egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/4. számában

Olvasóink bizonyára észrevették, hogy 2007-től kibővült az Egyházfórum szerkesztőbizottsága. Az már nem derült ki az impresszumból, kik is új munkatársaink. Ha azonban figyelték a szerzőkről közölt rövid információkat, láthatták, hogy ketten közülük (Szécsi József és Végvári Vazul ferences szerzetes) katolikusok. A másik kettő viszont protestáns teológus: Orosz Gábor Viktor evangélikus, Szirtes András pedig baptista. Mielőtt azonban a gyümölcsözőnek ígérkező ökumenikus együttműködés beindulhatott volna, baptista testvérünk súlyosan megbetegedett és a nyáron meghalt.
Szirtes András 1967-ben született, az ELTE TTK programtervező matematikus szakán szerzett diplomát. 1992-ben jelentkezett a Baptista Teológiai Akadémiára (BTA), ahol 1996-ban főiskolai lelkész-teológusi, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen teológus oklevelet szerzett. Teológiai tanulmányai elejétől fogva foglalkoztatta a bibliai szövegek értelmezésének kérdése. Elméleti érdeklődése hátterében mindig ott volt, hogy igehirdetőként és lelkipásztorként mindennapi gyakorlati feladata a különböző bibliai szakaszok magyarázata és értelmezésük a jelen világ összefüggéseire való tekintettel. 2003-ban védte meg doktori disszertációját „Hit és megértés – Rudolf Bultmann teológiájának alapvonásai és jelentősége a posztmodernben” címmel az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. 1996-tól tanított a Baptista Teológia Akadémia Rendszeres teológiai tanszékén, 2005-től pedig a Wesley János Lelkészképző Főiskolán is.
Aktívan részt vett a felekezetközi egyházi és tudományos közéletben. Néhány magyar és idegen nyelvű szakcikk mellett egy könyvfordítása jelent meg, és ő válogatta a 2007-ben megjelent Rudolf Bultmann „Hit és megértés” c. kötetet.
1998-tól haláláig a Gödöllői Baptista Gyülekezet lelkipásztora. Nős volt, egy gyermek édesapja.
Az alábbi tanulmány – amely egy posztmodern keresztyén házasságetika lehetőségeit tekinti át – tudományos érdeklődésének legújabb irányát mutatja, és egy nagyobb témakörbe, a keresztyén személyiségetikába illeszkedve, tervei szerint, habilitációjának alapját képezte volna. Megközelítésmódja egyrészt lehetőséget adott néhány – elsősorban a posztmodern társadalomra és emberképre, valamint a fogyasztói kultúrára vonatkozó – szociológiai modell alkalmazására, másrészt olyan szempontok hangsúlyozására, amelyek az egyházi gyakorlatban a cselekvésetikában gyökerező jogi szemlélet helyett egy lelkigondozói szemléletet támogatnak, valamint rámutatnak ezen problémák közösségi beágyazottságára.
A tanulmány közlésével szerkesztőségünk adózik a munkatárs emlékének, akinek sajnos nem adatott meg, hogy szakmai hozzáértését hathatósan és hosszú távon a folyóirat és az olvasók szolgálatába állíthassa. Kérjük az Urat, hogy részesítse őt az örök boldogságban!

 

Evangéliumi házasságetika egy posztmodern korban

Mottó: „Nem az az egyház feladata, hogy morális kormányzatként lépjen fel, vagy hogy a becstelenség diktatúrájával a becsületesség diktatúráját állítsa szembe…[az egyházi etika feladata az,] hogy a házassági életközösség méltóságát és szabadságát a modern gondolkodás számára megbízhatónak, kívánatosnak, értékesnek és megnyerőnek mutassa fel.”(H-J. Kraus)[1]

 

1. Bevezető megjegyzések

a) Amikor evangéliumi etikáról beszélünk, akkor alapvetően arra az ethoszra (életmód, szokás) gondolunk, amely Krisztus népe körében megtestesül, illetve meg kell, hogy testesüljön. Ez az ethosz éppúgy témája a gyülekezeti tanításnak („Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint”, Gal 5,25a; vö. Ef 4,17kk, Kol 3,1kk), mint az evangelizációnak, amely az „elközelített Isten országára” való tekintettel hívogat. Az evangéliumi házasságetika az Isten Jézus Krisztusban eljött uralmának a házasságot érintő pozitív tartalmáról szól.

b) A posztmodern jelzővel arra utalunk, hogy a nyugati kultúrkör és gondolkodásmód mai helyzete a modernitáshoz képest megváltozott, illetve változóban van. Tudjuk, hogy sokan vitatják, hogy valóban egy posztmodern korba érkeztünk; ezeket a vitákat nem kívánjuk érinteni, és jobb híján egyfajta természetességgel használjuk ezt a jelzőt.

