egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban 

A Balassi Kiadó az idei könyvhétre jelentette meg a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozatban Pécsi Lukács 16. századi író-költő könyvecskéjét. A továbbiakban, erősen támaszkodva a Kőszeghy Péter és Utasi Csilla írta kísérőtanulmányra, röviden ismertetjük e könyvet és szerzőjét.

Pécsi Lukács az esztergomi egyházmegye területén élt, valószínűleg itt is született, tevékenységének minden vonatkozása az érsekséghez kapcsolódott. Működése több szempontból egyedülálló: nem volt főpap, sem politikus-államférfi, latinul író tudós humanista sem. Nem folytatott hitvitát, miközben katolikus álláspontja megkérdőjelezhetetlen. Oláh Miklós egykori hármas programjából – humanista magaskultúra, hitvédelem, népnevelés – ő elsősorban az utóbbit művelte: munkásságának döntő része magyar nyelvű, esetenként egy inkább általa elképzelt, mint az országban valóban létező igényt kívánt kielégíteni.

A maga korában páratlan írásunk tárgya az 1591-ben megjelent Az keresztyén szüzeknek tisztességes koszorója, amely az első magyar nyelvű gyermekkönyv, egyben az első nőnevelő olvasmány, egyben az első erkölcsbotanikai mű s egyben az első olyan könyv Magyarországon, amelyben hiteles botanikai ábrázolások vannak.

Pécsi patrióta. 1583-ban megjelentetett Kalendáriumában a címlapon Magyarország címere látható (vélhetőleg így volt a többi, csak töredékesen ismert naptárban is). Az 1590-ben kiadott naptár élén áll előszava „A nemes, nevezetes és bőséges Magyarországnak végházaiban helyeztetett vigyázó hadnagyoknak és minden rendbeli, vitézlő, erős férfiaknak”. Ír a török elleni harcokról s a vitézekről, „akik az özvegyekért, árvákért és hazánkért éltüket kiadják”. Az keresztyén hadakozásnak tüköre című munkáját Esztergom visszafoglalása alkalmából adta ki.

Többi műve is allegorikus indíttatású morális tanítás, egyrészt a középkori moralitások késői őse, másrészt a barokk irodalom egyes stíluseszközeinek megelőlegezője (Lelki paizs minden háborúk ellen, 1592; Mindennapi lelki kenyér, 1593; a már említett Az keresztyén hadakozásnak tüköre, 1595; Hasznos orvosság minden lelki betegségek ellen, 1597; Az test környül való hét irgalmasságnak cselekedetiről, 1598). Rónay György találóan fogalmaz: „…középkorias köntösben barokk szüzek jelennek meg előttünk.”

Pécsi fordításának, a Szüzeknek koszorójának eredetije Lucas Martini német evangélikus prédikátor műve, a Der christlichen Jungfrawen Ehrenkränzlein. Már vélhetőleg Pécsi fordítása előtt népszerű könyv volt Magyarországon, elsősorban a nyugat-dunántúli városok német ajkú polgárainak körében.

Martini könyvében az erényeket virágok, gyógy- és fűszernövények jelképezik. Növénytani tudományát (és könyve fametszeteinek előképét) minden valószínűség szerint Pietro Andrea Mattioli (1501–1577) Dioszkuridész-kommentárjának első német fordításából merítette, amelyet Georgius Handsch készített (Prága, 1563).

A nagyszombati kiadás metszetei Martini művének valamelyik német (vagy cseh) kiadását követik (hogy melyiket, ez eldönthetetlen), méghozzá igen pontosan: az eredeti[1] és a róla készült másolat sok esetben alig különböztethető meg. A kivétel, amikor Pécsi programja érvényesül. Így például a címlap verzóján, amelynek előképe jól felismerhetően a német-cseh kiadások metszete. Valószínűleg Pécsi családját ábrázolja; ez esetben feleségét vagy leányát Mártának hívták, két fiát pedig Imrének és Lászlónak. Az ügyes, ismeretlen, vélhetőleg magyarországi metsző műve lehet Pécsi nemesi címere is az 1591-es évszámmal, amely majd az utolsó levélen, egy zsoltáridézettel együtt zárja a kötetet, s belekerül Az keresztyén hadakozásnak tüköre (Nagyszombat, 1595) című kiadvány zárlatába is.

