mesternek is ez volt sorsa, velem sem lehet másképp.

- Nagyon közvetlenül kérdem: milyen a Te istenhited, mit jelent neked az Isten?

- Nagy örömöt, nagyon nagy hálát, szilárdságot, védettséget, nagyon sok embert, akiket küld, és zenét... Nem olyan könnyű erről beszélni, még sosem voltam ilyen helyzetben, inkább sokszor énekeltem róla. Nem vagyok az ima nagymestere, de gyakran érzem, hogy amit teszek, az olyan, mintha imádság lenne. Sokszor hétköznapi tevékenységeken keresztül, egy előadás egy tanóra vagy egy értekezlet előtt, alatt és után érzem, hogy tényleg velem van az Isten. Így volt ez az elmúlt hónapok nehézségeiben is. Természetesen elkeserítő és fájdalmas volt az egész, de láttam, hogy a számomra példaadó személyiségek is hasonló helyzetben voltak. Miért nem lehetett például Belon Gellért, akit még a szocializmus éveiben titokban szenteltek püspökké, pécsi püspök, vagy Bíró László hirtelen távozása Pécsről. Miért maradtunk itt árván? Rá kellett jönnöm, hogy Isten néha megengedi, hogy jó ügyek elvesszenek, a sikert nem lehet a látható történésekkel mérni. Mondom ezt annak ellenére, hogy mindvégig fontosnak éreztem, hogy az iskola megmaradjon, hogy a gyerekeim ebben a légkörben növekedjenek. A mi feladatunk, hogy küzdjünk érte, de mindenképp Isten kezébe kell helyezni a dolgokat és magunkat.

   Itt van például Kentenich atya, a Schönstatt mozgalom alapítója. Koncentrációs táborban volt, de miután hazatért, az egyház 14 évre száműzte. Kerestem az életrajzában: mit mondott ő ekkor, mi volt ennek az értelme. Wass Albertnél találtam egy mondatot, hogy Káin soha nem tudta legyőzni Ábelt, legföljebb megölte. Hogy mi a győzelem, mi a siker? Az erről való véleményem nagyon átalakult, talán mert közelebb kerülhettem  Istenhez. Egy lett a fontos, hogy az Ővé vagyok.

- A hitnek azonban van egy másik síkja is, ami az emberi közösségben érvényesül, legyen ez család, barátok, munkatársak vagy másfajta egyházi közösség. Volt-e neked ilyen közösségi támaszod, ahol melléd álltak, segítettek a hitben?

- Az iskolában szinte az összes szülő és a tantestület is egy nyelven beszélt. A szülők, tanárok és az egyre nagyobb diákok zöme egy szigetet alkotott, egy testvéri közösséggé vált. Hamar észre kellett azonban vennem, hogy közöttünk és az egyházi vezetés között szakadék tátong. Alapvető értékrendbeli különbség volt az iskola és a fenntartó között. Való igaz, hogy az iskola értékei nem foglalkoztatták a püspökséget, ott ezeket nem is lehetett előhozni, mert csak a pénz, a haszon és a hatalom volt a fontos, de az iskolai közösségnek akkor is megtartó ereje volt. Amit én az iskolában tapasztaltam, azok az események, azok a kapcsolatok valóban a hitet építették. Ezért minden nap hálás voltam, és ma is hálás vagyok. Rajtuk kívül is sok pap és világi is támogatott és segített.

- Mondanál egy-két példát?

- Megint csak a családomnál kell kezdenem. Eszmélődő korom óta sokan megfordultak nálunk, akiken láttam, hogy azt élik, amit mondanak. Serdülő koromban még inkább kerestem ezeket az embereket. Végvári Tibor atya- akit öregen és betegen a püspökség anyagi és hatalmi megfontolásból még az egyházmegyéből is kivetett- megtanított az „igen-igen, a nem-nem” erejére.   Hiteles ember volt.[1] Belon Gellérttel édesapámnak közeli kapcsolata volt. Sziklaszilárd ember volt. Később olvastam az írásait, különösen Jézus lelkületét, szinte rongyosra. Ráismertem.  Ez volt az ő lelkülete is. Ezek a példák nagyon építőek voltak. Építőek voltak azok a helyzetek és találkozások is, amelyeket megélhettem. Werner Edit példája, csendes, hiteles, elkötelezett, rászorultakat gondozó szolgálata, amelyet szintén édesapámon keresztül ismertem meg. Ennek nyomán Pesten például  öregekhez és a légzésbénultakhoz jártam.

