egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában

A kommunizmus egyház- és vallásellenessége ideológiai hátterének ismeretében is érthetetlen marad számunkra, hogy miként tudtak az állami vezetők jogalapot teremteni az egyház véres üldözésére világszerte.[1]

A kommunista időszak jellegzetes ügyei közül kiemelkednek a különböző egyházak és vezetőik elleni eljárások. A romániai protestáns és izraelita felekezetek helykeresése sokkal könnyebben zajlott, mint a római katolikus egyházé. A koalíciós periódusban (1945–1947) kihirdetett rendeletek és törvények – földreform, egyházak közjogi méltóságainak megszüntetése, az államforma módosulása, az iskolák államosítása, egyesületek beszüntetése – leginkább a katolikus egyházat érintették. Az állam egyházakkal szembeni politikája három célnak kívánt megfelelni: az egyházak gazdasági hatalmának megtörése, közéleti és politikai aktivitásuk leszűkítése, valamint oktatói-nevelői tevékenységük megszüntetése. Ezen célok elérése érdekében nem riadtak vissza az adminisztratív, törvénytelen eszközök alkalmazásától sem. Ismertek a jogtalan, túlzó internálások éppúgy, mint az időleges őrizetbe vételek, elhurcolások, sőt titkos és sejtelmes körülmények között történt gyilkosságok is. A különböző egyházak papjait, lelkészeit sújtó megaláztatásokkal, eljárásokkal szembeni főpapi tiltakozások, kérelmek, próbálkozások nem sok eredményhez vezettek.

Egyházpolitikájában a Román Kommunista Párt az „oszd meg és uralkodj” (divide et impera) taktikát választotta és valósította meg. Nem az egyházakat, hanem csak azoknak egyes, „legreakciósabb elemeit” támadta, ezáltal pedig oppozícióba kényszerítette magát az egyházat. Megszüntette a belső egységet, konfliktusokat, nézeteltéréseket szított az egyházon belül, mert tudta, hogy ennek következtében majd sokkal könnyebb lesz kívülről megtámadni és legyőzni az ellenállásban nem egységes szervezetet. Például a békepapok és a mindvégig kitartó hűségesek között olyan mélyen lévő feszültség húzódott, hogy nagymértékben lecsökkentette az egész egyház ellenálló képességét. Mivel a kommunizmussal szemben többnyire a vallás és az egyházak dacoltak, ez vezetett a „klerikális reakció” mint a szocializmus építését akadályozó ellenséges erők elleni támadáshoz, amely már az egyházak vezetőire koncentrált.

 

NEHÉZSÉGEK

A román kommunista időszak tanulmányozása olyan akadályokat gördít a kutató elé, amelyek már-már áthághatatlanok: az információ hiányos, részleges és nagyon sok esetben egymásnak ellentmondó elbeszéléseket tartalmaz. Más, volt szocialista országokkal ellentétben az itteni politika kiválóságai vagy „mártírjai” még nem publikálták emlékeiket, meglátásaikat a megélt eseményekkel kapcsolatban. A statisztikákat csak a legnagyobb óvatossággal és elővigyázatossággal lehet és szabad a nyilvánosság elé tárni. A kortárs román történetírók a nehézségeket úgy oldják meg, hogy nem történelmet írnak, hanem szentek életét. Ennek következtében nem történetírást, hanem hagiográfiát gyakorolnak.[2]

A kommunizmusnak bármely oldalán álljon is az a személy, aki e nehéz korszakot vizsgálja, abba az általános hibába eshet, hogy az éremnek csak a feléje eső részét látja és láttatja. Mindezek tekintetében elmondható, hogy nem létezik olyan korszak a történelemben, amelynek csupán negatív eseményei és kihatásai lettek volna. Még a legsötétebbnek látott és mondott periódusok is hoztak magukkal valami pozitívat. Éppen ezért egy figyelmes kutatónak a kommunizmussal fémjelzett időszakot is ugyanazokkal az objektív módszerekkel kell tanulmányoznia, mint bármely előző kort. A jó vagy rossz dolgok ténye nem jelenthető ki a priori módon, csak a teljes rendszer elemzése után.[3]

