egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában

Az „egyetemesség” és az „egyetlenség” kijelentése, mint a valós dialógus alapja

Az üdvösség az igazságban van. 
Akik engedelmeskednek
 az igazság Lelke indíttatásának,
 már az üdvösség útján vannak.
(Dominus Iesus 22)

A következõkben az ellen a szerintem téves vélekedés ellen szeretnék filozófiai érveket prezentálni, miszerint a Katolikus Egyház azáltal, hogy hangoztatja egyetlen és egyetemes üdvözítõ mivoltát, egyrészt kizár mindenkit az üdvösségbõl, aki nem tagja a Katolikus Egyháznak, másrészt lehetetlenné tesz mindenfajta elõrevivõ dialógust, azáltal, hogy magának vindikálja a teljes igazságot. Különösen erõteljessé vált ez a hang a Dominus Iesus (2000. augusztus 6) dogmatikai konstitúció megjelenése kapcsán, mely egyesek szerint a legrosszabbkor jelent meg, és a lehetõ legrosszabbat okozta. Mondanom sem kell, a Dominus Iesus-t (DI) teljesen félreértették még katolikus körökben is, de különösen ott, ahol az ökumené langyos jelszava mindennél fontosabb.

Melyek a Dominus Iesus fõbb tézisei? Elõször is, egyértelmûen megvallja az Egyház missziós elkötelezettségét. Mikor az Egyház missziós küldetésérõl beszél, azt Jézus Krisztus alapító szavaira vezeti vissza: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. (Mk 16,15-16); ,,nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát és tegyétek tanítványommá mind a népeket, megkeresztelvén õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítván õket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. (Mt 28,18-20; vö. Lk 24,46-48; Jn 17,18 és 20,21; ApCsel 1,8). A dokumentum az evangéliumi szakasszal egybehangzóan állítja a küldetés egész világra való érvényességét, tehát azt, hogy az az igazság, amit az Alapító az Egyházzal megismertetett, mindenütt és mindenki számára kötelezõ érvényû. Amint látjuk, ez azért nagyon komoly igazság-igény.

A kijelentés feltétlensége azt sugallja továbbá, hogy ezen az igazságon kívül – primitív megfogalmazással élve, a „katolikus igazságon” kívül – nincs más igazság, illetve minden más – ennek fényében – csak hamisság, ti. aki nem követi ezt az igazságot szó szerint „elkárhozik”. Egyetemes, tehát mindenre és mindenkire minden idõben kiterjedõ és egyetlen, amennyiben más igazságot nem tûr meg maga mellett. De vajon tényleg csak „ennyi” lenne az, amit ez a dogmatikai konstitúció közvetíteni akar nekünk?

A Dominus Iesus ezen megnyilatkozása szinte felháborítja a dokumentum mondanivalóját nem értõket. Véleményem szerint az ellenzõi elsõsorban a hangsúlyozását nem értik a dokumentumnak. Ugyanis a hangsúly nem a mindenre való nyitottságnak mindenek felett való ismételgetésén van, hanem azon alapvetõ kérdésnek a megválaszolásán: mi a nyitottság alapja, amely viszont már egy filozófiai belátáson nyugszik. Ez a filozófiai belátás a nyitottságnak, a dialógusnak az igazságban való gyökerezését mondja ki, annak minden korolláriumával. Egy távolabbi példával élve, más dolog hangsúlyozni a szabadság lényeges mivoltát, és mindenfajta megfontolás nélkül beszélni róla (lásd politika!), és más dolog a szabadság lényegére – a szabadság valós filozófiai összetevõire – rákérdezni, és azután ezen megfontolásokat alkalmazni valós helyzetekre.

A dokumentum tulajdonképpen nem mond semmi újat, csak megerõsíti az Egyház két évezredes hagyományát, mégis új megközelítésben tárgyalja az egyetemes és egyedüli üdvözítõ mivolt és a más vallásokkal való dialógus kérdését. A probléma az, hogy egyesek nem érzékelik a Dominus Iesus pontos fogalmazását, és az Egyházat azzal vádolják, hogy az visszatért a középkori inkvizíciós eszközökhöz. Ellenzõi nem veszik észre a dokumentum más vallások iránti alapvetõen nyitott hangnemét és az igazság õszinte keresésének egyértelmû jeleit.

