egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

AZ EVANGÉLIUMI KICSINYSÉG EGYES ASPEKTUSAI A SZINOPTIKUSOKBAN

A szinoptikus evangéliumokat figyelmesen tanulmányozóknak minden bizonnyal feltűnnek azok a szövegrészletek, amelyekben Jézus „e kicsinyeket” említi. Ezek a részletek nem a gyakoriságuk miatt szembeötlők – az átlagos bibliaolvasó vélhetően tovább is lapoz anélkül, hogy kérdést feltételezne egy-egy ritkábban használt fogalom mögött. A szövegek mélyebb összefüggéseire kíváncsi, kutató teológus érdeklődését azonban felkelti, hogy a „kicsinyek” kiléte voltaképpen homályban marad. Valójában kik lehettek ők? A Jézus által kicsinynek nevezettek, más szóval Jézus „kicsinyei”. Vajon mely névtelenek személyét őrizte meg a számunkra és az Újszövetséget olvasó nemzedékek számára a szinoptikus hagyomány abba a néhány igeversbe rejtve, amelyekben a „kicsinyek” kifejezés felbukkan? Kisgyermekekre vonatkozik, amint azt első olvasásra feltételezhetjük? Netán a tanítványokra, hiszen a szöveg alapján ez is elmondható. Ha ez utóbbi az igaz, kérdés marad azonban, hogy vajon Jézus minden tanítványára egyformán érvényes-e ez a megkülönböztető megszólítás, vagy csupán egynémely kiválasztottra. Nem utal-e a kifejezés és annak használata egy, a jézusi tanítványi körre vonatkozó rangsorra? Vagy egy későbbi, az ősgyülekezetre jellemző fogalommal találkozunk, amely szerint a „kicsinyek” a kevés hittapasztalattal rendelkező, hitükben gyenge és bizonytalan Krisztus-követők lehettek?

Az sem zárható ki, hogy a „kicsinyek” kifejezésben a Jézusnak a szűkebb vagy tágabb értelemben vett követői iránt táplált érzelmei szólalnak meg. E becéző kedvességen túl azonban vajon miért pozícionálja őket így, megfogalmazva mintegy a világban elfoglalt helyükre vonatkozó igényét? Egyáltalán, hitelesen jézusinak tekinthető-e a kifejezés, vagy ő csupán átvette és alkalmazta ezt a megjelölést, amelynek forrására szintén nem találunk utalást az evangéliumokban. Talán a korabeli rabbinikus iskolák szóhasználatából kölcsönözte Jézus az utalást, és a „kicsinyek” kifejezés nem más, mint az így megnevezettekre vonatkozó hebraizmus?

Végül egy szociológiai szempontú megközelítés is elképzelhető. Nem lehetséges-e, hogy Jézus azért nevezett egyeseket – talán éppen a tanítványait – kicsinyeknek, mert a társadalom legalacsonyabb, legkevesebb kiváltsággal rendelkező rétegéhez tartoztak? Esetleg éppen a Jézushoz való hűségük miatt lettek megvetettek és lenézettek?

A következő, vázlatos összefoglalásban a fentiekre keressük a választ, kísérletet téve egyúttal annak a megfejtésére is, hogy Jézus „e kicsinyei” milyen tulajdonságokkal és jellemvonásokkal rendelkezhettek, ill. fordítva: Mit jelent a kicsinység mint emberi (tanítványi) jellemvonás, tulajdonság vagy adottság a szinoptikus evangéliumokban. Vajon a Jézus által így nevezettekkel kezdődik a „kicsinység”, vagy előzménye is van a Bibliában? Más fogalmakkal is ki lehet fejezni, vagy kizárólag a szó szerint így említettek tekinthetők kicsinyeknek? Lehetséges-e úgy extrapolálni a kicsinyek személyét vagy a kicsinység fogalmát, hogy ezzel általános értelemben vehető tanulságok birtokába jutunk? Beszélhetünk-e ebben a szélesebb értelemben evangéliumi vagy bibliai kicsinységről, és ha igen, ennek mely aspektusait lehet felsorolni? Létezik-e, és amennyiben igen, vajon mi az újdonság vagy az újszerűség az eddigi lehetséges – gyakran sztereotip – magyarázatokon túl? Megannyi kérdés, feltételezés, értelmezési kísérlet, amelyek a keresett válasz megtalálásának reményében alapos vizsgálatot kívántak.

