egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/3. számában

Hosszúra nyúlt életem alapkérdése lett. Nincs nyugtom, amíg  meg nem válaszolom. Ha másként nem megy, lépésről lépésre küzdök meg vele.

1.

Azt, hogy Én vagyok-e, soha meg nem kérdőjeleztem. Eszembe se jutott. A világra és magamra észlelésem tapasztalatai – mint minden más csemetét – engem is, fokról fokra ébresztettek rá éntudatomra. Lehetőségeimre, fejlődő képességemre és tornyosuló korlátaimra egyaránt. Ez utóbbiak ellen hiába próbáltam tiltakozni, tudomásul kellett vennem őket, legfeljebb a fantáziám röptetésével, sikeres esetben szárnyalásával sikerült olykor, képzeletben fölébük emelkednem. Arra, hogy felismerjem, személyiségemnek több oldala vagy része is van, csak felnőtt koromban jöttem rá, de azt, hogy testen és lelken kívül még szellemszerű lényegem is lenne, ráadásul hogy éppen ez a legfontosabb, mert nemcsak a könnyen elhallgattatható lelkiismeretem tanyázik benne, de az emberi létformákon túlról, a transzcendenciából érkező jelzések számára sincs másutt „fogadóállomásom”, ezt csak már idős koromban kezdtem felfogni.

Isten, Istenem, Istenkém! – tör föl emlékeimből korai szólongatásod, hogy végre Téged is behozzalak a képbe. Csodálatos Anyukám bizony sokat mesélt Rólad, őszszakállú, pajeszos nagyapáim pedig bojtos-csíkos talesszal a vállukon mondogatták az áldást, bróchet erre meg arra, mindenre, amit Tőled kaptak vagy reméltek, s a mellüket verték és ritmikusan hajlongtak a padjukban, a megszentelt, ősi nagyünnepeken, amikor Hozzád imádkoztak, s fájdalmas dallamcikornyáikkal csak Neked davenoltak.

Apám, a tíztestvéres Fekete-család legnagyobb poseja, hitetlen szavak kimondása nélkül is meg tudott tagadni, pontosabban fütyült Rád, mert csak a kézzel fogható és szemmel látható dolgok kötötték le a figyelmét. A hegymagas, göndörbarna, a hatelemijével is ügyesen sakkozó-kártyázó világfi, a csendőrjeivel életművészként, tőke nélküli tőkésként üzletelő családfőnk nemhogy Láthatatlan Létezésedet, de még az első szputnyik pályára állítását, a Lajka-kutya Föld körüli esztelen száguldását is lefitymálta, üres propagandának tartotta. Anyám azonban, amikor szelíd eréllyel imára kulcsolta esténként a kezemet, könnyen rábírt arra, hogy kántálva együtt igérgessük-ismételgessük, miképp igyekszünk másnap majd igazán jók, legalább is jobbak lenni: „Lecsukódik már a szemem / De a Tied nyitva Atyám / Jóistenkém, vigyázz reám!” Hogy aztán ebbe a félelmeinket megtestesítő Homályos Bizalomhorgonyba megtanítson újra meg újra belekapaszkodni, hogy az éjszakák, szemhéjon is áttetsző, ijesztő fekete gomolygását sikerüljön hamarébb eloszlatnom.

A Névtelen és Megfoghatatlan Patrónusunk lelkembe rajzolt képét csak a kamaszodásom pörsenéses és szőrösödő, izgalmas élményei homályosították el később, a kegyelemdöfést azonban a Soá ránk törő felfoghatatlan borzalma, a koncentrációs tábor poklában kapta, vagy éppen az nyelte el. Kis híja, hogy a jóra törekvésem ezt a kataklizmát egyáltalán megúszta, s negyvennégy éves jóanyám beletiprása a raavensbrücki Apell-platzba nem fordította át jajduló bosszúvágyba mindörökre. Sokáig abban a meggyőződésben éltem, hogy már végképp és örökre materialista istentagadó lettem.

2.