A posztmodern ugyanakkor számunkra nem szitokszó: az evangéliumi  keresztyénség ugyanis nemcsak új kihívásokkal néz ma szembe, hanem lehetősége van a modern kor nyűgjeitől való megszabadulásra is.

 

2. Házasságetika és a válás kérdése

a) A konferencia témája elsősorban a válás, illetve a válás lehetősége[2]. Fontos megfogalmazni, hogy ez nem önálló témája a keresztyén etikának: csak a házasságetikán belül beszélhetünk róla. A házasság mint életközösség szempontjából a válás (ahogy a paráznaság/házasságtörés is) határvonal: a vonatkozó bibliai tilalmak éppen ezeket a határokat húzzák meg. Mi van a határon belül? (pl. egy ‘hűséges’, de kibírhatatlan, önkényeskedő férj) – ez a kérdés nyilvánvalóan nem indifferens.[3] Maguk a tiltások nem adnak útmutatást a határon belüli életre, ezért szükséges a szélesebb látókör. A házasság ‘belseje’ és ‘határai’ vonatkozásában tehát ilyen kérdéseket kell felvetnünk: melyek azok az utak, amelyek a határhoz közel, illetve attól messze vezetnek el; hogyan kerülhetők el a veszélyes utak; milyen lehetőségei vannak a határról való visszatérésnek; stb.[4]

Az egyoldalú megközelítések főleg a kívülállók számára hangzanak riasztóan, és eleve megnehezítik a valamilyen házassági törésen átment embertársaink közötti szolgálatot (pl. szívesen látják-e  a gyülekezetekben az elváltakat? – őszerintük!). A keresztyén etikának ezen a területen – Lochman „egyháztörténelmi lavináról” beszél – önkritikusnak kell lennie.[5]

Ugyanakkor – és ma ez is hangsúlyozandó – a határ nem negatív fogalom. A parancsolatok, ahogyan Lochman megfogalmazza, „a szabadság útjelzői”: nélkülük maga a szabadság, mint a keresztyén egzisztencia alapvonása, kerül veszélybe.[6] Az evangéliumi házasságetika feladata ennek fényében az, hogy bemutassa miként igaz az életnek erre a területére ez az igevers: „Tágas téren járok, ha a te utasításodat keresem.” (Zsolt 119,45).

b) Az előzőekkel összefüggésben világosan látnunk kell, hogy a téma teológiai kimenete nem lehet kizárólagosan jogi jellegű. Egyrészt ennek csapdáira figyelmeztet bennünket a farizeizmus és a judaizmus is: a minden helyzetet lefedni igyekvő szabályrendszerek nem hagynak helyet az evangéliumnak. Más megfogalmazásban: a törvényen belül nem jut hely az evangéliumnak, de az evangéliumon belül van helye, szerepe a parancsolatoknak. A kőtáblák a szövetség ládájában voltak – emlékeztet rá Barth.[7]

Másrészt a posztmodern is gyengíti az egyházjogtani megoldások alkalmazhatóságát. Ennek oka az, hogy meggyengültek a gyülekezethez való tartozás intézményi/jogi aspektusai. A fegyelmezés (kizárás, szolgálatvégzéstől való eltiltás) hatása sokszor az, hogy az érintett egy másik gyülekezetet keres magának, ahol esetleg más szabályok érvényesek rá. A fegyelmezés, illetve a szabályok csak olyan szoros közösségekben működőképesek, ahol az egyes tag ragaszkodása a gyülekezethez erősebb, mint a fegyelmezés negatív velejárói, illetve ahol világosan látják, hogy a Krisztushoz és az ő népéhez való tartozás nem választható el egymástól. Mindez a házasságetika, illetve a válás lelkigondozói vetületére irányítják a figyelmet.