 

JÉZUS KICSINYEI

A hosszabb elemzés tanulságait levonva megállapíthatjuk, hogy a bibliai, szűkebben az evangéliumi kicsinység komplex fogalom ugyan, de összetevőire bontható. Jelenti egyrészről a szegény embert és a szegénységet, annak több értelmében: Kicsiny a koldusszegény, a munkájából nehezen bár, de megélő zsellér, és a vallásos értelemben „szegény”, azaz a kegyes, istenfélő ember is. Kicsiny másrészt az alázatos ember is, legyen szó akár alacsony származásáról, a társadalmi ranglétrán elfoglalt szerény helyéről, akár pedig vallásos beállítottságáról, kegyességéről, az Isten előtti alacsonyságának vagy „megalázottságának” a tudatáról. A harmadik összetevő a szó szerint vagy átvitt értelemben a méretre vagy a minőségre vonatkozó kicsinység, amely esetenként rosszalló, lekicsinylő értelmet is hordoz.

Tanulságképpen elmondható az is, hogy a szinoptikus evangéliumokban való előfordulásait illetően a „kicsinyek” általában nem a gyermekekre, hanem Jézus tanítványaira vonatkozik. Azokra a tanítványokra, akiket Jézus odaadóan szeret, s akiknek ez a szeretet jelenti a biztonságot és a védelmet. Az is valószínű, hogy Jézus a „kicsinyek” alatt nem a tanítványainak egy elszigetelt, elkülönült részét értette csupán – legyenek akár hitükben a legerőtlenebbek, vagy akár a másokénál erősebb hit gyümölcseként, alázatra képes követői. Amellett, hogy az ún. közösségi beszédben az „e kicsinyek” (Mt 18,3-6) valószínűleg a tanítványi kör, vagy tágabb értelemben a gyülekezet legerőtlenebb, legbizonytalanabb tagjait jelenti, túlzás nélkül állítható, hogy a „kicsinyek” vagy az „ezek a kicsinyek” általában a Jézus tanítványaira vonatkozó megszólítás lehetett. A „tanítvány” (Mt 10,42), valamint a „Krisztuséi vagytok” (Mk 9,41) és az „e kicsinyek” (Mk 9,42) kifejezéseket nem lehet egymástól elválasztani, hiszen ugyanazon személyekre utalhattak, ugyanabban az értelemben. Jézus így fejezte ki irántuk való szeretetét, és e megszólításban volt elrejtve az a távlat is, amely rájuk várt. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, Jézus egyszerűen azért nevezi tanítványait kicsinyeknek, mert ők az ő védő szeretetének alanyai. Irántuk mint Isten országának jogos várományosai iránt érzett szeretetének nagysága és jelentősége szólal meg a kicsinyek megjelölésben. Azoknak a titulusoknak egyike ez, amelyekkel Jézus kifejezi, milyennek képzeli el tanítványait, jellemüket, helyzetüket, az emberekkel szembeni alapállásukat, valamint, hogy ő hogyan viszonyul hozzájuk, milyen érzelemmel.

További két fontos összetevője a „kicsinyeknek” a messiási és – hangozzék bármilyen egyszerűen – az együtt érző, becéző, a tanítványokkal egy szintre helyezkedő, kedveskedő értelem. Amikor Jézus az őt követőkről mint Isten országának örököseiről beszél, messiási megjelöléssel illeti őket. Az Ószövetség gondolatvilágánál maradva – mely Jézus sajátja is volt – talán ugyanúgy messiási megszólítása a tanítványoknak, amikor őket kicsiny nyájhoz1 hasonlítja. Ez pedig sugallja immár a másik gondolatot, hogy Jézusnak a tanítványaira vonatkozó megnyilvánulásai, megnyilatkozásai nem nélkülözték az emberközeliséget, a kedvességet, a baráti, testvéri figyelmességet. A tanítványok nem egyszerűen gyermekei (Jn 21,52) voltak Jézusnak, hanem kicsi gyermekei, kicsinyei (Jn 13,33), nem csupán bárányai (Lk 10,3), hanem báránykái (Jn 21,15). Kiemelendő és hangsúlyozandó tétel, hogy a tanítványok Jézus által való „kicsinyítése” nem lekicsinylés, hanem kitüntetés. Minden hivatalosság, távolságtartás és kimértség eltűnik ebből a kapcsolatból, és nem marad más, csak a szeretetet kifejező diminutívum.