EGYHÁZ ÉS ÁLLAM KONFLIKTUSA A KOMMUNISTA ROMÁNIÁBAN

A diktatórikus rendszer mindenkiről mindent akart tudni: nem csupán azokról, akiket nem sorolhattak a rendszer emberei közé, hanem a saját embereiről is, fel egészen a legmagasabb pozíciókban levő vezetőkig. Az információk elérésére voltak fizetett informátoraik, besúgóik, illetve olyan meggyanúsított vagy zsarolható és megfélemlített emberek, akiktől jelentéseket vártak. Az információgyűjtés másik módja volt az igazságügyi szervek (bíróságok), illetve a Securitate által levezetett vallatás. Ilyenkor valamilyen (rendszerint köztörvényesnek álcázott) vád címén vallatásnak vetették alá az áldozatot, beidézve, nem egyszer pedig le is tartóztatva.[4] Tartani lehetett attól, hogy a vallatás során megírt és aláíratott jegyzőkönyvet vagy vallomást meghamisítják. Akadtak olyan hősies áldozatok, akik nem voltak hajlandóak aláírni semmit, még a legártatlanabb nyilatkozatot sem.[5] A valláshoz és egyházhoz ellenségesen viszonyuló pártpolitika azt hangsúlyozta, hogy a katolikus egyház lassan kiterjesztette hatalmát és beleszólását az élet minden területére.[6]

 Romániában a két, keleti és nyugati rítusú katolikus egyházat alapjaiban rázták meg az 1948-49-es évek diktatórikus államintézkedései. Bár az ekkor életbe lépett alkotmány elméletileg biztosította a lelkiismereti és vallásszabadságot, mégis egyházi iskolák és más intézmények egész sorát államosították fedezeti ingatlanaikkal együtt, alkalmazott pedagógusaikat és oktatóikat munka nélkül hagyták, betiltották a szerzetesrendek működését, és „felszámolták'” a (a döntően román) görög katolikus egyházat. Valamennyi történelmi egyház elismert vallásnak számított, a római katolikus egyház azonban egyedül vált megtűrtté. Márton Áron[7] következetesen és nyíltan visszautasított minden olyan egyezkedést, amely a katolikus egyház jogának és tanításának sérelmével járt volna. A hatóságok számára rendkívül irritáló volt, hogy a magyar püspök a papjai útján erősen pártolta a „föld alá” szorult román ajkú görög katolikusokat, s a templomaiktól megfosztott görög rítusú hívek és papok otthonra találtak a római katolikus templomokban.[8] Bizonyos idő elteltével mindenki előtt világossá vált, hogy az erdélyi katolikus egyházat gyökerestől akarják kitépni a pápaság által vezetett világegyházból, abból a talajból, amelyből táplálékát nyerte.[9]

1948 a kommunista alkotmány kibocsátásának, a nagy államosításoknak, a Szentszékkel (1927-ben) kötött (de csak 1929-ben ratifikált) konkordátum felrúgásának, az egyházi iskolák elvételének és az új kultusztörvény megjelentetésének az esztendeje Romániában. Az intézkedések érvényesítése alól egyetlen egyházközség sem tudta kivonni magát. Igaz, ritkultak és rövidültek a Domus Históriákba való bejegyzések – az elővigyázatosság és az okosság miatt is –, de még élnek a hiteles tanúságtevők, akik erről a korszakról tanúskodhatnak.[10]

A szárnyait bontogató dialektikus materializmus azt hirdette magáról, hogy a teljes igazság birtokában van, és minden világnézet, amely ezt kiegészíteni vágyik, megakadályozza a (népi) demokratikus szellem kialakulását; tehát rossz és téves. A kommunizmus megkívánta a teljes alárendelődést, amelynek jutalmaként az embernek a földi paradicsom megvalósulását ígérte. Amikor pedig szembetalálta magát a földi életen túli boldogság, jutalom, örömérzet ígéretével, természetes volt az összeütközés. Hiszen a vallásos világszemlélet azt hirdeti, hogy a földi élet után az itteninél sokkal nagyobb babérok és jutalom vár ránk. A kommunista államvezetés ebben azt a veszélyt látta, hogy a vallási hiedelmek hirdetői elvonják az emberek figyelmét a jelenlegi, földi paradicsom építésétől és annak fontosságától, illetve az (osztály)ellenséggel szemben folytatott harcról. Csalással, mesterkedéssel a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének gyengítésére törekednek.[11]