 

3. Etikai látásmód

A téma egyházjogtani, illetve lelkigondozói kimenete összefügg a mögöttes etikai látásmóddal is. Két, egymástól el nem választható, de megkülönböztetendő etikai megközelítésről beszélhetünk – nemcsak a házasságetika vonatkozásában. A cselekvésetika kérdése a ‘Mit tegyünk?’, míg a személyiségetikáé a ‘Milyenek legyünk?’. Az előbbi előterében tehát maguk a cselekedetek állnak, az ezekre vonatkozó parancsolatok, illetve a helyzetek, amelyben egy konkrét döntést meg kell hozni. Ennek kazuisztikus vagy legalista formája, amely az egyes parancsolatokat önmagukban, szószerintiségükben nézi, az egyházjogtani szemléletnek, míg a kontextuális vagy szituációetika, amely inkább a parancsolatok mögötti elveket akarja átültetni, a lelkigondozói szemléletnek felel meg. A cselekvésetika az etikai mondanivalót elsősorban a Biblia felszólításaiban keresi.

A személyiségetika[8] az erkölcsi cselekvőre összpontosít: milyen vonásai vannak, illetve miként formálódik a személy, aki képes Istennel összhangban cselekedni. A protestáns etikát egészen a közelmúltig alapvetően a cselekvésetikai szemlélet jellemezte. Ennek oka elsősorban a protestantizmust a reformáció óta jellemző voluntarizmus (Isten vonatkozásában is), az erényfogalom mellőzése (hit-cselekedetek problematika, antikatolicizmus) és a felvilágosodás racionalizmusának hatása. Az utóbbi évtizedekben azonban – a filozófiai etikán belül is (A. MacIntyre) – jelentős elmozdulás tapasztalható a személyiségetika irányába (S. Hauerwas, J. H. Yoder), amit általában posztmodern vonásként értelmeznek. Ezt mutatják a személyiségetika alábbi jellemzői is:

(i) A felvilágosodás racionalizmusa az érzelemmentes, objektív tudást tekintette az etika alapjának, ami a keresztyén etikában is egyfajta intellektualizmushoz vezetett. Ezzel szemben a posztmodern alapvetően másként látja a tudás helyzetét és az erkölcs forrásait is. Előtérbe került pl. a reménység, a jövőkép, ami a teológia szempontjából az eszkatológikus horizont fontosságát emeli ki, és központi fogalommá lett az erény, amelynek szintén nagy hagyománya van a keresztyén etikában.

(ii) A posztmodernben ismét fontossá válik a spiritualitás (pl. New Age). Az emberek keresik annak lehetőségeit, hogyan lehetnek valamilyenné, ami szintén a racionalizmustól való elmozdulásból fakad. Immár újra (!) nem csak valamilyen tudományos módszer vezethet el a megoldásokhoz, hanem olyan gyakorlatok is, amelyek a transzcendenssel állnak kapcsolatban. Ennek megfelelően az evangéliumi etika is újra felfedezi a spiritualitás és személyiségformálás etikai jelentőségét (a klasszikus etikákban jellemzően nem olvasunk egy sort sem pl. az imádságról). Az egyes erkölcsi döntéshelyzetek előtt olyanokként állunk, amilyenekké addigi életünkben formálódtunk.

(iii) A modernitás individualizmusa az etikát is átjárta: az egyént, aki a döntéseket hozza, mintegy üres térben képzelte el. Az erkölcsi személlyé válás azonban elképzelhetetlen a közösség nélkül: a posztmodern etikák kiemelten kezelik a közösséget, amely az alapvető hiteket, a jóról való meglátásokat hordozza, és azt tagjainak átadja. Ez a szempont számukra a család, illetve a gyülekezeti közösség szerepére világít rá, ami a családetika vonatkozásában különösen is hangsúlyos lehet. Ez a felelősség kérdését is új megvilágításba helyezi: egy házassági tragédia esetében éppúgy nem hárítható minden felelősség az egyénre, mint az öngyilkosságnál.

