egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2010/1. számában

- A DNP PARLAMENTI SZEREPE –

(második rész)

Ez a cikksorozat szorosan kapcsolódik az e szerzők idősebbikének e folyóiratban megjelent korábbi cikksorozatához (Szakolczai 2008−2009). Az ennek az újabb cikksorozatnak az e folyóirat előző számában megjelent első részében: „A DNP országgyűlési képviselőcsoportja” (Szabó–Szakolczai 2009-2010, első rész) leírtuk az 1947. évi DNP képviselőcsoport egészen páratlan összetételét, és joggal állapítottuk meg, hogy ez volt, a Nemzeti Parasztpárt mellett, a legnépibb és egyben legintellektuálisabb magyar képviselőcsoport. Ebben a második részben a képviselőcsoport 1947−49. évi parlamenti szereplését mutatjuk be a párt 1949. évi kényszerű önfeloszlatásáig. A harmadik rész: „A DNP országos politikai szerepe a forradalom idején” a párt – noha ez nem köztudott, egészen nagy jelentőségű – 1956. évi országos szerepét ismerteti. A negyedik rész: „Az üldöztetés, a forradalom és a megtorlás”, a cikk címének megfelelően, a feloszlatás utáni üldöztetést, a DNP egyes képviselőinek 1956. évi helyi szerepét, valamint a forradalom utáni megtorlást írja le. Az ötödik rész: „Az úgynevezett ’kádári konszolidáció’, a képviselők sorsa és a késői elismertetés” a képviselőcsoport egyes tagjainak további és még súlyosabb üldöztetését, valamennyiük személyes sorsát és a rendszerváltást megélők egy részének adott késői elismerést mutatja be.

Ennek a második résznek a megírása − éppúgy, mint az első részé – nem vagy csak kis mértében igényelt újabb levéltári kutatást. Amint ezt már az első rész bevezetésében leírtuk, a Jelenkutató Alapítvány összeállította a Nemzetgyűlési Almanach 1945−1947 (Vida István főszerk., 1999) és az Országgyűlési Almanach 1947−1949 (Marelyin Kiss József és Vida István főszerk., 2005) c. kiadványokat, és ezek tartalmazzák valamennyi akkori nemzetgyűlési és országgyűlési képviselő adatait. Még ezt megelőzően Csicskó Mária és Szabó Róbert (1996) közölte a DNP 1947−1949. évi képviselőinek életrajzát; ez a tanulmány, más fontos forrásmunkákkal együtt, egy könyvárusi forgalomba sohasem került és teljesen elérhetetlen kiadványban (Kovács−Rosdy 1996) jelent meg. A DNP képviselőinek parlamenti beszédeit az Országgyűlés naplója (Kiss Károly szerk., 1948−1949) tartalmazza. Más összefoglaló munkákra is támaszkodhattunk, így Elmer (1996), Kovács-Gyorgyevics (2001), Mézes (1991), Félbemaradt reformkor 1935−1949 (1990), Félbemaradt reformkor 1935−1949 (2006), valamint a később még megadandó irodalomra.

Ebben a cikkben először a választásokkal és az ezt közvetlenül követő eseményekkel foglalkozunk, majd a parlamenti szereplés alapelveivel, idézve a legfontosabbnak látszó parlamenti felszólalásokat. Ezt a belső meghasonlás és az üldözetés kezdetének leírása követi: a pártból való kilépések, a mandátumoktól való megfosztások és a pótképviselők behívása. Már ezután került sor a talán legfontosabb és a párt érdemi parlamenti szereplését lezáró felszólalásra, Barankovics 1948. december 14-i búcsúbeszédére. Ezt még néhány felszólalás követte, majd a kényszerű önfeloszlatás, a mandátumokról való lemondások és az első letartóztatások. Ezzel e nagy kísérlet első része lezárult.

 

A VÁLASZTÁSOK, ÉS AMI KÖZVETLENÜL UTÁNUK TÖRTÉNT

Köztudott, hogy sokaknak a választásra jogosultak listájáról való indokolatlan törlése, a „kékcédulák”, a választási csalások miatt a kommunisták kapták a legtöbb, és utánuk a DNP a legtöbb szavazatot. Hogy az akkor még nem élőknek is legyen némi fogalmuk arról, hogy hogyan is folyt a választójogtól való megfosztás, arról itt csak egyetlen konkrétumot. E szerzők idősebbikének családi gyermekorvosát, már nyugdíjas korban lévő, szakmai és emberi szempontból egyaránt köztiszteletben álló és hitvalló katolikus többgyermekes egyetemi magántanárt, még Bókay János tanítványát, valamint feleségét azzal az indokolással fosztották meg választójogától, hogy felesége nyilvántartott, egészségügyi bárcával rendelkező és ezért rendszeres orvosi ellenőrzésre jelentkezni köteles prostituált, és ez így ment nem tízezer, hanem százezer számra. Így is a DNP kapta az MKP után a legtöbb szavazatot, de az úgynevezett prémium-mandátumok, a töredékszavazatok elosztása után, 61 képviselővel, a negyedik legerősebb parlamenti párttá esett vissza a kommunisták, a kisgazdák és a szociáldemokraták után. Különböző technikai okok miatt egyes képviselők mandátumát csak késve igazolták, így a képviselőcsoport csak 1947. decemberre érte el teljes létszámát. Ennek a 61 képviselőnek, valamint a megválasztásuk után a mandátumukról, egyházi utasításra azonnal lemondott két papképviselőnek a megválasztásuk előtti élettörténetét ismertettük e cikksorozat első részében. (Szabó−Szakolczai, első rész, 28-38. o.) Az akkori irodalom általában, de pontatlanul, 60 képviselőről ír.

A megválasztott és az addig az időpontig igazolt képviselők az első frakcióülésére 1947. szeptember 12-14-én, Hévízen került sor. A párttörténeti leírásokban Hévíz helyett ismételten Hévízszentandrás szerepel; akkor ez volt a hévízi tónak és környékének, tehát az üdülőhelynek a megnevezése. A helyzetet és a teendőket a párt vezető értelmiségi magjának tagjai foglalták össze előadásaikban. Azt, amit elmondtak, teljes mértékben igazolta a történelem, de az a szemléletmód, amelyet képviseltek, mégis visszatetszést keltett a képviselők egy részében. Ezt egészen világosan leírtuk, és két volt DNP képviselő 1948-ban írt jelentésének kivonatos közlésével is illusztráltuk az előző cikksorozatban (Szakolczai 2008-2009, 3. rész, 6-9. o.). Ekkor ugyan, különös tekintettel a nem várt sikerre és az első frakcióülés eufórikus hangulatára, nem került sor semmiféle összeütközésre, de a később bekövetkezett meghasonlás már előrevetítette árnyékát. 

Ez a választási eredmény és az ennek alapján kialakult parlamenti helyzet, annak ellenére, hogy a Magyar Kommunista Párt (MKP) az akkorra már megtört és kollaboránssá vált Független Kisgazdapárt (FKgP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) volt a három legnagyobb parlamenti párt, a legkevésbé sem volt megnyugtató a kommunisták és főként Rákosi számára. Elkerülhetetlen volt tehát számukra a parlamenti erőviszonyok módosítása. Ez vezetett a Magyar Függetlenségi Párt (MFP) felszámolásának kezdeményezésére, és arra, hogy az Országos Nemzeti Bizottság 1947. november 20-án megsemmisítette e párt mandátumait.

