egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában

 

6. Harmadik kategória: a „boldogtalanok”

 

6.1. Hatodik archetípus: a sírók

A görög kifejezést – penthountesz – magyarul többnyire a „sírók, szomorkodók” szavakkal adjuk vissza, jóllehet valódi értelmét – mai divatos szlogennel – a „padlóra kerültség” vagy a „magam alatt vagyok” szófordulatokkal lehetne igazán visszaadni. Mert a szomorúság vagy a sírás állapotából van kigázolási lehetőség, a szomorúak megvigasztalhatók, ha találnak egy velük együtt érző, velük együtt dobbanó szívet, sőt nem egyszer a kölcsönös megvigasztalás és megvigasztalódás a legjobb lelki terápia. Mindamellett a sírás, mint a fájdalmas – vagy jóval ritkábban az örömteli – pszichés állapot lelki vulkán-kitörése, többnyire önmagában is katartikus hatású.

Sajnos az igazi sírás ma már kiment a divatból. Ugyanis gyakorta minden kisebb-nagyobb traumára sírással reflektálnak a szenzitíve hangoltabb – vagy sajnos nemegyszer inkább csak érzelmileg zsaroló – lelkek, ezért a sírás, mint a belső érzelemkitörés vetülete, gyakran megtévesztő, sőt sokszor félrevezető. Nem biztos ugyanis, hogy a könnyek igazi lelki vihar lecsapódásai, annál is inkább, mivel a mai ember többnyire mesterségesen kimunkált karaktere a könnyek leplezése, még akkor is, ha gyászában, fájdalmában elönti szívét a könnyek tengere. Boldogok a sírók, ha még sírni tudnak; s ebben igazat kell adnunk Gyökössy Endrének, a jeles magyar lelkész-pszichoterapeutának.[1] De a Jézus által vigasztalásra szorulók ott keresendők, ahol már a könnyek is elégtelenek, ahol már valóban csak a természetfölötti érintés emelheti fel a tekintetet, állíthatja talpra az embert.

Ennek a tragikus életérzésű típusnak ószövetségi megtestesítője a szenvedő Jób, a próbatétel hőse, aki mindent elveszített, végül még testi egészségét is, és tépelődésében, önmarcangolásában nem lát kiutat, sőt vigasztalására érkezett barátai is a vádlóknál rosszabb vádlóknak bizonyulnak. S Jób ajkáról is felröppen az a manapság sokat hangoztatott kiáltás: Hogyan engedheti ezt az Isten? Személyes tragédiáinkban nem egyszer az eget ostromoljuk, annál is inkább, mert tudjuk, hogy Isten eszméletlenségig szereti az embert, s hogy, Avilai Teréz példáját idézve, éppen a „barátaival” bánik nemegyszer kemény kézzel, sőt szerelmetes Fiát sem kímélte meg az emberileg már-már elviselhetetlen kínszenvedéstől. S ilyenkor jogos aggodalmunk, hogy Isten csupán örök boldogságot ígér-e, míg evilági zarándokutunk nem más, mint értelmetlen passió a színelátás kiérdemlésére. Vajon Isten csak szenvedésre veti az embert evilági dimenziókba, afféle siralomvölgybe, hogy kiesdje a maga számára az érdemtelenül ígért ajándékot? Jogos vád érte számtalanszor a kereszténységet éppen a fenti életérzés túlhangsúlyozásáért, hogy száműzte a földről az örömöt. S ennek ellenhatásaként kezdődött meg a lázas tevékenységbe merülés, a mértéktelen élvezet-hajhászás, a pillanatnyi gyönyörök megragadása, a materiális értékek habzsolása, mely mindig zsákutcában végződött.

