egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában

– Babits Mihály emlékének

(első rész)

Bevezető gondolatok

 

Jónás könyve az Ószövetség egyik legrövidebb irata, s bár a prófétai könyvek („nebiim”) közé sorolják, valójában nem annyira prófécia, hanem sokkal inkább tanító jellegű elbeszélés, mely pedagógiai célzatosságát eseménytörténetbe állítja, s mint ilyen, a prófétai sors tragikomédiája, a küldetés elől való menekülés és megfutamodás lehetetlenségének görbe tükre. De bízvást mondhatjuk, hogy a szerző nem annyira Jónás személyét, hanem a mindenkori olvasót állítja önmaga elé, s az Istennel való viszonyára, az Isten akaratával való testi-lelki összhangjára, az Isten tenyerén való biztonságára összpontosít, fókuszba állítva a feltétlen engedelmesség, a felső kihívás előtti meghajlás követelményét, és Isten akaratának feltétlen és abszolút szuverenitását, mely személyes vágyaink és törekvéseink ellenére is mindenkor teljesül. Jónás, a jámbor, aszkéta jellemű buzgó izraelita archetípusa, aki az élet gyönyöreiről való lemondásban látja élete kiteljesedését, ám váratlanul Isten legszűkebb vonzási körébe kerülve küldetést kap, olyat, ami eredeti kegyes életformájától teljesen idegen, s így érthető menekülési vágya, régi törekvésének visszaperlése. S ha a többi prófétai meghívást nézzük, a jónási példának bőven vannak elő- és utózöngéi. Már Mózes is nehéz ajkára hivatkozva menekülne a küldetés elől; Bálámnál még a szamara is engedelmesebb és okosabb; Illés a halálát kívánja a jezréeli mészárlást követő üldöztetés kapcsán; Ézsaiás tisztátalanságára hivatkozva csak akkor vállalja a prófétai küldetést, miután az angyal izzó parázzsal megtisztítja ajkát; Jeremiás fiatal korára hivatkozva utasítja vissza a meghívást, sőt az Újszövetségben, a gazdagság veszélyére való figyelmeztetés után, mikor a nép nagy része elfordul az isteni Mestertől, a tizenkettő hite is megrendül: „Nézd, mi elhagytuk, amink csak volt, és követtünk téged” (Lk 18,28) – keseredik el Péter. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy a prófétai sors szinte mindig vértanúságot jelent: Ézsaiást, a hagyomány szerint, kettéfűrészelték; Jeremiást, Egyiptom felé hurcolván, meggyilkolták; Zakariásnak is vérét ontották az oltárnál. Jézus tanítványai, az egy János kivételével, ugyancsak erőszakos halállal zárták életüket. Jogos volt tehát Jónás viszolygása a prófétai küldetéstől.

 

DIDAKTIKUS FIKCIÓ

Műfaját tekintve tehát Jónás könyve „didaktikus fikció”, azaz tanító jellegű, képzeletbeli történet, ami persze nem azt jelenti, hogy az egész pusztán afféle népmesei kitaláció, jóllehet számos folklorisztikus elemet is tartalmaz. Mindeme vonások ellenére sem csupán épületes legenda, hanem „prófétikus novella, amint arra rávilágít az a tény, hogy a narráció híján van mindenféle történelmi indítéknak” (J. A. Soggin). De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Jónás helyébe bizton a mindenkori olvasót, par excellence önmagunkat helyettesítsük, vonakodó és engedetlen önmagunkat, akik – akárcsak Jónás – legfeljebb csak a kényszerűség terhe alatt vállaljuk a kiszabott küldetést, a kihívásokkal való bátor szembenállást.

A didaktika, a pedagógiai jellegű célzatosság, mely az egész könyvet áthatja, az Isten egyetemes üdvözítő akaratáról szóló tanítás, s mint ilyen, rokonítható Ruth könyvével. A szerző azonban Isten egyetemes üdvözítő szándékáról nem elméleti traktátust ad, hanem alapgondolatát egy átgondolt szerkezetű, élvezetes, pergő stílusú, olykor finom humorral fűszerezett elbeszélés keretébe állítja. Isten terve mindenkor érvényesül, bármennyire is számtalanszor úgy vélekedünk, hogy majd csak megtörik, megroppan gyönge törekvéseink erőszakos hullámtörő gátjain. Jóllehet Isten soha nem avatkozik bele látványosan a történelem – akár az emberiség, akár személyes történetünk – eseményeibe, mégis minden az ő szándékának megfelelően megy végbe, még a számunkra olykor érthetetlen tragédiák ellenére is. Ő ugyanis mindenkor céljai szolgálatába állítja a szabad akarattal megáldott és végzetesen megjellegzett embert, mindig felhasználja az emberi elemet, anélkül, hogy megfosztaná teljes szabadságától. Végtelen bölcsességében ugyanis képes a legnagyobb rosszból is jót kimunkálni, mint arra végül a bosszankodó és bosszúvágyat lehelő próféta is kénytelen ráébredni.