(iv) Végül kiemelendő, hogy az erkölcsi formálódásban a közösség hiteit és meglátásait e paradigma szerint döntően a történetek hordozzák, amelyeket a közösség újra meg újra elmond. Ez a narratív megközelítés a teológiában azt eredményezi, hogy az etikai tájékozódásban fontossá lesznek a bibliai történetek. Fontos észrevennünk, hogy ez nem egy kívülről a Bibliára erőltetett szemlélet (vö. Ef 5,2; 1Jn 3,11-12). Ahogyan azonban nem egyetlen közösségnek vagyunk tagjai (gyülekezet, család, korosztályos csoport, magyarság, Európa stb.), számos történetben élünk benne, illetve számos történet tart igényt ránk. Ez témánk szempontjából szükségessé teszi a házasságról szóló történetek (pl. film) elemzését is.

A személyiségetikai szempontok hangsúlyozása mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a cselekvésetikában hagyományossá lett témák vagy bibliai szövegek elvesztik jelentőségüket; inkább egy átfogóbb perspektívába ágyazódnak be. Ma véleményem szerint a házasságetikában éppen erre van szükség, ezért fontosak a személyiségetikai szempontok.

 

4. Posztmodern kihívások

A korábban mondottak fényében vázoljuk a mai helyzetet (kihívásokat), amely minket, mint erkölcsi lényeket, meghatároz. Miként jellemezhető a hely, a tágabb közösség, a posztmodern társadalom, ahol élünk; és hogyan alakítja ez a személyiségünket? Kérdéseink így is megfogalmazhatók: melyek azok a történetek, amelyeknek a szereplői vagyunk, illetve amelyek jellemünket formálják vagy formálni akarják a házasság vonatkozásában.

a) HOL. A posztmodern társadalomnak a nemi szerepek, párkapcsolatok, házassági minták érintő vonásait Ulrich Beck segítségével vázoljuk. A német szociológus könyvének már a címe is elgondolkodtató: a kockázat-társadalom (Risikogesellschaft, megjelent 1986-ban). Alaptétele szerint „a fejlett modernitásban a gazdagság termelése módszeresen együtt jár a kockázatok társadalmi termelésével”, mivel a modernizációs folyamatban a romboló erők is egyre inkább felszabadulnak. Ezért mind inkább az a feladat, hogyan lehet a kockázatokat és veszélyeket megakadályozni, vagy ha megjelentek, korlátok közé szorítani, „hogy ne akadályozzák a modernizáció folyamatát, s ne lépjék át az (ökológiailag, orvosilag, lélektanilag, társadalmilag) ‘elvárható’ határokat”.[9] Továbbmenve kijelenti, hogy „a kockázat-társadalom: katasztrófa-társadalom. Az a veszély fenyegeti, hogy a kivételes állapot válik benne normális állapottá.”[10]

Ezeken az általános meghatározásokon belül beszél a témánkat érintő kérdésekről. Gondolataiból kiemeljük az alábbiakat, s egyben rámutatunk ezek szerepére jelen etikai eszmélődésünkben:

(i) A nemi szerepekben és a családon belül végbement változások (foglalkoztatási helyzet, együttélési formák, gyermekvállalás stb.) nem csupán egyéni problémák, hanem szorosan összefüggnek a társadalmi és kulturális modernizációval. A család helyzete önmagában nem határozható meg, és az ott fellépő problémák sem oldhatók meg magukban, hiszen ez sokszor csak a felszín, ahol érzékeljük a férfiak és a nők közötti feszültségeket. Ezért a kézenfekvő témákon túl (házasság, szülőség, szexualitás) a nemek közötti viszonyokat jelentősen érinti a munka, a hivatás, az egyenlőség, a gazdaság is, azaz sok minden, ami a modernizáció része. „A modernizáció azonban… nem fiáker, amelyből, ha nincs ínyünkre, a következő sarkon kiszállhatunk.”[11] Mindez egyrészt arra figyelmeztet, hogy a házasságetika kérdéseit összefüggéseiben kell végiggondolnunk, másrészt, hogy a társadalom, amelyben élünk, bizonyos mértékig adottnak tekintendő, ezért egy kivitelezhetetlen házasság vagy családmodell propagálása etikai tévút.[12] Nem megoldás a bibliai kijelentések egyszerű ismételgetése, a Szentlélek segítségével kell alkalmaznunk az igéket a mai helyzetre, különben erkölcsi tanításunk adós marad a kockázatok leleplezésével és posztmodern evangéliumi életalternatívák megfogalmazásával, és így mintegy szabad utat enged a rombolás erőinek.