Már a patrisztika korában létrejött egyfajta szűzkultusz; a lányok szüzességi felajánlást tettek, a püspök szűzzé szentelte fel őket (virgo consecrata). Visszavonultak családjuktól, életüket imádkozásnak, a Biblia tanulmányozásának szentelték. A kolostorok létrejöttével, a kolostori élet megszerveződésével, nagyjából a 6. század elejétől ezt az életformát már az apácaság biztosította. Az apácahagyomány, az apácák használta, illetve a használatukra készült allegóriarendszer kerül Martininél világi kontextusba, szüzek, de potenciális „családanyá”-nak, „háziasszony”-nak (Hausmutter) tekintett szüzek okulására, akiket meg kell ismertetni az oeconomia  christianában  vállalt kötelességeikkel. A szüzesség megőrzése a házasság legfontosabb feltétele. A megnevezett erényekre és a házi teendők ellátására a nőket nem csupán az isteni parancsolat kötelezi, hanem – az Istentől nekik adott – takarékos és szorgalmas női  természet is. Az erénykánon a skolasztikus egyházi gondolatokat a reformáció korának polgári-praktikus nézeteivel vegyíti, ez a szintézis hozza létre a Hausmutter nőtípusát, a 16. és a 17. századi Hausväterliteratur kedvelt alakját. A későbbi nőnevelő iratok ezt a tanítást veszik át.

A fentiek legjobb illusztrációja egy 16. századi életkép, Pécsi pontosan és érzékletesen tolmácsolja Martinit: „Az ű munkájok penig előszer az konyhához tartoznak, azután az baromistállóhoz, harmadszer az mezőhöz és kertekhez, utolszor az szobában és házakban. A konyhában való munka ez, hogy megtanulják az konyhát és szobát söpörni, tüzet rakni, főzni, asztalt vetni, tálat, tányért fazekat fölmosni, fejet mosni, vizet hordani etc. Az baromfi mellett való dolgolódás és munka ez, hogy füvet tanuljanak az házhoz hordani, mellyel az baromfiat tarthassák, mikor ideje vagyon, megfejjék, ganajokat kitisztétsák, az csordába kihajtsák, az mezőn űket őrizzék, vajat és sajtot tudjanak csinálni, és egyéb dologhoz érteni, valami illeti az baromfiat: mely dolog és munka illeti az paraszt leánzókat és némely városbeli szüzeket és szolgáló leányokat. Továbbá az külső munkát, úgymint kerti dolgolódást, szükség tudniok ganajt az kertbe hordani, veteményes ágyakat megásni, azokat bevetni, plántálni, meggyomlálni, és mikor szükség, vízzel megöntözni, minden megérett kórót lemetélni, öszvegereblélni és nyalábbá gyűjteni, öszvekötözni és a kertbűl kihordani. Az szobában pedig egy kevéssé tisztességesb és gyengébb munkával kell élniek, szükség, hogy fonjanak, motollát töltsenek, gombolyagot tekerjenek, selymet sodorjanak, kötést kössenek, varrjanak, szőjenek. Továbbá szép drága füvekből vizet égessenek, külömb-külömbféle liktáriumat és egyébféle házi csemegét, szép, válogatott gyümölcsöt készítsenek, mind nyerset, mind aszút, melyek néha az házban betegségben szükségesek lehetnek. Efféle és hasonló munkák nem sértik meg az kamukában járó fris szüzeket is, bár vastag és darabos tenyerek és kezek támadjon belőlök, mert efféle gondviselő, munkás, gyors leánzó szűzre minden jámbor tisztességes férfiú ma vagy holnap magát reá bízhatja, és véres verétékének könnyebbítő segítségére találkozik, mely okért terempte Isten az asszonyállatot.”

A nők világi szerepéről kialakult középkori felfogáson a humanisták sem változtattak. Erasmus szorgalmazta ugyan a tudós műveltség elnyerését, ám dialógusaiban az ilyen nőket is a háziasszony és az anya szerepében jelenítette meg. Vives, aki Erasmushoz hasonló elveket vallott, ám a mizogin irány elkötelezettje volt, szintén úgy vélte, hogy a leány legfőbb erénye, a pudicitia, csak házi környezetben alakítható ki és őrizhető meg.

Ezt a fajta, rendeken túli hagyományos elképzelést képviselte Luther is a lányiskolák számára általa kidolgozott nevelési modellben. Apáti Ferenc Cantilénája aforizmaszerű tömörséggel foglalja össze az elvárásokat: „Csepkék, házatoktól messze ne lépjetek, / időnek javában tikot ültössetek: szemérem kapálni, bölcsőt rengessetek, / avval elélhettek.” Pécsinél: „De nyilván vagyon, hogy az Hierusalemnek leányi szükség nélkül házokból ki nem mentenek.”