Új dolog viszont az igazság ilyen mértékû hangoztatása, s úgy gondolom, ebbõl a szempontból értékelhetjük igazán a dokumentumot. Az igazság vezet az üdvösségre, és az igazságra alapozódik a dialógus  ezt hangsúlyozza erõteljesen a Dominus Iesus. A fejtegetésnek tehát rá kell mutatnia azokra a momentumokra, melyek lehetõvé teszik a dialógust, és ki kell fejtenie, hogy a Dominus Iesus pontosan az õszinte dialóguskeresés keretében jelenti ki a Katolikus Egyház egyetlen és egyetemes üdvözítõ mivoltát.

 

A dialógus és annak lehetõsége

Mi hátráltatja ténylegesen a dialógust? Válaszom: a relativizmus az, ami nemcsak, hogy hátráltatja, de lehetetlenné is teszi a dialógust. A relativizmus itt az igazság, mint az egyetlen lehetséges megegyezési, beszélgetési platform tagadásaként szerepel.

Azokat a momentumokat keressük tehát, melyek azt mutatják, explicit vagy implicit módon, hogy a hívõ ember, legyen akármilyen egyház, vallási közösség tagja, igényét jelenti ki a teljes igazság birtoklására, még akkor is, ha ezt tagadja. Ez lenne a kérdés pozitív megközelítése, míg a negatív megközelítése az igazság-igényrõl való lemondás következményeit vizsgálja.

A következõ elemzésben azt tárgyalom, hogy mennyiben épül a vallások közötti dialógus az igazságra, és, rejtett, vagy nem rejtett módon, a saját abszolút igazság-igények megfogalmazására. Továbbá azt a tételt próbálom cáfolni, miszerint a dialógusnak nem feltétele az igazság objektivitásának a léte és nem az igazságon alapszik minden õszinte dialógus.

Elõször is, pszichológiailag lehetetlennek tûnik egyszerre egy valláshoz tartozni, ugyanakkor pedig annak igazságát tagadni. Nem tagadhatjuk azt, amiben hiszünk, illetve ami által hiszünk. Hétköznapi logikával is elfogadhatónak tûnik az a megállapítás, hogyha valaki egy valláshoz tartozik, akkor annak teljes igazságát, igazság-igényét is állítja. Igaz, a hívõnek ez az állítása nem explicit állítás.

Ellentmondani látszik ennek a buddhizmus vallása. A buddhizmusról mondják, hogy toleráns vallás és a vallások közötti egyenlõséget hírdeti. A jámbor buddhista azonban mégsem lesz hinduista, vagy keresztény, hanem megmarad buddhistának. Mi az emögött lévõ megfontolás? Miért nem vált vallást? Azáltal, hogy a buddhista nem vált vallást, azt jelzi, hogy hisz vallása igazában, és azt tekinti egyetemes és egyedüli üdvözítõ vallásnak. Mindezek azt mutatják, hogy pusztán a valláshoz való tartozás (az, hogy ott vagyunk és nem más vallásban, habár a vallások egyenrangúságát hirdetjük, ahogy a buddhizmus) jelenti annak a vallásnak az egyedüli totális igenlését. Kérdés azonban ennek az igenlésnek a mértéke, mert az világos, hogy egy személy, aki nem vesz részt vallása szent cselekményeiben, vagy csak részlegesen él annak a vallásnak követelményei szerint, nem olyan mértékben állítja vallása igazát, mint mondjuk a vallás hivatalos személye. A különbség valóban megvan, azonban tételem szempontjából ez lényegtelen kérdés.

Másik jellemzõje a valláshoz való tartozásnak a személy (illetve in extenso senso a vallás) azon igénye, hogy vallása az objektív igazságra alapozódjék. Minden vallásban megtalálható az a törekvés, hogy saját magát alátámassza valamely eredetmondával, isteni akarattal, vagy logikai okoskodással. Ez a törekvés mutatja a vallások objektivitásra való igényét, hogy a benne hívõnek a hite az igazságra, és ne becsapásra, vagy illúzióra alapozódjék. A vallásos hívõ mind istenérõl, mind vallása intézményérõl próbálja bizonyítani annak igazát. Az, akiben az ember hisz, igaz, egyes egyedül igaz Isten kell, hogy legyen, különben a benne való hit értelmetlen lenne. A kereszténységben folyamatosan jelen lévõ erõs filozófiai áramlatot, nevezzük vallásfilozófiának, szintén felfoghatjuk egy olyan momentumnak, mely a hit értelmi alátámasztására törekedett. A keresztény bölcselõk filozófiailag akarták alátámasztani azt, amiben hisznek, és a logika eszközeivel kimutatni annak egyedüli mivoltát. A vallásban található logikusság kimutatása azt a célt szolgálta tehát, hogy a hívõ megbizonyosodjon hite benne foglalt tartalmának ésszerûségérõl, tehát mások által is elfogadható, illetve kötelezõen elhiendõ mivoltáról. Elsõ lépésben tehát logikailag alátámasztja a hitet, második lépésben – mivel a mindenki által elfogadható logika eszközeivel dolgozott – az igazságra való igénnyel lép fel és azt mindenki által elfogadandónak tartja.

