egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/1. számában

 

Egy püspök mérlege[1]

Azt gondolom, hogy ez a megbirkózás, ez a folyamat még nem zárult le. Nem mondhatom azt, hogy a felénél vagyunk, vagy pedig a vége felé tartunk, hanem lehet, hogy csak az elején. A katolikus egyház felelős vezetői, azt gondolom, nem tudták a valós magyar társadalmat és a valós magyar egyházat helyes módon megítélni, bemérni, hanem, így szoktam fogalmazni, a szabadság visszanyerésével szinte automatikusan visszakapcsoltunk egy korábbi népegyházi modellre, teológiára, szemléletmódra. Nemcsak a közelmúltnak a nehézségeit, hanem azokat a kivívott eredményeket sem ítéltük meg helyesen, amelyek a létező szocializmusban az egyháznak mégiscsak erőt és lehetőséget jelentettek. Gondolok itt például az egyházközségek szép, hittanos és kateketikai munkáira, aztán a kisközösségek létére, egyre inkább sokféleségére. Ezeket az értékeket mintha nem helyeztük volna annyira előtérbe, hanem automatikusan valamilyen népegyházi modellre kapcsoltunk vissza.

Legelébb a liturgiában a népnyelv valósult meg, de nem tudtuk elsajátítani és nem tudjuk átadni, vagy csak nagyon lassan, magának a liturgiának a lelkét, a szellemiségét. Fontos az előírások betartása, a formák betartása, de a lélek mintha háttérbe szorulna. Ezek nem abszolút kijelentések akarnak lenni, hanem tendenciák.

Egy második példa, hogy a Vatikáni zsinat vándorló népnek tekinti az egyházat. Ha az egyházat, az Isten népét tekintjük, és a hierarchiát, illetve a kettő kapcsolatát, akkor a gyakorlatban ugyanúgy megmaradtak a távolságok. Sok esetben a klérus és a hívek, de még inkább a püspökök, tehát az egyházvezetés és a hívek között. Bár azt kell mondani, hogy ezen a területen azért nagyon sok pozitív dolog is történt, hiszen a szabadság megadta a lehetőséget arra, hogy a püspökök a híveikkel lelkigyakorlaton, zarándoklaton, utazásokon és egyebeken vegyenek részt, de a stílus mintha nem változott volna. A klerikális és a feudális magatartásformák megmaradtak. Az excellenciás, a főtisztelendő urak nagyon nehezen megközelíthető emberek. Persze ebben az is benne van, hogy egy magunkfajtának hihetetlen sok dolga van, és ha nem osztja be az idejét, akkor semmit sem tud tenni.

Aztán a legnehezebben valósítható meg, és ennek belső okai is vannak, a világiak elfogadása, különösen a nők elfogadása az egyház életében, a felelősségteljes munkakörökben. Itt most nem a papi szolgálatra gondolok, sokan, ugye, erre gondolnak. Tehát egyszerűen az, ahogy egy egyházközség megőrizte a maga egyeduralmi feudális jellegét, hogy minden a plébános úr. Ha a plébános úr nehézkes, akkor nem mennek a dolgok, ha a plébános úr nyitottabb, akkor pedig a hívek is jobban szóhoz tudnak jutni, akkor testvériesebb, zsinatibb, demokratikusabb egy egyházközség.

Nagyon nagy problémát jelent a magyar egyházon belül a klérusnak, a papoknak a fogyása. Emelkedett ugyan az utánpótlásnak a száma valamelyest, de nem olyan ütemben, mint ahogy azt vártuk volna. A másik dolog a papnevelésnek, a papképzésnek a ténye, az, hogy túlontúl tridenti. Azaz azt gondolják, vagy azt gondoljuk sokan, hogy ha 18 vagy 20 évesen jelentkeznek a fiatalok, és őket egy jól temperált szemináriumba bezárjuk és távol tartjuk őket mind a világban, mind az egyházban jelenlévő áramlatoktól, lelkiségi rossz dolgoktól, hölgyektől, akkor azok ott imádságban, szorgalmas tanulásban készülődnek és akkor nagyszerűen nekiállnak az előttük álló terepnek. Szomorú csalódás a püspökök számára azután, ahogyan a szemináriumból kikerült fiatalok egy része értelmezi a szolgálatot. Nem tudják alkalmazni, nem biztos, hogy mindig ki tudják próbálni, amit tanultak. Vagy pedig, mivel az érzelmi életük kiegyensúlyozatlan, esetleg nem megoldott a nőtlenség kérdése, nem kellő érettséggel vállalják a feladatot, illetve hivatást, ezért aztán nagyon sok esetben az első vagy második helyükön, bizony, otthagyják a hivatásukat. Ezzel, azt gondolom, mindannyiunknak szembe kell nézni. Ez egy olyan kihívás, ami nevelésünket érinti. Szemléletmódunkat, a nevelés struktúráját kell megváltoztatni, és nagyon kell arra figyelni, hogy a mai fiatal nehezebben érlelődik. Távolabbról jön, adott esetben az egyháztól távolabb, nem mindig katolikus közösségben nőtt fel. Fontos ezért egyrészt a gondos nevelők kiválasztása, másrészt időt kell hagyni az érlelődésre is. Kipróbálni őket, mielőtt rájuk tennénk a teljes felelősséget. Egy újabb nehézség, hogy más képet kap az egyházról a szemináriumban, és más az a kép, amely távol az egyházmegye központjától, iskolájától várja. Ez a fajta sokkélmény is nagyon sok fiatalt megtorpant. Hát lehetne még sorolni.