Visszatérve Jób alakjához – ismét csak az Ószövetséget idézve –, nem kérhetjük számon Istentől személyes tragédiáink okát és célját, egyéni életutunk sötét pillanatait, sőt olykor személyes, egzisztenciális és morális csődjét. Isten útjai és gondolatai, szándékai és tervei élesen különböznek a mi – oly sokszor nagyon is evilági és röghöz kötött – gondolatainktól, terveinktől, vágyainktól (Iz 55,9). Isten szabad akarattal felruházottnak teremtette az embert, aki már az első próbatétel során elbukott, s aki ezzel fejére idézte a rosszat, fizikális és erkölcsi vonatkozásban egyaránt. S Isten mégsem torolta meg ezt a hamis öntudatra ébredést, hanem a történelem sötét labirintusában számtalanszor pályamódosításra kényszerítve az embert, jelzéseket helyezett el az idő tengelyében, fokozatosan kinyilvánította akaratát bukott, de mindenkor hőn szeretett, a végtelen felé áhítozó teremtménye előtt. Végül teljesen feltárta önmagát Jézus Krisztusban, felöltve nyomorúságos és méltóságteljes emberségünket, hogy igazi személyes Én-Te kapcsolatban szólíthassa meg örök boldogságra rendelt, de önistenítésbe szédült, torzult képmását. S Jézus örömüzenete éppen a mennyei Atyának ez az eszméletlenségig terjedő, a Fiát is halálra adó világ- és emberszeretete. S életutunk során, sötét óráinkból számtalanszor kiemelve, sorsunkat mindig úgy rendezi el, ahogy azt az ő, a mienket meghaladó örök szempontjai vezérlik. S nekünk is százszorosan viszonozza olykor tán érthetetlenül és fájdalmasan megvont adományait, pályamódosítást kényszerít ránk, mindenkor javunkat akarva, még akkor is, ha a célt egyelőre nem, vagy csak homályosan látjuk. S ezekben a válságos periódusokban, amikor beborul felettünk az ég, amikor Isten is elhúzódik tőlünk, „rejtezkedik”, akkor lehet segítségünkre egy szerető szív, egy „vigasztaló”, aki mindig adatik, talán éppen abból az irányból, ahonnan már semmi jót nem várunk. Többnyire egy irgalmas szamaritánustól, akitől mi tán segítséget sem kérnénk.

Korunk emberét, főleg a fiatal generációt – leszámítva egynéhány magát sikeresnek, pályája csúcsán lévő kortársunkat – félelmetes pesszimizmus hatja át. Olyan tragikus életérzés foglya, melyből nem lát kiutat, csak zűrzavaros problémaözönt, s ez szüli azután a depressziót, a szorongást. És itt nem a heideggeri semmi szülte szorongásról, mint alapvető emberi diszpozícióról van szó, hanem a pihenést elutasító, a szerzés vágyától végletekig kizsigerelt mentálhigiénés traumáról, az egzisztenciális biztonság elvesztésétől való rettegésből fakadó hullámvölgyről, ami valóban vasmarokkal szorítja az ember torkát, és a nihil árnyának felmerülése, fölénk magasodása valóban képes arra, hogy az istenképmás emberből kiürült lelki automatát, öngyilkos jelöltet faragjon. S ebben az életérzésben a materiális javak nem nyújtanak enyhülést, még kevésbé kilábalást. Sajnos profitorientált korunkban, a liberális – vagy inkább libertinista – eszme- és érzelemvilág eluralkodásával, amelyben csak a pénzben kifejezhető érték releváns, olyan érzéketlenségbe öltözik a világ, amelynek beköszönte a sátáni erők uralmához vezet. S ebből a pesszimizmusból már nem a pszichoanalízis a kivezető út, hanem a pénzorientáltságot elutasító és a szeretet egykor oly végzetesen elvesztett értékét visszaperlő teljes lelki átformálódás, a metanoia. Manapság fájdalmas jelenség, hogy szinte minden embernek van pszichológusa, olyan „szakembere”, akitől joggal várja lelki terhének enyhítését, negatív tájolásának visszafordítását, azaz a megváltást. De sajnos ezek túlterheltségük folytán legfeljebb néhány percet képesek áldozni egy-egy páciensre, rendszerint a gyógyszeres kezelésre bízzák a megoldást, ami nagyon is kétes értékű eredményre vezet. Régen gyóntatóatyák látták el ezt a feladatot, akik iránt nagyobb volt a „páciensek” bizalma, s ha a lelki vezető kellőképpen bölcs volt, tanácsaival, a bűnbocsánat és elfedezés érzésének felkínálásával jobb eredményeket ért el, hiszen a feloldozás helyre tudta állítani a bűnös megigazultságát. S ma is a „vigasztalás” csak olyan személytől jöhet, akinek van türelme a beteg, a szomorkodó számára, akinek van füle a hallásra, s van szíve az együttérzésre. Mert elsősorban nem tanácsra vár a mélypontra zuhant embertárs, hanem csak arra, hogy érezze, valaki számára fontos, valaki számára az ő evidenciába hajló problémája releváns, s rendszerint ez a hallgatás-terápia indíthat el a gyógyulás, a lelki megnyugvás útján.

