egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2010/4–5. számában

1600. február 19-én, csütörtökön, a kora reggeli órákban egy láncra vert és bokáig érő fehér ruhába öltöztetett férfiút vezettek a római Campo dei Fiori (Virágok mezeje) egyik sarkában felállított máglyához. Mielőtt azonban a menet elérte volna a kínszenvedés helyét, a foglárok, hosszú fémszegekkel – vízszintesen és függőlegesen, mintegy keresztet képezve –, átszúrták arcát és ajkait, elnémítva így az elítéltet. A helyszínen a válla, a mellkasa, a csípője és a lábszára köré tekert vastag kötéllel szorosan a facölöphöz rögzítették. Majd álláig rőzsét halmoztak, a lába közé pedig fáklyát helyeztek. Perceken belül hatalmas lángoszlop emésztette el Giordano Brunot, a panteista filozófust, akit a Római Szent Inkvizíció, eretnekség miatt (mert pl. azt állította, „hogy végtelen mindenségben élünk, és számtalan világ létezik, amelyben a hozzánk hasonló teremtményeknek saját isteneik lehetnek, akiket tisztelhetnek”; 21. old.), máglyahalálra ítélt. „Miután a tűz kialudt, kalapácsokkal porrá törték, ami megmaradt Bruno testéből, és a hamvakat a szél szárnyára  bocsátották, hogy senki ne őrizhessen meg semmit az eretnekből ereklyeként. (…) Megsemmisítették a testét, az emlékét, eszméit, írásait és gondolatait tilalom alá helyezték, őt magát pedig pokolra juttatták.” (182. old.).

M. White neki szentelt, és dokumentumokra alapozott, műve azonban – amely magyar fordításban a Harc a tudatlanság és a dogmák ellen botrányt sejtető alcímmel jelent meg (vélelmezhetően a nagyobb üzleti siker reményében) – azt bizonyítja, hogy a megsemmisítés nem sikerült. Bruno szavai valamiképpen beigazolódtak: „Az idő mindent elvesz és mindent megad; minden csak változik, de semmi nem semmisül meg”.[1]

A szerző szerint Giordano Bruno „nem ismert el határokat, és nem fogadta el a korlátozásokat. Rendkívül intelligens és nagy műveltségű ember volt, de nem szaktudós vagy egyetlen tudományág zseniális művelője. (…) Végtelen intelligenciájával szomjazta a kihívást, veszedelmes eszméket tárt fel, és kapcsolatokat is talált köztük, ám ami ennél is fontosabb: volt mersze és elszántsága következtetései közzétételére egy olyan korban, amelyben a mindennapok részét jelentette az üldözés, és amelyet velejéig átjárt a szemforgató ájtatosság” (14. old.).

Az olvasmányos stílusban megírt életrajzot – vagy helyesebben szólva eszmetörténetet (mivel Bruno életéről aránylag keveset tudunk), amely feltárja a korabeli teológiai, filozófiai, tudományos és politikai viszonyokat – a római tárgyalás (1599) és a kivégzés foglalja keretbe. Ebbe ágyazódik bele annak az 1592-es velencei pernek a regényes elbeszélése, amelynek iratait 1844 és 1848 között találtak meg a Vatikáni Levéltárban.

Giordano Bruno utóélete (1889-ben pl. a kivégzése helyén szobrot állítottak neki) – amely a kötet záró fejezetének tárgya – mindenképpen azt bizonyítja, hogy az eszméket, a gondolatokat fizikai kényszer alkalmazásával (vagy napjainkban jogi eszközök igénybe vételével) valójában nem lehet megsemmisíteni. Ezen a téren minden győzelem csak látszólagos és időleges. Hosszabb távon ugyanis az a hatalom, amely tiltja vagy ellehetetleníti az intellektuális vitát, mindenképpen önmagának árt. Lényegében erről szól a katolikus egyház dicsőséges lapjai mellett szégyenfoltokkal is tarkított modern kori története. Bruno kivégzése kétségtelenül ezen foltok egyike, amelyet megmagyarázni nem igazán, hanem csakis kimagyarázni lehet.

Fordította Bódogh-Szabó Pál. Alexandra, Pécs, 2008

 

JAKAB ATTILA

 

[1]  G. Bruno, A gyertyás (1582). Fordította Benedek Nándor. In: Olasz reneszánsz komédiák, Budapest, 1972, 210-211. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.