Jónás sem marionett-figura, de tiltakozása, menekülése az Úr akarata elől határtalan dacosság és látszat-büszkeség. Vakon hisz saját erejében, törekvései tisztaságában, de képtelen arra, hogy sorsát ne a maga aszkétikus alulnézetében, hanem egy felsőbb, Isten iránti engedelmesség optikáján keresztül szemlélje és értékelje. Az elbeszélés kezdetén még abszurd önkénynek tekinti Isten végtelen és határtalan megbocsátó szeretetét, s csak életének fiaskói során ismeri fel végső ajándékként a mindeneket teremtő, fenntartó és az emberi értelmet meghaladó bölcsességgel igazgató Isten mosolyát.

Mert böjt s jámborság néked, mint a pélva…” – döbben rá Jónás arra, hogy bármely érdemszerző cselekedet, ha öncélúvá és partikulárissá válik, leszakad a mindenkor köteles felebaráti szeretet maximájáról; legfeljebb személyes önelégültséget generál (gondoljunk csak a farizeus imájára – Lk 13,12 sk). De Isten szemében mindez valóban csak „pélva”. A böjt is csak akkor értékes, ha az éhező felebarát éhségét csillapítja. Az önmegtagadás, önlegyőzés vagy bármely más kegyes cselekedet csak akkor érdemszerző, ha másokat fáradozásában segít, terhein könnyít, vagy a bajbajutottak szenvedéseit enyhíti (iskolapélda az irgalmas szamaritánus). És az imádság sem lehet menlevél a másoktól, a másiktól való elfordulásra. A divinum soha nem olthatja ki, nem helyettesítheti a humánumot; de a humanitárius, szeretetből fakadó cselekedet már önmagában is – számos vonatkozásban – áttörve az egek erősségeit, kielégíti a divinum követelményeit. Jézus ebben is példakép. Tevékenysége, fáradozásai, gyógyításai és természeti csodái révén mindig az emberi nyomorúság feloldására törekedett, míg éjszakára eltávozott a hegyre, egészen egyedül. Nekünk is, akárcsak Jónásnak a cetből, legalább háromnaponként ki kell lépnünk a lelki rejtekből, önnön vállalt kegyességünkből, hogy az Istentől reánk rótt feladatot, szolgálatot teljesítsük.

 

A TÖRTÉNET FIKCIÓI

Az első fikció: a cethal. Bár a Földközi tenger keleti medencéjében éltek kisméretű cetek, a történetben azonban egy olyan óriás bálnáról van szó, amellyel a bátor föníciai – és feltehetően egyiptomi – hajósok is találkozhattak, akik – Héraklész oszlopain át – kimerészkedtek az óceánra, és minden bizonnyal némelyikük még Amerika partjait is elérte. Nem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen óriási cet elnyeljen egy embert, bár valószínűleg néhány óra alatt a gyomornedvek felőrölték volna az áldozatot. Itt a cethal (ami voltaképpen nem is hal!) sokkal inkább szimbólum, a feneketlen fizikai és lelki mélység megtapasztalása, a „hegyek alapjának”, a Seol árnyékvilágának megnyílása, amely végül is az eszmélés kezdete, és a prófétai küldetés vállalásának kiindulópontja. S mint ilyen, egyszersmind mély- és magaslati pont a próféta érzelmi és gondolati formálódásában. De ugyanakkor a jézusi sors, az önmagát halálos áldozatul adó Emberfia előképe, a hitetleneknek adott jel ,és ugyanakkor az elfedés jeltelensége. A párhuzam túlontúl meghökkentő: az engedetlen Jónás és az engedelmes Jézus mélyre-szállásának analógiájában. Jónásnál a fokozatos süllyedés: a kikötő, a hajó, a tengerbe vetés, a hegyek alapjainak feltárulása, a cet és a szabadulás; Jézusnál a megtestesülés, a szolgai alak felöltése, a kereszthalál, a sziklasír és a feltámadás (vö. Fil 2,6-11).