De nemcsak tragikus élethelyzetek csalnak szemünkbe könnyet, hanem az öröm és a drámai sodrás, az érintés varázsa is. Amikor egy-egy gondolat, bibliai ige, amelyen esetleg oly gyakran átsiklottunk, most hirtelen megvilágosodik, megragad, lélekbe markol, aktualizálódik. Jézus, jóllehet nála empatikusabb pszichoterapeuta nem volt széles e világon, csak egyszer fakadt könnyekre – Lázár sírjánál –, s ekkor sem annyira a barátja elvesztése felett érzett fájdalom, hanem az elkövetkezendő nagy, isteni belenyúlás rázta meg a lelkét. Mert a getszemáni könyörgésnél sem könnyezett, hanem vérrel verejtékezett, ami lelki gyötrelmeit szavaknál ékesebben tárja elénk.

S ezek az életünkben oly gyakran feltoluló érzelmek – a tragédiától a megrendülésen át az örömig – transzcendentális élmények, s ezek szülik a transzcendentális tapasztalatot, az Istenről szóló anonim és nem tematikus tudást, akit az ember a szeretet transzcendenciájaként, szent titokként él át.[2] S most már érthető a jézusi boldogságmondás örömhíre: még életed mélypontján sem vagy egyedül, hiszen a végső szó Istené, akkor is, ha hallgat. Mert a vigasztalás – parakléthén – gyökere a kaleó (=megszólítás, odafordulás, hívás) ige, vagyis hogy van valaki, aki hallgatása esetén is odafigyel rád, és meghallgat még a rejtekben is, és aki egykor letöröl majd arcodról minden könnyet. Evilági sorunk tehát nem értelmetlen keresztút, még akkor sem, ha nem értjük a zsákutcák, a tragédiák értelmét, mert az erővonalak már itt, evilági sorsunkban is kisimulnak egyszer, és a párhuzamosok találkozópontja, átmetszése az örökkévalóság megsejtésével ajándékozza meg az embert.[3]

 

6.2. Hetedik archetípus: Az igazságot éhezők és szomjazók

Az éhség és a szomjúság érzete legalapvetőbb életfunkcióink hátterének igényére figyelmeztet, s bár e szükségletek kielégítése elsődleges – miként a régiek mondták: „primum vivere, deinde philosophari” –, ez nem jelenthet egyszersmind értékrendbeli alá-, illetve fölérendeltséget. S hogy mennyire egybecseng a materiális és a szellemi igény, a testi és a lelki étel és ital, arra Jézus eucharisztikus beszéde explicite is utal: „Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz nem szomjazik soha… A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne.” (Jn 6,35.55.56)

A problémát némileg bonyolítja, hogy Lukács a mezei beszédben nemcsak lecsökkenti a boldogságmondások számát, hanem csak éhezőkről és szomjazókról beszél (ami nagyon is megfelel az ő szociális szempontjainak). Ugyanakkor Máté a materiális igényeket átszellemíti, nemcsak akkor, midőn a szegénységet pneumatikus magasságokba emeli, hanem akkor is, midőn az igazságot éhezőkről és szomjazókról beszél. S ilyenkor joggal merül fel a zavarba ejtő kérdés: nem hamisítanak-e az evangéliumok szerzői? Holott valójában már a kérdésfelvetés is helytelen. Hiszen még a legautentikusabb Jézus-szavak is a szerző személyén átszűrődve, átértelmezve kapnak eltérő hangsúlyt, másfelől a szent szöveg és magának Jézusnak a sokszor egyértelmű, „szinoptikus” szavai is eltérő színezetet kapnak az írásos rögzítés kapcsán. S ezek az evangélista prizmáján megtörő és színeire bomló értelmezések gazdagítják, árnyalják a Jézus portrét, hiszen ha mindenütt szószerinti lejegyzésre vagy „harmonizálásra” törekedtek volna a szent írók, akkor csupán egy evangélium lenne a kezünkben, s szegényesebb volna a történelmi Jézusra vonatkozó valamennyi ismeretünk. Márpedig a harmónia is csak akkor szépséges, ha bizonyos disszonanciák szövik át, vagy éppen ezekben a disszonanciákban rejtezik a feloldás gyönyörűsége.