Máté evangéliumában a kicsinyek különleges szerepet töltenek be. Jézus követői és azután gyülekezete is a világ mértéke szerint olyanok, mint a gyermekek: kicsinyek (Mt 10,42; 18,3.6.10.14), valamint szegények és „együgyűek” (Mt 5,3kk). Míg a rabbinikus értelmezésben a kicsinyek kifejezés leértékelő jellegű, és az éretlenekre, a még nem felnőttekre, a nem „nagyokra” vonatkozik, míg a hellenizmusban a „nagy” szó fényben tündököl, és a „kicsiny” annak csupán alárendeltje, út és eszköz a „nagyság”-hoz, addig Jézusnál a „kicsiny” kifejezés új értelmet nyer. Paradox módon egy titokra, egy rejtett, benső vagy majd csak a jövőben elnyerhető méltóságra utal (messiási megjelölés, ld. ott!). A kicsiny kifejezésben megjelenik egyrészt a jelentéktelenség, a lenézettség és a mellőzöttség mint emberi (tanítványi) állapot, másrészt a megtérés igénye és indikációja, valamint a farizeizmusra jellemző felfelé való törekvés ellenzése is. Új aspektus, hogy a megtérés ebben az értelemben nem a növekedés, hanem a visszahúzódás, a kicsinnyé válás eseménye. Itt találkozik egymással a vallásos és a szociológiai mozzanat, amelyek egyébként is elválaszthatatlanok a kicsinyek kifejezéstől. Isten éppen a kicsinyeket, (a gyermeki lelkületűeket), a szegényeket és az alázatosakat hívta el, nekik tárta fel országának titkait, amelyeket a bölcsek és az értelmesek elől (Mt 11,25.29) elrejtett, amint azt már egy emberöltővel az evangéliumok megírása előtt Pál apostol is világosan látta, és figyelmeztette arra a korinthusiakat (1Kor 1,26-29). Akit Isten elhív, kicsinnyé és szegénnyé lesz. Olyan kicsinnyé válik, (olyanná teszi őt az Isten), és úgy viszonyul a világhoz, amint egy gyermek. A vallásos és a szociológiai vonatkozások találkozása után itt megint felfedezhetünk egy kapcsolópontot, ti. a kicsinyekről szóló szavak, kifejezések rokonságban vannak azokkal a kifejezésekkel, amelyek a gyermekeket állítják példaképül a tanítványok elé. Ezek a megjelölések – és ez is az evangéliumi kicsinység fogalmához köthető újszerű felismerés – éppen a megtérésen keresztül válnak szinonimákká.

 

