egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/5. számában

VENCSER LÁSZLÓ 60 ÉVE

Beszélgetés

Az erdélyi (romániai) magyar katolicizmus elmúlt 60 évének története jószerével alig ismert. Ebben elsősorban az játszik szerepet, hogy ténylegesen nincs iránta módszeres tudományos érdeklődés, illetve maguk a (levéltári) források is részben hozzáférhetetlenek. Pedig tennivaló lenne bőven. Jelen pillanatban ugyanis még számosan élnek azok közül, akik ezeknek az évtizedeknek szemtanúi, vagy akár a történések szereplői voltak. Az ő elbeszéléseiket, visszaemlékezéseiket kellene minél előbb összegyűjteni (oral history),[1] hogy a későbbiekben legyen mivel összevetni és kiegészíteni az írott forrásokat; hogy ne csupán értelmezhetetlen mozaiktöredékeink maradjanak egy néhány évtized múlva kulturálisan, társadalmilag és politikailag minden bizonnyal jelentéktelenné zsugorodó magyar közösség életének utolsó korszakáról, hanem átfogó képet alkothassunk azokról a mechanizmusokról és folyamatokról, amelyek egy adott régióban (történetesen Erdélyben) évszázadokon át meghatározó etnikum fokozatos térvesztését és végül széthullását eredményezték.

Mindezek fényében tekinthető fontosnak és üdvözlendőnek az ismert hazai újságírónőnek az erdélyi (gyergyóditrói) származású Vencser Lászlóval készített interjúkötete. Vencser László ugyanis a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola tanára (1975–1991) és vicerektora, illetve gazdasági vezetője (1981–1991) volt, aki minden erejével azon munkálkodott, hogy az intézeti közösség életkörülményeit javítsa. Mindez alapvetően azt jelenti, hogy fontos szemtanúja, ismerője a román nemzeti-kommunizmus magyar- és katolikus ellenes tevékenykedéseinek, valamint szereplője annak a szűk és fojtogató mozgástérnek, amelybe az egyházat fokozatosan beszorította az államhatalom. Ebben a minőségében rendkívülinek is mondható mindaz, ami Márton Áron és Jakab Antal püspökökre vonatkozóan az emlékeiben él.

Az öt részre tagolódó könyvből az olvasó szeme előtt nem csupán egy közvetlen, egyenes, lényeglátású és toleráns (ld. 11. o.) papi személyiség életútja bontakozik ki – aki az elmúlt időszakra vonatkozóan pontosan és világosan látja az értékeket és a hiányosságokat –, hanem feltárulkozik maga a korszak is. Hiszen Vencser László akkor született, amikor egész Közép-Kelet Európában, s így Romániában is, a kommunisták éppenséggel a hatalom megszerzésén fáradoztak. Számára a Székelyföld és azon belül is Gyergyóditró jelenti azokat a gyökereket, amelyek nélkül nincs élet (23. o.), hiszen azok teszik lehetővé, hogy vihartépett világunkban is meg tudjunk kapaszkodni, és talpon tudjunk maradni (24. o.). Rámutat egyrészt a család, másrészt pedig az iskola fontosságára. Tanáraink igazi nevelők voltak – emlékezik vissza diákéveire. – Átadtak nekünk valamit, amit tovább lehetett vinni. Nemcsak a tudást adták át, hanem az emberséget is (34. o.). Ezzel szemben a mai gyermek azt látja, hogy annak van sikere, akinek sok pénze van, illetve, hogy a siker maga a pénz (37. o.).

Az elemi iskola és az otthon melege után következtek a gyulafehérvári (kántoriskola, teológia) és a római évek, vagyis a tudásszerzés (erkölcsteológiai doktorátus) rögös útja, amely elsősorban arról szól, hogy a  bölcs a tudást legfőképpen mások javára, a világ épülésére szerzi (41. o.). Megítélése szerint a szellemi felkészültség nagymértékben befolyásolja egy-egy kisebbségi sorban élő nemzetrész tagjainak érvényesülését. Az a nép, amelyik ezt nem veszi komolyan, a globalizálódó világ szolgája lesz, amelyik pedig tanul, az nagyobb eséllyel vívja ki magának a vezető szerepet. Egy ország fejlődése vagy lemaradása attól függ, hogy állampolgárai mennyire képesek az ismeretszerzés magas igényének megfelelni (74. o.).