 

A PARLAMENTI SZEREPLÉS ALAPELVEI

Ezt követően mindazoknak, akiknek a legcsekélyebb képességük volt a valóság felismerésére, volt szemük a látásra és fülük a hallásra, tudniuk kellett, hogy a parlamenttől ilyen körülmények között nemhogy a politikai erőviszonyok megváltoztatása, hanem még érdemi módosítása sem várható. Ezért a DNP parlamenti stratégiájának alapelvei csak a következők lehettek. (1) Félreérthetetlenül hangsúlyozni kellett, a képviselőcsoport tagjainak felfogásával és múltjával teljes összhangban, hogy a párt egyetért az 1945. évi alapvető, demokratikus és szociális, sőt szocialista szellemű, progresszív változásokkal, és nem kívánja vissza a múltat. (2) Minden olyan alapvető kérdésben, amely elsőrendű fontosságú volt a magyarországi politikai hatalom tényleges birtokosai számára, és amely nem állt ellentétben alapvető nemzeti érdekeinkkel és a DNP által képviselt keresztény felfogással, kerülni kellett a konfrontációt a kormánnyal, még a párt fenntartásainak hangoztatásával is. (3) Minden kérdésben eleget kell tenni a szovjet külpolitikai törekvéseknek, mert ezek befolyásolására nem lehetett lehetőség, és mert ezek elfogadása bizonyította azt, hogy a magyar ellenzék nem veszélyezteti a Szovjetunió külpolitikai törekvéseinek érvényesítését. (4) Minden olyan részletkérdésben, ahol bármilyen lehetőség volt erre, az ország és népe számára a lehető legjobb megoldás elfogadására kellett törekedni. (5) Az alapvető elvi kérdésekben, a következményekre való tekintet nélkül, képviselni kellett nemzeti és vallási érdekeinket és az elveinknek megfelelő álláspontot.

Már bevezetésként azt kell mondanunk, hogy a frakció voltaképpen sikerrel, sőt, mai ésszel nézve, kifogásolhatatlanul követte ezt a stratégiát. Ez a stratégia azonban felszínre hozta és kiélezte a párton belüli ellentéteket. Kovács és Rosdy (1996: 191-220) a frakció vezető értelmiségi magjának öt parlamenti felszólalását közli, ezek közül az első kettő azonban még az 1945-1947. évi Nemzetgyűlés ülésén hangzott el. Ez az öt felszólalás inkább az öt személyiségnek akart emléket állítani, nem pedig az 1947−49. évi parlamenti szereplés keresztmetszetét akarta bemutatni. Ez az öt beszéd − a címek a szerkesztők által adott címek - a következők: (1) Eckhardt Sándor: Köztársaság vagy monarchia? − Döntsön a nép! (Nemzetgyűlés, 1946. január 31.) (2) Bálint Sándor: Becsüljük meg népünk sajátos hagyományait az oktatásban! (Nemzetgyűlés, 1947. március 21.) (3) Mihelics Vid: A párt egyeduralma nem használ a gazdaságnak. (Országgyűlés, 1947. november 11.) (4) Rónay György: Az egyház szabadon teljesíthesse kulturális hivatását. (Országgyűlés, 1948. február 23.) (5) Barankovics István: A jelen nyomorúsága és a jövő távlatai. (Országgyűlés, 1948. december 14.)

 

A LEGFONTOSABB FELSZÓLALÁSOK

A fenti (1) és (2) alapelvnek talán leginkább Mihelics Vid 1947. november 14-i a nagybankok, a bányák és a nagyipar államosításának kérdéséről elmondott beszéde felelt meg. Mihelics, a párt legbaloldalibb szellemű képviselője saját személyes felfogásával is a legteljesebb összhangban félreérthetetlenül hangoztatta a párt progresszív alapfelfogását, nem utasította el, sőt helyeselte az államosítás gondolatát, de ugyanakkor hangoztatta a párt fenntartásait. Kimondta azt, hogy „az előttünk fekvő törvényjavaslatból haszon, és pedig nagy haszon származhatik a magyar népre” (Mihelics 1947, 1043. hasáb), továbbá hogy „gazdasági rendszert erkölcsi és társadalombölcseleti szempontból súlyosabb elítélés nem érhet, mint a kapitalizmust” (1044. hasáb). Ez a kijelentés, amelyet ma nehezen lehetne megtenni, az 1929−33. évi világválság után megfelelt sokak akkori felfogásának. Felszólalását mégis azzal zárta, hogy „ha [...] a kártalanításra” – elsősorban a kisrészvényesek méltányos mértékű kártalanítására – „vonatkozó kívánságunk méltánylásra nem találna […], akkor a törvényjavaslatot, legnagyobb sajnálatunkra, nem tudnók elfogadni.” (1054. hasáb.)  

            A fenti (3) szempont szerinti legfontosabb parlamenti szereplés Farkas Györgynek a magyar-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat vitájában elmondott 1948. március 3-i beszéde volt. Történelmi példákra, Erdély, Bethlen Gábor és Rákóczi Ferenc politikájára hivatkozott (Farkas 1948, 1155. hasáb), és a beszédet a következőkkel zárta: „A magas szerződő felek határozott hangsúllyal kijelentik, hogy ’a szerződés megvalósítása összhangban lesz az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányával’, vagyis ez a szerződés a szervezett világbékét akarja szolgálni. Forró óhajunk, hogy ez a szerződés legyen a világbéke, a szovjet-magyar jóviszony és a dunai táj békéjének megerősítője. Ezeknek a gondolatoknak figyelembevételével pártom, a Demokrata Néppárt és a magam nevében a törvényjavaslatot elfogadom.” (1157-1158. hasáb.)

            Nagyon nehéz lenne a fenti (4) szempont szerinti legfontosabb beszédet kiválasztani, és ezért – szinte találomra – Pusztai Sándornak az ipari tárca költségvetési vitájában elmondott beszédét idézzük. Kimondja, hogy „a kézművesiparosságról nem történt olyan gondoskodás, amely mai nehéz helyzetében segítséget jelentene neki, és bajait jelentősen enyhíteni tudná” (Pusztai 1948, 813. hasáb.). „A kisiparosság vergődik” (815. hasáb), „hitelszerződési lehetősége nincs” (uo.), és „ez a körülmény […] a kisiparosság teljes elsorvadását idézheti elő.” (Uo.) Beszédének zárómondata: „Mivel a költségvetésben előirányzott összegek nem felelnek meg azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a kézműves-kisiparosság joggal támaszt, és mivel a kormányzattal szemben bizalmatlansággal viseltetem, pártom és a magam nevében a költségvetést nem fogadom el.” (817. hasáb.)

