egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2018/3. számban

A cikk a szerző Egyházam lábnyomában című, kiadás előtt álló gyűjteményes kötetének egyik fejezete.

Az összes változás mögött sok minden van,
ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus,
aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.
(Gaudium et spes, 10)

KIFUTÓ MODELL

Egyházam lábnyomában járva magam is azt tapasztaltam, amit Paul Zulehner, hogy Egyházunk kétféle értelemben is kifutó modell[1]: aminek lejárt az ideje, és aminek most jön el az ideje. Az idejétmúlt modell korántsem a merő kudarc metaforája, hiszen a kereszténység világtörténelmi méretű újítás volt, mely a magasabb rendű célpontok (modernizáció és üdvözülés) felé haladó fejlődéstörténet felelős erkölcsi ágense lett. Egy olyan folyamatban, amelyben megváltozott az egyén és közösség viszonya, amelyben az Egyház (vagyis az intézményesült vallás) nemcsak Krisztus-hívők szervezete és közössége, hanem a társadalom aktív, politizáló szereplője is. Eddigi formája, a „keresztény társadalom” mára már befutotta és kifutotta pályáját, ugyanis azon az elképzelésen alapult, hogy Isten országa itt, a földön, az állam- és társadalomszervezés és a politika eszközeivel valósítható meg. Tomka Miklós arra figyelmeztetett, hogy az orbis christianus és a sacrum imperium, bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az Egyház a politikai és társadalmi rendszerek függvényévé váltak.[2] Lejárt mindkét societas perfecta, vagyis az állam és Egyház kora, figyelmeztetett Kerkhof és Zulehner[3] is, és azt jósolták, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban.

A „kifutó modell” másik jelentése a megújított egyház-hajó, mely képes kifutni a dokkból jövőbeli történelemformáló útjára. A lefutó „keresztény társadalom” után többféle modell verseng a kereszténység és a keresztény egyház túlélésére. Ezek közül zsákutcának tekinthetjük a világi elemeket korlátozó vallási hegemóniát (mint például  az „imádkozz és vállalkozz” jegyében hódító evangelikalizmust), az Isten országát és      az evilági országot radikálisan különválasztó újgnoszticizmust és újmanicheizmust, valamint a világból menekülő ezoterizmust. Ezekkel szemben kifejezetten biztatónak tarthatjuk a felszabadítás teológiája jegyében születő és egyéb, paradigmaváltó közösségépítő kísérleteket. Johann Baptist Metz a „kicsiny nyáj” fundamentalista elképzelésével és a polgári szolgáltató egyházzal mint igazi alternatívát a „katolikus elefántot” állítja szembe, mely testes és méretes, nehézkes és konzervatív, de elefántmemóriája van, ami lehetőséget ad a memoria compassióra és a távlatos önkritikára.[4]

 

A PARTICIPATÍV EGYHÁZ

Mi a helye és a szerepe a keresztény vallásnak, egyházaknak a differenciálódó, változó, plurális társadalomban? Hogyan fogalmazzák meg a keresztények − immár számszerűleg, kulturálisan és társadalomszervezetileg nem uralmi helyzetükben − újfajta identitásukat? Hogyan artikulálható a keresztény hit értelmes volta és értelemadó természete egyfelől a hívő emberek, másfelől a nem hívők nyilvánossága előtt? Ezekre a kérdésekre válaszolva Tomka Miklós  2011-ben  úgy látta,[5]  hogy  mindenekelőtt  létre  kell  jönniük a kereszténység új intézményi-szervezeti csíráinak, ugyanis szerinte a plurális, profán világ változó kihívásaival történő szüntelen és kikerülhetetlen viaskodás terhét már alig-alig tudja átvállalni a hagyományos vallási intézmény. Ebben a helyzetben szerinte jócskán felértékelődik a keresztény egyének, főleg az értelmiségiek szerepe.