 (ii) A késői modernitásban (a posztmodernben) alapvetően megváltoznak az együttélési formák. Míg korábban szoros kapcsolat volt az egyéni életút és a család között, addig ez most fellazul. „Az élethossziglani egységes család, amely magába olvasztja a szülők – férfiak és nők – benne foglalt életútját, határesetté válik, a szabály pedig az életszakasztól függő imbolygás lesz különböző ideiglenes családok, illetve az együttélés nem-családi formái között.”[13] Beck elemzése szerint mindez a modernizációt jellemző individualizáció hatása, nem egyszerűen egyéni választás. Ez világosan rámutat arra, hogy azok, akik a hitükből fakadóan a házasságot élethossziglani szövetségnek tekintik, milyen komoly kihívásoknak vannak kitéve. A hűséget nem feltétlenül egy „harmadik” teszi próbára, hanem a környező gazdasági, mobilitási feltételek is.

(iii) Az ipari társadalom, a modernizáció – amint az előzőek is jelezték – nem megszüntetik, csak átrendezik a férfi-nő kapcsolat mintáját. A tartós és mélyebb emberi kapcsolatok és az istenhit helyett a sokféle, felszínes érintkezési forma a tipikus, alap-meghatározottsággá a magánytól való félelem válik. „…a házasságot és a családot nem annyira az anyagi alapok és a szerelem, mint inkább az egyedülléttől való félelem tartja össze. Ami rajtuk túl fenyeget, s amitől félünk, az minden válság és konfliktus mellett is talán a házasság legszilárdabb alapja: a magány.”[14] Ebben az összefüggésben lesz hangsúlyossá a közösség, amelyben férfiak és nők, szülők és gyermekek, idősek és fiatalok mély, őszinte és tiszta kapcsolatokban lehetnek együtt. Tudunk-e valóban ilyen közösségeket felkínálni magunknak és a körülöttünk élőknek? Milyenné kellene nekünk magunknak is lenni ehhez: mit kezdjünk sérelmeinkkel, félelmeinkkel, hogyan tanuljuk meg befogadni a másikat? És egyértelműen többet kell beszélnünk az egyedülvalóságról, ami ma az élet valamely szakaszában (házasság előtt – ma sokkal tovább, mint régen; elváltan; özvegyen – miközben továbbélünk) mindegyikünket érint.

b) KIK/MILYENEK. Az utóbbi gondolatok már átvezettek bennünket a személyiség kérdéseire: milyenek vagyunk/leszünk egy posztmodern korban? Mi az, ami alapvetően meghatározza identitásunkat? Ehhez először a Zygmunt Bauman által felállított tipológiára, majd az újabb testszociológiai kutatásokra hívjuk fel a figyelmet.

Bauman a modern, illetve posztmodern ember típusát a zarándok, illetve a turista metaforájával írja le. A modern ember zarándokként volt jellemezhető, mert az időnek megvoltak azok a tartós struktúrái, amelyek az útválasztást, az előrehaladást, az eltévedést vagy a célba érést értelmezhetővé tették. A minket körülvevő világ mára bizonytalanná lett, olyan mint „egy másik játszótárs” egy olyan játékban, ahol a szabályok is folyton változnak. Ennek egy olyan identitástípus felel meg inkább, amely nem vállalkozik nagy és kockázatos befektetésekre, inkább egyik napról a másikra él, rövidre fogja a játszmákat. Ez annyi, „mint nem bocsátkozni hosszú távú kötelezettségekbe, óvakodni minden szilárd megállapodottságtól, nem kötődni egy helyhez, bármilyen kellemes is az átmeneti ott-tartózkodás, nem szentelni életünket egyetlen hivatásnak, senkinek nem esküdni állhatatosságot és hűséget…”[15] A jelen így eloldódik a múlttól éppúgy, mint a jövőtől, és csak a pillanatnyi „fitness” számít. Ez a turista, aki folyton úton van anélkül, hogy valahova menne. Ahol éppen van, oda nem köti magát szorosan, mivel úgyis továbbáll. Bauman értelmezésében továbbmegy. Nála a turista ellenpontja a „csavargó”, aki szintén vándor, de nem önszántából.