Nem felelünk meg a zsinat szellemének sokszor a katekéziseinkben, a lelkületünkben, a szellemiségünkben. Nem biztos, hogy mindig az egyház struktúráit kell megtanítanunk a tanulókkal, hanem több evangéliumot, több lelket kellene belevinnünk.

Ha az egyházat nézzük, akkor nem szabad csak a katolikus egyházat néznünk, hanem egy ilyen országban, mint a mienk, szigorúan az ökumenikus teológia szempontjait, amely tiszteletben tartja a másik keresztényt, még akkor is, hogyha az nem a mi felekezetünkhöz, közösségünkhöz tartozik teljes egészében.

Nagyon oda kell figyelni a liturgiákban itt-ott még fellelhető, de inkább a szóhasználatunkban, a magatartásunkban jelenlévő antiszemita vagy hasonló előítéletek eltávolítására. Azt gondolom, hogy az a lelkipásztor, aki ma mindenkihez akar szólni, a gyülekezethez és azon túl is, nem nyilatkozhat, nem beszélhet felkészületlenül, elfogultan, érzelmi vagy szerencsétlen történelmi előítéletek tükrében. De ez vonatkozik a Kárpát-medence minden nemzetiségére is. A kereszténység nemzetek fölötti kategória és nem nemzeti. Az más kérdés, hogy konkrétan nemzethez kötődik, de Isten minden nemzetet hív a maga egyetemes egyházába. Úgyhogy így kell hozzáállnunk. Bár Magyarországon nem számottevő létszámú az ortodoxia, mégis teljes tisztelettel és készséggel kell lennünk iránta. Hozzátenném még azt is, teljes tisztelettel még a létező ateizmus iránt is. Arra kell megtanítani az embereket, hogy nem félni, nem elzárkózni kell, hanem kapcsolatot kezdeni, hogy meghívó egyház legyünk és befogadó egyház, aki megszólít és felajánlja az evangéliumnak az értékeit. Tehát itt a gondolkodás, lelkület megváltoztatásáról is szó van. Ma az ember úgy érzi, hogy még a 18. században vagyunk vagy a reformáció korában, mikor merev szembenállás mutatkozott. Na, most itt is vannak csodálatos előrelépések, kivételes példák, de egy átlagos keresztény vagy nem tud semmit a másik egyházról, vagy nem nyitott, hanem mereven elzárkózik. Az igazán hívő belül érzi, hogy Isten nagyobb a mi korlátainknál, és szeretettel tud nézni a másik emberre.

A II. Vatikáni zsinat szellemiségéhez még valamit: nem tisztáztuk a hatalomhoz való viszonyunkat, nem tisztáztuk a pénzhez való viszonyunkat, nem tisztáztuk a pártokhoz való viszonyunkat. Ezek valahol átfogják az egyházat. Sokszor úgy érzem, hogy a keresztények nem tudják, mi az egyház. Az egyház nem iskola, ahol képzést folytatunk, hanem az egyház titok, az egyház az Isten irgalmasságának és szeretetének a köztünk való szentsége. Mi ennek részei vagyunk. Tehát a zsinati felszabadító örömöt közvetítő, és – hadd tegyem hozzá – a szabadságot közvetítő evangéliumi lelkület nincs jelen közöttünk. Szabályok, előírások, felsőbbség, hát igen, ezek a dominánsak, és aki kívülről látja az egyházat, az nem biztos, hogy mindig egy örvendező közösséget lát, hanem egy szabályozandó, vagy szabályokat hangsúlyozó közösséget, és ezért is idegenkedik. Fel kell mutatnunk a lényünknek azt az oldalát, amiért érdemes lenni, és nem azért, mert korlátok között élünk. A korlátokat az ember már szeretetből vállalja, mert valahol megérintette a mélyebb ihlet. (…)