   Sokat jelentett az irodalom is, de talán még inkább a zene. Nagyon sokat kaptam a zenén és kóruson vagy azon a közösségen keresztül is, amit még Bíró László hozott létre, és amelyben felnőttünk, amelynek tagjaival ma is összejárunk. Meg kell említenem a Schönstatt családmozgalmat, amelyben több olyan házaspárt és papot ismertem meg, akik végigkísérték küzdelmünket. Hiteles emberek, akiknél a beszéd és az élet fedi egymást. Tőlük sokat tanultam.

- Nem akartak ők visszafogni téged, hogy ne menj szembe az egyházi vezetéssel?

 

- Féltésből igen, mert azt mondták, tudod mi lesz a vége. Amikor azonban látták, hogy van erőm a harchoz, akkor azt mondták, ha ezt kell tenned, hát tedd. Nagyon érdekes volt, hogy voltak olyanok, például több pap is, akik azt mondták, kár hogy mi ezt nem tesszük meg, de veled vagyunk.

- Létezhet-e azonban egyházi közösség az egyházi elöljáróval szemben?

- Hát igen, ez keserített el bennünket is. Egy-egy esemény után gyakran ültünk együtt a kollégákkal, nemegyszer rendkívüli fájdalomban, többször dühösen is, de be kellett látnunk, hogy az egyház nem a püspöki palotában van, vagy legalább is nem csak ott. Az iskolai közösség az Isten ügyében tevékenykedett. Ezt kellett vállalnunk, ehhez kellett hűségesnek lennünk és nem ahhoz a vezetőhöz, aki más szempontokat részesített előnyben, aki nem volt sem tanító, sem atya, sem testvér, sem „elöl-járó”. Ezt nem elitélően, hanem sajnálattal mondom. Volt egy érdekes álmom: valamilyen fényes esemény volt, valami szép ünnep. Ott volt az egész tantestület, sok szülő és gyerek. Mindenki nagyon jól érezte magát, de egyszer csak megjelent a teremben három számomra ismert személy a püspökségről. Egészen döbbenetes volt: leállt a zene, eltűnt az öröm, szörnyű kontrasztban az ezt megelőző percekkel. Hirtelen óriási szánalmat éreztem, nagyon sajnáltam őket, de magam előtt is furcsa volt, hogy nem csodálkoztam mindezen. Sajnos ilyennek ismertem őket.

Igen, az események sodrásában az egyházképem valamelyest átalakult. Sokkal fontosabb lett a hordozó közösség, sokkal több erőt ad a testvérek hite. A másik, a súlytalan, a botrányos hierarchia pedig leértékelődött.

- Nem akartál ennek az egyháznak hátat fordítani?

- Megfordult bennem, hogy miért menjek én be ebbe a székesegyházba, miért énekeljek itt, miért fakadjak dalra, de rá kellett jönnöm, hogy én nem – éppen az egyházat lejárató – hivatal tévedéseivel vállaltam közösséget. Ezzel a magatartással nem is tudok, mert olyan mértékben igazságtalannak, sok esetben sötétnek látom, hogy ezzel nem tudok. De nem ez az érzés a meghatározó bennem, hanem az, hogy én az egyháztól ezer dolgot kaptam, és ehhez ezer dolog köt. Az egyház nekem Te vagy, meg ők, meg sok pap és hívő, a szentek is, akikre fölnézek. Például Don Bosco, akinek már a tekintete is irányít. Az föl sem merült bennem, hogy én ehhez az egyházhoz nem akarnék tartozni. Persze hogy akarok!