Kétségtelen, hogy Máté a nyolc boldog-mondásban – szemben Lukács értelmezésével – szellemi magaslatokat jár be, de ez nem jelent – nem jelenthet – értékítéletet az evangéliumok között, hiszen valamennyi szerző a maga útján halad, saját szempontjai szerint rendezi és öltözteti verbális köntösbe a természetfölötti üzenetet.

A klasszikus görög filozófia kettős értelemben beszélt az igazságról. Platónnál az „alétheia” terminus az igazság mélyrétegét, az elrejtettségből való kilépést, az igazságnak, mint az ideapiramis csúcsának feltárultságát, a heideggeri „Erschlossenheit”-et releválja. Ezt az igazságot emeli azután piedesztálra a János evangélium, midőn Jézus önmagát a világ világosságának, az örök Igazság hírhozójának, országát pedig az igazság birodalmának nyilvánítja. Arisztotelésznél az igazság viszont már az „orthotész” értelmében szerepel, és mint ilyen, az ítéletek igazságára reflektál. Az ítélet ugyanis mindig az igazság igényével lép fel – s mivel Platónnal ellentétben nála az ítélet nem fogalmi analízis, hanem a valóságról akar közölni valamit –, az igazságot a tényállás helyessége dönti el, amelynek kizárólagos kritériuma a tárgyi létezővel való összevetés. A Filozófus kiemeli az ontológiai és a logikai léttartomány összecsengésének követelményét, míg Platón tanításában – épp az ideák, az igazi, objektív, változhatatlan és örök, transzcendens realitások világának valódisága révén – az ítélet igazságának kritériuma az ideák – mint praktikus ismerettárgyak – közösségének, a téren-időn túli birodalomban fennálló viszonyainak tükröződése. Arisztotelész rámutat, hogy az eszmék nem az aranyködben fürdő mennyei szférában, hanem a dolgok immanens létmozzanataként, a bennünket körülvevő világban keresendők, s a tapasztalatból absztrakcióval kialakított fogalomnak önmagában nincsen igazságértéke. Ez mindig az ítéletben dől el, amelynek igazsága, illetve hamissága az értelmi reflexióból eredeztethető.

Máté a nyolc boldogság-mondásban a „dikaioszüné” terminust használja, mely a koiné szóhasználatában már kijegecesedett idiomatizmus, és gyökerében a „dikaiosz” (=igaz) szótövet rejti, ami a görög értelmezés szerint olyan dolgot jelent, ami megfelel az eszménynek. Ilyen értelemben beszélünk igazgyöngyről, igaz emberről (József, aki „igaz ember” volt…), valódi aranyról, moly és rozsda által megemészthetetlen kincsről, azaz valódi értékről. Hogy Jézus itt melyik arám szót használta, ma már eldönthetetlen, bizonyos azonban, hogy az evangélium olvasói, hallgatói pontosan értették és regisztrálták a „dikaioszüné” általunk már nehezen körülhatárolható megfogalmazását. Értelmezésünk szerint valószínűleg arról az igazságról van szó, amelynek elérésére egész életfolyamatunk irányul, amely minden interperszonális cselekvésmozzanatunk rugója, transzcendentális törekvésünk csillagfénye, amely az éhezés és szomjazás révén nem birtoklásunk, hanem vágyódásunk tárgya. Az alétheia típusú igazság, mint feltárultság, ugyanis nem lehet az emberi aspiráció, igyekezet és küszködés eredménye, lévén ez kegyelmi adomány, amely csak Jézus Krisztus személye és tanítása által lett számunkra elérhető. Vagyis, ha az ember vágyódik az igazságra (dikaioszüné), akkor az Igazságot (alétheia), azaz Jézus Krisztust – par excellence: Istent – fogja megtalálni. Ezt az igazságot pedig nem lehet sohasem kitalálni, legfeljebb megtalálni. S tán nem tévedünk, ha ezt az Istentől adományozott megigazulással is párhuzamba állítjuk, tudván tudva azt, hogy az igazságot kereső Istenre, mint a legfőbb Igazságra és a minden mértéket meghaladó Jóságra fog rátalálni. S ezért ígéri Jézus az igazságot éhezőknek és szomjazóknak az igény beteljesítését, hiszen a kereső, kutató ember, akinek csak homályos és implicit ismerete van az igazságról, rá fog találni a teljességre, már itt, ebben a földi dimenzióban is, mert Isten mindig megmutatkozik, feltárja magát a keresőnek, jóllehet soha nem tűri a kényszert. S itt legyen elegendő Tamás apostol példájára hivatkoznunk. Tamás nem volt hitetlen, csak „tamáskodó”, ambivalens érzésektől gyötört férfiú. Hinni akart, de nem tudott, vágyódott az igazságra, mert kételyeit tanítványtársainak tanúvallomása nem volt képes eloszlatni. S Jézus elfogadta Tamás igényét a bizonyítékokra, talán nem is annyira Tamás, mint inkább a nyomdokain járók kételyeinek feloldása céljából.