A másik fikció: a ninivei küldetés. Ninive az asszír birodalom fővárosa, Izrael ősi ellenségeinek szimbóluma volt. Valójában csak a Jeruzsálemet ostromgyűrűbe záró Szanhérib (Szin-ahhé–eriba) tette, Kr. e. 705 körül, Ninivét a Birodalom fővárosává. Mindenesetre ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy korábban nem uralkodott-e itt egy „Ninive királya”? Náhum próféta jövendölte meg ennek a kegyetlenül hódító birodalomnak, és az őt jelképező fővárosnak, Ninivének, a bukását, amely Kr. e. 611-ben, Babilon fölemelkedése során be is következett. Ninive volt az ókori leigázott kis országok szemében a „vérontó” város, mely telve van hazugsággal, rablással, zsákmányszerzéssel (Náh 3,1), s ennek következtében hasonlatos a kegyetlen, prédáló oroszlánhoz. Tehát aligha valószínű, hogy itt egy valóságos Ninivét célzó prófétai küldetésről legyen szó, annál is inkább, mert a könyv keletkezése a fogság utáni kor, azaz Kr. e. 400-200 körül valószínűsíthető, amikor az asszír birodalom egykori metropolisza már csak baglyok és sakálok tanyája volt, romjai alá temetve Asszurbanipál (Assur-ban-apli) csodálatos osztrákon-könyvtárát, valamint a királyi palota emberarcú és szárnyas bikatestű védelmezőit. A város leírása – és ez ismét a késői keletkezés mellett szóló érv – sokkal inkább utal a hellén polisz-viszonyokra, mintsem a Kr. e. 8. század ókori keleti városainak jellegzetességeire. Másfelől a Jónás történetben szereplő Ninive is inkább szimbólum, az istenellenes nagyhatalmak ősformája, melynek nem pusztulása, hanem megmentése, megtérése volt az eredeti isteni szándék.

Bár Isten képes megváltoztatni a szíveket, sőt teljesen átformálni az emberi gondolkodást (ezt tükrözi a metanoia kifejezés), mégis alig valószínű, hogy Ninivében, néhány nap alatt, olyan tömeges megtérés történt volna, amelyet a könyv bemutat. De más fikciók, csodás események (a cet, a ricinus növény gyors sarjadása és elszáradása) is nehezítik, sőt kifejezetten kizárják a történeti és kritikai kutatást; és szem elől téveszthetik ennek a tendenciózusan beállított pedagógiai költeménynek a célját. Bár Jézus nyomatékozza a niniveiek megtérését és majdani ítélkező szerepét a hitetlen nemzedék felett, ez is csak parabolikus értelmű, amelynek a Mester is bizonyára tudatában volt. A megtérés, a bűnbánattartás, amely Isten Országa megvalósulásának előfeltétele, de egyszersmind az irgalmas Isten akaratának kifejeződése, aki meg tud, és meg is akar bocsátani, természetesen soha ki nem iktatva a személyes elemet, az isteni irgalom fényében megkívánt irányváltást. Isten szívének leglényege ugyanis az örökkévaló, és mindenkit az örök üdvösségre váró, akaró, vezető és irányító szeretet.

Valamennyi fiktív és csodás esemény hátterében Isten belenyúlását kell meglátnunk, miként ez saját, személyes sorsunkban is megtapasztalható. Bár sok minden megmagyarázható a véletlenekkel, valójában nincs véletlen. Minden Isten akaratának megfelelően történik, bár soha nem oltja ki az ember döntési szituációjában a választás lehetőségét. Mert szüntelenül döntenünk kell. Mégis, egyéni életünknek, személyes történetünknek és sorsunknak, éppúgy, mint az egyetemes történelemnek, a szálait Isten tartja a kezében. Jónásnak is fokozatosan kell ráébrednie arra, hogy küldetésének a látszólagos kudarca az Úr felsőbb akaratában nyeri majd csak el a végső értelmét. A tengeri vihar, a tengert fölkorbácsoló szél, a prófétát elnyelő cethal, a hal gyomrából történő szabadulás, a pusztában árnyékot adó bokor és annak elszáradása, a biblikus értelmezés szerint, mind-mind Isten akarata szerint való, és nem ad hoc történés vagy természeti, véletlenszerű esemény. Mint ahogy életünk sodrában is távlatilag, kellő idő elteltével józanul distanciát véve – mely helyesen mutatja az arányokat –, számtalanszor felfedezhetjük az egyes események miértjeinek – nemegyszer evilági dimenziókat meghaladó – magyarázatát.

