egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában

Amennyiben kritikus alapossággal olvassuk végig az erkölcsteológus bencés szerzetes művét, óhatatlanul felemás érzések kerítenek hatalmukba. Legkevesebb, hogy a szerző megkísérli a szerecsenmosdatást, vagyis megmagyarázni az erkölcsileg megmagyarázhatatlant: a Vatikán keleti politikáját, az intézményesített együttműködést a bolsevik kommunista diktatúrákkal. Ez az együttműködés azonban nem csupán a keresztény egyházak (katolikus, evangélikus, református, ortodox és több kisegyház) problémája, hanem sokkal általánosabb európai/nemzetközi erkölcsi és intellektuális probléma, amelyet áthat a doktrinerség, a szűklátókörűség, az álságosság és a kettős mérce. Miközben ugyanis egyre nyilvánvalóbbá válik a fasizmus/nemzeti-szocializmus és a bolsevizmus közötti ideológiai, mentális és társadalomszervezési, -működési hasonlóság (az egyéni köpönyegforgatásról nem is beszélve!), addig a két rendszer esetében máig eltérő a hivatalos (és politikailag korrekt) megítélés. Úgy tűnik, hogy még napjainkban is hallgatólagos elfogadás, illetve megmagyarázási kényszer övezi a bolsevizmus minden bűntettét (diszkrimináció, önkény, kínzás, gyilkosság); s az (önmagukat) értelmiségi(nek tekintő) szalonkommunisták továbbra is elfogadhatatlannak tartják a két rendszer összehasonlítását. Ennek az erkölcsi és intellektuális tudathasadásos helyzetnek legkiemelkedőbb képviselője nem más, mint a szociáldemokrata politikai elköteleződésű – és a liberális teológiával szembehelyezkedő, kizárólagos, fundamentalista keresztény nézeteket valló (vagyis, a kereszténységet leszámítva, minden vallást emberi alkotásnak tekintő)[1] – svájci protestáns teológus, Karl Barth (1886–1968), aki, Lenin elvtárs példáját követve egyrészt maga is szerelmi háromszögben élt, másrészt pedig meggyőződéses antifasisztaként mindvégig csodálta a sztálini bolsevik rendszert.

A szerecsenmosdatás (vagyis az Apostoli Szentszék kimentése) mellett azonban a könyvnek van egy sokkal nagyobb horderejű egyházpolitikai üzenete. Ez mindenekelőtt az esetlenül és ellentmondásokkal telítetten megfogalmazott dokumentum-elemzés és értelmezés-kísérletekben érhető tetten – amelyek érdekes módon elkerülték a lektorok (Dr. Balogh Margit, Dr. Németh László, Prof. Dr. Dr. Zakar Polikárp OCist, Dr. Zinner Tibor) figyelmét. Mindjárt az elején, Mindszenty életútjának az ismertetése kapcsán, a szerző pl. valamiképpen ‘elfelejt’ megemlíteni egy lényeges és életre szólóan meghatározó mozzanatot: éspedig a fiatal egyházmegyés pap és a Tanácsköztársaság közötti konfliktusos nézetkülönbséget. Ez a szelektív életút-bemutatás értelemszerűen óvatosságra inti, és gyanakvóvá teszi a történész olvasót. Az esztergomi érsek közjogi méltósága kapcsán ugyanakkor az is megérdemelt volna legalább egy rövid említést, hogy az 1937. évi XIX. tc. részvételt biztosított a mindenkori hercegprímásnak az államfői hatalom gyakorlásában (éspedig a kormányzói tiszt megüresedése esetén az államfői funkciók ideiglenes ellátására létrehozandó héttagú országtanács révén). Mindez értelemszerűen felveti azt a módszertani kérdést, hogy miképpen lehet dokumentumokat elemezni és értelmezni az adott, esetleg szélesebb körű, társadalmi-politikai kontextustól elvonatkoztatva? A bencés erkölcsteológus ugyanis ezt teszi, miközben a bonyolult és számos érintett (magyar politikai osztály, magyar katolikus egyházi felső vezetés, Szentszék) számára feloldhatatlanul kellemetlen Mindszenty-ügy szinte mondhatni paradigmaváltó megvilágításának és újszerű megközelítésének a lehetőségét sugallta a hazai nagyközönség felé.[2]