A szöveg ismeretében gyakorta átsiklunk azon a szépséges fogalmazáson, hogy a Mester éhezőkről és szomjazókról beszél. A kettős igény-megfogalmazás pedig az igazság szenvedélyes keresésére szólít fel. Ha materiális igényeink kielégítése elengedhetetlen, mennyivel inkább így van ez a szellemi vonatkozásokban, hiszen örök sorsunk fordul azon, hogy hol és milyen értékekben látjuk meg a magunk igazságát, milyen irányba tájoljuk magunkat, rátalálunk-e mai zűrzavaros, értékrelativizmusban és szubjektivizmusban vergődő világunkban az egyetlen valódi „igazságra”, van-e személyes életünkben „damaszkuszi út”, igazi istentalálás, vagy elmerülünk a látszatigazságok kaotikus útvesztőjében. Mert ha felállítjuk eddigi hibás egyenlegeink mellé az igazság = igazságosság ekvivalenciát, a jog amorális distinkcióinak elfogadását, annak egyetlen kivezető útja – a szeretetnek, mint agapénak elutasítása folytán – egyértelműen a nihil felé nyílik, ugyanis a törvényesség – még ha az ószövetségi Tórát értjük is rajta – képtelen számunkra a megigazulást, az igazzá, a „dikaiosz”-szá válást kieszközölni.

Jézusban, az egyetlen valódi igazságban, hallgatói aligha ismerhették fel azt, amit kerestek. Még tanítványai is ingadoztak, s csak a feltámadás fényében élték át annak a felismerésnek sorsformáló örömét, hogy végre megtalálták azt, amire áhítoztak. S mi is meg fogjuk találni, hogy ha éhezzük és szomjazzuk, sőt már evilági életünkben is táplálkozunk és merítünk belőle, mígnem színről-színre láthatjuk, hogy valóban kielégíttessünk.

 

6.3. Nyolcadik archetípus: Az üldözést szenvedők

Eddigi kételyeinket a boldogság–boldogtalanság alternatívát illetően többé-kevésbé sikerült eloszlatnunk. De vajon miféle boldogságot ígér a Mester követőinek, akiknek üldözés és szorongattatás lesz a sorsuk, mint ahogy az ő útja sem volt diadalmenet. Tanítványainak is csak azt a kelyhet kínálta fel, amelyet ő fenékig kiürített, s ez alól mai tanítványai, a „homo christianusok” sem mentesülnek. Sőt „Isten oltó kése” talán éppen az ő testüket-lelküket sebzi, hogy méltók legyenek Fiának nyomdokaiba lépni, hogy ők egészítsék ki azt, ami „hiányzik még Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Mert csak így lehetnek hegyen fekvő város, só és kovász a világ számára. S amint a só és kovász elvész az ételben, feloldódik, elvegyül benne, akképp kell a magukat kereszténynek nevezőknek átjárniuk a világot, humanizálniuk a kozmoszt, és megnyílniuk embertársaik felé, nem az erősek hatalmával, hanem a belőlük sugárzó szeretet mindeneket átalakító erejével.