A vallásoktatás kiszorult az iskolai keretek közül, ami bénította annak hatékonyságát. A keresztény jótékonykodás és szeretetmunka, a betegápolás és szegénygondozás, valamint egyéb népjóléti mozgalmak, amik addig az egyház fennhatósága alá tartoztak, most leginkább állami intézményekké váltak. A kommunisták örültek ennek, mivel úgy vélték, hogy ez óriási erőt vesz ki a keresztény (katolikus és protestáns) egyházak kezéből, hiszen ezáltal sok ember kívül esik az egyházak hatáskörén. A közvélemény alakítását már nagyobb mértékben végezte a napi sajtó, mint a prédikáció. A hétvégi szórakozási lehetőségek elterjedése, a sportélet iránti érdeklődés megnövekedése, a természet újrafelfedezése a városi ember által, mind-mind elvonták a figyelmet és az időt a vallásgyakorlástól, és egyre inkább gátolták az embert abban, hogy nagy figyelemmel és buzgósággal vegyen részt a különféle istentiszteleteken, vagy érdeklődésével bekapcsolódjon a vallási életbe.[12] Természetesen, akinek volt igénye a vallási és hitbeli kérdésekre és bátorsága, kitartása ahhoz, hogy gyakorolja is a hitét, az nem tágított a templomtól semmiféle elterelő hadműveletek vagy vasárnapi pótcselekvések miatt.

Mindezekhez még hozzájárult a román államnak a keresztény egyházak elleni szervezett támadása, és lejáratási hadjárata, amely szerint a kereszténység alul marad a tudományhoz képest, nem tartja a lépést azzal, hittételei olyan alapokon nyugszanak, amelyek régen túlhaladottak, szociális és politikai nézetei ósdiak, nem veszi észre a népállam felé való törekvést.[13]

A római katolikus egyházat – jóllehet a II. világháború előtti román kormányok egyike sem tartotta szövetségesének, illetve barátjának – csak a kommunisták hatalomra kerülése után kezdték üldözni. Ezek már első perctől nem tagadták, hogy a vallást fölöslegesnek, népbutításnak, manipulatív eszköznek tartják, s ezért az egyházban csupán felhasználható és kihasználható szövetségest hajlandóak látni. Az 1948-as esztendő vízválasztó volt a hazai római katolikus egyház életében, és mindörökre felejthetetlen marad. Csak úgy bővelkedett a vallás- és egyházellenes intézkedésekben és törvényekben.[14]

 

AZ EZERARCÚ KOMMUNIZMUS

A kommunista rendszer bukása után közel két évtized elteltével is késik a jogfosztások, az elkövetett igazságtalanságok jóvátétele. A károsult volt tulajdonosok próbálják kiharcolni a földtulajdonok, erdők, épületek tulajdonjogának visszaszerzését.[15] Az egyházak, és más intézmények, iskoláik épületeit, javait, könyvtárait, anyakönyveit szeretnék visszakapni és megmenteni.[16] Bár a kommunizmus diktatúrája Európában a saját csődjének köszönhetően omlott össze, mégis más kontinenseken még mindig szabadon szervezkedik és uralkodik. Sőt, még ma is akadnak védelmezői, akik nem ismerték fel (nem kívánják felismerni) igazi veszélyét és arculatát; akik azt hangoztatják, hogy a kommunistákat a jó szándék vezette, és nem volt céljuk a tömegek kiirtása. Arról, hogy mi lett a szándékból, a számok beszélnek; az üldözések és a kényszermunkatelepek adatai adnak képet. Az is elgondolkodtató, hogy a jó szándék mennyiben szolgálhatta a népek javát olyan körülmények között, amikor csak erőszakkal lehetett fenntartani ezt a rendszert, s azzal is csak ideig-óráig.[17]

Ha a katolikus egyház kommunizmus alatti üldöztetését meg akarjuk érteni, figyelembe kell vennünk azt a történelmi-politikai örökséget, amelyet az egyház magával hozott, amikor a kommunizmus hatalomra került. A katolikus főpapság ugyanis a diktatúra beköszöntéséig a társadalom felső rétegében foglalt helyet, az ország irányítói közé tartozott, és lényegében lojális volt a különféle uralkodó rendszerekkel. Ugyanakkor az egyház hatalmas földbirtokokkal rendelkezett. És bár ezek a lelkipásztori, szociális, oktatási és másfajta intézményeinek fenntartására szolgáltak, mégis hozzásegítették az egyház több vezetőjét egyfajta feudális magatartás kialakulásához. A kommunizmus pedig a nagybirtokosok, vagyonosok elleni harcában könnyen ellene fordulhatott, és tömegeket hangolhatott ellene. Nem volt tehát nehéz az elmúlt rendszer tévedéseiért és mulasztásaiért az egyházat is felelőssé tenni.[18]