Mind Martini munkája, mind kortársaié a felekezetek harcának időszakában egy felekezetek fölötti, immár megszilárdult életrendet és annak igényeit tükrözi. A lánynevelés első könyvei ezek német és magyar nyelvterületen.

A Szüzeknek koszorója négy részből áll.

Az első részben, a füveskertben, három ágyás van, a természet alkotta füvek és az exemplumok, a Szentírás történeti könyvei, egyházi és világi históriák. „Az gyükeres virágos kert az keresztyén Anyaszentegyház” – fordítja pontosan Pécsi Martinit, s utalnak Salamonra (Pécsinél egyszerűen a „bölcs”-re), aki az ő szép kedvesét a „berekesztett kert”-hez (verschlossen Garten, hortus conclusus) s az abban termő különböző gyümölcsökhöz, virágokhoz hasonlítja. Kert, de mint az első fametszet is ábrázolja, kőfallal körülvett kert ez. Nem akármilyen növényekre, hanem csak a kőfalon belül lévőkre igaz, hogy száruknak, kórójuknak, termőföldjüknek, viráguknak allegorikus jelentése van. A kert nyitott: bárki beléphet a kőfallal körített kertbe.

A mű második fejezete,  a  voltaképpeni allegorikus erénytükör, a mariológiai irodalom középkori növényszimbolikáját alkalmazza. A felsorolt húsz virág kivétel nélkül Mária-szimbólum, vagy legalábbis kapcsolatban áll ezzel a hagyománnyal!

A koszorú a szüzesség jele – Mária és az erényességben kitűnt szüzek viselik. (Az erényvirágokból kötött koszorút a magyar kódexirodalom is ismeri.) Ez az erénykánon szemben áll a mizogin hagyományban kiformálódott „bűnös Éva” alakjával. Martini ebben az összefüggésben nyomatékosan utal a központi Ambrosius-helyre. Luthert követi. Az erénytanban megjelenő praktikus-polgári szempontok következtében a középkori építő olvasmányokra jellemző „meditatív belemerülés” (meditative Versenkung) szigorúan vallásos értelemben jelentőségét veszti, miközben a szöveg elmélkedésre való mintameditációt is tartalmaz, a Devota invocatio az imádkozást jelenti.

Középkori, skolasztikus hagyományt folytatott, de a teremtő és teremtett viszonya nem hagyományként, hanem a mindennapokban létező szemléletként élt a 16–17. századi emberben. A virágok, tágabb értelemben a növények példázták ezt leginkább, hiszen a magból és termőföldből sarjadó növénynél, a szinte semmiből létrejövő életnél nincs nyilvánvalóbb példa az Úr gondoskodására. Ezért, hogy a növény- és kertszimbolika olyannyira általános volt és maradt. Csak egy példával érzékeltetve a mondottakat. Joachim Camerarius, aki Mattioli munkáját szintén átültette németre,  művének az  „Omnia Florebunt Prospiciente Deo” (’Minden Isten gondviseléséből virágoztatik’) mottót választotta, amely egy botanikai munkához igen illő jelmondat. Jóllehet Hoffhalter Rafael könyvnyomtató volt, nem botanikus, jelvénye, amelyet először 1559-ben használt, szintén növény- és kertszimbolikát alkalmaz: napsugaras vidék előterében egy kerítéssel körülvett fa, melynek törzsét borostyán futja be. A fa alján spes (’remény’) szó, míg körülötte virágport gyűjtő méhek. A kerítés ajtaja félig nyitva, mint ahogy  Lucas  Martini és Pécsi Lukács könyvében is szabadon beléphetünk a (zárt) kertbe. A nyomdászjelvényen az „Omnia spe f lorent prospiciente Deo” (’Minden a reménységtől virul Isten gondviseléséből’) felirat fut körbe, amely beépíti a Hoffhalter nevére (spes=Hoffnung=remény) való utalást, de nyilvánvalóan Mattioli–Camerarius munkájának mottóját idézi.

Nincs a korból olyan növényeket tárgyaló mű, legyen botanikai indíttatású, mint Melius Juhász  Péteré,  vagy  orvo si szempontú, mint Frankovits Gergelyé, amely teljességgel mellőzhetné a teológiai vonatkozásokat. És fordítva: a kifejezetten teológiai és erkölcstanító művek sem létezhetnek a növényszimbolika nélkül, talán elég Balassi Bálint Füves kertecskéjére utalni. A 17. század legjelentősebb, nyilvánvalóan praktikus-pragmatikus szempontok alapján íródott mezőgazdasági alapműve, Lippay János Pozsonyi kertje (1664), Ajánlólevelében így fogalmaz: „Az emberi ítéletnek megfeddő sorsát elkerüli az, aki  az  egeket  mennyei  kerteknek  és a kerteket földi egeknek nevezi” (Isaias).