            A párt képviselőinek és szónokainak minden igyekezete ellenére eljött a fenti (5) pont szerinti helyzet, amikor nem lehetett helye semmiféle engedménynek. Itt Barankovics Istvánnak az iskolák államosításának vitájában 1948. június 16-án elmondott beszédét kell idéznünk. Bevezetésként a következőket mondta, félreérthetetlenül kimondva, hogy ismeri a valós helyzetet. „T. Országgyűlés! Tudatában vagyok annak, hogy a szó és az érv olyan hatalmával nem rendelkezem, amely a koalíciós pártok előzetes elhatározását módosíthatná, és a törvényjavaslat sorsán változtathatna.” (Barankovics 1948a, 464. hasáb.) Alapelvként a következőket szögezi le: „Az állam nem veheti el a világnézet érvényesülésének a nevelés terén egyetlen hatásos és kielégítő biztosítékát: a hitvallásos iskolákat”. (469. hasáb.) S végül az utolsó mondatok: „A legcsekélyebb erkölcsi ingadozás nélkül merem állítani: […], hogy ez a törvényjavaslat, ha az országgyűlés többségének helyeslését el is nyeri, a magyar nép igen nagy többségének értelmi, akarati és érzelmi egyetértését soha nem fogja elnyerni. […] És akik ezt a törvényjavaslatot megszavazzák, ezeknek is tudniuk kell, hogy ennek a javaslatnak a törvényerőre emelésével politikai győzelmet már nem arathatnak. A javaslatot nem fogadom el.” (480. hasáb.)  

 

A PARLAMENTI MUNKA KÖRÜLMÉNYEI

A képviselőcsoport tehát, amint ezt ez a legutóbbi felszólalás félreérthetetlenül bizonyítja, a legkeményebben helyt állt, ha helyt kellett állnia. A körülményeket, amelyek között ezt kellett tennie, Mézes Miklós a következőképpen írja le levelében.

„A képviselőcsoport tagjai valóságos élet-halál harcot vívtak, de szorgalmasan eleget tettek országgyűlési képviselői megbízatásukkal járó feladataiknak. Bíráltuk a kormány és a kommunisták túlkapásait. Interpellációkkal, valamint a költségvetési vitában elmondott tiltakozó beszédeinkkel szálltunk szembe velük. A kommunista képviselők durván, civilizálatlanul bántak velünk, és belénk akarták fojtani a szót. Kezükkel az asztalukat csapdosták, lábukkal a padlót verték, és öklüket rázva ordítottak ránk. A Parlament elnöke gyakran csak hosszú csengőrázás után tudott rendet teremteni.” Az, hogy ez a leírás nem túlzás, világosan látható a parlamenti naplóból.

„Az ÁVO a DNP minden képviselőjére ráállított egy vagy több személyt is” – folytatja beszámolójában. „Az ebédlőben, természetesen civil ruhában, ha meg tudták tenni, közel férkőztek asztalunkhoz, hogy kihallgassák, miről beszélgetünk. Az illemhelyen elbújtak egy-egy fülkébe, és ott hallgatóztak. Állandó megfigyelésben és félelemben tartottak, terrorizáltak bennünket. Így bántak velünk, az úgynevezett demokráciában, az Úrnak 1948-49-edik éveiben, az 1848-49-es szabadságharcunk 100-adik évfordulóján! Hősies küzdelem volt ez képviselőcsoportunk részéről is, és egyénileg is? A válasz csak egy lehet: határozott IGEN!”

A parlamenti napló, a DNP képviselőnek hozzászólásait kísérő és követő közbeszólások félreérthetetlenül megerősítik azt, amit Mézes Miklós leírt. A párt valamennyi képviselője megérdemli azt a késői és csekély tiszteletadást, amelyet e cikkben a megérdemeltnél sokkal szerényebben próbálunk megadni nekik.

 

A KILÉPÉSEK ÉS A MANDÁTUMTÓL VALÓ MEGFOSZTÁSOK

A DNP eddig tárgyalt parlamenti szereplésének tárgyalása után térjünk rá a párt belső helyzetének és a képviselők sorsának, tehát a belső meghasonlásnak, majd az üldöztetés első szakaszának ismertetésére.

Eleve nyilvánvaló, hogy abban a nehéz helyzetben, amelyben hazánk 1947−1948-ban volt, még remény sem volt arra, hogy olyan nézetrendszer és főként olyan politikai stratégia legyen kialakítható, amelyet akár ugyanazon a párton belüliek és azonos világnézetet vallók közül mindenki elfogad, és fenntartás nélkül követ. Eltérő volt a szereplők vérmérséklete, képzettsége és tájékozottsága, valamint magatartásmódja, és eltérő volt társadalmi helyzetük, amely bizonyos fokig még a vérmérsékletet is meghatározza, a képzettséget, tájékozottságot és magatartásmódot pedig egészen különösképpen. Ezek az eleve meglévő különbségek ellentétté váltak az MFP mandátumainak megsemmisítése után, amire a hevesebb vérmérsékletűek még nagyobb radikalizmussal, a megfontoltabbak pedig még nagyobb óvatossággal reagáltak. Az ellentéteket tovább fokozta a nyilvánvaló Mindszenty – Barankovics stratégiai ellentét, amely különösképpen a zalaiak számára okozott nagy gondot, hiszen valamennyien szoros vagy egészen szoros kapcsolatban álltak Mindszentyvel, a zalai részek és különösképpen Zalaegerszeg korábbi egyházi vezetőjével, és valamennyien mélységesen tisztelték. Az eleve meglévő ellentétek tehát azonnal a felszínre kerültek.

Az ellentétek első következménye a kilépések sorozatának megkezdődése volt. Kolbert János volt az első kilépő. 1948 januárjában négy interpellációt is bejegyeztetett, majd 1948. január 29-én bejelentette a házelnöknek, hogy kilépett a DNP-ből. Lépésének konkrét okát nem tudjuk megállapítani, lehet, hogy nem tartotta eléggé radi­kálisnak a DNP politikáját, lehet, hogy ezt a lépést a hatalom provokálta ki, mert átmenetileg valóban tagja, sőt megyei szervezőtitkára volt a MÉP-nek (Magyar Élet Pártja). Rajk László február 17-i keltezésű levelében kérte mandátumának megsemmisítését, és a Parlament az összeférhetetlenségi bizottság jelentése alapján 1948. február 24-én fosz­totta meg mandátumától. Ezután családjával együtt megkísérelte a nyugati határ átlépését, de letartóztatták őket. Zoltán Pál rövidesen követte Kolbert János példáját. Ő, mint hivatásos katonatiszt fia és maga is hivatásos katonatiszt, valamint 1945-ben a Pálffy-féle DNP tagja, sőt főtitkára, a Hivatásszervezetben vállalt szerepe ellenére nem egészen illett bele a Barankovics vezette DNP-be, és jelöltséget, valamint szervezést csak az 1947. augusztusi általános lelkesedés és összefogás szellemében vállalt. Kilépése nem volt meglepő, ezután mint párton kívüli folytatta parlamenti tevékenységét, többször fel is szólalt.