Véleményem szerint ugyanez az attitûd leplezõdik le, mikor egy adott vallás a saját maga történelemben való megjelenésére ad magyarázatot. Például a mormonok a XIX. században megtalált aranytáblákkal arra utalnak, hogy az õ vallásuk ugyan történelmi léptékekkel mérve nem is olyan távoli idõben keletkezett (tehát éppen ezért történelmi eszközökkel cáfolható, illetve kérdéses), de isteni indíttatása van, ugyanis az aranytáblákat isteni sugallatra találták meg, ebbõl kifolyólag – az igaz Istenre és az isteni igazmondásra való hivatkozással – igaz a történet.

Úgy gondolom tehát, hogy a vallásos személy és a vallás (intézményei, dogmái, kijelentései, stb.) az igazságra akarják alapozni magukat; az igazságban tudják csak elképzelni saját mivoltukat. Az igazsággal való együttélés megfogalmazott, vagy meg nem fogalmazott szándéka minden igaz vallás jellemzõje, s ez pedig szabad utat nyit a vallások közötti dialógus számára.

Az igazság-igények kiiktatása a dialógusból érdekes logikai ellentmondást foglal magába. Ha ugyanis szándékosan mellõzzük az igazság-igényeket, akkor tulajdonképpen üressé teszünk olyan kijelentéseket, mint például: „a béke értékesebb, mint a háború”; „a tolerancia értékesebb, mint az elnyomás”, stb. Ha a békés dialógus alapját nem képezné a meggyõzõdés arról, hogy a béke, a tolerancia, a szeretet, a kisegítés, stb. valódi értékek, illetve ezen valós értékek között egyfajta hierachia áll fönn  ti. a béke értékesebb, mint a háború , akkor az egész dialógus értelmét vesztené. De nemcsak itt találjuk meg az igazság nyomait a békés dialógusban. Egyéb „igazságok” is magától értetõdõek a dialógusra való nyitottságban és annak alapját szolgálják. Például meg vagyunk gyõzõdve annak az igazságáról is, hogy a megosztottság, a kegyetlenkedés, az erõszak rossz. Továbbá vannak alapvetõ igazságok, melyek miatt egyáltalán dialógusba kezdünk: például, hogy a békének olyan elõnyei vannak, melyek a békétlenségnek nincsenek meg. Láthatjuk tehát, hogy az igazságot nem negligálhatjuk, ha megegyezésre törekszünk, és minden igaz dialógus, még ha tagadja is azt, át meg át van szõve az igazsággal; kimondatlanul is arra alapozódik.

Következõ megjegyzésem a megegyezésre, illetve a meg nem egyezésre vonatkozik. A dialógus kezdete mindig egyfajta meg nem egyezés. A véleménykülönbség az, amely felkelti a felekben a dialógusra való készséget, emögött azonban az rejlik, hogy azért kezdenek egyáltalán dialogizálni, mert a saját igazságuktól való eltérést tapasztalnak. Ahhoz, hogy eltérés legyen, illetve az érzékelhetõ legyen, rendelkeznünk kell egy saját igazság-kijelentéssel, melyhez viszonyítva a másik „igazságát” megkérdõjelezzük. A vallások tehát, amennyiben más vallásokkal párbeszédet kezdenek, nem tudnak lemondani az igazság és az abszolút igazság-igények tényleges használatáról. Egy vallás önmaga tételezése is lehet ilyen igazság-igény. A vallásoknak tehát az igazságra való igényét nem lehet kiiktatni a párbeszédbõl, mert ellenkezõ esetben ez magának a párbeszédnek a lényegét kérdõjelezné meg.