Az elhangzottak, azt gondolom, hogy területenként, sokszor egyházmegyénként, egyházközségenként is nagyon-nagyon különbözőek. Személy szerint én azt gondolom, hogy nagyon sok pozitív dolog is történt. A magyar katolikus egyháznak vannak virágzó egyházközségei, ahol nyugodtan beszélhetünk közösségről. Eszembe jut Tomka Feriék budapesti közössége vagy ahol a regnumos atyák dolgoznak, meg Jávorka Lajos épülő plébániái, még inkább plébániaközösségei Kecskeméten. Hála Istennek, majdnem minden helyen tud az ember ilyenekről is beszámolni. Nagyon örvendetes sok esetben, de sajnos csak foltszerűen, az ifjúsági munka, az ifjúsági közösségek létrejötte, a zarándoklatok, ezeknek a nemzetközi vagy egymás közötti kapcsolatai. Tehát az egyház a nehézségek közepette is él, és azt gondolom, hogy ebben a zsinati megújulási folyamatban nem visszafelé megyünk, bezárkózunk, félünk, hanem nyitunk, és előre megyünk. Pozitív dolog az is, hogy létezhet katolikus nagygyűlés, regionális ifjúsági találkozók. Lassan, de mégiscsak megújul a katekézis, bár látjuk, hogy az iskolában kevésbé megy, és sokkal szerencsésebb, hogyha az egyházközösségben van. Említésre méltó az iskolák kiépülése, hogyha az jól történik és egészségesen „megszállott” keresztény pedagógusok tanítanak ott. Nem drillel meg középkori módszerekkel, hanem a korszerűbb pedagógiával közelítenek a gyerekekhez. Nagyon-nagyon fontosnak tartom, bár anyagi természetű a dolog, hogy a híveink szívesebben menjenek zarándoklatra. A hívő turizmus is lehet felszínes, de lehet mélyebb is. Azt gondolom, hogy ez sok élményt és vallásos élményt jelent híveink számára.

A rendszerváltozás egy hihetetlen elszigeteltségben, bezártságban találta az egyházat. Azóta folyamatos oldódás és kiszabadulás történik. Emlékezem arra, hogy micsoda nagy szenzáció volt, amikor (…) szereztem egy faxot 1989-ben. És akkor a következő lépésben minden egyházközségnek, minden egyházmegyének, püspökségnek szereztünk, hogy kapcsolatban lehessünk, hogy gyorsan informálódjunk. Ma meg, ha szükséges, akkor e-mail-levelezésben lehetünk. Annak idején a püspökkari titkárságon, írd és mondd, egy szoba és egy WC volt és egy Erika kopogós írógép, és egy szál egérrágta telefonvonal. Ez volt az összes püspökkari titkárság és nézzék meg most! Azt kell mondanom, hogy a magyar katolikus egyház hihetetlen nagy technikai fejlődésen ment át, és ez mentális, tudati fejlődés is. Amikor először összehívtam a (…) közösségek képviselőit, és azt mondtam, hogy van egy kis maradék pénz, amit a kormánytámogatásból kapunk, adják meg a kontószámokat, akkor többen megkérdezték, hogy az mi. Én azt gondolom, ezt ma már mindenki tudja. Ezek apró mozzanatok, de azért az ember ilyeneken tudja lemérni, mi minden változik.

Meglátásom szerint a visszanyert szabadságban többször kaptunk kívülről is és belülről is inspirációt arra nézve, hogy szembenézzünk a múlttal, hogy bocsánatot kérjünk, hogy nem voltunk a helyzet magaslatán. És arra is, hogy hívjuk meg újra az eltévedt báránykáinkat, hogy legyünk egy meghívó, befogadó egyház. Na most ezek, sajnos azt kell mondanom, zömében nem történtek meg. Ennek mindmáig valahol érezzük is a nehézségeit. Egy példa: ha a rendszerváltozás után mindenkit meghívunk a katolikus egyházba, hogy jöjjön vissza, akkor most mondhatnánk, hogy kedves híveink 10 évet tájékozódtatok, most pedig valljátok meg, hogy hova tartoztok. De ennyi idő, ennyi hallgatás után furcsa azt kérni, hogy vallják meg, hogy ki hova tartozik. Mivel az egyház belső vezetése a rendszerváltás idején kevés belső támponttal, kidolgozott koncepcióval vagy elgondolással rendelkezett, és hirtelen jött a váltás, bizony nehéz volt az elindulás és nagyon esetleges.

Más: nem gondoltuk végig például a megváltozott körülmények között, hogy hogyan viszonyuljunk a nemzetiségeinkhez. Nem gondoltuk végig, csak nagyon nehezen és mindig külső inspiráció hatására, pedig a határokon túli magyarok várták volna, hogy intézményesebben, tudatosabban és ne csak ad hoc módon tudjuk kapcsolatot vagy támogatást teremteni.

[1] Részletek Wildmann János: Katolikus tükör c. könyvéből.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.