A II. Vatikáni zsinat szellemével átitatott fiatal professzor, Márton Áron kívánsága szerint, Rómából mindazt hazavitte Gyulafehérvárra, amit jónak ítélt. Szolgáló papságot láttam magam előtt – vallja –, olyan papokat, akik nem uralkodnak, nem ítélkeznek, akiknek nem a karrierizmus a fontos, hanem akik megértik az embereket, és tudnak velük szemben szeretetet, irgalmasságot gyakorolni (79. o.). Tanítói tevékenységével és egész életével ezt az eszményt próbálta a papnövendékek felé közvetíteni és megjeleníteni, egy olyan időszakban, amikor a román nemzeti-kommunista államhatalom létszámkorlátozással kísérelte meg felszámolni a magyar katolikus papképzést; illetve mérsékelten sikeres besúgóhálózat működtetésével belülről igyekezett mérgezni és bomlasztani a papneveldei közösségét. Ennek elsődleges oka abban keresendő, hogy a gyulafehérvári Intézet fellegvára volt a katolikus magyarságnak, és fellegvára volt annak a papképzésnek is, amely nem volt hajlandó az állam által elvárt lojális papok nevelésére (92. o.). Szerintem ma már ez nem igazán mondható el. A balkáni viszonylatban is egyedülálló „politikai prostitúciós” teljesítményt felmutatni képes és ideológiai szkizofréniában szenvedő RMDSZ hathatós munkájának is köszönhetően ugyanis Gyulafehérvár mind inkább katolikus és egyre kevésbé magyar papokat képez. Tehát idő kérdése csupán, hogy a romániai katolicizmus mikorra lesz ténylegesen román. Ebben a fejlődési folyamatban talán az játszotta a meghatározó szerepet, hogy az 1989-1990-ben kezdődő új időszaknak újszerűen gondolkodni képes emberekre lett volna szüksége. Erdély azonban soha nem szerette – és nem szereti – az álmodni, tervezni tudó, széles horizontban gondolkodni és látni képes személyeket (118).[2] Elindult tehát a kontraszelekció, és működésbe léptek az új ellehetlenítését szolgáló mechanizmusok. Vencser Lászlónak azonban még volt ideje elindítani a Caritas megszervezését, illetve a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház és a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon építését. Jóllehet nem önként hagyta el az országot és lett 1991 szeptemberétől a linzi egyházmegye Lelkipásztori Hivatalánál az Idegennyelvű Lelkészségek Szakosztályának irányítója, 2000-től pedig az Osztrák Püspöki Konferencia keretében működő Katolikus Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatója, mégis azt lehet mondani, hogy elmenetele egy gondviselésszerű lépés volt az életében.

Az otthontól ugyan távol és valamiféleképpen mégis közel, igyekezett tőle telhetően mindent megtenni annak érdekében, hogy az erdélyi magyar katolicizmus fejlődésnek indulhasson a szabadság légkörében. Vencser Lászlónak a szülőföld iránti szeretete ugyanis a tettekben és a cselekvésben ölt testet. Megvalósításainak – vagy az általa megteremtett és mások által eltékozolt lehetőségek – jelentőségét azonban vélhetően csak később, távlataiban lehet majd ténylegesen kiértékelni. Addig is maradnak a 2006-ban megfogalmazott kívánságai, amelyekbe gyakorlatilag minden belesűrűsödik: az erdélyi magyar politikai egység; az új, előre mutató Gyulafehérvár–Csíksomlyó Főegyházmegye név; valamint Gyergyóditró eredeti szépségének megőrzése. Jóllehet a gondolatok és a cselekvés vágya az otthon irányába mutat; a valóságban azonban ténylegesen már nincs visszaút az itthonból az otthonba. Ennek elsősorban kicsinyes emberi okai vannak, amelyet mindazok, akik Erdélyben a skanzent és a mítoszt keresik, semmit nem látnak, és tudatosan nem is akarnak látni.