KICSINYSÉG ÉS ALÁZAT

A kicsinység és az alázat3 bibliai értelemben rokon fogalmak, az egyik nem választható el a másiktól. Árnyalatnyi eltérés lehet a kettő között, ugyanakkor helyettesíthetők is egymással. A kicsiny egyben mindig alázatos, amennyiben tudatában van teljes mértékű Istenre utaltságának. Az alázatos ember pedig Isten előtt, azaz Isten nagyságához viszonyítva felismeri kicsinységét, kiszolgáltatottságát és segítségre szorultságát. A kicsiny tehát minden esetben alázatos, az alázatos pedig nem lehet más, mint kicsiny. Amennyiben az alázat mint vallásos erény önteltté, különbbé, kiválóvá tesz, és elkülönít a többi embertől, a szó eredeti értelmében nem alázat többé. A tudatosan vállalt és képviselt vallásos kiválóságot az alázat útján megvalósító ember erényes és kegyes lehet, de bibliai értelemben nem kicsiny és nem szegény. A vallásos alapon a másik fölébe kerekedni akaró ember nem lehet alázatos. Ha azonban őszintén az, eltűnik minden felsőbbrendűsége. Az alázatos ember, amennyiben ilyennek ismeri tudatosan önmagát, már nem alázatos. „Az alázatosság csak akkor tiszta, ha nem mint ilyet keresik és akarják”.4 Egyedül Isten teheti az embert alázatossá, mégpedig úgy, hogy megláttatja vele: magától képtelen az alázatra. Az alázatosság megvalósulása nem más, mint a saját csődjének elismerése. Francois Varillont idézve: „Bizalmatlannak kell lennünk az alázatosság eszteticizmusával szemben. Istenben semmi sincs abból a ’csalékony szerénységből’ amelytől André Gide néha ’megrészegedett’, a saját bevallása szerint. Nem kell az élvezett incognito! Egyes emberek úgy tetszelegnek a gyöngeségben, mint mások az erőben. Van, aki a balsikert kultiválja. Amikor az ember Istenre gondol, el kell söpörni ezeket a rémképeket. Nincs gőgös teljesség. Hogyan képzelhetnénk el egy olyan Istent, aki öntelt. Saját gazdagságával megelégedett Krőzus lenne. Bálvány önmaga számára. Tehát bálvány teremtménye számára is, aki nem lenne más, mint a saját kiterjedése.”5

 

KRISZTOLÓGIAI NÉZŐPONT

Szintén hangsúlyozandó, hogy az evangéliumi kicsinység értelmezése csak Jézus Krisztus alázatának és kicsinységének ismeretében lehetséges. Krisztus életútja, magatartása, alázata és szolgálata nem egyszerűen erkölcsi mérce, amelynek minden őt követőnek meg kell felelnie, hanem általában a keresztény élet alapja. Jézus, jóllehet valóságos Isten, mégsem élt az isteni létforma előnyeivel, hanem alávetette magát az emberi létforma kötöttségeinek. Nem csupán lélekben, vagy szellemi módon hajolt mélyre, de testi, fizikai értelemben vállalta az alacsony sorsot, a kicsinységet, a szolgai, azaz az emberi életformát. Krisztus kicsinysége nem elmélet, eszme, vagy tantétel, nem is egyfajta jellemző lelkiállapot, hanem a cselekvés és a történés, a tettek és az életgyakorlat konkrétuma. Jézus, nem tekintve zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, kilépett a történelmen kívüliségből, megalázta magát és szolgai formát vett fel. Krisztus kicsinysége, pontosabban az ő kicsinnyé válása kegyelmi folyamatként vagy eseményként, az Istent a teremtett világhoz és az emberhez fűző szeretet legerősebb láncszemeként értelmezhető. Jézus szolgálata úgy lesz példa az őt követők számára, hogy annak követéséhez az erőt Isten szeretetének az emberhez a legmélyebbre hajoló megnyilvánulásából, más szóval Jézus kicsinnyé lételéből, klasszikus kifejezéssel váltságművéből merítheti. Isten az emberi élet minden részletében jelen van, a legnagyobb mélységben, a szenvedésben is, sőt maga is hordozza, elszenvedi, egyúttal azonban le is győzi azt. Jézus életútja, ezzel a szótériológiai megalapozottsággal szabja meg az egyéni és a közösségi élet irányát, nemcsak a híveket és a gyülekezetet, de az egész teremtett világot, a halált is vállaló isteni szeretet hatósugarába állítva.