- Az elmúlt évben Pécsett mintha elindult volna valami. Sok szülő az események hatására nem visszahúzódott, nem rezignált, hanem inkább aktívabb lett, és felelősnek érzi magát az iskoláért és az egyházért. Nem azt mondják, vesztettünk vagy fogadjuk el a püspök döntését, hanem azt, tartsunk össze, csináljuk jobban…

- Merthogy nem vesztettünk, semminek sincs vége! Most még fontosabb, mint valaha, hogy megmutassuk az utánunk jövőknek, a gyerekeknek, hogy érdemes az igazságért küzdeni,és így  érdemes ehhez az egyházhoz tartozni. Valahogy úgy vagyunk most, mint az az új plébános a falun, akinek nemigen jártak a miséjére a fiatalok, de amikor elkezdett kerítést építeni, egyre többen gyűltek köréje és nézték őt órák hosszat. Valaki megkérdezte tőlük, hogy miért bámészkodnak. Hát azért, mondta az egyik, hogy lássuk, mit mond majd a pap, ha ráüt a kezére. Mi most hasonlóképpen vagyunk, mint ez a falusi pap: sokan nézik, mit teszünk ebben a helyzetben, amikor ráütöttek a kezünkre, lábunkra, talán a hitünkre is. Most tovább kell menni, most nem szabad letenni a lantot, mert akkor fölösleges volt az egész. A győzelmet nem szabad összetéveszteni a sikerrel. Ismét Wass Albertet idézem: „A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel?”

   A közelmúltban találkoztam egy általam nagyon becsült és szeretett pappal. Azt mondta, hogy nagy vágy van a szívünkben az igazságosság iránt, ami sok embert aktivizál, sokan készek az áldozatra. Ahol pedig ilyen sok szülő és ilyen sok tanár imádkozik, ott valami csodának kell történnie. Lehet, hogy a csoda ez az összefogás, ez az öntudatra ébredés.

Egy hozzászóló: Mire jut most több időd?

- A családra! Ezért is nagyon hálás vagyok, hisz ez a normális. Hálás vagyok a családomnak is, hogy kibírták ezt a helyzetet. Háztartási munkára is sokkal több időm jut, sütni, főzni, takarítani. Ezek nem olyan rossz dolgok, mert közben jobban lehet gondolkozni, mint más munka közben. Aranyos volt a kislányom, mert amikor látta, hogy azért munkát is keresek, azt mondta: „Te anya, egyet fogadj meg! Hogyha találsz valami munkát, abban ne legyen benne, hogy igazgató”. Aztán mélyebben tudok foglalkozni nevelési dolgokkal, ha egy kicsit még több időm lesz, talán le is írom. Lehet, hogy úgy járok, mint apukám, aki, amikor tehette, tette, amikor nem tehette, elkezdett írni. Oly sokan kérdik, hogy egyik vagy másik előadást nem írnám-e le. Most ezt is elkezdtem. És talán az imádságra is több időm jut most.

Egy másik hozzászóló: Az iskolában gyakran tapasztaltuk, hogy akármilyen nehéz helyzetben voltál, mégis ránk mosolyogtál,  és számos apró jelét adtad törődésednek. Ezt hogy csináltad, tudatosan figyeltél erre vagy csak úgy jött?

- Azoknak köszönhetem, akik előttem jártak! Gyerekkoromban a kis dolgokban, kis örömökben Isten ujját láttam. Tudtam, hogy van olyan foglalkozás, hogy kertész, cipész, fülész stb. Én pedig Isten ujjához hasonlóan meg akartam örvendezetni másokat, ezért amikor megkérdezték, hogy mi akarok lenni, akkor azt mondtam, „örömész”. Az utóbbi években újra észrevettem, hogy ezek a kis örömteli dolgok azok, amelyek összetartanak, és engem is tartanak. Fontos volt, hogy a tanárok jól érezzék magukat, hogy örülhessenek munkájuknak, hogy tudják, velük vagyok. Korábban is feladatomnak tartottam, hogy ennek jelét adjam, de a nehézségek idején ez fölerősödött bennem. Egyszerűen nem szabad olyan tragikusnak érezni saját helyzetemet, hogy erre ne figyeljek oda. 

[1] Végvári Tibor esetéről az Egyházfórum 2006/1. számában tudósítottunk (27-28. old.).

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.