Az életemet – és a közvetlen környezetem életvitelét – így aztán a magam feje után próbáltam elrendezni, s csak utólag jöttem rá, hogy mennyire összekuszáltam mindent. Világfelforgató, forradalmi önhittségemet a felszabadulás fényes szelei duzzasztották, s a munkámat, a családi életemet és a társadalmi szerepvállalásomat egyaránt ez határozta meg. Ifjú kommunistaként csakúgy, mint az alkoholisták öngyógyító klubközösségeinek az élén. A csömör, a döbbenetes csőd csak sokkal később, évtizedek múltán, már az idős kor közeledtével ért utol: egyik napról a másikra kellett tudomásul vennem, hogy a gyerekkorból átmentett naiv jószándékom olykor éppen homlokegyenest más eredményre vezetett, istápolt alkoholistáim egyre másra visszaesnek, s a nagyfiam deviáns életútja és rengeteg szenvedése is főleg nekem köszönhető, a legjobb, testi-lelki barátnőmet pedig egyik reggel, ahogy megrendülve a hátára fordítottam, mementóként égre meredő jobbkarral találtam. Nem  bírta tovább, gyógyszer. A kiürített skatulyák gondosan eltakarítva. Mekkora pofon! A szemem csak úgy szikrázott. Még ez is?! Hát milyen jövő vár az unokáimra, a hazámra, ha a legjobb szándékok is visszájukra fordulnak?

A konok, nagypofájú ateistáról egyszer csak kiderült, hogy talán nem is volt az, hanem, a lelke mélyén éppen hogy gyerekkora Istenével perelt eladdig. Abba nem tudott beletörődni, hogy a Nagyúr, a Gazda miként volt képes egy ilyen borzalmas, igazságtalanságtól hemzsegő, véres világot megteremteni. Ha létezik egyáltalán, csak az mentheti fel e gyalázatos vád alól, magától a gyalázattól, ha az Ember képes maga fölé, Istennel szemközt odaképzelni a másik főszereplőt, a gonoszságok eleven forrását. Nem valamiféle krampuszt. A Sátánt…

Hé, álljon meg a menet! Micsoda abszurditás ez az egész?! Az Embernek, a teremtés koronájának mindössze egy-két emberöltőnyi élet, földi kaland van kimérve, s az ötven-nyolcvan év börtönének rácsát hiába rázza, eközben azonban olyan fantasztikus értelemmel és tág tudattal van megáldva, vagy inkább megátkozva, hogy évmilliók, akár a végtelenség felfogására is képes!? Sorvadásra és kínra, megrokkanásra és halálra születne minden kisbaba? Ez képtelenség, ez egy gonosz, rossz vicc csupán! Aki igazán belegondol, jogosan borzad el, erre csak a halálos melankólia, a depresszió a normális reakció. Hacsak… Hacsak nem jut el arra a feltételezésre, hogy a látszat mégsem minden. Hogy az elmúlás netán csak létforma-váltás, és van egy láthatatlan, időtlen, halálon túlmutató valóság is. És hogy ebben az értelmünket meghaladó, időtlen szellemvilágban a Sátán és a Jóisten mindenekelőtt érte, értünk viaskodik. Hogy körülöttünk és bennünk folyik ez a kozmikus, értelmünket meghaladó gigászi küzdelem.

Istenre tehát szüksége van a gondolkodó embernek, ha ép ésszel életben akar maradni, és ösztöneinek nemcsak automatikusan engedelmeskedik. És nemcsak azért, mint ahogy korábban gondoltam, hogy a megismerhetőnek vélt világ még ismeretlen dolgaira átmeneti magyarázatot találjon.

3.

De ugyan milyen kapaszkodóra? Milyen istenre? Egyet válasszak, és egyben bízzam, vagy több irracionális támaszt keressek? Ki legyen az én Istenem? Nagy kérdés, ha nem a legnagyobb. Kit ismerhetek fel a transzcendens, megfoghatatlan hatalmat hitelesen képviselő és gyakorló személynek, akiből minden ellenkező tapasztalatom ellenére mégis reményt meríthetek? Olyan, magam választotta hatalmasságot, erőt, általam gyúrt-faragott bálványt, amelyikre az extrapolált saját emberi tulajdonságaimat vetítem ki, vagy pedig azt az Egyigazistent, akiről már gyerekként hallottam, aki önkezével és kimondott szavával teremtette meg a mindenséget, és bennünket is a maga képére és gyönyörűségére formált? Nem mindegy.

