egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2.számában

Azt kell mondanunk, hogy a lelkiségi irodalom egyre szélesebb, de mégis olykor igencsak kérdőjeles palettáján nem pusztán üdítő, de kifejezetten hiánypótló színfoltnak nevezhető ez a könyv. Bár a leggyakrabban és minden keresztény felekezet által egyaránt imádkozott imádságról van szó, mégis híján vagyunk az olyan kommentároknak, amelyek megfelelő tudással és elmélyülten, nem csak jámborsági szólamokat hangoztatva szólnak az Úr imájáról. Ugyan lefordításra került L. Boff kötete (Miatyánk, Budapest, 1988), megjelent Sarkadi Nagy Pál írása is (A Miatyánk, Budapest, 1989), ezen felül – mintegy szellemi-könyvkiadói ritkaságként – publikáltak egy kötetet Aquinói Szent Tamástól is (Előadások a Hiszekegyről, a Miatyánkról és a Tízparancsolatról, Budapest, 1994), összességében mégis azt kell mondanunk, hogy a lelkiség, a teológia, a biblikum és a keresztény élet (európai) praxisának megannyi szempontját tömör, világos szintézisben mutató magyarázat eleddig még nem jelent meg.

Ezen a ponton máris meg kell állnunk, hiszen a szerző szándéka nem puszta szövegmagyarázat, hanem ennek az imádságnak a keresztény történelem kontextusába való belehelyezése volt; sajátos hangsúlyt fektetve az ökumenikus látásmód elmélyítésére, tudva, hogy az eltérő felekezetek eltérő hagyományai ugyanannak a gazdagságnak más és más hangsúlyát, szemléletét nyújtják (5-6). Ez az eltökéltség visszaköszön az eredeti kiadás német címében is: „Vater Unser – Unser Vater”, hiszen az evangélikusok és katolikusok (Vater Unser) szövegváltozata eltér a reformátusok által alkalmazottól (Unser Vater). Ez a nyitottság, ez az érdeklődő tekintet teszi lehetővé, hogy a könyv méltó legyen alcíméhez: felfedezések (Entdeckungen). Azt mindenesetre érdemes lenne megtudni, hogy a magyar fordítók miért nem tartották megfelelőnek az eredeti alcím szó szerinti fordítását: felfedezések Jézus imájában, mi okból (vagy célból) „magyarították” ekként: felfedezések az Úrtól tanult imádságban. Véleményünk szerint ez az apró módosítás hangsúlyában jelentős. Míg az eredeti német cím elevenen köti az imát magához Jézushoz, a Fiúhoz, akiben mi is fiak vagyunk (az Ő imája a mi imánk); addig a magyar variáns egyfajta vallásos tisztelettől áthatott távolságot vesz, ahol Jézus mint a minket tanító tekintély jelenik meg. Az eredeti cím egyébként összhangban van az évezredes egyházi hagyománnyal, amely a Miatyánkot mint oratio Dominica, az Úr imája nevezi meg. Sajnos a német eredeti hiányában nem állt módunkban a fordítást ilyen szempontból végigkísérni. Ismételjük, itt nem tartalmi, a magyar kiadás teljesítményét minősítő, sokkal inkább árnyalati-hangsúlybeli kérdésről van szó.

A kötet nagy erényének érezzük, hogy a vonatkozó irodalom átlagától eltérően megtalálja azt a szövegkörnyezetet, amelyben a Miatyánk üzenete a mai ember számára a leghelyesebben érthető meg: ez pedig az imádságnak a hívek közösségében továbbélő szentírási áthagyományozása (1-3. és 14. fejezet). Az exegézis köréből érkező kommentárok hajlamosak egy kétezer éves szövegleletet látni Jézus imájában, míg a teológiai magyarázatok olykor az isteni örök igazságokra függesztett tekintetükkel elfelejtik figyelembe venni azt a konkrét, meghatározott embert, akinek Jézus meg akarja tanítani ezt az imádságot. H. Finze-Michaelsen a lelkipásztor gyakorlatával, a teológiában és szentírástudományban jártas tudós megbízhatóságával és világosságával sikeresen átvezet minket a Biblia és az egyházi hagyomány világából létünk konkrét itt és mostjába.

Aki így olvassa a hét kérés (4-11. fejezet), a záró doxológia (12. fejezet) és az Ámen (13. fejezet) elemzését, nem fog csalódni. Ami – különösen a magyar vallási könyvtermés fényében – kifejezetten üdítő, hogy egymás mellett találkozunk egyházatyákkal, katolikus, evangélikus és református szerzőkkel, a Miatyánk közös imádságának egyfajta örömteli össz-tükörképét nyújtva az eltérő felekezetek életéből és saját tradíciójából. Kiemelkedő és véleményünk szerint a legértékesebb fejezete a kötetnek a kilencedik, amelyet minden lelkipásztor, szeminarista számára kötelező olvasmánnyá tennénk (És bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek). A szerző gondolati irányultságát megítélésünk szerint minden kommentárnál világosabban mutatja a három leggyakrabban idézett forrás: Luther Márton, Karl Barth és Leonardo Boff.