A tulajdonképpeni törés 1948. április 2-án következett be − valószínűleg nem véletlen, hogy éppen egy hónappal Farkas György fent ismertetett beszédének elmondása után −, amikor a párton belüli ellenzék vezére, Matheovits Ferenc, valamint Abay Nemes Oszkár lépett ki a pártból. Mindketten jogászok, mindketten értelmiségi származásúak, mindketten pécsiek, feltehetőleg közeli személyes ismerősök, sőt barátok, akik feltehetőleg nemcsak egyszerre léptek ki, hanem korábban közös elhatározással és gyakorlatilag egyszerre léptek be a pártba, még ha a regisztráció kelte – amelyet egyébként nem ismerünk pontosan – talán nem is egyezett meg kettőjük esetében. Őket nem sokkal később, 1948. április 26-án és nyilván azonos meggondolásból követte a párt két másik radikálisa, a zalaegerszegi Fehér Ferenc és a hévízi Pócza Lajos, a frakció alakuló ülésének szervezője és házigazdája, mindketten zalaiak. Barkóczy József kilépését 1948. június 15-én jelentették be, és ennek oka hasonló lehetett a többiekéhez. Ez az öt kilépő is megtartotta mandátumát. Az akkori parlamenti viszonyokra jellemző, hogy a házelnök szerint Barkóczy a DNP-ből való kilépésének bejelentését követő napon, az 1948. június 16-i ülésen és az iskolák államosításáról folyatott vitájában megsértette Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert, a mentelmi bizottság ezért elmarasztalta, és ennek folytán három hónapra kizárták a törvényhozás munkájából.

A kilépéseket a párt egyes képviselőinek mandátumuktól való megfosztása követte, és e kettő között lényeges volt a különbség. A kilépéseket a kilépő radikálisok kezdeményezték, mert nem fogadták el a pártvezetés megfontoltabb politikáját, és mert nem tudták érvényesíteni elképzeléseiket. A mandátumtól való megfosztásokat a hatalom kezdeményezte, időzítésük szerint feltehetően politikai meggondolásból. Ezekre a DNP-nek az iskolák államosításának ügyében elfoglalt egyértelmű és radikális, elutasító parlamenti szereplése után került sor, és ezért kellő alap van annak feltételezésére, hogy a mandátumoktól való megfosztások sorozatára a DNP-nek ez ügyben elfoglalt határozott álláspontja adott okot. Van ok annak feltételezésére is, hogy ugyanezek a mandátumoktól való megfosztások azt is jelentették, hogy megszületett az elhatározás a DNP felszámolására. Az, hogy itt ekkor meghozott és egyértelmű politikai meggondolásokon alapuló döntésekről volt szó, alátámasztja, hogy a mandátumoktól való megfosztásra jogi alapot adó tények már az 1947. évi választásokkor és a mandátumok igazolásakor ismertek voltak. Egyrészt volt olyan képviselő, aki, átmenetileg ugyan, de tagja volt a korábbi kormánypártnak, a MÉP-nek, és aligha tételezhető fel, hogy a hatalom ezt nem tudta már korábban is. Másrészt még 1945 legelején Debrecenben nem sikerült megakadályozni, hogy az EMSZO-t (Egyházközségi Munkásszakosztályok) és a Hivatásszervezetet (Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete) fasiszta alakulatnak minősítsék, és ezért betiltsák, noha vezetőiket a nyilasok üldözték és bebörtönözték, és egyesek közülük Dachauban voltak, amikor szervezetüket betiltották. Ez indokolást adhatott e szervezetek volt tagjainak és főként vezetőinek mandátumuktól való megfosztására. Eleve köztudott volt, hogy a DNP egyes tekintélyes képviselői, a mozgalmi vezetők, korábban e szervezetek vezetői voltak. Az, hogy korábban nem, ekkor viszont felléptek ellenük emiatt, az akkor aktuális politikai motiváció félreérthetetlen bizonyítéka, és a konkrét ok aligha lehetett más, mint a pártnak az iskolák államosításának ügyében elfoglalt intranzigens álláspontja.

Ezek az események az alábbiak szerint tekinthetők át. Kolbert Jánost, amint ezt már tárgyaltuk, 1948. február 24-én, a MÉP szervezőtitkári beosztása miatt megfosztották mandátumától. Erre még korábban, a most tárgyalt feltehető ok előtt került sor. Helyére 1948. április 26-i hatállyal Gábriel Jánost hívták be.

Berkes János, aki tanító volt, 1939-től 1942-ig formálisan tagja volt a MÉP-nek, a Teleki Pál vezette kormánypártnak, de már 1942-ben átlépett az FKgP-be. Ezért, 1948. július 7-én − három héttel Barankovics fent bemutatott beszéde után − megfosztották mandátumától, és helyére Horváth Ferencet hívták be augusztus 4-i hatállyal.

Keresztes Sándort, ugyancsak 1948. július 7-én, hivatásszervezeti tevékenysége miatt fosztották meg mandátumától. Míg Berkes János esetében még fel lehetett tételezni, hogy akkor jöttek rá múltjára, ilyesmi Keresztes Sándor esetében nem volt állítható, mert köztudott volt, hogy főfoglalkozásban volt a Hivatásszervezet szervezője. Helyére Harnóczy Kálmánt hívták be 1948. augusztus 4-i hatállyal.

Pörneczi József az ellene indított politikai támadások miatt lemondott mandátumáról, és ezt 1948. július 7-én jelentették be. Helyére Keszler Aladárt hívták be ismét 1948. augusztus 4-i hatállyal.

Szabados Pált EMSZO és hivatásszervezeti tevékenysége miatt, ami szintén eleve köztudott volt, 1948. július 7-én fosztották meg mandátumától. Helyére Babóthy Ferenc lépett, aki lemondott Somogy megyében szerzett mandátumáról, és az így megüresedett helyre Koczor Jánost hívták be augusztus 4-i hatállyal.

Ugrin Józsefet ugyancsak eleve közismert hivatásszervezeti tevékenysége miatt szintén 1948. július 7-én fosztották meg mandátumától. Helyére Kováts László lépett, aki lemondott másutt szerzett mandátumáról, és erre az így megüresedett helyre Csontos Tamást hívták be augusztus 4-i hatállyal.

Iszak Kálmánt 1948. július 9-én fosztották meg mandátumától azzal az indokolással, hogy a MÉP szervezőtitkára volt, noha ezt nem tudták bizonyítani. Helyére dr. Szabó Ferencet hívták be 1948. augusztus 4-i hatállyal.

Noha ez később történt, a pótképviselő behívása miatt célszerű már itt tárgyalni, hogy Matheovits Ferenc 1948. december 15-én, nyilván az események elleni tiltakozásának kifejezése és a személye elleni támadások miatt, lemondott mandátumáról. Helyére Bakó Mátyást hívták be 1949. január 28-i hatállyal.