Az új paradigmában világ és Egyház már nem állíthatók szembe, az Egyház kegyelemből és az öntörvényű világból valósítja meg önmagát. E törekvésében − figyelmeztet Metz[6] és Tomka[7] − a társadalomtudományok segítségére szorul, és a filozófiát a teológia „szolgálóleánya” szerepében a szociológiának kell felváltania. Az új paradigmában a hódítás, a térítés, az irányítás és a propaganda helyett nyílt kimenetelű párbeszédre, őszinte egymásra hallgatásra lesz szükség. Leslie Newbigin[8] úgy látja: a jövő missziójának kiemelt feladata az evangelizálás elsődlegességének és az igazságtalanság elleni fellépés kötelességének megfelelő összekapcsolása; döntő mozzanata, hogy  miképpen tud az evangélium különböző társadalmi-kulturális kontextusokban életre kelni.

Egyházam lábnyomában járva lépten-nyomon tapasztaltam, hogy a népegyháznak vége, hogy nő a helyi egyházak jelentősége, de azt is megfigyelhettem, hogy a helyi egyházak jelentős része még eléggé provinciális, nem eléggé nyitott a bajban lévő világra: Horányi Özséb szavaival[9] nem eléggé participatív egyházak. A jövő Egyházának küldetése van a világivá vált világ bármiféle ügyében, de csak akkor felelhet meg feladatának, ha elfogadja a világ autonómiáját, és lemond a felette való hatalom gyakorlásáról. Remi De Roo, kanadai püspök a következő feladatokat említi: nők, szegények, ökumené, újraházasodottak, marginális helyzetűek, szolgálatot elhagyó papok, homoszexuálisok, az emberi személy szentsége, internacionális és interkulturális dialógus az emberről.[10]

A „keresztény társadalom” – Herwig Büchele kifejezésével[11]  −  „struktúrakonzerváló” rendszer volt. Úgy látja, most megnyílhat a lehetőség a struktúraváltoztatásra, a participatív egyházra, mely segítheti egyfelől tagjai személyiséggé válását, másfelől egy igazságos, szabad és dinamikus társadalom feltételeinek megteremtését. Szerinte az emberi lét minden területét átfogó kontraszttársadalmakat kell kiépíteni, nem kontratársadalmakat, hanem éppen a társadalomért való szolgálatokat. Hogy ez megvalósulhasson, Büchele szerint kétféle buktatót kell elkerülni: az evilági messianizmust (mely szerint mi vagyunk az igaziak) és az állam helyére lépő kollektivizmust. A kontraszttársadalmak kiépítése nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” hebehurgya és/vagy öntelt radikalizmusa, hanem kicsiben és alulról építkezés, a mindenkori terepviszonyok figyelembevételével, olyan utópiahorizont jegyében, amelynek orientáló értékei a szabadság,  a béke, az öröm, az igazság és az igazságosság. Eléggé hasonlít ez az elképzelés Karl Rahner[12] „deklerikalizált Egyház”-koncepciójához, amelynek alulról, szabadon alakuló, személyes hit és saját elhatározás alapján szerveződő csoportokból kellene felnövekednie. Mint ahogyan ez Káposztásmegyeren és Kaposváron is történt.

Ez a program tehát nem nulla pontról, hanem magából az elidegenedett valóságból startol, figyelmezet Büchele, miként Jézus etikája is konkrét helyzetekben született. A jézusi alkotó etika a fennálló hatalommal szemben nem valamiféle ellenhatalom, hanem türelmes elfogadása annak, hogy rossz is létezik, de remélhető, hogy javítható. Ennek az etikának a jelenlegi helyzet, a lehetőségek, a célok, az eszközök, a következmények, az eljárások, a döntések és a megvalósítás egyaránt fontos elemei. Taktikája nem a kisebbik rossz, hanem a viszonylag jobb. Ezt a programot a „keresztény társadalom” uralkodó egyháza képtelen megvalósítani. A kontraszttársadalmak egyházában minden egyes  hívő, minden egyes közösség prófétaként szólhat és cselekedhet, és az egyházi hivatallal való indokolt szembeszegülés adott esetben éppenséggel a Lélek működése lehet. Ez az egyház tehát nem monarchikus, nem demokratikus, hanem krisztokratikus, és Jézus benne az értelmező középpont.

