egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2009/1. számában

 

ISTEN TÜZES HARCOSA

A Wilhelms-Universität (Münster) protestáns teológiai fakultásán oktató professzor komoly, elsősorban egzegetikai megközelítésű műve a Királyok első könyve végén található Illés-elbeszéléseket elemzi, valamint azt a történetet, amelyben a hagyomány szerint a tüzes szekér elragadja őt tanítványa, Elizeus mellől (2Kir 1). A szerző a bevezető fejezeteket annak szenteli, hogy világosan elkülönítse a tényeket a rájuk rakódó mesés, legendás elemektől. Tisztázza, hogy Illés minden bizonnyal valódi történeti személy volt; olyan korai próféta, aki Kr. e. a 9. század közepén lépett fel az északi királyságban, az Omri-dinasztia talán legsikeresebb uralkodója, Ácháb idején. Ismerjük születésének helyét (a galileai Tisbe), életmódját (önként vállalt szegénység, állandó lakhely hiánya), továbbá vallási elkötelezettségét (tiszta monoteizmus) – és ez utóbbival a próféta messze megelőzte kortársait. Mindezek ismeretében Albertz azok közé a korabeli intézményektől független, vándor csodatevők és jövendőmondók közé sorolja Illést, akik az egyszerű nép körében tevékenykedtek, és akik iránt – éppen emiatt – nagy tisztelettel viseltetett a lakosság.

Illés és tanítványa, Elizeus hírnevét tehát nagymértékben megalapozta kívülálló-voltuk. Nyomukban vált ez a próféta-típus a hatalom valódi ellenfelévé – szemben az úgynevezett „udvari” prófétákkal, akiket az udvar tartott el, és ezért mindig azt jövendölték, amit az uralkodó hallani akart. A „független” próféta mondandóját nem befolyásolta a király szeszélye. Ő megengedhette magának, hogy tükröt tartson a hatalmasok elé, valamint hogy – vallási, vagy erkölcsi okból – ítéletet, ám megtérés esetén üdvöt és kegyelmet jövendöljön.

Az Illés-történetek részben a babiloni fogság második felében, részben pedig a visszatérés után öltöttek végső formát, és kerültek bele abba a nagyszabású történeti műbe, amely többek közt Izrael és Júda minden királyának cselekedeteit tárgyalja – kizárólag vallási alapon. Így kap a monoteizmusra hajló királyok egész tevékenysége jó minősítést, a többistenhitet eltűrő, sőt gyakorló uralkodóké pedig elmarasztalást. Ennek megfelelően Ácháb politikai, katonai és gazdasági sikereiről nemigen esik szó a történeti műben; a szerző/szerkesztő negatívra és kudarcosra színezi az uralkodó tevékenységének döntő hányadát. Valóban, Ácháb nem állt útjába a Baál-kultusz terjedésének, valamint szorgalmazta a kisparaszti gazdaságok felszámolását és a nagybirtok létrejöttét is. Mindez az ő idejében, vagyis a 9. században, még nem számított főbenjáró bűnnek, a történeti mű lejegyzésekor azonban már igen. Ezért tulajdonít a szerző Illésnek a többi korai prófétánál sokkal nagyobb jelentőséget, ezért örökíti meg bátor és kemény szavait, amelyeket akkor intéz Áchábhoz, amikor az csellel, és az ártatlan tulajdonos meggyilkoltatása árán növeli földbirtokát Jiszréelben (1Kir 21), és ezért ecseteli olyan részletesen a Kármel-hegyi istenítéletet is (1Kir 18).

Albertz szerint Illés nemcsak a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelme és feltétel nélküli monoteizmusa miatt vált a 6. században próféta-etalonná, hanem mert mindig számíthatott Istene hatalmára, és ezzel a lehetőséggel élt is. Lélegzetelállító csodák fűződnek a nevéhez, és jövendölései mindig valóra válnak (kivéve az Ácháb halálára vonatkozót). Egyébként pedig sem korábban, sem későbben nem volt a prófétáknak olyan nagy tekintélye a zsidók között, mint a 6. század második felében, hiszen a próféciák beteljesedtek – az ítélet-próféciák a nép deportálásával, az üdv-próféciák pedig Babilon meggyengülésével, a perzsák győzelmével és a hazatérés lehetőségével. (Nem sokkal később Aggeus és Zakariás téves jövendölései ezt a nimbuszt lerombolták, úgyhogy a prófétaság, mint intézmény, még a perzsa kor folyamán gyakorlatilag megszűnt az ókori Izraelben.)

A nagy író próféták, valamint Illés és Elizeus népszerűsége a prófétaság megszűnése után sem csökkent. A messiási jövendölések beteljesedésének határideje kitolódott ugyan az „idők végé”-re, de a zsidó hagyomány a mai napig úgy tartja, hogy a tüzes szekéren elragadott Illés visszajön, mielőtt a Messiás végleg átveszi a hatalmat a világ fölött. Albertz több késői ószövetségi szöveget idéz a fenti állítás alátámasztására. Kr. e. a 2. század elején működő bölcsességi tanító, Jézus Sirák fia pl. Illés végidőbeli működéséhez köti a Messiás útjának egyengetésén túl Izrael törzseinek helyreállítását és a halottak feltámadását. A legismertebb, Illés visszatérésével kapcsolatos jövendölés azonban Malakiás nevéhez fűződik. „Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök” (Mal 3,23-24). Ennek alapján tekintettek sokan a Kr. előtti 1. század felfokozott eszkatológikus várakozásában úgy az ítéletet és a megtérés szükségességét prédikáló Keresztelő Jánosra, mintha benne Illés jött volna el. Maga Jézus is így vélekedett Jánosról (Mk 9,13).

Albertz nem említi a könyv végén található hatástörténeti elemzés során, hogy Illés alakja milyen elevenen él mind a mai napig a zsidó hagyományban. Tárgyalja viszont a tüzes próféta utóéletét a zenében, a képzőművészetben és a szépirodalomban. 

Kálvin Kiadó, Budapest, 2007.

DR. BALOGH JUDIT

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.