egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A rendhagyó szociológiai megközelítésű munka előszavában a dél-amerikai protestantizmus szakértőjének számító Jean-Paul Willaime francia szociológus felhívja a figyelmet a szerző művének újszerűségére. A korábbi, elsősorban a papság korfájára és demográfiai alakulására[1] vonatkozó kutatásokkal ellentétben C. Béraud a pap – vagyis a vallással kapcsolatos dolgok szakemberének, és a katolikus egyház hivatalos képviselőjének – új társadalmi helyzetét és szerepét veszi górcső alá egy teljesen megváltozott környezetben, ahol a pap tekintélye már egyáltalán nem magától értetődő (hiszen a társadalomban olyanok is vannak, akik személyesen felnőttként találkoznak először pappal). Mindez természetesen több tényező együtteséből következik, mint a szabad vallásválasztás és a személyre szabott vallásosság elterjedése, az egyénileg értelmezett szexuál etika térnyerése, a klérus negatív képe (pl. a papi pedofilia miatt), a papság egy részének egyre nyilvánvalóbb megfelelési képtelensége a cölibátus követelményeinek, az antiklerikalizmus felerősödése, illetve a hívek számának folyamatos csökkenése. Tévedés lenne azonban a papságban egy letűnt kor maradványát látni. A szerző ugyanis éppen azt domborítja ki, hogy a papok számottevő többsége modernizálódik, keresi egyéni papi mivoltának mibenlétét, valamint jogot formál a boldogságra és a magánéletre. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a szocio-professzionális mezőben már nem a klerikus az egyetlen, aki hivatásszerűen gyakorolja mesterségét. Mindennek eredményeképpen a klerikusok egyrészt a szakmaiságra alapozzák a tekintélyüket, másrészt pedig a hivatástudati eszményt összekapcsolják a személyes kiteljesedéssel.

C. Béraud műve vitathatatlanul a gyakorlatban gyökerezik. Elméleti fejtegetései, amelyek a történeti perspektívát is figyelembe veszik, tulajdonképpen a terepen végzett munka és az interjúk elemzésének a továbbgondolásai. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a számos személyes, anekdotaszerű elbeszélés, amely papi interjú alanyaitól származik.

A szerző 5 fejezetben tárgyalja a klérussal kapcsolatosan a modernitás által felvetett kérdéseket. Az első természetesen annak megvitatása, hogy a papság végeredményben hivatás, avagy mesterség? Ebben a vonatkozásban a fogalmi megkülönböztetés ma már nem annyira egyértelmű. Elhatárolódás helyett sokkal inkább közeledésről és átfedésről beszélhetünk, ami természetesen kihat a pap önmeghatározására is. Annál is inkább, mivel az állami közigazgatási szervek (adóhivatal, társadalombiztosítás, munkaügy) szintén a papok kategorizálására kényszerülnek, ami nem is annyira egyszerű feladat, hiszen a papok nem alkalmazottak, de nem is függetlenek. Sajátságos helyzetük leginkább a nyugdíj, a betegbiztosítás és a munkanélküli segély területein tűnik ki – éspedig akkor, amikor elhagyják a papságot.

Ennek fényében joggal merül fel a szakmaiság kérdése, amely az 1960-1970-es években az Egyesült Államokban hosszas viták tárgyát képezte. Napjainkban főképpen a paphiány teszi újra időszerűvé. Emiatt ugyanis a papnak egy sokkal nagyobb területet kell ellátnia, miközben munkatársakkal (pl. diakónusokkal és laikusokkal, főképpen nőkkel) működik együtt, akiket egyben irányít is. Mindent összegezve: egyre inkább olyan szaktudást és képesítést kell mindennapi tevékenységében hasznosítania, amelyek nem szerepelnek a képzésében. Arról nem is beszélve, hogy maga a tevékenysége is rendkívül sokrétű és összetett lett, és nem feltétlenül merül ki a kultikus vagy a szoros értelemben a valláshoz kapcsolódó cselekményekben.

A megváltozott társadalmi körülmények és a professzionális átalakulások természetesen kihatnak a papság önmagáról alkotott felfogására is. Ez leginkább négy területen érzékelhető.

1) A papok is természetesnek tekintik, hogy boldogok legyenek.

2) Igényt formálnak a „munkán kívüli”, önmaguk számára elkülönített időre (kikapcsolódás, szabadság, pihenés).

3) Igénylik a magánlakást, amely elkülönül a munkahelytől (vagyis a presbitériumtól).

4) Igénylik a nyugdíjba menetel lehetőségét.

A vizsgálatok és felmérések felvetnek egy rendkívül érdekes (és megfontolásra érdemes) kérdést, amelyet a szerző egyfajta következtetésként fogalmaz meg. Éspedig az időben meghatározott elköteleződés lehetőségét. A mobilitás, az élethosszig tartó tanulás és a személyes kiteljesedés keresésének korszakában ugyanis a teljes elköteleződés sokkal törékenyebbé vált, és kiforrott személyiségeket igényel, akik nap mint nap tudatosítják magukban felvállalt életformájukat.

C. Béraud műve rendkívül érdekes látlelete a francia katolikus papságnak, amely felvállalja a modernitás és a társadalom kihívásait, s igyekszik megtalálni a helyét az újszerű körülmények között. Számára nem probléma a szociológiai elemzés, s ebből kifolyólag nyílt őszinteséggel válaszol a kérdésekre. Egyértelmű, hogy – a hazai törekvésekkel ellentétben – a folyamatos tudományos és spirituális képzést szükségesnek tekintő francia katolikus papok nem a politikai (és társadalmi) hatalomszerzésben és befolyásolásban, hanem a kreatív lelkipásztorkodásban érdekeltek.[2]

Les Éditions de l’Atelier, Paris, 2006.

 

JAKAB ATTILA

 

[1] Franciaországban pl. ma kb. 20ezer egyházmegyés pap teljesít szolgálatot, miközben 1965-ben még közel 41 ezren voltak. Ugyanakkor az is megfontolandó, hogy az előrejelzések szerint 2014-ben a 65 év alatti papok száma 4500 körül lesz majd.

[2]  Hasonló útkereső pasztorációs gondolkodás tapasztalható Belgiumban is. Lásd A. Join-Lambert: Quels prêtres pour quels chrétiens? Une réflexion de théologie pastorale”, Revue théologique de Louvain 38 (2007) 373-396. old.  

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.