Egyházam lábnyomában járva érzékelhettem, hogy a kontraszttársadalmiság egyházi jelenségei hazánkban is felbukkantak. Ilyeneknek tartom a „mintaplébániákat”, a közművelő papok tevékenységét, Bisztraiék barátságvonatát, Tomka Ferenc és Varga László egyházközség-közösség kísérleteit, valamint Beer Miklós váci egyházmegyéje „szamaritánus” pasztorációjának legmeggyőzőbb elemeit: az egyházmegyei cigánypasztoráció műhelyét, a Ceferino-házat, a drogos fiatalok Szegletkő Gyermekotthonát vagy az Egykereszt Gitáriskolát. Miklós püspök − mindemellett és mindenekelőtt − arra ösztönzi a hívő családokat, hogy patronáljanak egy-egy rászoruló családot. Úgy véli: az egyházmegyei költségvetésben meg kellene fordítani a műemlék templomok restaurálására és a cigánypasztorációra fordított összegek 10:1-es arányát, az utóbbi javára.

 

FERENC PÁPA ALTERNATÍVÁT JELENT

Zulehner  Ferenc  pápa  hajóját  látja  kifutásra  és  révbe  érkezésre  legesélyesebbnek.    A „ferences-jezsuita” pápa Dél-Amerikából érkezett, ahol már a múlt század hatvanas- hetvenes éveiben létrejött a Róma- és Európa-központú, szigorúan központosított egyházmodell életképesnek bizonyuló alternatívája. Ez a szegények püspöke, Don Helder Câmara által kezdeményezett, az Egy szolgáló és szegény egyházért címet viselő, 1965-ös Katakomba-paktumra épült, amelynek első pontja így szólt: „Arra fogunk törekedni, hogy úgy éljünk, mint a körülöttünk élő emberek élik hétköznapi életüket.” Ferenc pápa már Argentínában is eszerint élt, Rómában pedig nem szívesen nevezi magát pápának, „Szentatyának” sem szólíttatja magát, hanem csak Róma püspökének. Bűn helyett inkább sebekről beszél, törvény helyett kegyelmet, egyházi törvényszék helyett szeretetotthont, moralizálás helyébe gyógyítást szorgalmaz, a központból a peremre küldi munkatársait, az Egyház élére pedig ideológusok helyett pásztorokat óhajt.

„Az Egyház nem fél bepiszkolni kezét a családról való élénk és nyílt vitával”, „nem kellenek üdvösségellenőrök”[13]: ilyen és ehhez hasonló intelmekkel próbálta felrázni Ferenc pápa a családszinódusra érkezett bíborosokat. Habitusából fakadó tabudöntögető gesztusai olyan megnyilatkozásaiból töltődnek meg tartalommal, mint a szegények és      a menekültek melletti radikális kiállásai, az Evangelii gaudium kezdetű enciklikájában megfogalmazott kapitalizmuskritikája, a Laudato si’ teremtésvédelmi enciklikájának globális programja, a civil mozgalmak képviselői előtt elmondott Santa Cruz-i kiáltványa vagy a washingtoni Capitoliumban és az ENSZ-ben elhangzott, kifejezetten politikai beszédei. Mindezek együtt azt sugallják, amit Bolíviában kereken ki is mondott: rendszerszintű változásra van szükség a világban, és a strukturális hibák sürgős kijavításában az egyházaknak is tevékenyen részt kell venniük.