Somorjai Ádám egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy a Szentszék dátumszerűen mikor nyilvánította megüresedettnek az esztergomi érseki széket: 1973. dec. 18-án, avagy 1974. febr. 5-én. A szerző ez utóbbi mellett érvel. A probléma csupán az, hogy Somorjai nem érzékeli a latin fogalmazás nyelvi finomságát, pedig a magyar fordítás világos és egyértelmű: „Ez a megüresedés (quae vacatio), minden kánoni következményével együtt, akkor lesz közzétéve (tunc innotescet), amikor ugyanazon szék érsekének vagy ‘sede vacante’ apostoli kormányzónak a kinevezését nyilvánosan kihirdetjük” (24. old.). Az 1973. dec. 18-án (Mindszenty letartóztatásának 25. évfordulóján!) keltezett pápai levél tehát egyrészt a megüresedetté nyilvánítást tényszerűen közli Mindszentyvel („elhatároztuk – írja VI. Pál –, hogy az esztergomi érseki széket megüresedetté nyilvánítjuk, amint azt ténylegesen deklaráljuk is, hogy ezentúl megüresedett”; 42. old.), ugyanakkor azonban arról is tájékoztatja, hogy azt csak később hozzák majd nyilvánosságra. Lényegében véve ezt a békát kellett volna a bíborosnak – a feltétlen engedelmesség nevében és szellemében – szó nélkül lenyelnie. Teljesen önkényes tehát Somorjai azon értelmezése, miszerint „az esztergomi érseki szék megüresedése csak a kihirdetéssel lép érvénybe” (24. old.; valamint 31. old.). Annál is inkább, mivel a L’Osservatore Romano Mindszenty koncepciós perének 25. évfordulójával egybeeső 1974. febr. 6-i közleményének a tulajdonképpeni tartalma Lékai László esztergomi apostoli kormányzóvá történő kinevezésének hírül adása. Maga a latin nyelvű kinevezési dekrétum azonban 1974. febr. 2-i keltezésű (Püspöki Kongregáció 106/74; 33. old., 3. lábjegyzet), ami egyértelműen cáfolja a bencés szerzetes minden értelmezési kínlódását, és teszi világossá munkája propagandisztikus jellegét. Ezt erősíti meg az a kitétel, hogy jóllehet VI. Pál az 1974. jan. 14-i levelében saját maga nevezi dekrétumnak az 1973. dec. 18-án keltezett levelét (46. old.), Somorjai, tudatos csúsztatással, mégis azt sugallja, hogy az csupán utólag rögzült dekrétumként „Mindszenty és környezete emlékezetében” (51. old.; lásd még 70. old.). Ehhez már nem is kell magyarázatot fűzni!

Somorjai önállónak tetsző tanulmányokból rosszul összeszerkesztett „tényfeltáró” (108. old.) műve mindenekelőtt a Mindszenty félreállítása kapcsán az esztergomi bíboros-érsek és a pápa között kialakuló konfliktust helyezi előtérbe, és azt dokumentálja (pl. a bíboros tisztánlátását tükröző 1971-es levelét a kommunista rendszer vonatkozásában, 38-39. old.; vagy a kifinomult pápai diplomáciai nyelvezet iskolapéldájának is tekinthető 1974. jan. 30-án kelt levelet, 52-53. old.). Ez tulajdonképpen a kiadvány igazi értéke: a forrásközlés. A szerző értelmezési kísérletei ugyanakkor nyugodtan figyelmen kívül hagyhatók, értéktelennek tekinthetők. Elsősorban azért, mert az erkölcsteológus óvatosan kerüli az 1964-es részleges megállapodás (agreement) kérdését, és annak erkölcsi megítélését. Pedig a Mindszenty-ügy lényegében érthetetlen és értelmezhetetlen enélkül. Főképpen, ha szem előtt tartjuk, hogy a Szentszék alapjában véve elismerte az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulási jogát a püspöki kinevezésekhez. Ami azt is jelenti, hogy alapvetően a Lékai személyének egyeztetett megtalálása, és kölcsönös elfogadása indította el 1973 végén Mindszenty félreállításának szentszéki bürokratikus mechanizmusát. Hiszen Somorjai nem gondolhatja komolyan, hogy bárki is elhiszi, hogy Lékait mint eszményi jelöltet az esztergomi érseki székre valamikor 1973. dec. 18. és 1974. febr. 2. között találták meg. Egyébként ő maga írja, hogy Mindszenty ‘letétele’ 1973. nov. 1-jén már eldöntött tény volt (72. old.). Hogy a bíboros félreállítására meghurcoltatásának 25. évfordulója idején került sor, egyrészt a Szentszék érzéketlenségét, másrészt azonban a kádári kommunista rendszer sikeres politikai érdekérvényesítését bizonyítja: rendíthetetlen ellenfelüket a saját egyházi intézménye és elöljárói révén sikerült porig alázniuk.[3] Egyébként úgy tűnik, hogy máig nem számít bűnnek a kommunista totalitarizmus fenntartásában vállalt bárminemű egyházi szerepvállalás. Valószínű itt kezdődik a társadalmat jellemző erkölcsi relativizmus problémája. Hiteltelen pozícióból ugyanis nehéz elfogadható erkölcsi imperatívuszokat megfogalmazni!