Összesítve a leírtakat, a képviselőcsoportnak összesen 71 tagja volt. A két papképviselő megválasztása után lemondott, de őket is a képviselőcsoport tagjának kell tekintenünk; erkölcsi szempontból is és azért is, mert mandátumok igazolása és lemondásuk között, igaz ugyan, hogy csak egyetlen napig, a képviselőcsoport tagjai voltak. A képviselőcsoport ezt követően 61 fővel alakult meg még akkor is, ha az utolsó két képviselő mandátumának igazolására csak 1947 decemberében került sor. Ez összesen 63 fő. Végül a mandátumoktól való megfosztások, illetve Matheovits lemondása folytán 8 pótképviselőt hívtak be, és ezzel nőtt a teljes létszám 71-re. Az ő sorsukról kell tehát számot adnunk, erre azonban majd csak a negyedik és ötödik részben kerülhet sor. Addig foglalkoznunk kell még a pótképviselőkkel.

 

A PÓTKÉPVISELŐK

A DNP képviselőcsoportjának összetétele csak a pótképviselők legfontosabb adatainak ismertetésével lehet teljes. Ezért róluk, behívásuk sorrendjében, a következőket közöljük.

Gábriel János (Kaposvár, 1894 – Kaposvár, 1970) kocsifényező-mester. Apja vasúti kocsifényező, majd mozdonyvezető, hatan voltak testvérek. Négy fiútestvére mozdonyvezető, műbútorasztalos, gazdálkodó és állomásfőnök, leánytestvére háztartásbeli, ő maga kocsifényező-mester, magániparos, felesége szabó kisiparos. 1921-ig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja, de amikor önálló lett, kilépett. Szülővárosában akkor lett közismert, amikor 1946 tavaszán lecsendesítette a városba érkező Tildy köztársasági elnök elé vonulókat, akik eltűnt hadifogoly hozzátartozóikat akarták számon kérni tőle. Szavainak hatására írásos petíciót fogalmaztak meg kéréseikről, és a dokumentumot átadó bizottság elnökének is felkérték. Az eset után több párt is megkereste, de ő a DNP felkérését fogadta el, és így választották meg pótképviselővé.

Horváth Ferenc (Gyöngyösszentkereszt, Vas vm., 1911 – Csáford, Zala m., 1969) gazdálkodó, majd segédmunkás, pincér. Édesapja cipész, édesanyja háztartásbeli. Egyik fiútestvére cipész, a másik hentes és mészáros. Négy polgárit végzett, vendéglőt és hentesüzletet nyitott, 3 hektár saját földjén és 25 hektár bérelt területen gazdálkodott. Felesége vendéglős, három gyermekük nőtt fel, az egyik gazdálkodó, a másik raktáros, a harmadik pincér. KALOT tag, 1947-ben csatlakozott a DNP-hez, és pótképviselővé választották.

Harnóczy Kálmán (Kiskunhalas, 1898 – Kiskunhalas, 1968) földbirtokos, gazdálkodó.  Apjának 123 hold volt a birtoka. A kiskunhalasi református gimnáziumban érettségizett. Aktívan részt vett városa közéletében, a polgári olvasókör és a KALOT tagja volt, a katolikus egyházközségben is tevékenykedett. 1945-ben birtokának nagy részét államosították, maradék birtokán gazdálkodott. Belépett az FKgP helyi szervezetébe, később alelnöknek is megválasztották. Pártja delegáltjaként helyet kapott a városi igazolóbizottságban. 1947-ben lépett át a DNP-be, és választották meg pótképviselővé.

Keszler Aladár (Tapolca, 1908 – Tapolca, 1972) vállalkozó. Édesapja ugyancsak vállalkozó, édesanyja háztartásbeli. Középiskolai tanulmányait a székesfehérvári cisztereknél kezdte el, majd a budapesti Kossuth Lajos gimnáziumban érettségizett, vegyipari ismereteit magánúton szerezte. Édesapja halála után átvette és irányította a család tulajdonában lévő kisvállalkozást, egy rézkénporgyárat, művelte 2,5 holdas szőlőbirtokát, és mellékállásban olajraktár-kezeléssel is foglalkozott. Munkája mellett a helyi lap szerkesztésében vett részt, 1937-38-ban a Tapolcai Újság főszerkesztője. 1945-ben az FKgP helyi szervezetének tagja, majd elnöke. 1947-ben a tagsággal együtt testületileg kilépett, ez év nyarán a DNP-hez csatlakozott, felkérésükre képviselő-jelöltséget vállalt, és pótképviselővé választották.

Koczor János (Inke, Somogy vm., 1918 − Chatham, Ontario, Kanada, 1999)  gazdálkodó. Édesapja kocsis, majd kisbirtokos, édesanyja és húga gazdasszonyok. Szülőföldjén végezte el a négy elemeit, majd Csurgón a négy polgárit. Papnak szánták, de mégsem folytatott egyházi tanulmányokat, hanem az apai 10 holdon gazdálkodott. Húszéves korában lépett be az FKgP-be, majd bekapcsolódott a KALOT-ba, elvégezte az érdi népfőiskolát, és megválasztották a KALOT szervezőtitkárának is. 1945 után folytatta földje művelését. 1947-ben átlépett a DNP-be, pótképviselővé választották.

Csontos Tamás (Nagyiván, Heves vm., 1925 – Karcag, 1989) gazdálkodó. Szüleinek 36 hold földjük volt. 1944-ben érettségizett a debreceni kereskedelmi iskolában, de ezt követően a családi tradíciót követve szülei gazdaságát irányította. 1946-ban lépett be a DNP-be, majd pótképviselővé választották.

Szabó Ferenc dr. (Zalaegerszeg, 1920 – Zalaegerszeg, 2002) Édesapja postaaltiszt. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. 1946-ban a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán jogi végzettséget szerzett. Első munkahelyén, a zalaegerszegi postánál postatiszti beosztásban dolgozott. Már 1945-ben bekapcsolódott a politikai életbe. Belépett az FKgP városi szervezetébe, irányította a pártszervezést, megválasztották megyei főtitkárnak. 1947 nyarán – mivel megítélése szerint az FKgP elvesztette erkölcsi hitelét választói előtt – kilépett pártjából, a DNP-hez csatlakozott, pótképviselővé választották.

Bakó Mátyás (Szebény, 1908 – Pécs, 1986) agronómus. Édesapja földműves, 60 holdon gazdálkodtak, tönkrementek, és a megmaradt 6 holdat művelték meg. A pécsi jezsuitáknál érettségizett, majd Keszthelyen tanult. Több helyen intézőként dolgozott. 1946-ban lépett be a DNP-be, addig nem volt közéleti szerepe, pótképviselővé választották.

A pótképviselők tovább növelték a képviselőcsoport népi jellegét, ami érthető, mert mi sem természetesebb, hogy a listák közepére vagy végére a kevésbé ismertek és kisebb politikai múlttal rendelkezők kerültek.

 

BARANKOVICS BÚCSÚBESZÉDE

1948 decemberében már nyilvánvaló volt, hogy itt a vég. Barankovics 1948. december 14-én mondta el utolsó nagy parlamenti beszédét, amely az ő és egyben a párt búcsúbeszéde volt. Aligha tévedünk, ha azt írjuk, hogy ez volt a párt képviselőinek ebben a másfél évben elmondott legfontosabb beszéde, és ezért a többinél részletesebben kell ismertetnünk.