„[…] mintha azt mondaná: ami az mennyekben az egek alkotása, az a földön a kertek plántálása. Mennyekben új egek teremptettek, a földön új egek plántáltattak.” A kert, a virág: összekötő kapocs Isten és ember között.

A mariológiai növényszimbolikával Martini egyidejűleg az Énekek Énekének másik kert-allegorikus értelmezési hagyományához is kapcsolódik. Az Énekek Énekének kertjét az emberi lélekkel azonosítja, a kertet Máriára vonatkoztatja. A kertallegóriák, mind a latin, mind a népnyelvi középkori irodalomban gazdag hagyománnyal rendelkeznek. A 16. század második felében – ha módosult formában is – a protestáns irodalmat is átjárták.

A harmadik és negyedik rész számos pedagógiai vonatkozást tartalmaz. A lánynevelés hagyományát követi a decorum-tanítás. Van szó testtartásról, öltözékről, ékszerviselésről és táncról; miközben egy asztali viselkedéskódex is körvonalazódik. A 17. századi táncellenes dörgedelmeket ismerve, feltűnő Martini/Pécsi középkorias toleranciája, amely persze nem a test jogainak elismerését jelenti.  A  házasság és a férjhez menés kérdéseiben is a szülők döntenek. A különböző tiltott műfajok, többek közt a hívságos beszéd, a tisztátalan tánc, a cifrás és képtelen ruházat, a fertelmességre intő levelek, a tisztátalan énekek, a szemtelen mesék, a hévságos beszédek, a históriák.

Pécsit leginkább a vénasszonyok, a rendetlenség és az asszonyi csácsogás hozza ki sodrából. Martininél nem található, hogy a szüzeknek „[oltalmazni kell magokat] visszaaggott, istentelen, tűzre avagy fegyver alá való vén kofáktul és bábáktul, melyek az ártatlan egyigyű szüzeknek jámbor igyekezetit el szokták fordítani, és mind testi és lelki szépséges szüzességektül megfosztani, átkozott[abb] állat nem lehet az tisztátalanságra intő vén kofánál, és azért minden község között nem egyebek affélék az mirigy halálnál, de annál veszedelmesbek.”

Ugyancsak hiányzik forrásából: „És bizonyára rútabb és éktelenebb dolog nem lehet ez világon az csácsogó, nyughatatlan nyelvű asszonyállatnál, midőn mindenütt másban akad, és házonként maga dolgát nem űzvén, egyebeket hordoz, egyebeknek dolgát, rendit vizsgálja, holott effélét lelkétül megválva, egy háznál ülő macskánál jobbnak nem kéne tartani, mert mégis egerektül tisztétja a házat, ű penig nyelveskedéssel nyughatatlanságot szerez sok jámboroknak, kik tisztességesen hivatalokban eljárnak, effélék sok számtalan gonoszt szereznek, méltó volna, hogy emberek között ne szenvedtetnének […].”

A borivó asszonyok, a borszagú nevelőnők elleni kifakadások is önálló betoldások, akárcsak a rendetlen, lusta leányok ilyetén ostorozása: „nem hogy keresztül álljon az toll boglyas fejeken, az subácskában magát összevonván, az füstös házbul, tízszer kiáltsák is, ki ne vonhassák az tűz mellől délig”.

Az ifjúság mint ideál a német szövegből kerül a magyarba. Balassi nőeszménye sejlik fel: „az szépséget az tisztán való járás, aranylánc, bárson- és selyemruha, fejér, tiszta öltözet ugyan megtökélli, és betölti ez világ fiainak szemeket, azaz, az fölékesített szüzek előmenetelt találnak ez világ fiai előtt, azmint nyilván vagyon Gen. 6. Az Isten fiai, úgymond, tekintenek az ember leányaira, mivelhogy szépek valának.” A polgári mérsékletesség, józanság természetesen hangot kap.

Pécsinek a némettől különböző magyar irodalmi hagyománnyal és a némettől alapvetően különböző magyar társadalmi helyzettel is meg kellett küzdenie.