Mindszenty boldoggá avatási pere 1996-ban a római szakaszba érkezett. A most megjelent mű lényegében a szerző relátori tevékenységének utolsó évében (2007) készült; és egy jól meghatározott egyházpolitikai üzenetet tartalmaz a magyar nagyközönség számára: Mindszenty Józsefet (Márton Áron erdélyi püspökhöz hasonlóan) soha nem fogják boldoggá avatni – most már erre kell valamiféleképpen felkészíteni a közvéleményt. Hivatalosan azért, mert nem engedelmeskedett hősies fokban (vagyis szolgalelkűen) a bolsevikokkal megalkuvó (VI. Pál) pápának (lásd 107. old.). Valójában azonban azért nem lehet Mindszentyt boldoggá avatni, mert az a nyíltan ateista, a vallás felszámolását célul kitűző kommunista rendszerrel a szolgai együttműködést szorgalmazó, és helyi szinten a katolikus (és más keresztény) egyházak (és ennek függvényében maguknak a társadalmaknak) erkölcsi és intellektuális lezüllését eredményező szentszéki keleti politika téves voltának a nyilvános beismerésével lenne egyenlő. Ez már olyan szintű nagypolitika, ahol erkölcsnek és elveknek nincs helyük. Nem véletlen, hogy a magyar kormány 1998-ban (!) – vatikáni kérésre – 75 évre (2073-ig) újra titkosította az 1964-es részleges megállapodás dokumentumait. Somorjai Ádám történetinek látszó művének megszületésében kétséget kizáróan jelentős szerepe van Adriányi Gábor magyar nyelven (is) megjelent könyvének (A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy, Kairosz Kiadó, Budapest, 2004). Somorjai annak markáns kitételeit igyekszik semlegesíteni (lásd 107. old.).[4] Nagy kérdés azonban, hogy kiknek a megrendelésére dolgozott a bencés erkölcsteológus. Erre a kérdésre minden bizonnyal nem kapunk választ egyhamar. Ezért is lesz érdemes figyelemmel kísérni a szerző további életpályáját.[5]

(Historia pro futuro), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008.

 

JAKAB ATTILA

[1] Lásd Liptay Lothar, „A nem-keresztyén vallások mint keresztyén teológiai probléma”. Előadva 2005. aug. 23-án Debrecenben, a Doktorok Kollégiuma vallástudományi szekciójának ülésén (www.refteologia.sk/llnkv.doc). (Letöltés:2009. július 20).

[2] Lásd Hovanyecz László, „A bíboros és a pápa”, in: Népszabadság 2008. július 5.

[3] Ma szintén valami hasonló történik Kínában, ahol a Szentszék a kommunista rendszer által ellenőrzött katolikus egyház elismerése irányába mozdul el, mintegy nyilvánvalóvá téve a földalatti egyházi közösségek több évtizedes hűségének és kitartásának teljes értelmetlenségét.

[4] Ennek igazolására lásd Somorjai Ádám, „‘Az igazság szabaddá tesz titeket’. Adriányi Gábor Ostpolitik-monográfiája kapcsán”, in: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 2007/1-2, 219-224. old.

[5] Kiegészítésképpen lásd Szabó Ferenc, „Jegyzetek az Ostpolitikról”, in: Távlatok 81, 2008/3, 74-80. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.