A krisztusi alázat bemutatásához Jézus életének az eseményei elégséges támpontot nyújtanak. Krisztus kenózisa anyja méhében kezdődik, és a keresztfán teljesedik be. Jézus édesanyja, Mária a lehető legkisebb és a legkiszolgáltatottabb (rabszolganő Lk 1,48), Isten azonban még ennél is kisebb: Isten Mária kicsinyévé válik, azaz a kicsinynek, a legkisebbnek a kicsinye (a gyermeke) lesz. Az isteni alázatnak a mértékéről, másképpen a Jézusban szolgai formát, azaz emberi testet öltött isteni szeretet tágasságáról azonban a legátfogóbban a preegzisztens lét és a kereszthalál közötti távolság alapján alkothatunk fogalmat. Krisztus kenózisa, azaz kicsinysége a halálában volt a legteljesebb. A kereszten a legnagyobb mélységbe szállt alá6, hogy az alázatnak ebben a dimenziójában éppen az ember számára nyilvánvalóvá lehessen az Isten szeretetének felülmúlhatatlan nagysága. Isten úgy vált kicsinnyé, hogy Jézusban testté, azaz valóságos emberré lett, szolgai, vagyis ember-formát vett fel és magatartásában is embernek bizonyult. Az Atyjához való szeretetviszonyt a szolgának urához való viszonya módján élte meg.

A krisztológiai és a szótériológiai szempontból nélkülözhetetlen lételméleti (ontológiai) egységet nem számítva Jézus az isteni létforma előnyei nélkül, az emberrel teljesen egyenlő feltételek között élt. Azért, hogy megváltói szolgálata az embertől ne legyen idegen, Jézus vállalta a történelmi lét minden következményét. Az Isten iránti engedelmességet a más emberekéhez hasonló körülmények és feltételek között gyakorolta. Egész küldetésére és szolgálatára az volt a jellemző, hogy „megalázta magát.” Az emberlét útján, a kereszthalálig tartó engedelmességben, sem hatalomra, sem pedig dicsőségre nem törekedett, hanem végképp lemondott az isteni beavatkozás lehetőségéről.

A megtestesülésnek (inkarnációnak), ill. Jézus küldetésének a tükrében újként felismerhető és megállapítható, hogy az alázat, másképpen a kicsinység újszövetségi paradigmája nem más, mint Jézus személye és szolgálata, azaz Isten kicsinysége Krisztusban.

 

EKKLEZIOLÓGIAI ÉS LITURGIKAI NÉZŐPONT

A kicsinységnek mint paradigmának fontos szerepe van erkölcsi-etikai értelemben, a mindennapi keresztény életvezetés, a keresztény magatartás, felelősségvállalás és szolidaritás szempontjából. A fogalom a gyülekezeti intelmek sorában nevelő céllal a tanítványok, ill. az egész gyülekezet szolgálatának összefüggésében is feltűnik. Hogyan viselkedjenek egymással, és hogyan viszonyuljanak egymáshoz a gyülekezet tagjai? Mit jelent a keresztény, a Krisztust követő testvériség? Minőségi szempontból újdonságként hatott ez a viszonyulás a korabeli közösségekben. A kicsinység a gyülekezet, a keresztény hívek csoportját, ill. tágabban, az ember és az embertárs viszonyát illető, megváltozott erkölcsiséget feltételezett. Az első keresztény gyülekezetekben, a változó erkölcsi kihívásokkal szembesülve, szükség volt az eligazításra és az útmutatásra. Az ebből a megfontolásból született, majd írásban is rögzített kátéknak a részét alkotja a „kicsinyek” kifejezés, a helyes gyülekezeti sorrendre és miheztartásra irányítva a figyelmet. Hogyan és miként viszonyuljon testvéréhez, felebarátjához, embertársához a keresztény ember? Ki a fontosabb? Ki álljon az első helyen? Kire figyeljen fokozottan a Krisztust követő? Ezt a miheztartást szemlélteti Jézus a „kicsiny” kifejezéssel, akár konkrét értelemben mutatva rájuk, és nevezve meg a kicsinyeket, az ő kicsinyeit, akár pedig tágabb, elvont értelemben fogalmazva.