Ferenc pápa kifejezetten politizáló pápa. Mélyen megérintette ugyan a kétségkívül baloldali irányultságú felszabadításteológia, ám az  ő  társadalomkritikája  egyértelműen erőszakmentes.  Erőszak  nélkül,  ugyanakkor  energikus  cselekvéssel  kíván  föllépni a liberalizmus túlhajtásai, a szocioökonómiai helyzeten felülkerekedő pénzuralom, általában az öncélnak és nem az emberi méltóság szolgálatának tekintett gazdaság és politika ellen. És ebbe még az olyan „szentferenci bolondság” is belefér, mint ami paraguayi beszédében hangzott el tőle: „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”[14] Míg Assisi Szent Ferenc mozgalma az anarchista (vagyis mindenféle világi és egyházi hatalom ellenében fellépő) szegénységmozgalmak egyik − korántsem vad, hanem kifejezetten szelíd − hajtása volt, Ferenc pápa − amellett, hogy a bíborosok többségéhez képest afféle „szentferenci isten- bohóca” − nagyon okos (sőt ravasz) jezsuita, aki pontos diagnózist és terápiajavaslatot kínál, aki magát nem tartja sem baloldalinak, sem liberálisnak, hanem radikálisnak, a jézusi radikalizmus szellemében.

Otthonnélküliség, munkanélküliség, emberi méltóság nélküliség,  új  gyarmatosítás: így szól pápánk diagnózisa. Terápiajavaslata pedig: mindezek megszüntetése a gazdaságnak az emberek szolgálatába állításával és igazságos elosztással a mértékéletesség és  az emberi méltóság jegyében, az életminőséget (benne elsősorban az emberi kapcsolatok minőségét) az életszínvonal fölébe helyezve, a világot nem uralmunk alá hajtva, hanem vele csereviszonyba kerülve. A pápa nem egyszerűen a teremtett világ védelmére szólít föl, hanem a teremtés munkájában való részvételre. Ferenc pápa azt bizonygatja, hogy még a legelesettebbek is kezükbe vehetik sorsukat, és tevőlegesen részt vehetnek az azonnali változtatásban.

 

HELYZET A HAZAI DOKKBAN

Ahogyan ezt sokunk mestere, Aszalós János megfogalmazta, az Anyaszentegyház hajója nem lehet sem luxushajó, sem cirkáló, de még anyahajó sem, természetesen lélekvesztő sem, hanem különböző részegyházak különféle hajóiból álló flottája. Nagy kérdés, hogy  a tabudöntögető Ferenc pápa felfogásával mennyiben tud és/vagy akar azonosulni a magyar katolikus Egyház. Változik-e benne bármi is, vagy éppen olyan különutas marad-e, mint amilyen mostanság a magyar állam a világdiplomácia világában? Miért van az, hogy Magyarországon még a nem vallásos jóakaratú emberek, az agnosztikus humanisták, a protestánsok, a zsidók, a krisnások és a buddhisták is inkább azonosulnak Ferenc pápa egyes elképzeléseivel, mint az intézményes Egyházhoz tartozó katolikusok jelentős része, élükön püspökeikkel? Másképpen: milyen állapotban van hajónk?

Nyíri Tamás negyedszázada a katolikus Egyház teendői között a következőket is említette:[15] 1. tisztázni kellene az Egyház jogi helyzetét: egyesület, érdekvédelmi szövetség vagy közjogi státusú testület leginkább?; 2. mint a szabadság és emberi jogok szószólójának, Egyházunknak saját életében is nagyra kellene értékelnie az emberi jogokat; 3. mivel a klérus többsége számára még mindig gyanúsak a laikusok, a hívek pluralista szellemben történő aktivizálása szükséges; 4. elkerülhetetlen a restaurációs tendenciák határozott visszautasítása; 5. a társadalmi rend legitimálása és a konszenzus erősítése mellett, híven prófétai funkciójához, az Egyháznak le kell lepleznie az államot és a társadalmat, ha működése összeegyeztethetetlenné válik a keresztény üzenettel; 6. lehetetlen helyzet, hogy a társadalmi kiengesztelődést az Egyházban is sokan elutasítsák; 7. szintúgy az is, hogy maga az Egyház örökíti tovább az idejétmúlt nacionalizmust; 8. még mindig feldolgozatlan az egyházi antijudaizmus; 9. kikerülhetetlen a teológia megújítása; 10. figyelni kell az emberek belső tapasztalataira, ezeket szükséges aktualizálni és elevenné tenni.