Barankovics egy rövid és aktuális bevezetés után mélységes csalódottságának adott hangot, és tulajdonképpen arra utalt, hogy a nagy kísérlet, az a remény, hogy a teljes kommunista hatalomátvétel, az országnak a kommunisták elképzelései szerinti teljes átalakítása és a proletárdiktatúra a fent kifejtett elvek szerinti parlamenti szerepléssel megakadályozható, megbukott.

„A kormány politikája és különösen a választások során még fel sem merült törekvései, amelyek részben már megvalósultak, részben pedig a jövőt előrevételezik, lényegesen megváltoztatták azokat a körülményeket, amelyek között a néppárt a választások idején programjával a nyilvánosság elé lépett. Márpedig minden politikának, a keresztény politikának is, belső törvénye, hogy az elvek és célok helyességén túl a lehetőségeket is számba kell vennie, ha meg akarja érdemelni a józan ész által még egyáltalán igazolható politika nevét, és ha nem akar lezülleni légüres térben való monologizálásra […] vagy ábrándkergetéssé. Mondanivalómat a körül a három lényeges elvi és gyakorlati programpontunk köré csoportosítom, amelyekben a tranzigálás számunkra erkölcsi magatartásunk sérelme nélkül egyszerűen lehetetlenség. Az első az egyház és állam viszonya, kapcsolatban a világnézetek civiljogi egyenjogúságával; a másik az új gazdasági rendnek és benne különösen a kis- és közép-magántulajdonnak a kérdése, tekintettel az újabb agrárpolitikai törekvésekre, és a harmadik általában az állam szerepe és az emberi szabadságjogok ügye.” (Barankovics 1948b, 23. hasáb.)  

„Az egyház és az állam viszonyának problémája […] konkréten a katolikus egyház és a magyar állam viszonyának rendezetlenségét, fájdalmas és káros feszültségét jelenti. […] Amennyire én a helyzetet ismerem, jó lelkiismerettel azt állíthatom, hogy a sérelmek reparációjának a legjobb, sőt talán az egyetlen útja a tárgyalásokon kialakuló megállapodás. Szerény véleményem szerint a katolikus egyház és az állam viszonyának problémája ugyanis most olyan állomáshoz érkezett, amikor a fennálló sérelmek nyilvános megtárgyalásától való tartózkodásra csak az nem fog nyomós okot látni, aki a kérdés egész hátterét és érlelődési folyamatát nem ismeri, és így azt hiszi, hogy a részleges reparációkat a probléma általános megoldása nélkül is el lehet érni. Az okosság ma mindkét oldalon önfegyelmet kíván, kivételes önuralmat, amellyel a kérdés általános rendezésére igyekszik összpontosítani minden erőt.” (24. hasáb.) 

 Ezt „a sajtószabadságnak és az egyesülési szabadságnak sérelmei” részletes tárgyalása követi, „amelyeknek jóvátételét hovatovább már remélnünk sem lehet önámítás nélkül.” (25-26. hasáb.)

„A másik kérdés az új gazdasági rendnek, vagy ahogyan népszerűen nevezni szokták, a gazdasági demokráciának a kérdése. Alaptételünk, amelyből kiindulunk, hogy a liberális monopolkapitalizmus nemcsak erkölcsileg volt rossz, hanem a történelem is túllépett már rajta. A tőkés haszon alapján álló gazdálkodási rendet egy újnak kell felváltania, amely a gazdálkodás céljává az embert teszi. Ez az új rend egyfelől ki kell küszöböljön minden olyan nagy vagyoni hatalmasságot, amely anyagi erejét az emberek elnyomására használhatja fel, másfelől viszont ki kell küszöbölnie a nélkülözést, vagyis a munka jogának általános realizálása által kivétel nélkül minden embert meg kell szabadítania attól az elnyomástól, amit a nyomor már önmagában is jelent.” (26-27. hasáb.)

„Ami az új gazdasági rendnek nem célját, hanem szervezetét illeti, elsősorban meg kell állapítanom azt, hogy nekünk nem ideálunk az állami bérmunkások társadalma. […] Mi a munkás szempontjából is a legelőnyösebbnek egy olyan gazdasági rendet tartunk (Állandó zaj a dolgozók pártján.), amelyben van egy állami szektor, éspedig egy olyan nagy állami szektor, amellyel az állam a gazdálkodást a közjó érdekei szerint állandóan befolyásolhatja, van egy szövetkezeti szektor, amely a tömörült egzisztenciáknak még az állammal szemben is megadja a nagy egység nyújtotta védelmet, és végül egy nagy magángazdasági szektor ([…] –Zaj a dolgozók pártján) a kis- és közép-magántulajdon fennmaradása, erősödése és szaporodása céljából. És mindezt kiegészíti, mintegy megkoronázza a munkavállalóknak valóban szabad és független, főleg az államtól és az államhatalmat ténylegesen gyakorló tényezőktől független szakszervezete, amely a munkavállalók irányában nem a munkaadó államot képviseli. ([…] – Zaj a dolgozók pártján.) De amennyire idegen tőlünk az állami bérmunkások társadalma, annyira távol állunk egy olyan állami rendtől, amelyben a törvényhozó és a végrehajtó, sőt részben és közvetve a bírói hatalmat is, valamint a szakszervezkedéssel adott hatalmat ugyanaz a legfőbb politikai tényező, egy párt, vagy a pártok koalíciója gyakorolja. (Zaj a dolgozók pártján. – […])” (27. hasáb.)

 „A néppárt nemrég foglalkozott a mezőgazdálkodás rendjének reformjával kapcsolatos hivatalos megnyilatkozásokkal, amelyek agrárnépességünket merőben új, a választásokon még nem is sejtetett helyzet elé állították. Mi minden agrárpolitika célját a mezőgazdasági lakosság életszínvonalának minél magasabb fokra való emelésében látjuk. […], illetőleg abban, hogy ezáltal az ország egész lakosságának gazdasági boldogulását elősegítsük.” (28. hasáb.) „A néppárt az általános életszínvonal emelésének szempontja mellett a földreformot is azért helyeselte és helyesli ma is, mert véget vetett a nagybirtokrendszer elavult és antiszociális formájának, és lényegesen növelte a független kisegzisztenciák számát. […] Éppen ezért azt kívánjuk, hogy az állami szövetkezeti politika sem közvetlenül, sem közvetve ne irányuljon a kisegzisztenciák önállósága ellen, ne alkalmazzon szövetkezeti kényszert sem közvetlenül, sem pedig közvetve.” (30. hasáb.)

„[Ezzel kapcsolatban] két nagy kérdést kell még megoldani. Az első a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes foglalkoztatottsága. Itt különösen kimunkálandó feladatnak tartjuk a háziiparnak, a mezőgazdasági iparosodásnak és a kisüzem belterjességének tervszerű és intézményes felkarolását. […] A másik nagy kérdés abból adódik, hogy a mezőgazdaság korszerűsítésével egyidejűleg szükségképpen csökkenni fog a mezőgazdaságban hasznosítható emberi munkaerő. […] A mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőket csak akkor tudjuk hasznosan foglalkoztatni, ha a gazdaságosság határán belül, de minél nagyobb mértékben fejlesztjük iparunkat, különösen mezőgazdasági iparunkat, és hathatósan kiépítjük kül- és belkereskedelmünket. […] Éppen a fejlettebb technikájú mezőgazdasági termelés kívánja meg az egyre alaposabb és biztosabb szaktudás megszerzését. Emiatt szükségesnek véljük, hogy a földtulajdonnak mind öröklés, mind pedig más jogügyletek útján való szerzésénél azok részesüljenek előnyben, akiknek megfelelő mezőgazdasági szaktudásuk van. (Helyeslés a néppárton – Zaj a dolgozók pártján és a parasztpárton.)” (30-31. hasáb.)