Túl a hatvanon Vencser László elvégzi a számvetést, de ugyanakkor előre is tekint: a jövőbe. A körvonalazódó jövő, pedig minden realista optimizmusa ellenére nem éppen kecsegtető: szolgálat helyet a hatalom kerül előtérbe, megújulás helyett erősödik a múltba fordulás, elmarad az egyháziak átvilágítása (ami alapjában véve többet árt, mint használ), és növekszik az intolerancia. Ennek ellenére Vencser László továbbra is cselekszik és álmodik. Miért? Mert meggyőződése szerint „akinek nincsenek álmai, annak nem lesz mit megvalósítania. Itt nem(csak) az éjszakai álmokra gondolok – mondja –, hanem az éber állapotban felmerülő, az élet legkülönbözőbb területeit átölelő gondolatokra. Állandó jelleggel tudnunk kell önmagunk számára újabb és újabb kérdéseket föltennünk, és azokra olyan válaszokat találnunk, amelyeket átszőnek az álmok. És ami még nagyon fontos: az egyénre szabott álmok mellett ott kell lenniük a közösségre irányulóknak is, hiszen elsősorban azokat fogjuk tudni mások javára fordítani. Aki nem hajlandó, nem akar, vagy egyszerűen szükségtelennek tartja az álmodozást, az nem fog templomot építeni, nem fog az embereknek semmilyen értéket átadni – az csak halad, úszik, sodródik a tömeggel” (198. o.).

Vencser Lászlót az interjúkötet előszavát jegyző – és szintén erdélyi származású – Tempfli Imre hídverőnek nevezi, aki régen is és most is hidat próbál verni a múlt és a jelen, valamint a kimondott szó és a következetes tett között (13. o.). Az erdélyi magyarságnak és különösen az erdélyi magyar katolikus egyháznak azonban nincs szüksége hidakra, és legkevésbé hídverőkre. Hiszen mindenki a saját maga meggyőződése és abszolút igazsága szigetét tekinti az egyetlen üdvözítő helynek, ahol nincs helye sem a kétkedésnek sem pedig a (másként) gondolkodásnak.

Nem véletlen, hogy Vencser Lászlót, aki felemelte szavát a magyarság ügyét is felvállaló katolikus papok peremre szorítása ellen, az a Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek, fosztotta meg (a Jakab püspök által 1985-ben neki adományozott) kanonoki címétől, aki a Papnevelő Intézetet bevitte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetembe (elkerülendő a tanári kar számára szinte teljesen kilátástalan akkreditációs mizériát), hogy az Egyetem ország-világ előtt hirdethesse multi-kulti jellegét.[3] Mindezek után már a hazai püspöki kar is találkozhat a román kollégákkal, hiszen amennyiben a Vatikánnak magyar főpappal vannak európai dimenziójú politikai stratégiai tervei, akkor  – a szlovák püspökök támogatása mellett – az ő támogatásukra is szükség lesz. Ennek ellenszolgáltatásaként pedig mind a szlovák, mind pedig a román katolikus püspökkarok számíthatnak a magyar püspökök diszkrét hallgatására, mikor az egyes nemzetstratégiák szerves részeként, különböző intézkedésekkel és átszervezésekkel (pl. egyházmegyei határok átrajzolása, püspöki kinevezések), felgyorsítják az illető ország magyar katolikusságának a felszámolását. A magára maradt – és az asszimiláció tényével szintén számolni kényszerülő – magyar református egyházszervezet ugyanis már nem lesz képes megtartó erőként működni a magyar kisebbségi társadalomban.

Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007. 

JAKAB ATTILA

[1]. Vértesi Lázár: „Oral history. A szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei” (http://www.aetas.hu/2004-01/vertesi.pdf).

[2]. Jakab A.: Értelmiségi sorsok Erdélyben. Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében. (Műhelytanulmány, 23), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2006 (http://www.eokik.hu/publikaciok/mht_23.htm).

[3]. Jakab A.: Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola (Papnevelő Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetembe. (Háttéranyag, 3), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2007.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.