Egyházjárásomban ennek mindmáig csupán alig valamicske megvalósulását regisztrálhattam. 1995-ben Rendszerváltás egyházamban című írásomban[16] úgy láttam, hogy a megnövekedett szabadságtér újabb korlátokat is eredményezett: egyebek mellett a túlzott várakozás, a megnövekedett feladatok által érzékelhetővé váló koncepció- és káderhiány, a hányattatás évtizedei után fellépő konfliktusmentesség irreális vágya, az egyházi gettóból a kultúrharcba való átlépés. Akkor a következő rendszerváltó fejleményeket regisztráltam: Tomka Ferenc személytől személyig, közösségtől közösségig fölépülő káposztásmegyeri plébániaközössége,[17] a Bokor Közösség bátor kiengesztelődésakciója,  a földalatti mozgalmi egyház  börtönviselt  prominensének,  Aszalós  Jánosnak  Akkor  is! (Igazságtétel vagy megbocsátás?) című vezércikke az Új Emberben, a Magyar Pax Romana és a Zsinati Klub  párbeszédkészséget  tanúsító  és  szorgalmazó  konferenciái, az Országos Lelkipásztori Intézet Tomka Miklós által animált Társadalomtudományi Akadémiája, a hazatelepült Egyházfórum, Turcsik György szigetközi plébánosnak a szigetközi fiatalság kulturális fejlesztésére létrehozott Ablak Alapítványa, a fogyatékos gyerekek üdültetését szolgáló Conditio Humana Alapítvány,[18] a Tomcsányi Teodóra vezette félig önkormányzati, félig egyházi Híd Családsegítő Szolgálat Gergely Dezső által kezdeményezett cigánypasztorációja.

Tapasztalhattam, hogy a plébániai lelkipásztorkodás területén számos új fejlemény ellenére sem mutatkozik olyan fellendülés, mint a katolikus oktatás, a Katolikus Karitász és a katolikus egyesületi tevékenység területén, miként azt is, hogy ahol valamiféle paradigmaváltás következett be az egyházközség életében, ez egy-egy karizmatikus lelkiségű pap és/vagy közösség működésének köszönhetően történt. A hitélet a hívek döntő többsége számára még mindig a vasárnapi misére járásra korlátozódik, a  gyerekek egy részénél pedig csupán a hittanra járásra, már amennyire ez a tevékenység (önmagában) hitéletnek számítható egyáltalán. A rendszerváltás után megmutatkozó mennyiségi növekedés  sok  esetben  felhígulással,  minőségi  csökkenéssel  járt  együtt.  A pap és a világiak kapcsolatát tekintve Aszalós János[19] ötféle viszonynak megfelelő ötféle szerepet különböztetett meg a világiak között: a) a paphoz közel álló hatalmi elit, b) a pásztor és a nyáj közé iktatott terelőpuli szerep, c) merőben formális, szolgai szerep, d) kezdeményező szerep, e) konfrontálódó szerep.