„A harmadik kérdéscsoport a szabadságjogok körét öleli fel. Itt az ellentét közöttünk nem abban csúcsosodik ki, mintha mi olyan szabadságjogokat követelnénk, amelyeket a kormány egyszerűen expressis-verbis megtagad. Ha a szabadságjogokat felsoroljuk, akkor a szavakban, amelyekkel az egyes szabadságjogokat megjelöljük, a kormány és köztünk igen csekély, mondhatni semmi a különbség. […] A kormány és az ellenzék egyképpen vallja, hogy az állampolgárokat megilleti a vallásszabadság, a gyülekezési, a tanulási, a tanítási szabadság, a munka szabadsága, a tulajdonszerzés és birtoklás szabadsága, a közakarat kialakításába való beleszólásnak, a szabad pártalakításnak a joga és még egész sor emberi és demokratikus állampolgári szabadságjog. Az ellentét nem a szavakban, hanem a szabadságjogok elvi és gyakorlati tartalmában mutatkozik […], és ez mutatja a helyzet fonákságát […] Logikus tehát az a különbség is, amely a kormány és közöttünk azoknak az intézményeknek és eszközöknek tekintetében áll fenn, amelyek az emberi és az állampolgári szabadságjogok intézményes biztosítékait, gyakorlatilag elengedhetetlen védelmi rendszerét jelentik. (31-32. hasáb, kiemelés tőlünk, a szerzők.)

„Mi az állam rendeltetését nem abban látjuk, hogy az egyik osztály vagy bármiféle kisebbség vagy többség kezében egy másik emberi csoport elnyomásának hatalmi eszköze legyen. Az állam a mi szemünkben nem egy osztály uralmának eszköze, nem is egy ideológia megvalósításának hatalmi instrumentuma, amelyet valamely osztály vagy világnézet szervezett élcsapata mozgat és irányít. (Mozgás a dolgozók pártján.) Az állam rendeltetését mi […] abban látjuk, hogy kivétel nélkül minden állampolgár számára az igazságosság szellemében megvalósított közjó által lehetővé tegye és elősegítse az integrális emberi személyiség lehető teljes kibontakozását. […] Az állam a mi szemünkben az emberi személyiséget szolgáló közjó megvalósításának a legfőbb szerve, amely csakis az igazságosság törvényei szerint és nem valami csoport, akár többségi, akár kisebbségi csoport érdekei szerint működhet.”. (32. hasáb.) „Abból, hogy az állam végső soron az emberi személyiség szolgálatára van rendelve, következik, hogy az emberi személyiség alapvető szabadságainak biztosítása az államnak egyik fő célja, és az állam nem szolgálhat olyan közérdeknek nevezett érdeket, amely áldozatul követeli az ember szabadságjogait.” (33. hasáb.) „Az államnak […], t. Országgyűlés, mindig a teljes igazságosságot kell szem előtt tartania, mint eszményképet. Az igazságosság eszméje helyére tehát nem léphet semmiféle kisebbségi vagy többségi csoportérdek és semmiféle ideológia érdeke.” (34. hasáb.)

„T. Országgyűlés! Nagy vonalakban felvázoltam azokat a változásokat, amelyek a közéleti körülmények tekintetében az országgyűlési képviselőválasztások óta bekövetkeztek. Ezek a körülmények ma lényegesen más helyzetet jelentenek a néppárt számára is, mint aminő lehetőségek között a választási küzdelembe belebocsátkozott. A körülmények megváltozása okán fel kell merüljön bennünk a kérdés: vajon rendelkezésünkre állanak-e még azok a lehetőségek, amelyeknek felhasználásával a programunkban kifejtett közjót valóban meg is tudjuk közelíteni? […] Mi nem változtunk, de megváltoztak körülöttünk – a kormány politikája következtében – a körülmények. A körülményeknek ezt a változását tudomásul venni és belőle a következtetéseket levonni lehet, ez a politikai okosság követelménye az adott pillanatban. Mi inkább e követelmények levonására, mint programunknak a változott körülményekhez való idomítására vagyunk hajlandók. […]. Számunkra a párt nem öncél, és a politizálás nem hiúság kérdése […], hanem a mi számunkra a párt csakis a programunkban kifejtett közjónak kollektív eszköze lehet. És létének addig van értelme, míg tényleg ez is maradhat.” (36-37. hasáb.)

„A kormányprogram feletti vitában nemmel fogunk szavazni.” (37. hasáb.)

Barankovics e történelmi súlyú beszéde után még létezett a párt, még folytatódott a parlamenti munka és a költségvetés vitája. Gábriel János 1949. január 21-én, majdnem egy teljes hónappal Mindszenty letartóztatása után szólalt fel az iparügyi minisztérium költségvetésének vitájában, a kisipar védelmében, és felszólalást azzal zárta le: hogy „az iparügyi tárca költségvetését magam és pártom nevében nem fogadhatom el.” (Gábriel 1949, 546-547. hasáb.) Kovács K. Zoltán 1949. január 24-én, alig egy héttel a párt kényszerű önfeloszlatása előtt szólalt fel. A földművelésügyi tárca költségvetési vitájában világosan kimutatta, hogy a megemelt költségvetés a mezőgazdaság kollektivizálásának előkészítését szolgálja, továbbá hogy a termelés ésszerűsítése magántulajdoni keretek között is megoldható, az adóztatás az önálló gazdálkodás feltételeinek ellehetetlenítése szolgálatában áll. Befejezésül azon óhaját fogalmazta meg, hogy „a magyar parasztság találja meg és alakítsa ki azt az életformát […], amely egyéni természetének és mélyen keresztényi életszemléletének valóban megfelel”. (Kovács 1949, 606-607. hasáb.)

 

A KÉNYSZERŰ ÖNFELOSZLATÁS, AZ ELSŐ LETARTÓZTATÁSOK, A MANDÁTUMOKRÓL VALÓ LEMONDÁSOK ÉS AZ EMIGRÁCIÓ

A kényszerű önfeloszlatást és az első letartóztatásokat pontosan leírtuk az első cikksorozatban (Szakolczai 2008-2009, 3. rész, 10. o.). Mindszentyt 1948. december 26-án tartóztatták le, Barankovics 1949. január 31-én az Országgyűlés elnökének írt levelében bejelentette a párt feloszlatását, 1949. február 2-án hagyta el az országot, és még ugyanezen a napon Bécsben is bejelentette a DNP feloszlatását. A Mindszenty-per a következő napon, 1949. február 3-án kezdődött, és Mindszentyt 1949. február 8-án ítélték el. Ezzel a magyar keresztény politika nagy kísérlete, vagy ennek első része, a párt parlamenti szereplése, hivatalosan is lezárult.