Bauman értelmezése szerint tehát a posztmodern nem képes megfelelő támpontokat adni az elköteleződéshez, a hűséghez, a tartós elhívatásokhoz, azért az a (mindenféle) válás kultúrája: a turistának a válás lételeme, a csavargónak létkényszere. Ahhoz, hogy a keresztyén etika hosszú távú döntésekről és hűségről beszélhessen, egyértelműen meg kell mutatnia, hol találhatóak az emberi élet támpontjai. Ezért alapvető számára, hogy a bizonytalannak érzékelt világ Istentől való meghatározottságára építsen, és egybekapcsolja a földet az éggel, hogy elindulás, haladás és cél értelmezhető legyen. Zarándokok csak ebben a tágabb világban lehetünk. Ennek alapja az egész bibliai elbeszélés. A házasság, mint életre szóló szövetség, szépségéről szóló bizonyságtételnek is ezekben az összefüggésekben van a helye.

Nem szükséges hosszas tanulmányokat folytatni ahhoz, hogy meglássuk, a testnek milyen hatalmas szerepe van a posztmodern, fogyasztói kultúrában. A testszociológia ennek összefüggéseit és identitásértelmezésünkre gyakorolt hatását elemzi.[16] A fogyasztói kultúra meghatározó témái a szépség, a fiatalság, az egészség és a szexualitás. Ami jó, azt az ember a testével érheti el, ezért az identitás megőrzése is a test megóvásához kötődik. A fájdalom, szenvedés, öregedés, halál kérdéseivel kevésbé tudunk mit kezdeni, mint az előttünk élők.

A fogyasztói kultúrában megjelenő új személyiségtípusra Featherstone – másokkal együtt – a „szerepjátszó én” megjelölést használja. Ez a 20. század folyamán, a fogyasztói szemlélet, a reklámipar és az ezekkel párhuzamos társadalmi változások nyomán, fokozatosan alakult ki. Ezen identitáskoncepció lényege Lasch szerint az, hogy „mindnyájan, színészek és nézők, tükrök között élünk. Nézzük magunkat reménykedve, hogy képesek vagyunk-e még rabul ejteni, befolyásolni másokat, és szorongva fogyatékosságaink miatt, amelyek esetleg lerontják a sugározni vágyott képet.”[17]

Fontos vonása ennek a kultúrának a képiség: az elfogadott és eladható személy; azaz a test mintáit különböző képek, filmek mutatják be, és teszik kívánatossá. A szerepjátszó én-nek folyamatosan produkálnia kell magát, ami a „lélek elbürokratizálódásához” (Goffmann) vezet. Nem minden társadalmi csoportot érint egyformán ez a kultúra: elsősorban a fiatalok, a középosztálybeliek és a városlakók tekinthetők érintettnek.

Minthogy vonásainkban és viselkedésünkben azokat a szempontokat és szerepeket mutatjuk, és várjuk el, amelyeket példaként kapunk, mindez a társas kapcsolatok világában, és azon belül a párválasztás, a házasság területén, ma azzal jár, hogy a férfiak és a nők a fogyasztói kultúra és a média által meghatározott módon találkoznak. A torz minták pedig szinte törvényszerűen generálják a rövid életű kapcsolatokat: az „egymásnak vagyunk teremtve” tudatának helyébe a „most jó veled” érzése lép. Mitől torz, hamis a fogyasztói kultúra?[18] Egyrészt bizonyos emberek (idősek, szegények) ki vannak zárva belőle, másrészt a képekben ígért világ és a „mindennapi élet kényszerhelyzetei” között szakadék tátong.[19] Bármennyire is problémás a posztmodern gondolkodás számára mégis azt kell mondanunk, hogy a valóság az, ami megcáfolja a reklámok ígéreteit. Ha az életet vagy a párkapcsolatokat kizárólagosan az egészség, a szépség és a felhőtlen szexualitás dimenzióiban nézzük, akkor szükségszerűen csalódni fogunk, és nem leszünk képesek problémáinkat megoldani vagy elhordozni, legfeljebb egy másik kapcsolatba átplántálni vagy magányunkban emészteni magunkat azok felett. Evangéliumi szempontból fontos, hogy a fogyasztói kultúrának megfelelő identitás szükségszerűen én-központú. A szerepjátszó én számára elsődleges jelentőséggel az általa elért siker bír, így kétszeresen is önmaga a mérce: az ő sikere (öröme, boldogsága) a cél, és ennek eszköze elsőrendűen a saját megjelenítése. Nem tud sem a megajándékozottság, sem a másik megajándékozásának öröméről.