De mégis: vajon miféle öröm rejlik a szenvedésben, mikor Isten Fia is visszarettent a kínhaláltól, mikor a getszemáni majorban a reá váró borzalmaktól való félelmében vérrel verejtékezett? És egyáltalán: miért hull a világ gyűlölete és átka éppen az igazi keresztények fejére, honnan fakad az az ellenszenv, amit a Mester követőinek, a szeretet mai hírvivőinek és valósítóinak lépten-nyomon el kell szenvedniük?

Második kérdésünk megválaszolása talán egyszerűbb. A mai divatos csoportalkotás, közösségteremtés és az emberi kapcsolatok normalizálása terén afféle démonná vált a másság elfogadásának felemlegetése, a tolerancia követelménye. A szeretetről egyelőre természetesen még szó sincs – rettenetes profitorientált világunkban nem is lehet –, s azok, akik egy magasabb erkölcsiséget képviselnek ebben a szerteszét-szóródó, talajvesztett pluralizmusban valamiképpen kilógnak a sorból. A „lám ők megtették azt, ami nekünk nem sikerült” soha nem gyakorolt különösebb vonzerőt a jobbak, az igazán mások iránt. Mindehhez még hozzájárult a keresztények „arisztokratizmusa”, többlet voltuk – jobbára explicite soha fel nem emlegetett – kisugárzása, ami a világot a maga bűnös voltára emlékeztette, s az ember mindig mindent el tudott fogadni, kivéve a másik derekabb mivoltát, követésre szólító, de soha nem követett példáját. Valami csodálatos erő rejtezett ebben az elkötelezettségben. Ha egyet elpusztítottak, százan álltak helyére, készséges alázattal fogadták az oroszlánok elé vettetésüket, a válogatott kínzásokat, szurokba mártott testük elégetését Néró kertjének kivilágítására, éppúgy, mint a modern hóhérok fortélyos kegyetlenségeit a koncentrációs táborok vagy a gulag szigetcsoportok kínszenvedéseiben. Noha átkot szórtak fejükre, mégis áldást mondtak, s a gyűlölet világában is a szeretet fénylő pontjaivá lettek. S bár a mártíromság mindig borzasztotta az embereket, a gyűlölet áldozatai úgy érezték, hogy megváltottságukért az ő megpróbáltatásaik csupán gyenge és csekély elégtételül szolgálnak. Hát mindez aligha eszménye mai világunknak, de nem volt különösebben vonzó soha, mert a különb-volt mindig irritálta a vonulatba beleálló uniformizált átlagembereket. Példaként idézhetjük Alkibiadész esetét, aki mesterét, Szókratészt mérhetetlenül tisztelte, de épp ezért el is utasította. Szabadon frazeálva Platón dialógusának megnyilatkozását (Lakoma): „Gyűlöllek, öreg, mert ha veled vagyok, mindig ráébredek, ki vagyok én!”[4] S a homo christianusok is ilyen és hasonló jelek voltak a világban, s bár a tolerancia kívánalma – legalábbis jelszavakban – többé-kevésbé mindig megvolt, a derekabbak, Jézustól (sőt talán már a prófétáktól kezdve) mindenkor kiszorultak belőle. Mert a világ a vallásoskodókat, az ájtatoskodókat, a farizeus-lelkületűeket, ajkbiggyesztéssel, megmosolygással bár, de mégis jobbára elfogadta, míg az igazakat, a hegyormon világosságot gyújtókat, az Ország polgárainak képviselőit – soha!