Martini lányiskolákról beszél, ilyen Mägdleinschul, azaz leányiskola Magyarországon nem létezett. Amikor a németben a gyenge szűzeket Schulmeisterin oktatja, Pécsi szülőkről, oktató elöljárókról, tanító mesterekről ír. A német leányiskola Pécsinél egyházzá, avagy tanulóhellyé alakul. A németben a Jungfrauschulen létező intézmény, amelyeket a városokban kell fenntartani, Magyarországon ilyen sincs, ezért: „szép munkákra tanítják az leányzókat, méltó volna is, minden városokban afféle helek volnának […]” Pécsi az iskolát fenntartó Schulmeisterint ilyen bonyolultan kénytelen fordítani: „az asszonyemberek, kik leánzoknak gondjokat fölveszik”. A különböző műveltségi viszonyokat tükrözi, hogy míg Martini számára természetes, hogy a leányzók olvassák a művét, Pécsi mindig beleszövi az olvastatást, máskor az olvasás helyett a fölolvasás hallgatását. Az is jellemző, hogy Martini német szövegébe időnként latin textus kerül, mint pl. „Wie Demades beym Stobaeo saget: Pudor in muliere est arx pulchritudinis.” Pécsi nem fárasztja olvasóit a latinnal, egyszerűen lefordítja: „a szemérmesség az asszonyemberben a legnagyobb szépség”. Amikor a németben azt olvashatjuk, hogy Isten igéjét az apjától és a Schulmeistertől tanulta, a magyarban az iskolamester fordítása: a „szülei”-től.

Hazafias lelkesedéssel magyarít,  ebben a művében is, mint más munkáiban is, kifejezetten büszke rá, hogy magyarul ír.

„Lelki koszorót megkötöttem, mivelhogy számtalan fő jámborok vannak az Anyaszentegyházban, kiket követvén én is Isten segétségével ím MAGYARUL véghez vittem” – fogalmaz az Ajánlásban. „[…] keresztyén szüzekkel és ifjúsággal, kikkel énnékem ez írásban vagyon dolgom, az ünnön anyjuktól vett nyelven szólhassak, mint ím, hogy magyarul értelmekre szólok, hogy ha akarják, ezeket könnyen megérthetik, és azután elmélkedhetnek felőle isteni buzgósággal.” Míg a németben az Avenarius(Habermann)-féle imádságoskönyv az olvasandó példa, nála saját Szent Ágoston-fordítása, kétszer is említi, ajánlja.

Fordítása egyfajta domesztikálás. A nálunk kevésbé ismert szenteket a hazánkban ismertekkel helyettesíti. Ahol lehet, magyar szenteket von az elbeszélésbe, így a  német Gertrudis királylány helyett Árpád-házi Szent Margitot[2] és Árpád-házi Szent Erzsébetet. A német krónikára és benne foglalt történetre való hivatkozást elhagyja, ehelyett magyar történelmet idéz, Bonfinitől, Ransanustól.

A vallási különbségek alig látszanak, az evangélikus/katolikus hitelvek különbözősége sem Martini munkájának, sem Pécsiének nem témája. A papok házassága azonban kicsit belezavar ebbe a harmóniába, míg a magyar fordítónál az olvasható: „egyházi pásztor ne csak maga személyében találtassék ájtatos, jóakaró, tisztességes igaz, tiszta- és szent, hanem szükség, hogy űnékiek hív lelki fiok legyen, kiket oktassanak, hogy űk az dölfös engedetleneket megfedhessék”, addig a németben a lelkipásztor vér szerinti, természetes fiáról van szó.

Pécsi Lukács méltatlanul kevésre értékelt alakja a 16. századi lelkiségi irodalomnak. Allegorikus munkáit majd csak a 17. században követi folytatás; józan, mondhatnánk, polgári mentalitása, magyarságára és magyar nyelven való  írására büszkesége,  a közember világához való vonzódása pedig meglehetősen páratlan a 16. századi katolikus írástudók világában.

Budapest, Balassi Kiadó,
2014, 392 oldal + 48 oldal tanulmány
(Bibliotheca Hungarica Antiqua)
LUX ETELKA

                          

[1] Id. Michael Peterle, az első kiadás készítője nemcsak nyomdász volt, de festő és metsző is. Joggal tételezhető fel, hogy a metszetek az ő munkái. Peterle német származású volt, 1570-ben került Annabergből Prágába, ahol előbb társsal, 1583-tól önállóan működött mint könyvnyomtató. Laziczius Gyula ismertette egy szintén metszetes, magyar vonatkozású és magyar nyelvű nyomtatványát, amely Hunyadi Lászlóról verset és fametszetű képet tartalmaz. Vö. Laziczius Gyula, Egy ismeretlen magyar vers a XVI. századból, Magyar Könyvszemle, 1931, 1–4. sz., 70–72.

[2] Aki ekkor még természetesen nem szent, csak „boldog”, hiszen 1943-ban avatták szentté.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.