Vak és süket, vagy éppen béna, csupán képzelet szülte, emberkéz gyúrta agyagistennel legfeljebb áltathatom magam, azzal semmire sem megyek. De hol találhatom az Igazit? A Nagy Láthatatlant?

Ha az ember jól kinyitja azonban a szemét, és kellő szerénységgel nemcsak néz, de lát is, talán nem is olyan nehéz rátalálni. A dolgok, a létező világ bonyolult törvényszerűségei, amelyek akár a Kozmoszt mozgatják, akár a parányi Mikrokozmoszban érvényesülnek, vagy éppen az életjelenségek sokszínűségében és szervezettségében öltenek testet, mind-mind Róla árulkodnak. E bonyolult rendszerek összessége bizonyára nem jöhetett volna létre magától, vagy véletlenül. Vak, aki nem ismeri föl bennük és mögöttük azt a szuperelmével és szuperképességekkel rendelkező Magasabbrendű Intelligens Lényt, aki az egészet megtervezte, létre hozta és működteti.

A vallások kialakulásával és sokféleségével sokan foglalkoznak tudományos igénnyel, én nem tartozom ezek közé. Bevallom, a hátra lévő időmet sem ilyesmire akarom már fordítani. Ez a körülmény álláspontom érvényét némelyek számára csökkenti, megértem. Valamikor, amikor ateista humanistaként is fölismertem már a hit gyógyerejét, s kezdtem sejteni, hogy több a hozadéka, mint amit a lélektan önszuggesztió alatt ért, én is úgy gondoltam, hogy arra a bizonyos Hegyre akár több felől, többféle ösvényen is fel lehet jutni. Szerencsére azonban évek óta rájöttem már e súlyos tévedésemre. Kegyelmet kaptam, hogy megértsem: egyáltalán nem mindegy, mi vagy ki a hitem tárgya, kapaszkodója, horgonya.

Oké, hát akkor van, létezik. No de milyennek próbáljam elképzelni, vagy elfogadni? Ha a tapasztalatainkra épülő háromdimenziós, s az idő múlását, mondjuk negyedik dimenzióként érzékelő világunkban minden pillanatban és mindenütt találkozhatok a jelenvalóságával anélkül, hogy érzékszerveimnek bemutatkozna, ez kizárólag csak úgy lehetséges, hogyha egy, a miénkénél magasabb és minden tekintetben szélesebb létezési formában, nálunk messze több dimenzióban mozog és munkálkodik. Csak így lehet láthatatlan a számunkra, miközben mégis mindent lát és mindenre képes. És bennünk és körülöttünk is egyaránt behatárolhatatlan. Csak egy efféle Végtelen Istennek hihetem el biztonsággal, vagyis csak egy ilyentől remélhetem, hogy Ő az, akire szükségem van. Benne, legalábbis időtlen terveiben már én is léteztem valahogy, persze tudtom nélkül, megszületetlenül is, és hasonlóképpen, ugyancsak Általa nyerhetem el majd az annyira áhított, halál nélküli örök életet.

Ez mind szép és jó – de még mindig csak teória. A kérdések kérdése az, hogyan lehet személyesen találkozni ezzel a Fantasztikus Egyistennel? Lehet-e Vele közvetlen kapcsolatba lépni? Szót váltani? Mondjuk, face to face, elbeszélgetni Vele, méghozzá jelen létformámban? Nem hamvadok el tüstént a közelségében? És lehet-e kérni is Tőle egyet s mást? A válaszára, reagálására eséllyel számítani? A horgas kérdőjelek egész sora mered rám, csak kapkodom a fejem.

4.