Egyrészt, megegyezésre törekszünk, ami azt jelenti, hogy eleve föltételezünk egy magasabb igazságot, melyet elérni szándékozunk. Másrészt, tapasztaljuk a meg nem egyezést, ami a részünkrõl az igazság-igény abszolút – bennfoglalt – kijelentését feltételezi. Az utóbbi nélkül (meg nem egyezés) nem is tudnánk elkezdeni a dialógust, az elõbbi nélkül (megegyezés) a dialógusnak nem lenne tétje, értelme. S amint láttuk, mindkettõ föltételezi az igazságot, az igazság-igények megfogalmazását.

A vallásokban nagyon sok olyan feltétlenséget követelõ kijelentés van, amely pontosan, nem hogy hátráltatja, hanem elõsegíti a dialógust. Ilyen például az a kijelentés, mely a felebaráti szeretetre utasít. Ha mindenki a felebarátunk – mondja több vallás – akkor a szeretet egyetemes törvénye alapján szeretnünk kell õket, ami viszont magába foglalja azt is, hogy ezzel elismerjük a másik személy méltóságát, szabadságát és istenképiségét. Ezzel az aktussal viszont alkalmas alapját rakjuk le a dialógusnak. A vallások ilyen kijelentései tehát testvérként állítják be a másik embert (a másik vallásút), ami viszont ösztönzõen hat a dialógusra. Szeretem a másikat, tehát a legbensõbb dialógust akarom vele folytatni. Ilyen feltétlenséget követelõ kijelentések kiiktatása egyáltalán nem segít semmiféle közeledést.

Mindazok, akik szerint a békére vezetõ dialógus feltétele az igazság-igények elejtése, a következõvel indokolják álláspontjukat. Állításuk szerint közeledhetnek a vélemények, de soha meg nem egyeznek, mert teljes igazság nincs. Igazságok léteznek egymás mellett, de nincs objektív igazság. Mivel nincs objektív, mindenki számára elfogadható igazság, mint olyan, az igazság-igények hangoztatása nem megengedett, sõt lehetetlenné teszi a diskurzust, és erõszakot szül. Ezzel szemben azt mondom, hogy az igazság liberalizálása vezet az erõszakhoz, és pontosan ez teszi lehetetlenné a dialógust. Gondoljunk csak bele, olyan attitûddel, hogy nincs igazság, nem is lehet elkezdeni a dialógust, mert ezáltal annak alapja vész el. Az igazság az, melyben zajlik a dialógus; ezt alóla kihúzni azt jelenti, hogy a kommunikáció, a megegyezés és a véleménykülönbség hordozó nélkül marad, széthull, és ahol ezek széthullanak, ott minden lehetséges. Ahogy Dosztojevszkij Karamazov Ivánja mondja: Ha nincs igazság, minden megengedett, legalábbis semmi sem tilos.”

Ilyen liberális tendenciák fedezhetõk fel a kommunizmusban. A párt, illetve annak kiváltságos vezetõi határozták meg, hogy mi az igazság. Ezt akkor változtatták meg, amikor akarták, tehát tagadták az objektív igazság létét, relativizálták azt. Az igazság a taktika függvénye volt, akkor változott, amikor éppen a politikai helyzet és a párt úgy akarta. Ugyanígy az etika is kijátszható volt a taktika által. Az etika-taktika dichotómiája vezetett azokhoz a szörnyûségekhez, melyet Gulágnak, vagy politikai rendõrségnek nevezünk. A hatalom azt vitt el, és akkor, amikor azt jónak látta. Ennek a taktikának megfelelõen, ami igaz volt ma, az nem igaz holnap, és ami etikus volt ma, az nem biztos, hogy etikus holnap, vagy, hogyha ma még valaki biztonságban lehetett, hogy nem viszik el, ez másnap már nem volt olyan biztos.

A kommunizmus, az igazság relativizálása által, alkalmatlanná tette magát a dialógusra, mert az igazságnak ilyen felfogása által tagadta a valós dialógust. Úgy vélem tehát, hogy nem az igazság birtoklásának az igénye, hanem az igazság relativizálása vezethet erõszakhoz, kirekesztéshez.