A romániai egyházüldözés egy szelete volt a kommunizmus világméretű egyházüldözésének. A rendszer ki akart irtani mindent, ami nem fért bele a proletárdiktatúra kereteibe; minden más pártot és osztályt, amennyiben gondolkodása a legkevésbé is eltért a diktatúra irányvonalától. Egy francia történetírók által összeállított dokumentum szerint a kommunizmus közel százmillió embert gyilkolt meg a működése során, beleszámolva a kambodzsai emberirtásokat is.[19] Közép-Kelet-Európában az összes kommunista állam ugyanazokkal az egyházüldözési módszerekkel lépett fel, a szovjet útmutatásokat követve. Jól észrevehető ez az európai katolikus egyházak példáján. A Szovjetunió nem csak azokban az országokban koordinálta a vallásüldözés tevékenységét, amelyek a kommunista államvezetés hálójába estek, hanem távlati terve volt a kereszténység és a világ egyéb vallásainak megsemmisítése is. Harcának egyik alappillérét az „oszd meg és uralkodj” elv alapján a kereszténység minden szinten történő megosztása jelentette. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a megtört egység egyben megtört erő; és a megtört erejű népet, egyházat sokkal könnyebb lesz széttiporni.[20] A kommunista pártvezetés mindenhol törekedett arra, hogy a katolikus híveket elszakítsa Rómától, ami teljes mértékben csak Kínában sikerült; viszont minden országban nyílt vagy ki nem mondott célja volt ez. Az egység megtörésének másik módját abban látták, hogy a Rómával egyesült keleti egyházat, a görög katolikusokat, szakítsák el nyugati testvéreiktől, vagy teljesen számolják fel őket. Sztálinék a római katolikus egyház elleni harcban az orosz ortodox egyháznak komoly szerepet szántak azáltal is, hogy a Rómával egyesült (unitus) egyházon belül olyan csoportok létrehozására ösztönözték, amely kezdeményezi majd a Vatikánnal való szakítást, és a többieket is felhívja az ortodoxiára való áttérésre. Nem egyedülálló tehát Európában a romániai (különben nacionalista és magyargyűlölő) görög katolikus egyház szomorú sorsa.[21]

„Akkoriban a rendszer emberei arra voltak beállítva, hogy mindenhol az ellenséget keressék, kiszimatoljanak minden ellenszegülést, és elkövessék a legkegyetlenebb megtorlást is, ha kell. Egy-egy levélből, néhány szóból, apró tettből hatalmas vádpontokat állítottak össze, ha valakit ezek miatt el akartak ítélni. Ezekből államellenességet, összeesküvést, egy rendszernek a megdöntési kísérletét kreálták. Hihetetlen, hogy mit tudtak a semmiből alkotni a kommunisták. A kommunizmus mindenkori és állandó eszközei a nagy hazugságok voltak. Nagyon zavaros világ volt. Nem hiszik el azok a papok, akik manapság teljesítenek szolgálatot, hogy micsoda nehézségekkel és mennyi munkával kellett szembenézniük az akkori papoknak. Az is elmondható ugyanakkor, hogy minden üldözés jót tesz is az egyháznak, mert tisztít. Az üldözés egy vihar, amely után tisztább a levegő, távolabb lehet látni, a sok port és leülepedett szennyet a vihar eltünteti. Ugyanakkor kiderült, hogy kik az igazi katolikusok, mert akik nem voltak meggyőződéses vallásos emberek, azok az egyházat elhagyták, illetve lapultak, még templomba sem jártak. Az emberek nem tartották épeszűnek azokat, akik következetesen kitartottak elveik és hitük mellett. Egy értelmiségi, aki templomba járt, és akit nem lehetett meggyőzni, hogy beálljon a kommunisták körébe, az a szemükben nem volt normális. Hihetetlen, hogy mennyi csápja volt ennek a hétfejű sárkánynak, ennek a diktatúrának és ideológiának. Minden dolog a rendestől eltérően, lehetetlen csatornákon ment végig.”[22]

 

