egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/2. számában

A szerző valós történéseken alapuló és elgondolkodtató regénye – amelyből egyébként játékfilm is készült – arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy adott emberi közösségben, társadalomban miképpen bontakozik ki a totalitarizmus; az egyének milyen mechanizmusok érvényesülésének eredményeképpen adják fel a személyiségüket, és válnak gondolkodás nélkül, teljes szívvel-lélekkel, egy kollektivista ideológia megrögzött (fanatikusnak is mondható) híveivé.

A történet az amerikai Gordon Gimnázium iskolaújságjának szerkesztőségi szobájában kezdődik, ahol Laurie Saunders, a főszerkesztő – és kitűnő tanuló, ismételten szembesül azzal, hogy az iskolaújság megjelenésével menetrendszerűen késésben vannak a kitűzött határidőkhöz képest. Ezzel párhuzamosan az iskola történelemtanára, Ben Ross, egy filmvetítővel bíbelődik. Sokan igényes, lelkes, kreatív és karizmatikus személyiséget látnak benne; mások azonban fiatalnak és naivnak tartják. Kifejezetten foglalkoztatja, hogy a diákok – akik biztonságban és relatív jólétben élő középosztálybeli szülők gyermekei – miért rendetlenek, pontatlanok és sokszor érdektelenek. A második világháborút tanítva elhatározta, hogy levetít egy a német koncentrációs táborok borzalmait bemutató dokumentumfilmet, hogy diákjai érdeklődését felkeltse. Elképzelését siker koronázta. A felszólaló diákokat leginkább a német nép/társadalom passzivitása foglalkoztatta. Számukra elfogadhatatlannak tűnt az a háború utáni önfelmentő kimagyarázkodás, hogy nem tudtak semmiről; illetve hogy a tömeggyilkosságok elkövetői következetesen azt állították, hogy parancsra cselekedtek. Hitetlenkedve és némiképp értetlenül álltak a történtekkel szemben. Ugyanakkor meggyőződéssel vallották, hogy velük ilyesmi biztosan nem történhetne meg. Egyedül Robert Billings, az osztály problémás és kitaszított (túlsúlyos és elhanyagolt kinézetű) diákja, maradt teljesen érzéketlen az egészre. Egyszerűen átaludta a vetítést.

Mivel Ben Ross nem tudott kielégítő magyarázattal szolgálni a német lakosság passzivitását illetően, elhatározta, hogy kísérletbe kezd. Másnap reggel a diákjait egy nagybetűs szöveggel fogadta: „a fegyelem erő”; majd elkezdte azt életbe átültetni (helyes testtartás, sorrend, fellállás bevezetése).  Ugyanakkor mindinkább Robertet állította példaként a többiek elé.

Rövid időn belül a diákok teljesen magukévá tették a rendszert, és elkezdték tökéletesíteni. Hatalmába kerítette őket a ‘csoport-érzés’. Ben Ross pedig, akit szintén megfogott a játék, arra a megállapításra jutott, hogy az emberek többsége vágyik arra, hogy fegyelmezzék őket, hogy szabályozzák az életét, a mindennapjait. Innen kezdődően már nem volt megállás. „A fegyelem a közösség ereje” szlogent a jelkép (egy kör, közepében egy hullámmal), az elnevezés (Hullám) és a köszöntés (vállig felemelt jobb kar, amelyet hullámzó mozgással a bal vállhoz érintettek)  megválasztása követte. A diákok később már maguk készítettek karszalagokat és kitűzőket.

Elsőnek az osztály futtballistái ismerték fel a rendszer osztályon kívüli hasznosíthatóságát. Ellenben ez sem volt képes pótolni a felkészültség hiányát.

Amikor azonban Laurie Saunders otthon elmesélte az iskolai kísérletet, édesanyja rögtön érzékelte a veszélyt (a manipulációt), hiszen a csapatszellem nem rombolhatja le az egyéniséget! Arról nem is beszélve, „hogy a népszerű dolgok nem feltétlenül egyenlőek a jó dolgokkal” (68. old.).

A palackból kiszabadított szellem napokon belül öntörvényűen kezdett működni: átalakította a gondolkodásmódot (kiiktatta a versenyszellemet, megszűntette a kérdéseket és a vitákat), a magatartást (Ben Ross pl. öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben jelent meg; Robert Billings önbizalmat nyert, és valakinek érezte magát), az emberi kapcsolatokat (mindenki besorolódott a barát  vagy ellenség kategóriába). A tagsági igazolvány bevezetésével egyidőben került sor a mások megfigyelésével megbízottak kijelölésére. Feladatuk a szabályok betartatására és a szabályszegések jelentésére terjedt ki. A mindinkább Vezető szerepben tetszelgő tanár pedig (Robert pl. kinevezte önmagát testőrnek) cselekvési célt tűzött a mozgalom elé: „A Hullámban mindent együtt, közösen kell csinálnunk, mintha az egész egy jól olajozott gépezet lenne. Kemény munkával és egymás iránti elkötelezettséggel el fogjátok érni, hogy sokkal eredményesebb és gyorsabb legyen a tanulás. De csak akkor, ha támogatjátok egymást. A Hullám csak akkor lehet sikeres, ha közösen dolgoztok, és betartjátok a szabályainkat.” Az osztályban egyetlen személy volt, akit ez az egység-tudat, a valahová való tartozás érzése, nem hatott át, és nem hozott lázba, Laurie Saunders, aki „ma az összes osztálytársában valami szűkagyúságot, valamilyen, a tanáruk iránt érzett vak hitet fedezett fel, és végigfutott a hátán a hideg” (79. old.). Rövidesen azonban szembesülnie kellett a kirekesztettséggel. Egykori barátai ugyanis ellene fordultak. Mások félelemből vagy óvatosságból elkerülték.