A kicsinység fogalma, valamint azok az evangéliumi részletek és a környezet, amelyben e kifejezés helyet kap, ráirányítják a figyelmet az ősegyház személyi összetételére. A gyülekezet tagjai, ill. vezetői nem híres és hatalommal rendelkező emberek, hanem alázatos, gyenge és segítségre szoruló, társadalmi és politikai értelemben kiszolgáltatott hívek voltak. Azoknak, akik Isten országa ígéretét bírják, legfőbb jellemzője nem a nagyság vagy a hatalom, hanem az alázat. A gyülekezetben, az egyházban, de az egész társadalomban ebben a magatartásban rejlik a közösségi kapcsolatok titka. A természet törvényei szerint általában az erősebb, a nagyobb és a hatalmasabb, a domináns egyed győz és uralkodik a nálánál gyengébbeken és a kisebbeken. A teremtés részét alkotja ugyanakkor az, a fentiek alapján paradox, ellentmondásos opció, hogy a nem domináns, a gyenge, a kicsiny is lehet győztes, mert ő az Isten szerint „nagy” és erős. Az elsőkből utolsók lesznek, az utolsókból pedig elsők, a hatalmasok lezuhannak trónjukról, és a megalázottak felemelkednek, a bővelkedők üres kézzel távoznak, az éhezők azonban megelégíttetnek. A földi idősíkra összpontosító emberi logika számára ez az isteni lehetőség úgyszólván követhetetlen, a keresztény logikának azonban tudnia kell e szerint szemlélni a világot és a szűkebb és tágabb környezet jelenségeit, az emberi és a társadalmi, a közösségi kapcsolatokat.

A saru és bot nélkül közlekedő, szerényen és alázatosan érkező misszionáriusok (Mt 10,42) a „kicsinyek” megnevezésre is érdemessé válnak. Ők Krisztus igazi tanítványai, és a közösségnek nem csupán szervezői és szószólói, de valódi tagjai is, amennyiben nem állítanak akadályt az Isten országának befogadása és építése elé. Máté a hegyi beszédben a szegények egyházát helyezi előtérbe, a közösségi beszédben (Mt 18) pedig a kicsinyek gyülekezetét mutatja be, amely az előbbi folytatása és kibővítése. A kicsinyek az egyház reprezentánsai, tipológiai szempontból pedig annak típusát, az egyházon belül pedig a világi hívők modelljét képviselik. Más oldalról az egyház egyik karakterisztikuma, fő jellemzője az evangéliumi értelmű kicsinység, annak minden ismérvével és az ahhoz fűződő ígéretekkel.

Az egyház magatartása annak a szolgának az alázatos magatartásához hasonló, aki ismeri méltatlan voltát, és ennek tükrében látja, hogy Isten mit cselekszik vele és érte. A ma gyülekezetéhez, egyházához vagy egyházaihoz tartozók is azok végtelen sorába tagozódnak, akik kezdettől fogva hittek, rábízták magukat Isten ígéreteire, és megtapasztalták az ő irgalmát.

A kicsinység az egyház istentiszteleti gyakorlatában is hangsúlyosan helyet kap. Az értekezés kitér arra a felismerésre, hogy úgyszólván minden liturgikus cselekmény magában hordozza a krisztológiai vagy az evangéliumi kicsinység jegyét. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek alázatosan van jelen a Szentháromságra vagy annak egyes személyeire utaló templomi és istentiszteleti jelképekben, szimbólumokban, az egyházi zene hangjaiban, a Szentírás, a lekciók, az imádságok, az egyéb liturgikus szövegek és nem utolsó sorban az igehirdetés szavaiban, mondataiban. Krisztus kicsinysége demonstratív módon megjelenik az úrvacsorában, a kenyér és a bor színében. Az egyház szolgálata egy kicsiny, alázatos Krisztust közvetít. Más szerepre ebben az összefüggésben jellegénél fogva alkalmatlan is volna. Az alázatos Krisztusnak, a kereszt Krisztusának képviselete tipikusan nem hatalmas, gazdag és uralkodó, hanem szerény, lelki értelemben mindenképpen kicsiny, szolgáló egyházat feltételez. Az egyháznak nem csupán a benső, istentiszteleti-spirituális megnyilvánulásai, de a közéletben, a társadalomban betöltött szerepe, erkölcsi-etikai véleményalkotása, a közügyekre való hivatalos reflexiói, a diakóniai szerepvállalása és tevékenysége is az evangéliumi kicsinységet kell, hogy tükrözze.