Úgy tûnik, hogy az igazságot kell keresniük azoknak, akik párbeszédet kezdenek. De azt is látjuk, hogy az igazság az, ami miatt elkezdik a dialógust, s az igazság az, ami folyamatosan ösztönzi a feleket. Az igazság és az igazság tételezése a valós dialógus alapja. Továbbmenve azt mondhatjuk, hogy az igazság birtoklásának kijelentése (egyetemesség és egyetlenség hangsúlyozása), az igazság létének állításakor és az abból eredõ következmények miatt  ti. ha állítom az igazságot, akkor saját igazamat is állítom , szintén nem akadályozója a dialógusnak és nem ellensége a pluralizmusnak. Egy vallás azzal, hogy állítja egyetemességét és egyetlenségét, nem tagadja az igazságot, hanem állítja, alkalmazza (!) és lehetõvé teszi annak õszinte keresését a dialógusban.

 

A Dominus Iesus nyitottsága

Mikor a Dominus Iesus a Katolikus Egyház egyedüli üdvözítõ mivoltáról beszél, a dialógus elõtt tárja ki kapuit. Látszólagos az ellentét az egyetlen és egyetemes üdvözítõ mivolt szigorú megfogalmazása és a más vallásokra való nyitottság között.

A Katolikus Egyház nyitottsága egyrészt visszavezethetõ a szeretet parancsára, mondván minden felebarátunkat szeretni kell, nem elzárni elõttük a kommunikáció csatornáit, és nem kizárni õket a megtérés lehetõségébõl; másrészt pedig a katolicizmus egyházképére vezethetõ vissza, ami úgy képzelendõ el, mint egymáson lévõ kör alakú halmazok egyre szûkülõ sémája, melynek a középpontjában Krisztus van. Ebbõl a sémából következik, hogy vannak közösségek, személyek (Katolikus Egyház, szentek), akik közelebb vannak Krisztushoz, de tulajdonképpen senki sincs kizárva az üdvösségbõl, mert Krisztus az egész emberiség üdvözítõje. Ez a tétel kimondja ugyan, hogy a krisztusi kegyelem a Katolikus Egyházat járja át elsõsorban, de nem zárja ki annak lehetõségét, hogy a kegyelem hatékony legyen más egyházakban, sõt állítja, hogy ez a kegyelem jelen van más egyházakban, közösségekben. Mégsem ez, ami egyértelmûen bizonyítja az egyház készségét a dialógusra, hanem az, hogy õszintén keresi az igazságot, s mintegy azt emeli etalonnak, minden keresés mércéjének. Vallja, hogy van igazság, habár az egyetlen igazság fönnállását Krisztusban és egyházában képzeli el, amint ezt ki is jelenti.

A fejtegetés elején olvasható szentírási idézet, melyet a Dominus Iesus is hoz, és az arra való hivatkozás, egyértelmûen állítja „az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítõ” mivoltát. Kizárólagosságát állítja tehát, létének feltétlenségét, igazságának egyedüliségét és ezáltal az egész világra való érvényességét. Ahhoz, hogy ehhez a konklúzióhoz jusson, négy lépést kell megtennie. Elõször, bizonyítja Jézus Krisztus misztériumának egyedüli és egyetemes üdvözítõ mivoltát. Másodszor, bizonyítja a Katolikus Egyház üdvösségközvetítõ jellegét. Harmadik lépésként bizonyítja az Isten Országa, Krisztus mûve és az Egyház elválaszthatatlanságát. Utolsó lépésként pedig bizonyítja Krisztus Egyházának a fennállását a Katolikus Egyházban. Azt megítélni, hogy az argumentáció kellõképpen megalapozott vagy sem, nem tartozik feladataink közé. Az azonban egyértelmû, hogy – az igazság-igényekre vonatkozó fenti elemzést figyelembe véve – a Római Katolikus Egyház az igazság és a dialógusra való nyitottság természetének megfelelõen (logikusan) cselekszik, mikor ezen szigorú kijelentéseit teszi. Ha nem tenné, akkor tulajdonképpen a dialógust ásná alá, az Egyház kétezer éves tradíciójának mondana ellent, illetve bármilyen kijelentése hitelét vesztené.