Néhány szülő és maga az igazgató is idejekorán felfigyelt a ‘kísérletre’, amely napok alatt átterjedt az egész iskolára. Az igazgatói figyelmeztetéssel azonban lényegében a fékek és ellensúlyok rendszere lépett működésbe. Laurie Saunders pedig felismerte – és az iskolaújság vezércikkében megírta –, „hogy meg kell állítani a Hullámot, mielőtt valami igazán nagy baj lesz belőle” (126. old.). Annál is inkább, mivel egy, a Hullámot kritizáló (történetesen zsidó) fiút csúnyán összevertek.

Ben Ross a cikket olvasva döbbent rá arra, hogy „a kísérlet során valahol valami nagyon félresiklott, és gyanította, hogy ezért ő a felelős. (…) Lehet-e egyáltalán igazolni egy olyan kísérlet létjogosultságát, ami ilyen eredményre vezet?” (130. old.). Ugyanakkor hirtelen szembesülnie kellett egyes tanártársai – akik egyenesen agymosással vádolták –, illetve felesége kritikáival. Tudatosult benne, hogy kicsúszott keze közül az irányítás. Eközben Laurie Saunders szekrényének ajtajára vérvörös festékkel az ellenség szót pingálták; hazafelé pedig egykori barátja, David, majdnem megverte. A fiúra az erőszakos fellépése azonban kijózanítóan hatott. David és Laurie most már együtt kérték a tanárukat, hogy állítsa le a Hullámot.

Ben Ross – miután az iskolaigazgató egynapos bizalmat szavazott meg neki – délutánra Hullám nagygyűlést hívott össze az iskola színháztermében. A lázban égő diákok a Nemzeti Hullám Ifjúsági Mozgalom megalakulásának bejelentését és az országos vezér televíziós beszédét várták. Helyette Adolf Hitler óriásira kinagyított képe jelent meg egy hatalmas vásznon; majd „fiatal nácik arcát lehetett látni, akik fanatizált kifejezéssel, meredten bámultak Hitlerre. Legtöbbjük tizenéves volt, sokan közülük a teremben ülőknél is fiatalabbak” (170. old.).

Ben Ross megpróbálta megmagyarázni a Hullám sikerét. A mozgalom tagjai hirtelen elhitték magukról / elhitették önmagukkal, hogy ők különlegesek, mások, jobbak, mint a többiek. Önállóságukat feladták egy elképzelt és képzeletbeli felsőbbrendűségért. Saját meggyőződésüket alárendelték a csoport érdekeinek. Azzal ámították magukat, hogy bármikor kiléphetnek; de egy totalitárius rendszerből nem lehet büntetlenül – és személyiségkárosodás nélkül – kilépni. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis: „A fasizmus nem olyan valami, amit más emberek csináltak! A fasizmus itt van köztünk, mindnyájunkban benne szunnyad.” (171. old.).

A tanulság? Mindenki egyénileg felelős a saját tetteiért. Hiszen „semmilyen vezetőt nem szabad vakon követni, utasításait meg lehet kérdőjelezni, és célszerű mindig mérlegelni, nehogy a csoport vélt érdekei elbitorolják az egyén érdekeinek elsőbbségi jogát.” (172. old.) A baj ott kezdődik, amikor a semmiféle kritikát és ellentmondást nem tűrő Vezető megköveteli az elvakult engedelmességet. S mivel mindig vannak, akik készek a teljes körű és gondolkodás nélküli kiszolgálásra, a szolgák lényegében egymással versengve süllyednek egyre mélyebbre a szolgaságban, egészen a szolgasággal való teljes azonosulásig – mivel másképpen és hosszasan nem lehet egy ilyen helyzetben tudathasadás nélkül élni.

Ben Ross megállt, mert szembesült a fékekkel. De mi lett volna akkor, ha a szülők, a tanártársai, a felesége és maga az iskolaigazgató is melléje áll? Az önkényuralmat ugyanis csak akkor lehet megvalósítani, ha – érdekből és/vagy számításból – megfelelő számú szervilis és talpnyaló segédkező áll rendelkezésre. Ők azok, akik idővel mindent és mindenkit gyűlölnek (leginkább természetesen önmagukat); és szinte törvényszerűen közülük kerülnek ki azok, akik elsőnek fordulnak szembe istenített Vezetőjükkel, amennyiben ez a saját bőrük megmentésének az ára. Felelősségtudatot és erkölcsiséget teljesen értelmetlen keresni náluk. Erkölcsi értékrendjük mércéje ugyanis az önmaguk (hatalmi és anyagi) haszonszerzése.

Est könyvek. Fordította Láng András. Athenaeum, Budapest, 2008.

JAKAB ATTILA

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.