Az evangéliumi házasságetika feladata mindezek függvényében egyrészt a házasság-szexualitás témakör áttematizálása, azaz a fogyasztói kultúra által felejtésre ítélt szempontok, szerepek és minták (pl. gyermekvállalás[20]) felvállalása és értelmes megjelenítése; másrészt pedig a keresztyénség nem mellőzheti a kultúránk által kitüntetett témákat sem: őszintén kell beszélnie olyan dolgokról, amelyeket korábban került vagy egyoldalúan mutatott be (szexualitás). Végül, az én-központúsággal szemben hangsúlyoznia kell az isteni kegyelemnek az emberi kapcsolatokra, illetve a házasságra gyakorolt hatását, ami olyan kérdéseket érint, mint a befogadás, a megbocsátás, az újrakezdés vagy a szenvedés.

c) ÁTFOGÓ ÉRTELMEZÉS. Az előzőekben már megfogalmazott kihívásokat és szempontokat rendezi egységbe Kavanaugh, amikor a fogyasztói társadalom kultúráját – az „árucikk létformát” – egyfajta vallásként írja le.

„Az árucikk létforma sok tekintetben ‘világnézet’. Egyfelől a világról alkotott látásmód, az, ahogyan ennek a világnak a részeit látjuk; önmagunkat, testünket, másokat, céljainkat és kiteljesedésünket, lehetőségeinket is beleértve. Színezett üveghez hasonlíthatjuk, amely minden általunk látott tárgyat előre meghatározott megvilágításban mutat nekünk. A szűrő azonban esetünkben nem csupán vizuális természetű. Az árucikk létforma minden tapasztalatunkat megszűri; minden érzésünket és viszonyulásunkat, érzelmünket és késztetésünket, érzékelésünket és viselkedésünket. Az árucikk létformának ugyanakkor van egy sajátos tartalma is, amelyet hozzátesz tapasztalatainkhoz, és ezen keresztül sajátos eredményre vezet. Az árucikk létforma tartalma marketing, termelés és fogyasztás; eredménye pedig az önmagukról, mint kicserélhető tárgyakról kapott kinyilatkoztatás, amelyek célja és értéke attól függ, mennyit vagyunk képesek termelni, piacra vinni és fogyasztani. Minthogy értékünk és célunk az árucikk függvénye, mi magunk is az árucikk tulajdonságaival vagyunk felruházva: számokkal mérhetők, felcserélhetők, árcímkét viselők, helyettesíthető tárgyak vagyunk.”[21]

Ez a vallásként történő értelmezés[22] rávilágít arra, hogyan járja át és formálja a fogyasztói kultúra az egész emberi létezést saját értékeivel, és hogy ezeket feltétleneknek feltüntetve, „kinyilatkoztatásként” funkcionál. Minthogy valami végeset és elmúlót emel fel a végső meghatározottság szintjére, bálványimádóvá válik.[23] Ekkor azonban elkerülhetetlen a bibliai kinyilatkoztatással való összeütközés: vagy-vagy. Ahogyan Kavanaugh megfogalmazza: el kell döntenünk, milyen Istent és evangéliumot választunk magunknak, személyekként vagy tárgyakként fogunk-e létezni.[24] Ennek következménye, hogy a krisztusi életvitel csak kulturális szembenállásban valósítható meg. Az uralkodó fogyasztói szemlélet, és az ezáltal áthatott média nem alkalmas a krisztusi életvitel táplálására, ezért a keresztyén spiritualitás forrásait másutt kell megkeresni. Ez általában több fáradtsággal jár – „áron is megvegyétek az alkalmat” (Ef 5,16).