AZ ITT MARADT „ÖRÖKSÉG”

„Hogy mi lehet rosszabb a kommunizmusnál? Az, ami utána következik. A kommunizmus leáldozott, de hatása most is érződik. A kommunista ideológia utólagos nagy veszélye abban áll, hogy most már nem az elméleteiket, hanem a zsákmányt akarják megmenteni. Valószínű, hogy Romániában ideológiailag a kommunizmus nem okozott akkora kárt, mint amennyit neki tulajdonítanak, hiszen nem tudta az eszméit betuszkolni az emberek agyába, sőt sokakat inkább megerősített a kitartásban és állhatatosságban. Mindez a hitoktatás folytonosságának köszönhető, hiszen nincs és nem is volt olyan nemzedék ebben az országban, amely ne kapott volna legalább kis mennyiségben vallásos nevelést. Hogy a mostani liberalizmus mennyiben következménye ennek, valamint mennyit árthatott a felszín alatt a népi köztudatban, azt nehéz lenne megítélni.”[23]

GAGYI KATINKA[24]

[1] Vö. Nyíri Tamás, A filozófiai gondolkodás fejlődése, Budapest, 1973, 381-384.

[2] Vö. Vlad Georgescu, Istoria românilor [=A románok története], Bucureşti, 1995, 258.

[3] Uo. 259.

[4] Ezzel szemben pl. György Béla, a csíkszeredai bíróság egykori (1968–1990) kommunista elnöke (tagja volt a Román Kommunista Pártnak), határozottan állítja, hogy az általa vezetett bíróság teljes mértékben független volt a Párttól és a Securitatétól, mert annak függetlenségét a Ceausescu irányította Szocialista Köztársaság alkotmánya garantálta. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a kommunista Romániában a hatalmat kiszolgáló magyar nemzetiségűek aljasságban messze túlszárnyalták román elv-társaikat (a szerk.).

[5] Léstyán Ferenc közlése nyomán.

[6] Vö. Kovács Lajos, A kereszténység válsága, Kolozsvár, 1945, 5-6.

[7] Személyére vonatkozóan lásd Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Kolozsvár, 1996; Virt László, Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi, Budapest, 2002.

[8] Vö. Marton József – Jakabffy Tamás, Az erdélyi katolicizmus százada, Gyulafehérvár, é. n., 178.

[9] Vö. Léstyán Ferenc, Erdélyi Szibéria, Gyulafehérvár 2003, 5.

[10] És akiknek a tanúvallomásait érdemes lenne minél előbb összegyűjteni, mielőtt – sokak örömére és megkönnyebbülésére – örökre elvesznének (a szerk.).

[11] Vö. Gheorghe Gheorghiu-Dej, Öt év Románia felszabadítása óta, Bukarest, 1949, 15.

[12] Vö. Kovács Lajos, i. m., 7-8.

[13] Vö. uo. 9–10.

[14] Vö. Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora, 1892–1966, Budapest, 2002, 167.

[15] Romániai viszonylatban mindebben az is szerepet játszik, hogy a kommunizmus emberanyaga és amorális mentalitása uralja pl. az igazságszolgáltatást (a politikai és a gazdasági életről nem is beszélve). Az ügyészek és bírók (különösen a magyar nemzetiségűek) jelentős része ma is az egykori tartóik és irányítóik érdekeit és büntethetetlenségét védelmezi foggal-körömmel (a szerk.).

[16] Léstyán Ferenc közlése nyomán.

[17] Vö. Léstyán Ferenc, „A szélsőbal és -jobb a mérlegen”, in: Romániai Magyar Szó 2002. november 20, 7.

[18] Vö. Tomka, Halálra szántak, mégis élünk!, Budapest, 2005, 22.

[19] Vö. Sebastian Courtois, A kommunizmus fekete könyve, Budapest, 2000, 68.

[20] Vö. Hetényi Varga Károly, Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában, Budapest, 2005, 33-34.

[21] Vö. Kónya István (szerk.), A marxizmus valláselmélete és a hallgatók materialista világnézeti nevelése, Budapest, 1985, 237-238.

[22] Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes közlése nyomán.

[23] Bálint Lajos nyugalmazott gyulafehérvári érsek közlése nyomán.

[24] Középiskolai angol szakos tanárnő az erdélyi Székelyudvarhelyen. Jelenleg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán utolsó éves doktorandusz.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.