Az általam a kétezres évek elején vizsgált katolikus plébániák harmadában a rózsafüzér-társulaton kívül nem volt más közösségféle.[20] Voltak számosan olyan egyházközségek, amelyekben már próbálkoztak különböző csoportok létrehozásával, abban a reményben, hogy közösséggé növik ki magukat, ezek azonban nem gyökereztek meg,    és még csoportként is elhaltak. Másutt a plébános nem támogatta a hívek közösségkezdeményezéseit, ezért ezek vagy elhaltak, vagy kivonultak a plébániáról. Ilyen feltűnően közösséghiányos plébániákat a kis falvaktól a nagyvárosokig mindenfajta társadalmi környezetben találtam.[21] A másik harmadhoz a valamiféle közösségi élettel jellemezhető plébániák tartoznak. Életerős közösségi élettel jellemezhetők azok a plébániák − ezek még nagyon kevesen vannak −, ahol egymást átszövő és a hívek jelentősebb részére ható közösségek vannak, vagy azok a plébániák, amelyek kifejezetten közösségekre épülnek. Ezeket akkor is áthatja egy sajátos lelkiség, ha maga az egyházközség nem került közvetlenül a lelkiségi mozgalom hatása alá. Jellemző jegye ezeknek a plébániáknak az is, hogy a csoportok gyakran jönnek össze, gyakran kezdeményeznek és hatékonyak. További jellemzőjük, hogy a közösségek nem egyfunkciójú csoportok, hanem működésükben többféle feladat hatja át, gazdagítja, erősíti egymást.

A 2003–2005-ös években szép számmal akadtak jövőkép nélküli plébániák. Voltak olyanok, ahol az eléggé ellentétes elképzelésekből nem állt össze egységes koncepció.       A valamiféle stratégiával rendelkezők elképzeléseinek fő eleme − örvendetesen − az ifjúsági pasztoráció volt, ez azonban vagy túlságosan elvont maradt, vagy csupán egy-egy részleges ötletként jelent meg. Csak néhányukban jelent meg egyértelműen a közösségépítés. Egyébként a templomépítés és -felújítás volt a második leggyakoribb stratégiaelem, a harmadik pedig a lelki élet elmélyítése, de felerészben csak az általánosságok szintjén. Alig akadt olyan átfogó stratégia, melyben szerves egységben volt az utópia és a reális célkitűzés. Eléggé feltűnően hiányoztak ezekből a katolikus pasztorációs elképzelésekből a karitász, a liturgia, a hívekkel való kommunikáció, az ökumenika, a misszió   és a katekézis megújítása. Jól jellemzi ezeket a stratégiákat, hogy eléggé dimenziószegények. Nem kevés helyen − elsősorban elhaló, kis falvakban, általában papok nélküli plébániákon vagy filiákban − találtam gyenge, stagnáló vagy romló hitéletet, ahol kongott a templom, ahol a vallásosság eléggé üres forma volt, ahol változásra nem is lehetett számítani. A második szinthez az átlagosról leromló hitélettel jellemezhető egyházközségek tartoznak, ahol a lelkiélet hamarosan elszárad, mert mindent a plébános csinál, és csak az egyre fogyó rózsafüzér-társulat képviseli a hívek közreműködését. Ezek többsége is olyan kisebb településen működik, ahol már elfáradt a hagyományos vallásosság. Ezeknél jóval gyakoribb a viszonylag stabil hitélettel jellemezhető egyházközség, falun   és városon. Ennek egyik altípusa a rutinszerűn, megbízhatóan működő, „beüzemelt” egyházközség (inkább városokban és nagyobb községekben), a másik altípus pedig az   élő népi vallásossággal jellemezhető egyházközség (főleg kisebb falvakban). Ezeknél ritkábbak azok a „mozgásban lévő” egyházközségek, amelyekben a hívek egy vagy több csoportja aktívan részt vesz a közösségépítésben és a hitélet „intenzifikálásában”. A legfelső szintre sorolható gyülekezetekből eléggé keveset találhatunk. Ezek többségében fontos szerepet kapnak a kisközösségek, papjaik többsége pedig lelkiségi mozgalomhoz tartozó és/vagy karizmatikus, kreatív, animáló személyiség.

