egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/4. számában

A közelmúlt magyar egyháztörténetének hiteles feltárásához elengedhetetlenül szükségesek olyan alapkutatások, amelyek világos képet adnak a pártállami diktatúra egyházpolitikájának intézményi hátteréről, az egyes szervezeti egységek speciális feladatairól és működési mechanizmusairól, illetve a pártközpont, az állami szervek, a helyi tanácsok és a belső elhárítás együttműködésének módozatairól. Mivel az állami egyházfelügyelet csúcsszerve 1951-től 1989-ig – 1956-1959 között a Művelődési Minisztériumba integrálva, egyébként közvetlenül a minisztertanács alá rendelve – az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) volt, nem szükséges annak külön bizonyítása, hogy fontos feladat e kormányzati egység tevékenységének értékelése, valamint iratanyagának feldolgozása. A Hivatal működéséről az első ismertetést közvetlenül a rendszerváltás után az azóta elhunyt kiváló ferences egyháztörténész, Szántó Konrád jelentette meg (Az egyházügyi hivatal titkai, Mécses Kiadó, Budapest, 1990). Ez a kis könyv ugyan nem törekszik a téma egészének feldolgozására, mégis jól használható, mivel bemutatja az ÁEH céljait és szervezeti felépítését, továbbá nagy vonalakban jellemzi az egyházüldözés „adminisztratív” módszereit.

Köpeczi Bócz Edit Szántóénál nagyobb terjedelmű munkája szintén arra vállalkozik, hogy – amint a bevezetésben fogalmaz – feltárja „az ÁEH létrehozásának körülményeit, fennállása alatti tevékenységét és a társadalomra gyakorolt hatását”. E kutatási célokat azonban a szerzőnek csak igen korlátozott módon sikerült megvalósítania, mert bár a munkának kétségkívül vannak jól megírt fejezetei, összességében mégsem nyújtja a Hivatal működésének átfogó elemzését. Szerencsésnek mondható, hogy Köpeczi Bócz forrásszövegek sorára támaszkodva „szétszálazza” az adminisztratív egyházüldözés különböző elemeit, úgymint az ateista világnézet terjesztését, az egyházpolitikai irányvonal érvényesítését, a hitoktatás ellenőrzését, az ifjúsági munka akadályozását, a hittudományi főiskolák felügyeletét, a teológia átformálásának kísérleteit és a békepapi mozgalom támogatását. Az ÁEH felállításának szentelt fejezetben azonban megelégszik az 1951. évi I. törvény szövegének kommentár nélküli citálásával, ami azért kelt hiányérzetet, mert a pártállami diktatúra hivatalos rendelkezései inkább a valódi célok elleplezését, s nem azok nyilvánvalóvá tételét szolgálták. A magyar egyházügyi hatóság létrehozásával kapcsolatban célszerűbb lett volna arra utalni, hogy ez megfelelt annak a forgatókönyvnek, amit a keleti tömb országaiban összehangoltan követtek a szovjet modell, valamint a Kominform 1948. februári direktívái alapján. Ugyancsak szükséges lett volna annak felvázolása, hogy a magyar egyházakat milyen helyzetben találta az állami egyházfelügyelet adminisztratív szervének felállítása. E téma elemzése az utóbbi 15 évben megjelent részkutatások összegzését kívánta volna, ami már csak azért sem sikerülhetett, mert Köpeczi Bócz könyvének irodalomjegyzéke 9 (!) művet tartalmaz. Ami az ÁEH szervezeti felépítését illeti, ezt a könyv egy 1951-es sémával illusztrálja, amit már Szántó Konrád – Köpeczi Bócz által még csak nem is említett – munkája is tartalmaz, s ami a Hivatal struktúrájának csak a korai állapotát tükrözi. Ebben a vonatkozásban a későbbi kutatók dolgának megkönnyítése végett fel kellett volna tárni a Hivatal átszervezéseit, és az alsóbb szintű munkatársak beosztásának változásait. Szintén a kutatók segítségére lehetett volna a Hivatal iratanyagának osztályozása, az iratkeletkezés folyamatának bemutatása. Ehelyett a szerző megelégszik egy féloldalas ismertetéssel, amit a következő összegzéssel zár: „Az iratokat később is nagy gonddal őrizték a hivatal megszűnéséig”.

Ugyancsak hiányérzetet kelt a Hivatal tevékenységének hatását bemutató fejezet, mert itt csak különböző hitéleti statisztikákat találunk, amelyek illusztrációként meggyőzőek, de alapos elemzést igényeltek volna. A könyv legsúlyosabb tévedésének azonban azt kell tartanunk, hogy „Az ÁEH tevékenységének haszonélvezői” című fejezet példaként Grősz érsek 1957-es kitüntetését hozza fel. Az a tény ugyanis, hogy Grőszt, aki aláírta az 1950-es egyezményt, majd 1951-ben börtönbe került, ahonnan 1955-ben szabadult, 1956-ban pedig kegyelmet kapott, a forradalom után kitüntették, nem az érsek megalkuvására utal, hanem arra, hogy a diktatúra logikája szerint sem a bebörtönzésre, sem a kitüntetésre nem valós tettek alapján került sor, hanem a politika „magasabb szempontjai” érdekében. A kötetet dokumentum-melléklet zárja, de az sehonnan sem derül ki, hogy mi volt a válogatás szempontja. Egyébként is érthetetlen, hogy a forrásközlésnek minősülő feljelentések, belső elemzések, magánlevelek és előterjesztések mellé miként kerülnek olyan szövegek, amelyek már keletkezésükkor is publikusak voltak (a katolikus püspöki kar és a református zsinat körlevelei a felszabadulás 30. évfordulójára). Összegzésül elmondható, hogy Köpeczi Bócz könyve nem teszi feleslegessé az ÁEH működésének további kutatását, inkább arra ösztönöz, hogy nagyobb apparátusra támaszkodva közelítsünk a témához.

(Haszonélevezők és kárvallottak), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.

Gárdonyi Máté

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.