egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában

Vannak a zeneirodalomnak olyan alkotásai, amelyek nem szorulnak ajánlásra, mert megszületésük pillanatától a mai napig népszerűek. Ilyen Verdi gyászmise-zenéje, vagy ahogy olasz nevén jegyzik a Messa da Requiem. Ritka és szerencsés pillanatai közé tartozik a zenetörténelmnek, amikor egy hatalmas remekművet az elképzelhető legjobbak segítségével sikerül megszólaltatni. Ilyen ritka és szerencsés pillanatban jött létre 1967-ben, (egy híján 100 évvel Rossini halálát követően az ő és a nagy olasz költő, regény- és drámaíró, Alessandro Manzoni emlékére ajánlott) Requiem hang- és filmfelvétele. 

A Scala Ének- és Zenekarát joggal tekintik a Verdi-művek leghitelesebb megszólaltatójának. Ugyanakkor valamennyi szólista pályafutásának csúcsán volt: Leontyne Price az ötvenes években indult pályakezdése óta a  Puccini, és főleg a Verdi-szerepek felülmúlhatatlan előadójának bizonyult. Fiorenza Cossotto mezzóját is számos etalonnak számító opera lemez őrzi. (Dalénekesként  még ma is dobogóra lép). A felvételről kiderül, hogy mindketten kotta nélkül éneklik szólamaikat.

A bolgár származású Nikolai Ghiaurov csodálatos zengő basszusában egy elragadtatott kritika a mennyei Atya hangját vélte felismerni. Mellette feltűnik egy addig alig ismert, kerek képű (akkor még szakállt nem viselő) énekes, akit azóta gyakran neveznek a világ legjobb tenorjának: Luciano Pavarotti. Egy ilyen „csapatot” összeválogatni már ekkor sem volt könnyű feladat. Olyan művész kellett hozzá, akinek volt szeme és füle és még inkább lehetősége megtalálni a legjobbakat. Ez a művész Herbert von Karajan volt, akit akkoriban kezdtek el Európa Zeneigazgatójának nevezni, mert ebben az 1950-től 1970-ig tartó időszakban állt  a Bécsi és Berlini Filharmonikusok, és a  London Symphony, a Wiener Staatsoper és a Milánói Scala  élén.

Ennek ellenére ez a válogatás sem volt problémamentes: Ebben az évben történt, hogy Leontyne Price meghívását a Salzburgi Ünnepi Játékokra némelyek Karajan arroganciájának vélték: „Idehozni egy amerikai, ráadásul színes bőrű énekest!”. Ezért kődobálással betörték a művésznő szállodai szobájának ablakát.

A válogatást illetően nemcsak az „idegenlégiósok” meghívásával voltak gondok; (bocsánat a profán hasonlatért),meg kellett találni azt aki  megfelelően képes közvetíteni az előadást. Ezt az embert Karajan egy neves francia filmrendező Henri-Georges.Clouzot személyében találta meg. Clouzot nevét ekkor már számos sikeres játékfilm rendezőjeként jegyezték, és voltak, akik Hitchcock előfutárának is tartották. Már több koncertfilmet készített Karajannal, amikor a Requiem forgatásába kezdett. Ez lett Karajan első színes filmje.

Néhány évvel később a „hanganyag” CD-formában is megjelent, de a mozivászonról is bekéredzkedett a lakások televíziójának képernyőjére, először még az azóta szinte teljesen elfelejtett videó-lemez révén, majd a mai házimozikba ezzel a 2005-ös DVD-kiadással. 

Sok éves tapasztalatom alapján mondhatom, hogy a zenekedvelők a VHS-korszakban, általában az operafelvételeket vásárolták szívesebben, kisebb érdeklődést mutatva a koncertfelvételek iránt. A szó legnemesebb értelmében teátrálisnak nevezhető Requiemnek ez a zseniális operatőri munkával készült felvétele érdemes arra, hogy a gyűjtők polcain az opera-DVD-k mellé kerüljön!.

W. L

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.