Ezek után a kötet néhány gyengéjét kell megemlítenünk.

Tematikus szinten egy jelentős hiányt akarunk kiemelni. A negyedik fejezet végén H. Finze-Michaelsen az utolsó alfejezetnek a következő címet adja: Az első szó a „mi”, nem pedig az „én” (42-43). Ezek után a keresztények közösségéről, az Istennek általunk együtt történő Atyaként való megszólításáról van szó. Azonban a jézusi „én Atyám és ti Atyátok” kettősség (vö. Jn 20,17), amely jelen van az Evangéliumban (ne feledjük, hogyan adja át Jézus a Miatyánkot: amikor ti imádkoztok, ezt mondjátok: mi Atyánk – vagyis az ima „mi”-jébe Jézus nem lép be), nem kerül ismertetésre és kifejtésre. Isten Atyaságának kettős arca ez, amely a Fiú és a Fiúban fiak felé fordul. Mindenképpen helyes lett volna ennek a kérdésnek figyelmet szentelni.

Egy másik tematikus alapvonás szintén elgondolkodásra késztetheti az olvasót. Az egész könyvet végigkíséri egyfajta gyakorlat-orientált teológiai szemlélet (nem akarjuk a politikai teológia kifejezést használni). Ez különösen is kicsúcsosodik a Jöjjön el a te országod c. fejezetben (52-62). Itt említi a szerző az individualizálás, a spiritualizálás és a túlvilágiasítás (60-61) veszélyét; ezeket igyekszik kiiktatni, és ezt nagyon helyesen teszi. Mindeközben azonban az eszkatologikus szempont igen erőtlenül, inkább csak a szükségszerű említés szintjén van jelen. Igen nehéz, ám mégis hatalmas teljesítmény belépni az itt és most s az eszkaton már igen és még nemjének dinamikájába. H. Finze-Michaelsen véleményünk szerint ezt a feszültséget nem állítja elénk kellő erővel.

Katolikusként olvasva a művet, számunkra szokatlan módon találkozunk az ökumenikus közeledés sajátos nehézségével. Itt egy nem katolikus ír arról, hogy mi hogyan imádkozunk, érzünk, gondolkodunk a Miatyánk kapcsán. Egynémely megállapítás így (magunkról más által magunknak) felületesnek tűnik (lásd pl. a rózsafüzér kapcsán tett megállapításokat, 22. old. stb.). Ez a tapasztalat mindazonáltal hozzásegíthet ahhoz, hogy mi is óvatosabban szólaljunk meg akkor, amikor más felekezethez tartozó testvéreink teológiájáról, hitéről, vallásosságáról beszélünk.

Kérdés számunkra a lábjegyzetelési szisztéma. Olykor hangsúlyos és hosszú idézetek forrásmegjelölés nélkül állnak, máskor kevéssé lényeges hivatkozások pontosan meghatározásra kerülnek. Tekintve, hogy így összesen négy lábjegyzettel találkozunk, felmerül a kérdés: nem lett volna egyszerűbb ezeket is elhagyni? Vagy ha ragaszkodtunk hozzájuk, illő lett volna azt minden helyen beiktatni. Ez a kritikus olvasóban negatív érzetet kelt.

Végül két apró kritika a magyar kiadás kapcsán. Célszerű lett volna a görög szavak átírásánál a magyar szokást és szabályokat egységesen követni. Erős a gyanúnk, hogy a görög átírások egyszerűen a német szövegből lettek átvéve (lásd 131. old.: ruomai és apolüo; helyesebb lett volna: rhüomai és apollüó). A másik egy szubjektív benyomás. A borítókép (Iványi Grünwald Béla, Áhitat) falusi udvaron, léckerítés előtt, fonott szék támlájára könyökölve imádkozó népviseletes fiatalasszonya kevéssé tükrözi a könyv tulajdonképpeni célját: a ma emberének hozzáférhetővé, elevenné tenni egy imát, amely sokszor a hagyományok, megszokások gúzsába kötve üressé vált még a hívek számára is.

Mindent egybevetve értékes, élvezetesen megírt, mégis tartalmas, elgondolkodtató és igényes könyvet vehet kezébe az olvasó, ha belekezd H. Finze-Michaelsen művének tanulmányozásába. Bizonyosak vagyunk benne, hogy minden olvasó számára nem csak intellektuális gyarapodást, de az imádság lelkületének felszítását is jelenti majd az olvasás.

Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

DR. TÖRÖK CSABA

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.