 

SZOCIÁLIS ÉS DIAKÓNIAI NÉZŐPONT

A kicsinység szociális és diakóniai szempontjai az egyes keresztényeknek a gyülekezetben elfoglalt, másokhoz viszonyított helyzetéből adódnak. A kicsinységnek a lemondás, a hatalom-nélküliség, a szolgálat, a nagyságnak a hatalom, az uralkodás felel meg. A kicsiny abban nagy, hogy akar és tud kicsiny lenni, és így válik elsővé a szolgálatban. A nagy, minden hatalmával és dicsőségével kicsiny marad, azaz olyan, akit Jézus nem tekint „elsőnek”. Minél magasabb tisztséget tölt be valaki a gyülekezetben, annál inkább kell önmagát a háttérbe állítania. Első, kiemelkedő, „kiváló” csak az lehet, „aki a legkisebbnél is kisebbé tud lenni”.7 Ha valóban „nagy”, azaz igazi vezető akar lenni, akkor úgy kell a rendelkezésére állnia és szolgálnia az alárendelteknek, mint azt a felszolgáló teszi az asztalnál.

Mindez az egyházak szociális, közéleti szerepvállalására vonatkoztatva is igaz. Amennyiben spirituális és erkölcsi útmutatással kívánnak szolgálni a társadalomban, azt csak kicsinyként, a társadalom mindenkori kicsinyeivel azonosulva tehetik. A kutatás meggyőzött arról, hogy ma újra, de akár újdonságként is hangsúlyozni kell, hogy a fogyasztói környezetben, jó értelemben véve fel kell eleveníteni a szegény és a szolgáló, a szociális diakóniát gyakorló egyház modelljét. Az evangéliumi kicsinységgel kapcsolatos felismerés az is, hogy a jövő semmiképpen sem egy nagy és diadalmas egyház víziója felé, hanem az őskeresztények kis közösségeinek irányába mutat. Ezekben az összetartó csoportokban természetes volt a szolidaritás, az eszmei és a gyakorlati azonosságtudat, a kölcsönös kötelesség- és segítségvállalás, a közös teherviselés. A múlt népegyházi keretének felbomlása nem a mennyiségi értelemben nagyobb egyháztestek eltűnését, hanem azok átalakulását és a kisebb közösségekben szerveződő egyház megerősödését kell, hogy magával hozza. Ez a régi-új keresztény közösségi vagy egyházmodell a közvetlenségre és a személyességre épül, amely tulajdonságok nyitottá és vonzóvá tehetik a társadalom szélesebb rétegei, még a perifériára szorultak előtt is. A kicsinységgel kapcsolatos tételként jegyezzük meg: A kereszténység társadalmi-diakóniai felelősségének átgondolása a 21.. század feladványa. A válaszok keresése közben nem feledhetjük, hogy a kicsinyekben és a szegényekben maga Krisztus közeledik felénk, és a hivatásunk nem másra, mint az egyszerűségre és az evangéliumi szegénységre szól.

 

ESZKATOLÓGIAI NÉZŐPONT

A tanulságok számba vétele során nem felejtkezhetünk meg az evangéliumi kicsinység eszkatológiai összefüggéseiről sem. Aki most, ebben a világkorszakban „kicsiny”, az majd a következő aiónban, evangéliumi kifejezéssel az Isten országában „nagy” lesz. Eszkatológiai értelemben a „kicsiny” nagyobb lehet annál, mint aki most ténylegesen „nagyobb” nála. Mivel azonban az emberi megítélés és logika szerint értelmetlen, hogy az, aki „kicsiny”, éppen kicsinysége okán bármikor „nagyobb” lehetne a nagynak ismertnél, a képtelenség (paradoxon) feloldásához dimenzióváltásra van szükség. Az, ami földi, társadalmi viszonylatban, a tér és az idő korlátai közé szorított világban – az akkori ismeretek alapján – nem elképzelhető, teológiai értelemben valóságossá válik. Amikor Jézus a kicsinységet említi, akkor általánosságban a „nagyság” idealizált emberi elgondolása ellen foglal állást. A kicsinység titok, rejtély, misztérium a nagyravágyással mint nyilvánvaló emberi törekvéssel szemben. Hasonló a mustármaghoz, amely kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb lesz minden veteménynél. Isten országának a titka ebben a növekedésben, a kicsinyből naggyá változásban rejlik, a kicsinység pedig ennek a jövőbeli, az eszkatonban realizálódó nagyságnak a jelen idejű, a jelenre vonatkozó lehetőségét feltételezi.