 

A SZERZŐSÉG KÉRDÉSE

Még arra a kérdésre kell választ keresnünk, hogy vajon Jónás írta-e a nevével fémjelzett könyvet? Jónás élő, valóságos személy voltát látszólag alátámasztják olyan adatok, hogy Amittaj fia, héber nemzetiségű, meg az a bibliai textusban szereplő „személyazonossági igazolvány”, mely Jónást reflektorfénybe helyezi. A 2Kir 14,25-ben is szerepel egy Jónás bar Amittaj nevezetű, az északi királyi udvarban tevékenykedő Gát-héferi próféta, aki II. Jerobeám kortársa. Talán ő jövendölte meg a királynak, hogy győzelmet aratva Szíria felett, birodalmát Emáttól a Holt-tengerig terjeszti majd ki. De ennek a bibliai személynek a könyvben szereplő prófétával való azonosítását több külső és belső – mindenek előtt filológiai, történelmi és dogmatörténeti – érv is cáfolja. Bár Jónás személyének valódiságához aligha fér kétség, ám a vele történt kalandos események valójában mégiscsak fikciók, melyek hátterében Isten nevelő, az engedetlen prófétát is karjaiba ölelő irgalmas szeretetét kell felismernünk; azt az aurát, amelybe – kegyelmes lehajlása, világszeretete, életáldozata folytán – mi is beletagozódhatunk (Jn 6,37). A Jónás könyvében megjelenő istenkép tehát már nem a Rettenetes, Félelmetes, Féltékeny és Bosszúálló, az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen megtorló Istent, a Seregek Urát jeleníti meg, hanem – mintegy újszövetségi elővételezésképpen – az engedetlen prófétához, a bűnös, a vétkeit beismerő és megvalló emberhez irgalmasan közeledő mennyei Atya képét vázolja.

Már maga a próféta neve (Jónás = galamb) is meghökkentő; főleg, ha figyelembe vesszük, hogy csaknem valamennyi próféta neve teofor. Bár korábban sokan próbáltak pálcát törni az események történetisége mellett, verbálisan értelmezve a könyv valamennyi történését (sensus litteralis), ma mégis úgy látjuk, hogy a könyv nemcsak túlcsordul a valószerűtlen események híradásában, hanem hiányzik belőle egyetlen valamirevaló bizonyíték is, amelyből megtudhatnánk, hogy a Kr. e. 8. századbeli Jónás járt-e valaha Ninivében, s hogy könyvének szereplője azonosítható-e vele egyáltalán (E. A. Soggin). De legalább ennyire célt tévesztett az allegorikus értelmezés is, mely bizonyos pontokon esetleg helytálló, de végső soron megfeneklik az értelmezések különbözőségének zátonyán. Ma egyre inkább úgy vélekedünk, hogy a könyv szereplői (maga Jónás is), az individuális vonások ellenére, típusok. Annak a kérdésnek megválaszolása pedig, hogy ki volt a szerző, és ki volt valójában az őseredeti Jónás, elvész az irodalmi és történelmi múlt feneketlen homályában, de tanulsága mindmáig eleven, dinamikája pedig tettekre, Isten előtti engedelmességre, meghajlásra és szolgálatra ösztönöz.

Ha Jónás könyvének írásba foglalása – minden valószínűség szerint – az Ószövetség keletkezésének, redakciójának és első „kanonizálásának” kohójában, a babiloni fogságot követő korban történt, joggal feltételezhetjük – elsősorban a belső strukturáltság szépségében – egy több évszázados szájhagyománynak alakító, formáló csiszolatát. Ez végül egy sugalmazott szentíró ihletettségének és tollának köszönhetően Isten hiteles üzenetévé vált, az elbeszélést mintegy természetfeletti fénybe merítve úgy, hogy feltárja azt az évszázadokra előremutató isteni tervet, melyben az Úr az üdvösséget minden népnek és minden kor emberének felkínálja. Ez végül a krisztusi missziós parancsot követően a keresztény igehirdetők ajkán válik majd igazán univerzálissá és elevenné.

Jónás könyvét minden kalandos, legendaszerű eseménye ellenére átfonja valami bájos, az emberi jóságot reveláló életérzés. Csupa szeretetreméltó ember áll előttünk: a Jónást vízbe vetni vonakodó hajósok, a ninivei aggodalmaskodó és szőrruhát öltő vezeklők, és maga Jónás is, aki csak fokozatosan ébred rá Isten szerető irgalmasságának az erejére. A határtalan optimizmus, az Isten jóakaratába vetett ősbizalom teszi, hogy számunkra e kedves kis prófétai irat az Ószövetség egyik legkedveltebb szövege legyen, melyet az isteni Mester is előszeretettel felhasznált tanításában.

Tanulmányomban nem az ószövetségi Jónás könyvét vesszem górcső alá, ezt nálam jelentősebb egzegéták már megtették, hanem elsősorban Babits Mihály átértelmezését, parafrázisát analizálom, annak mondanivalóját igyekszek kiemelni, mely – bár nem idegen az eredeti célzatosságtól – művét igazán eredetivé, de a biblikus üzenetet el nem homályosító, igazi önálló alkotássá emeli.

(Folytatás következik)

CSIKÓS CSABA

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.