A Mindszenty-pert közvetlenül követte két, a DNP ügyével szorosan összefüggő letartóztatás. P. Kerkai Jenőt 1949. február 12-én, Mindszenty elítélése után négy nappal tartóztatták le, Matheovits Ferencet pedig 1949. február 20-án, Mindszenty elítélése után 12 nappal vették rendőrhatósági őrizetbe. Kerkai sorsával az előző cikksorozatban (Szakolczai, harmadik rész, 11-12. o. és az ott megadott irodalom) foglalkoztunk, Matheovits sorsát e cikksorozatban fogjuk tárgyalni (Szabó−Szakolczai, negyedik rész, előkészületben, valamint az ott megadandó irodalom).

Már megírtuk (… o.), hogy Matheovits Ferenc tiltakozásának kifejezésére 1948. december 15-én lemondott mandátumáról. Ugyanezt tette Bálint Sándor 1948 decemberében, és ezt 1949. január 12-én jelentették be, majd Eckhardt Sándor is, és ennek parlamenti bejelentésére 1949. március 10-én került sor. Helyükre már nem hívtak be pótképviselőt. Ezzel ez a nagy kísérlet lezárult.

 

SZABÓ RÓBERT – SZAKOLCZAI GYÖRGY

 

ERRATA

Ez úton korrigáljuk cikkünk 1. részének néhány pontatlanságát. Radó Gyula 1882-ben, Papp Béla 1900-ban, Fehér Ferenc 1911-ben, Babóthy Ferenc 1915-ben született, Berkes János születési helye pedig Kissomlyó volt. (Szabó Róbert –Szakolczai György)

 

IRODALOM

Barankovics István (1948a): Az iskolák államosítása. Beszéd az Országgyűlés 1948. június 16-i ülésén. In: Kiss Károly (1948−1949) 4. kötet, 464-480. hasáb

Barankovics István (1948b): A kormány általános elvi és gyakorlati politikája. Beszéd az Országgyűlés 1948. december 14-i ülésén. In: Kiss Károly (1948−1949) 5. kötet, 23-37. hasáb. Továbbá „A jelen nyomorúsága és a jövő távlatai” címmel in: Kovács−Rosdy (1996) 209−220. o. Továbbá „A néppárt helyzetéről” címmel, in: Kovács – Gyorgyevics (2001) 411−425. o.

Csicskó Mária – Szabó Róbert (1996): A Demokrata Néppárt képviselői. In: Kovács – Rosdy (1996) 119-188. o.

Elmer István (1996): A Keresztény Demokrata Néppárt, majd a Demokrata Néppárt története (1944−1949). In: Kovács – Rosdy (1996) 95−116 o.

Farkas György (1948): A magyar-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés. Beszéd az Országgyűlés 1948. március 3-i ülésén. In: Kiss Károly (1948−1949) 3. kötet, 1154-1158. hasáb.

Gábriel János (1949): A kisipar és kiskereskedelem védelme. Beszéd az Országgyűlés 1949. január 21-i ülésén. In: Kiss Károly (1948−1949) 5. kötet. 542-547. hasáb.

Kiss Károly (szerk.) (1948-1949): Az 1947. évi szeptember hó 16-ára összehívott Országgyűlés naplója. 1947. szept. 16.–1949. ápr. 12. Hiteles kiadás. 1–5. kötet. Athenaeum, Budapest.

Kovács K. Zoltán (1949): A mezőgazdaság kollektivizálása. Beszéd az Országgyűlés 1949. január 24-i ülésén. In: Kiss Károly (1948-1949) 5. kötet, 602-607. hasáb

Kovács K. Zoltán (2006): A Demokrata Néppárt alapítása. – A Demokrata Néppárt belépése a közéletbe. A győri kiáltvány. A Demokrata Néppárt programja, választási sikere 1947-ben. −  A DNP küzdelme az országgyűlésben és a közéletben. In: Félbemaradt reformkor (2006) 173-248. o.

Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 508 o.

Kovács K. Zoltán és Rosdy Pál (szerk.) (1996): Az idő élén jártak. Kereszténydemokrácia Magyarországon (1944−1949). Barankovics István Alapítvány, Budapest, 221 o.

Marelyin Kiss József és Vida István (főszerk.) (2005): Az 1947. évi szeptember 16-ra Budapestre összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16. – 1949. április 12. Budapest, 747 o.

Mézes Miklós (1991): A kalászba szökkenő vetés. A szerző kiadása, Budapest, 264 o.

Mihelics Vid (1947): A bankok államosítása. Beszéd az Országgyűlés 1947. november 14-i ülésén. In: Kiss Károly (1948−1949) 1. kötet, 1034-1054. hasáb. Továbbá, „A párt egyeduralma nem használ a gazdaságnak” címmel, in: Kovács−Rosdy (1996) 209-220. o.

Pusztai Sándor (1948): A kézműves kisiparosság védelme. Beszéd az Országgyűlés 1948. február 26-i ülésén. In: Kiss Károly (1948−1949) 3. kötet, 811-817. hasáb.

Szabó Róbert és Szakolczai György (2009-2010): A magyar keresztény politika nagy kísérlete. A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (első rész). Egyházfórum, XXIV. (X. új) évf. 5-6. szám. (2009) 26-40. o. A DNP parlamenti szerepe (második rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 1. szám (2010), előkészületben. A DNP országos politikai szerepe a forradalom idején (harmadik rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 2. szám (2010), előkészületben. Az üldöztetés, a forradalom és az újabb üldöztetés (negyedik rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 3. szám (2010), előkészületben. Epilógus: a személyes sorsok és a késői elismertetés. Uo., XXV. (XI. új) évf., 4. szám (2010), előkészületben.

Szakolczai György (2008-2009): A nagy vita a magyar keresztény politikáról. A helyzet kialakulása (első rész). Egyházfórum, XXIII. (IX. új) évf. 5. szám. (2008) 3-13. o. A nagy összeütközés (második rész). Uo., XXIII. (IX. új) évf. 6. szám. (2008) 3-12. o. Kísérlet a tragédia elhárítására és a végkifejlet (harmadik rész). Uo., XXIV. (X. új) évf. 1. szám. (2009) 3-14. o. A tanulságok és a következtetések (negyedik rész). Uo., XXIV. (X. új) évf. 2. szám. (2009) 3-17. o.

Vida István (főszerk.) (1999): Az 1945. évi november 29-re Budapestre összehívott Nemzetgyűlés almanachja. 1945. november 29. – 1947. július 25. Multiszolg BT., Vác, 887 o.

Félbemaradt reformkor 1935−1949. Törekvések Magyarország keresztény humanista megújítására, a haza és a szegénység szolgálatában. Róma, 1990. 422 o.

Félbemaradt reformkor 1935−1949. Törekvések Magyarország keresztény humanista megújítására, a haza és a szegénység szolgálatában. Püski, Budapest, 2006. 292 o.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.