 

A KICSINYSÉG MINT METAFORA

Láthatjuk tehát, hogy a jelentését tekintve a „kicsiny”, a „kicsinyek”, az „ezek a kicsinyek” vagy a Jézus kicsinyei kifejezés meglehetősen tág értelmezési teret kíván magának. Kicsinyeknek számítottak a minimális vagy akár semmilyen magántulajdonnal nem rendelkező első keresztény misszionáriusok. Kicsinyek voltak a keresztény közösség leggyengébb, legelesettebb, „legutolsó” tagjai, és kicsinyeknek számítottak általában a keresztény hívek is.8 Kicsinyeknek tekinthetők a gyülekezethez vagy a Jézus tágabb környezetéhez tartozó gyermekek, de a felnőttekből álló, legszűkebb tanítványi kör is. A társadalom számkivetettjei, a mindenkori szegények, a nyomorultak, a hitük miatt üldözöttek vagy a lelki értelemben szegények, azaz a teljes Istenre utaltságuk tudatában élők is lehetnek kicsinyek.

Ez utóbbi mondat akár összefoglalás is lehetne, amennyiben ez visz a legközelebb a kicsinység jézusi értelméhez. A további következtetéseket levonva, az evangéliumi kicsinységet végső soron nem a gyermekség, nem is a tanítványság, sem pedig a szociológiai szempontok, hanem az ember Isten előtti állapota, Istenre utaltsága jelenti. Az előbbiek csupán metaforikusan utalnak arra a helyzetre, amely az ember szemszögéből jellemző az Isten-ember kapcsolatra. A különböző bibliai alakok, úgymint Dávid vagy Mária személye, a metaforái annak, hogy mit jelent a kicsinység bibliai értelemben. Jézus így tekintette kicsinyeinek, övéinek az általa megnevezetteket. Lehettek ők a tanítványai, a környezetében lévő gyermekek vagy tágabb értelemben a föld népe, a szegény sorsú követői, ugyanakkor ők együttesen sem merítik ki azoknak a körét, akiket Jézus kicsinyeinek nevezhetünk. Az evangéliumi kicsinység szempontjából nem az ő kicsiny voltuk a döntő. A legfontosabb az, hogy Jézus kicsinyeknek nevezi őket. Közéjük tartozott és tartozik ma is mindenki, aki a teljes Istenre utaltság állapotában él. A végső tételt megfogalmazva: A bibliai kicsinység a legtágabb értelemben nem más, mint maga is metafora, az ember Istenre utaltságának metaforája.

BÁCSKAI KÁROLY9

 

1 Ehhez, ill. az általános szempontokhoz lásd a saját publikációként megjelent „A kicsinység dicsérete” című, Lk 12,32-34 alapján írt tanulmányt, in: Hullámhossz, szerk. Dr. Szabó Lajos, Luther Kiadó, Budapest, 2003. 174-179. old.

2 A teljesség érdekében és az evangéliumok színgazdagsága miatt néhány szemléletes kifejezést János evangéliumából is kiemeltünk.

3 „Isten épp akkor oszt ki ránk valódi nagy szerepet, amikor esendőségünket, kicsinységünket beláttuk. Erényeink mind végesek, egyedül az alázat teszi őket végtelenné.” In Pilinszky János: A különös szféra, Szög és olaj, Vigilia, 1982. 240-241. old.

4 In Varillon, Francois: Isten alázata és szenvedése, Szent István Társulat, ford. Szabó Ferenc SJ, Budapest, 2002. 130. old.

5 Varillon, i.m. 66-67. old.

6 A apostoli hitvallás „alászállt a poklokra” tétele írja körül a legplasztikusabban Krisztus halálának a legmélyebb dimenzióját.

7 In Dóka Zoltán: Márk evangéliuma, Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, 1996. 228. old.

8 In Spinetoli, Ortensio da: Máté – Az egyház evangéliuma, ford. Turay Alfréd, Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó, Szeged, 1998. 327. old.

9 Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének professzora.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.