Jézus ebben az utolsó szakaszban azokat mondja boldogoknak, azoknak ígéri a mennyek országát, akik üldözést szenvednek az igazságért, sőt örömre és ujjongásra szólítja fel a szidalmakat, a gyűlöletet és hazugságokat elszenvedőket, de egyszersmind szembeállítja mindeme megpróbáltatásokat az eljövendő mennyei boldogsággal és jutalommal. De vajon csak ezt tudja felajánlani az isteni Mester az evilági gyötrelmekért? Jogos ugyanis kortársainknak, a mai átlagembereknek az a vélekedése, hogy elvégre egyszer élünk csak, akkor tehát éljünk jól, hiszen a túlvilági büntetés-jutalmazás távoli és meglehetősen bizonytalan. De ha Jézus csupán ezt ígérné, még az is kétséges, hogy egyáltalán nyomába erednének-e, követésére indulnának-e még a magukat kereszténynek nevező, a magukat Krisztushoz tartozónak érző emberek. De a boldog-mondásban ennél sokkal többről van szó. Isten mindenkor bőséges és jól megtömött mértékkel fizet mindenért, már evilági sorsunkban is, büntetésben, jutalomban egyaránt. De jelenvaló életünkben nem szabad minden örömöt és tragédiát besorolni Isten jutalmazása vagy büntetése alá, sokkal inkább a felettünk magasodó Végtelen érintését kell megtapasztalnunk az öröm túláradásában éppúgy, mint a könnyek tengerében. Ezért ígéri Jézus a boldogságot, végül épp azoknak, akik miatta sodródtak határhelyzetbe, nemegyszer a teljes kilátástalanság homályáig. S ezért szólít fel a Gondviselésbe vetett mérhetetlen bizalomra, ezért említi példaként a verebeket és a mezők liliomait, ezért ígér Péternek – és vele együtt az őérte mindent elhagyóknak – százannyit cserébe, megfejelve mindezt az örök élet eljövendő adományával.

Jézus világosan látta, hogy az ő sorsát kell majd elviselniük mindazoknak, akik nyomdokaiba lépnek: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket” (Jn 15,16). Mert nem lehet a tanítvány feljebbvaló mesterénél, sem a szolga uránál. Sőt még a „határtalan homo christianusok” is csupán mihaszna szolgák, akik legfeljebb kötelességüket teljesítik, s talán nem is mindig maradéktalanul. Jézus azonban radikálisan a végóráig terjedő kitartásra és állhatatosságra buzdít, és arra az emberi mértéket meghaladó, értelmetlen szeretetre, amely az ellenségben is megsejti az istenképmást, aki akkor is szeret, ha ezért csak arcul verés, leköpdösés, átszegezés, vagyis mérhetetlen lelki és testi sérelem a viszonzás. Az őt követők szenvedéseit pedig csodálatos gyógyírral enyhíti: önmagával. Jézus nagyon érzékeny volt az emberi szenvedésre, hiszen ő maga is számtalanszor megtapasztalta. S gyógyításai, halott-feltámasztásai, természeti csodái mind-mind azt jelezték, hogy a természetfölötti szféra, a teremtés eredetileg jónak deklarált világrendje Isten örömét sugározza, s a bűn által megrontott világ sem képes az eredetileg szándékolt kozmikus rendet és emberi boldogságot elfojtani. De a Krisztus-követők nem mazochisták, aberrált emberroncsok vagy testileg-lelkileg megsebzett reményvesztettek. Hanem azok, akiknek a Mester szándékolta, és amire felszólította őket: égő lámpás, só és kovász, hegyen fekvő város. És ha nekik tán olykor mértéken felül is kijár a szenvedés, mindig tudják, hogy Isten a tenyerén hordozza őket. S ha Jób, a szenvedések és fájdalmak férfia megsokszorozva kapta vissza elveszett javait – pedig az Ószövetség embere legfeljebb csak sejthette az örökkévalóságot –, akkor miért csüggednénk el ideigtartó gyötrelmeinkben. Természetesen a szenvedés önmagában nem jó, céltalanságát tekintve nem is érdemszerző, még kevésbe örömteljes, de tudatában kell lennünk annak, hogy Jézus, aki ismeri a mi törékenységünket, gyöngeségeinket, velünk együtt szenved, s mi éppen az ő sebei által gyógyultunk és gyógyulunk meg újra meg újra. Még akkor is, ha „a külső ember romlásnak indult bennünk, (mert) a belső napról-napra mégis megújul” (2Kor 4,16). Így leszünk az isteni Mester követői, örömben és szenvedésben egyaránt, aki példaképünk, társunk, megmentőnk és vigasztalónk. Társunk a földi zarándokúton, de egyben vendéglátónk is, aki hazavár minket az atyai házba, és meghív a kertben terített asztalhoz az eszkatológikus mennyei lakomára. Ezért és ez által leszünk valóban boldogok.

 Csikós Csaba[5]

 

[1] Gyökössy E., A növekedés boldogsága, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991, 21. old.

[2] K. Rahner, A hit alapjai, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 38. old.

[3] M. Buber, Én és Te, Európa Kiadó, Budapest, 1991, 42. old.

[4] Gyökössy E., i. m., 63. old.

[5] A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.