Aki a kanonizált teljes Szentírást, az Ószövetség (Tóra és Próféták meg a Zsoltárok), no meg az Újszövetség (Evangéliumok, Apostoli levelek, Jelenések könyve) egymásra épülő üzenetét elfogulatlanul kezébe veszi, rá kell ébredjen arra, hogy egy egészen különleges irománnyal került szembe. A legtöbb nyelven már olvasható és legnagyobb példányszámban elterjedt „Könyvek Könyve” nap mint nap új vitákat, kommentárokat támaszt,  és sorsokat formál, máig is sokfelé betiltott mű, amelynek nemcsak a lefordításáért, de már az olvasásáért is annyian szenvedtek mártírhalált. Minden bizonnyal több, mint egy nagyszerű filozófiai-, vagy erkölcstankönyv, netán hiteles történelmi dokumentum, vagy éppen szépirodalmi csúcsteljesítmény. Nem csak értékes kulturkincse az emberiségnek, noha már ezért is joggal foglal helyet a legtöbb könyvespolcon. Felülmúlhatatlan különlegessége több helyen is kitűnik belőle: a Biblia nyomatékosan azt állítja ugyanis magáról, hogy az Örökkévaló Teremtő Ige Tárháza. Minden betűje és vesszőcskéje örökérvényű isteni kinyilatkoztatás. Logosz, amely kétezer éve testté lett az Istenfiú Messiás Jézusban. A Szent Iratokból Izrael Istene, az Élő Jahve, a Volt-Van-Lesz első személyben szól az emberiséghez. Ha pedig az, aminek bemutatkozik, akkor érdemes is hinni Benne, „hiszen nem ember, hogy hazudjék”. A Szentírásba foglalt többlépcsős exhibíciót bizony érdemes annak értelmezni, ami: a teremtett ember „gyártó által pontokba foglalt használati utasításának”, vagyis a boldogulásunk, az Újszövetség szóhasználatával, az üdvösségünk tökéletes útmutatójának és garanciájának. Az Egyigazisten a Bibliában közli velünk az Ő tökéletes akaratát, csak képesek legyünk a betűk mögé látni, s halljuk meg az írott sorok mögül kicsendülő Igazság hangját.

Ha már ezt az izgalmas bibliai fogalmat megpendítettem, be kell vallanom, hogy a prédikációkban eleinte teljesen értetlenül hallgattam az Isten tökéletes és megengedő akaratának megkülönböztetéséről. Hát ez meg mi fán terem? Évek során végre leesett a tantusz. Ha az Atya mindenható, akkor egy fűszálat sem lehet leszakítani az Ő belegyezése nélkül. Pláne, ha az egész világmindenség Őbenne létezik! Ebben az esetben viszont a legszörnyűbb dolgokat is megengedte, hogy megtörténjenek? A holokausztot is? Miért nem teremtett eredetileg olyan Kozmoszt, ahol a gonoszságnak, lázadásnak egyáltalán nincs helye és tere? Ahogy a gyerekek szoktak fogalmazni: miért nem zavarta már régesrég a Pokolba a Sátánt meg a többi ördögfiókát? Azt hiszem azért, mert be akarja bizonyítani, hogy szabad akaratból is lehet Őt követni, Őbenne járni. És erre a végső bizonyosságra éppen általunk, velünk emberekkel akar eljutni! Ezért „épített belénk” olyan GPS-t, amelyik megengedi ugyan, hogy letérjünk Isten keskeny ösvényéről, de nyomban megadja a „műholdjáról”, a Szelleme által az új korrekciós, helyreállási útirányt. Amit aztán vagy követünk, vagy se, de ez már megint a mi felelősségünk…

Isten teljes megismerésére azonban a még oly csodálatos teljesítményekre képes emberi értelem sem alkalmas, a korlátolt dimenziói fogságában. Hiszen a logikánk ugyanabban a rácsos zárkában vergődik, mint az érzékszerveink és cselekedeteink. Nyújtózkodó szellemünk is legfeljebb megsejteni tudja (Pál: „mintegy tükör által”), ami a létdimenzióinkat meghaladja, vagy azokon kívül esik. Innen eredeztethető talán az is, hogy az emberi gondolkodás nyomvonalán, évezredek során annyi sokszor félresiklott a bibliamagyarázat. Efféle félre értelmezésekre épült és épül mindmáig, többek közt az abszurd és mindmáig tenyésző sátáni eretnekség, az Evangéliumra hamisan hivatkozó, „keresztény antiszemitizmus” is. Ma már tudom, hogy a zsidóellenesség, a zsidók „istengyilkossággal” történő megvádolása és minden, ami ebből következik, csak a Sátán konok próbálkozása az isteni üdvterv hátráltatására. Ez a számos pogromot s legutóbb a holokauszt népirtását megalapozó „keresztény” irányzat talán a legfőbb közvetett oka annak, hogy zsidó testvéreimben a sok-sok évszázad során szinte zsigeri ódzkodás alakult ki mindazzal szemben, ami „keresztény”, mert abból számukra-számunkra csak baj származhat. E jogos berzenkedésre jellemző példa vagyok magam is, aki a vízkeresztségem alkalmával, Jézusba vetett hitem ellenére azt kértem a pásztoromtól, hogy inkább használja a rám vonatkozó imájában és áldásában az eredeti bemerítés szót, mert nekem is a vérembe ivódott már a „kikeresztelkedésre” való kényszer kollektív emlékezete. Nem csoda tehát, hogy hosszúra nyúlt életem tapasztalataival, a véres-keserves huszadik  század túlélőjeként éppen a „keresztény antiszemitizmus” ellen törekszem egyszerre szolgálni az Urat – a zsidó és nem zsidó embertársaim, chaverjaim felé.