Vallani az Egyház egyetlenségét, mint olyat, és mindeközben az igazság fonalával átszõtt világra irányuló küldetést parancsba adni, nem zárják ki a más vallások felé való nyitottságot. A más vallásokban található sok pozitív elem ugyan Krisztus külsõ, látható jelével nem rendelkezik, az igazság õszinte keresésével azonban már közeledik Krisztus felé. A Dominus Iesus egyik központi kérdése, hogy miként illenek bele ezek a pozitív – a Katolikus Egyház szempontjából tulajdonképpen idegen – elemek az Egyházra bízott egyedüli isteni üdvözítõ tervbe? A válasz egyértelmû: ezek a pozitív elemek (legyen az egy kiemelkedõ személy, helyes erkölcsi parancs, stb.) láthatatlan módon át vannak itatva Krisztussal, az igazsággal, ugyanis „Isten ‘azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére’ (1Tim 2,4)” (DI 22). Amennyiben valaki felismeri a tagadhatatlan igazságokat, és azok szerint kíván élni, akkor máris úton van Krisztus és az õ egyetlen egyháza felé. Az igazság õszinte és szeretetbeni keresését kell tehát hangsúlyoznunk más vallásokkal való kapcsolattartáskor. Ezért megkerülhetetlen a Dominus Iesus kulcsmondata: „Az üdvösség az igazságban van. Akik engedelmeskednek az igazság Lelke indításának, már az üdvösség útján vannak…” (DI 22).

A Krisztus felé tartó világban, a szentségekben kapott kegyelmek által, kivételezett helyzetben vannak a Katolikus Egyházhoz tartozók, s így a katolikus hívõ személynek különleges felelõssége, hogy az Istentõl kapott kegyelemeket illõen használja, és az igazság szerint éljen. „Isten mindenki üdvösségét az igazság megismerése által akarja” (DI 22). Ez a kijelentés egyszerre figyelmezteti az Egyházhoz tartozókat a komoly felelõsségvállalásra, másrészt az Egyház más vallások iránti nyitottságának a megalapozottságára utal.

Fejtegetéseink alapján levonhatjuk a következtetést: valóban csak az igazság alapozhatja meg a vallásközi közeledést, melynek így teljes joggal adhatjuk az igazság dialógusa nevet, továbbá az is egyértelmû, hogy nem relativista elméletek fogják igazolni a vallási pluralizmust.

 

A további kutakodás iránya

Fejtegetésünkben nagyon sok témát érintettünk, melyek azonban még kidolgozásra várnak. Például annak a kérdése, hogy melyek azok a tagadhatatlan igazságok, melyek Krisztushoz vezetnek? Ha filozófiailag bizonyítani tudjuk ezeket az igazságokat  márpedig szerintem ezeket bizonyítani lehet , akkor olyan alapot kapunk, mely felekezettõl függetlenül valóban alkalmas a vallásközi párbeszéd lebonyolítására.

További feladat az Egyház egyetemességére és egyetlenségére vonatkozó kijelentése elemzésénél a filozófiai háttér feldolgozása. Itt a kutatás kérdése arra irányulhat, hogy milyen filozófiai feltételezésekkel dolgozik az Egyház és a Dominus Iesus. Mikor az üdvözítõ akarat feltétlenségérõl beszél, feltételezi például, hogy egy világ és egy igazság van, és ezen az igazságon keresztül a világ megismerhetõ. Feltételezi az üdvözítõ akarat ezen egy világra való vonatkoztatottságát és a kettõ „egybevágóságát”.

Egyértelmû az igazság-igények kijelentésének fontossága a teológián belül, kérdéses azonban ennek filozófiai relevanciája és máshol való alkalmazhatósága, pedig szerintem ezt hallgatólagosan megköveteli a kérdésfelvetés természete.

Problematikus továbbá, hogy igen sok olyan vallás van, mely szintén kijelenti egyetlenségét, kizárólagosságát, de egyrészt mégsem tart igényt igazsága terjesztésére (nem misszionál), másrészt misszionál, de az emberi személy méltóságát, szabadságát, jogait megsértve teszi ezt. Kérdés, hogy mennyire tekinthetjük partnernek az ilyen vallást, illetve az adott vallás milyen formában tagadja alaptételünket, miszerint a valós dialógus alapja az igazság, és ez mennyiben érinti tételünket.

De talán még ezeknél is átfogóbb és alapvetõbb kérdés, hogy a filozófiai belátásnak van-e vallásos hitre vezetõ kényszerítõ ereje?

Mindezen kérdéseket egy késõbbi írásban kívánom majd megválaszolni.

Hoppál Kál Bulcsú

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.