E gondolatok ismét azt igazolják, hogy a házasságetika kérdései nem kezelhetők elszigetelten, mivel ez csak egy – jóllehet kiemelt – terület, ahol az ember létformaválasztása és az uralkodó kultúrához való viszonyulása megnyilvánul. Másként megfogalmazva: a fogyasztói társadalom értékeivel táplálkozva ne várjunk sok jót házasságunkra nézve.

„A családi szövetség összeomlása az árucikk-univerzum tartozéka; versengéssel, hedonizmussal, el-nem-köteleződéssel, kockázatot-nem-vállalással, hitvesztéssel és reménytelenséggel jellemezhető értékrenddel jár együtt.”[25]

Ebben az összefüggésben a házasság „életre szóló kultúraellenes döntésnek”[26] bizonyul. A mindennapok küzdelmeiben is, amelyeket a házasságunk egységéért, tartalmasságáért, szépségéért vívunk, éppen olyan jellemvonásokra és döntésekre van szükségünk, amelyeket a fogyasztói kultúra nem ismer. Ezért azután azzal is számolni kell, hogy akik az elköteleződés, bizalom, intimitás bibliai történeteit teszik saját narratívájuk alapjaivá, azok nevetségessé lesznek.

Szirtes András

 

Irodalom

Bauman (Zygmunt) „Turisták és csavargók. A posztmodern kor hősei és áldozatai”, Magyar Lettre Internationale 35 (1999-2000/Tél)  2-6. old.
Beck (Ulrich), A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó, Budapest, 2003.
Featherstone (Mike), „A test a fogyasztói kultúrában”, in: Featherstone – Hepworth – Turner, A test. Társadalmi fejlődés, kulturális teória, Jószöveg könyvek, 1997, 70-107. old.
Grenz (Stanley), The Moral Quest. Foundations of Christian Ethics, Apollos, 1997.
Lochman (Jan Milič), A szabadság útjelzői. Etikai vázlatok a Tízparancsolathoz, Kálvin Kiadó, Budapest, 1993.
Kavanaugh (John), Krisztus követése a fogyasztói társadalomban. A kulturális szembenállás lelkisége, Ursus Libris – Altern csoport, Budapest, 2003.
McClendon (James), Witness. Systematic Theology. Vol. 3, Abingdon Press, Nashville, 2000.
Stassen (Glen) – Gushee (David), Kingdom Ethics. Following Jesus in Contemporary Society. InterVarsity Press, Downers Glove (Ill.), 2003.
Tillich (Paul), Rendszeres teológia, Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

 

[1] H-J. Kraus, Reich Gottes: Reich der Freihet, 360. idézi: Lochman, 117k.

[2] Az előadás 2005-ben Vácott, a Baptista Értelmiségi Kör konferenciáján hangzott el.

[3] Grenz, 253kk.

[4] Stassen, 277.

[5] Lochman, 106k.

[6] Uo. 34k.

[7] K. Barth, Evangélium és törvény, 3 (idézi Szűcs, 37).

[8] Vö. Grenz, 207kk., Stassen, 56k., 99kk.

[9] Beck, 25k.

[10] Uo. 33.

[11] Uo. 223.

[12] Pál adottnak tekintette a rabszolgatartást, és ezen feltétel mellett írta le útmutatásait a szolgák és az urak magatartására.

[13] Beck, 213.

[14] Uo. 212.

[15] Bauman, 4.

[16] Featherstone, 70kk.

[17] C. Lasch, Az önimádat társadalma. Idézi Featherstone, 98.

[18] Természetesen minden kor és kultúra megfogalmazott követendőnek ítélt mintákat. A posztmodern elemzése és bírálata nem feledtetheti el velünk, hogy a korábbi korok is sok hamis képet jelenítettek meg, és hogy ez sokszor a keresztyénség neve alatt történt.

[19] Featherstone, 102.

[20] „Az ‘élj magadért’ elv szerint a gyermekek idő, pénz és érzelmek szempontjából rossz befektetésnek számítanak, sőt mint lehetséges riválisok kifejezetten bosszantóak.” (Featherstone, 93).

[21] Kavanaugh, 81.

[22] A kultúra teológiáját illetően lásd McClendon, 34kk.

[23] Tillich, 31.

[24] Kavanaugh, 144kk.

[25] Uo. 187.

[26] Uo. 187kk.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.