5.

Ha már itt tartok, nem tagadhatom, hogy Isten kegyelméből krisztusivá válni csodálatos ajándék. Arra, hogy az Atya annyira szereti emberteremtményeit, hogy még Egyszülött Fiát is képes volt keresztre adni értünk, nekem Ábrahám Mórija-hegyi áldozatkészsége a hitelesítő előkép, amikor öregkorára elnyert elsőszülött fiát, Izsákot is képes volt az oltárra rákötözni az Úr kérésére. Az egyszeri és megismételhetetlen megváltás elfogadása se okozott gondot egy percig se, hiszen az értünk emberré lett, hibátlan Istenfiú önkéntes mártíriumát viszonylag könnyen vissza tudtam vezetni a pészachi páskabárány vérének a kapufélfára való egyiptomi fölfestésére, hogy a pusztító angyal az igazak házát elkerülje. Jézus csodálatos vérét nem volt nehéz rokonítanom a jeruzsálemi templomban évente bemutatott szeplőtelen véres áldozatokkal sem.

Gondot okozott azonban összeegyeztetni a Szentháromság hitét azzal, hogy az Evangélium szerint is csak Egy Igaz Isten van. Hogyan lehet az egy hát három? Jézus – Isten? A Szentlélek – szuverén személy?

Még szerencse, hogy rátaláltam Mózes Első Könyvében a teremtést megelőző korszakra, amikor is „Isten Szelleme lebegett a kietlen, sötét vizek fölött”. Az eredeti Írásokhoz ragaszkodó prédikátoraim, szerencsére hozzásegítettek értelmem megnyílásához. Hivatkozásaik nyomán lassan megértettem, hogy a héber is, a görög is miképp különbözteti meg egymástól a szellem és a lélek fogalmait, és ahol Károlyi például Szentlélekről ír, ott az eredetiben mindig a Szent Szellemnek a dolgokat megváltoztató, a szokottból kizökkentő személyéről, vagy éppen az írott, netán prédikált Igét megelevenítő magyarázatáról esik szó. A Vele való betöltekezés kitörő eksztázisa ritkán ér el sajnos, Érintésének örömét, az Általa sugallt gondolatok erejét és eredményességét mégis gyakran érzékelem. Leginkább türelmem megingathatatlanságában és nyugalmam kizökkenthetetlenségében, de gyakran jutok intuitív új megoldásokra az éjszakák csendjében is. Az ilyen döntéseim és megfogalmazásaim általában jóérzést és biztonságot sugallnak. Az Egy vagy Három „számtani” dilemmájával azonban csak akkor tudtam végleg megbarátkozni, amikor az isteni logika összetettségét, az Úr kegyelméből, megsejthettem.

Jézus Törvényt módosító parancsolatainak a tudomásulvételével sem volt semmi bajom soha, hiszen olyan neológ zsidó családban nevelkedtem, ahol a szombatot se tartottuk már, és disznóhús is került olykor az asztalunkra. A szigorító intelmei pedig valahogy összecsengtek gyerekkori jószándékaimmal, s hamar megérintették a szívemet. Néhány év után a feltétlen megbocsátásra való figyelmeztetését is el tudtam fogadni, s a szemet szemért tórai bosszúfelszólítást örömmel cseréltem fel a Jézus által megkövetelt új parancsolattal. Hála a Szentléleknek, még azzal az SS-gyilkossal szemben sincs harag már a szívemben, aki imádott anyukámat negyvenöt márciusában agyontaposta, mert nem tudhatom biztonsággal, hogy én vajon miként cselekedtem volna, ha egy olyan családban növök fel, mint ő. Ahol a zsidót csak egy szétnyomni való féregnek tekintették.

Annál több gondom van azonban még mindég óemberi természetem furcsa, újra meg újra való ágaskodásával. Összehasonlíthatatlan szerényebb vagyok ugyan, mint valaha voltam, de a korábbi bűnös életvitelemet tükröző, már-már magasztaló regényeim-novelláim cserépkályhában történt elhamvadását bizony, hogy megsirattam, és ma sem tudom pontosan különválasztani a múltamból az izgalmasan is szép személyes életkaladomat attól, amit megtérésem óta, úgy ahogy van, Pállal együtt „szemétnek és kárnak” kell ítélnem. Holott már Salamon is arra figyelmeztetett a Példabeszédekben, hogy Istenen kívül bizony semminek semmi értelme nincs, mert „minden, de minden hiábavalóság”. Az efféle vacillálások olykor pedig akár odáig is elvezetnek, hogy saját hitemet meg-megkérdőjelezem, hogy nem csak valamiféle szerepjátszátszással próbálom-e becsapni az Urat is, magamat is?

6.

Még messze voltam attól, hogy megtérjek, amikor egy református lelkész barátom, akivel az alkoholizmus ellen szervezett Józan Élet Szövetségben együtt dolgoztam, a Bibliáról szólva úgy fogalmazott, hogy „tele van paradoxonokkal, abban minden benne van, de mindennek az ellenkezője is”. Fura mondata szöget ütött a fejembe, noha először mosolyogtam rajta.

Megtérésemet követően, ahogy az Igébe itt is, ott is belelapoztam, igazat kellett adnom aztán papbarátomnak. Ha Isten bennem, én Istenben vagyok és járok. Aki megalázza magát, fölmagasztaltatik. Jóval győzd meg a rosszat.  Szeresd ellenségeidet. Aki elássa a kapott talentumát, hogy hiánytalanul megőrizze ahelyett, hogy akár kockázat árán is kamatoztatná, rossz szolgának minősül. Ugyanazt a bért kapja az a szőlőmunkás, aki estefelé áll be a dologba, mint aki reggeltől fárad. Egy bűnös megtérésén nagyobb öröm van a Mennyben, mint tíz igazon. Boldogok a szegények, de a bővelkedés áldás, és Krisztus azért lett szegénnyé, hogy mi meggazdagodjunk; ugyanakkor a teve is könnyebben jut át a tű fokán, mint a gazdag a Mennyek Országába. Tiszteld apádat, benne van a Tízparancsolatban, de hagyd el szüleidet, és kövessed Jézust. Stb. stb.

A Szentírás fokról fokra tárulkozott ki a szívem szeme előtt, és lassan-lassan kezdtem kapizsgálni, hogy az Isteni Logika tényleg olyan messze van a földönjáró, korlátolt, fekete-fehér emberi spekulációtól, mint az ég a földtől. Ezért veszélyes az, amikor valaki egyetlen kiragadott igére próbál ráállni, és nem veszi figyelembe a többi odavágót. Bigottságra, káros törvénykezésre is vezethet ez. Nemhiába a rengeteg hivatkozás a Bibliában! Arra kellenek, hogy a dolgokat és körülményeket összefüggésükben mérlegelhessük, s Igét mindig Igével támasszunk alá. Az isteni gondolkodás szuperdialektikájához talán csak a zsidós igen-de mérlegelés hasonlít egy picit, ahogy például Ábrahám próbálta az Urat Szodomára vonatkozó ítélete felfüggesztésére bírni az igazak ellensúlyának fokozatos minimalizálásával…

*

Kiskrédómat nem nyújthatom a végtelenségig. Be kell fejeznem. Kimért időm lassan lejár. Csak kérni tudom Magasságos és Mindenható Istenemet és Jesua Messiásomat meg a Szent Szellemet, hogy mindvégig kapjak támogatást ahhoz, hogy a pályámat tisztességgel végig tudjam futni, és hű szolgaként érjek be a Célba…

FEKETE JÁNOS

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.