Megfigyelhettem, hogy ott található eredményesnek nevezhető pasztoráció, a) ahol még él és „jól vezényelt”[22] hagyományos, buzgó vallásosság, b) ahol karizmatikus személyiségek állnak a gyülekezet élén, c) ahol van mozgalmi háttér, d) ahol van regionális papi közösségi háttér, e) ahol a plébánia kisközösségekre támaszkodik, f) ahol közösséggé alakuló munkacsoportokra támaszkodhat a plébános, g) ahol az élő közösség és a racionális szervezet szerencsésen kombinálódik, h) ahol az együttes élményből fakadó közösségekre épülő, i) ahol alulról, kisközösségekből épül fel a plébánia. Az eredményes lelkipásztorkodás erősen személyfüggő és közösségfüggő.[23]

 

A FERENCPÁPISTA EGYHÁZREFORM ESÉLYE HAZÁNKBAN

Sok jel mutat arra, hogy a magyar katolikus hierarchia zöme, de a papok és a hívek jelentős része is fékezi a „ferencpápista” megújulást, mert olyan anakronisztikus ideológiákhoz kötődnek, mint a „keresztény társadalom”, a „keresztény Európa”, a „keresztény nemzet”, amelyek − miképpen Mártonffy Marcell írja[24] – „a közismert történelmi előzmények nehézkedését és feldolgozatlanságát jelzik”.

Ferenc pápa Magyarországon is tapasztalható népszerűsége mellett ugyancsak zavarba ejtő az a tény, hogy a katolikus hívek is alig tudnak valami érdemlegeset reformprogramjáról. Még rajongói sem érzékelik rendszerváltó törekvéseit. És ha igen,     az éppen elbizonytalanítja a biztonságos egyházi hagyományokra támaszkodókat, akik leginkább azt szeretnék, ha ebben a viharos, válságos és „szabadságharcos” időben egy határozottan, kemény kézzel kormányzó pápa jelentené a kapaszkodót. A hazai „mélykatolikusok” számára pedig egyenesen gyanús az a pápa, aki ennyire megnyerte a baloldaliak, a liberálisok, a protestánsok és az agnosztikusok tetszését. Akadnak számosan, akik nyíltan ki is mondják: a pápa tegyen rendet a Vatikánban, minket pedig hagyjon békén. Számosan akadnak hazánkban − többen (vagy éppen többségben) a püspöki karban is −, akik a menekültügyben a pápával szemben „a hont az illegális bevándorlóktól megvédő”, erőskezű politikusok mellé sorolnak. Mindez persze érthető, hiszen az elmúlt másfél évszázadban a Magyar Katolikus Egyház rendre saját, hosszú időre konzerválandó képére formálva értelmezte a pápai üzeneteket, gondosan kiszűrve közülük a reformokra buzdítókat, és sokan még a Zsinat után is kételkednek abban, hogy  az Egyház a krisztokrácia felé tartana. Magyarországon a pápa üzeneteinek tompítása vagy éppen irányvonalának óvatos megkérdőjelezése érzékelteti azokat a törekvéseket − ismét Mártonffy szavaival[25] − „amelyek gátolni próbálják az autoriter egyházmodell fokozatos lebontását”.

Elég csak a magyar katolikus püspökök neve mellé Ferenc pápa nevét beírni a Googleba: az együttes találatok száma egyfelől meglehetősen csekély, másfelől nincs mögötte releváns tartalom. A ritka kivételek között első helyen szerepel Beer Miklós, aki szívvel, lélekkel, cselekedettel működik Ferenc pápa munkatársaként. Ferenc pápa (tudatos döntéssel) nem illeszkedik a klasszikus egyházi kategóriákba: az amerikai konzervatívok szerint kommunista, az európai progresszívek szerint ultrakonzervatív moralista, a tradicionalisták szerint eszeveszett és fékevesztett újító.

Amikor katolikus barátaimtól azt kérdeztem, szerintük mely  csoportok,  közösségek, szervezetek és intézményeket tekinthetők a ferenci reformok bázisainak, roppant kevesen válaszoltak.[26] Társadalomfilozófus ismerősöm ezt azzal magyarázta, hogy „nem mernek vagy nem akarnak hinni abban, hogy az Egyház tényleg elindult a triumfalizmustól a zsinatiság és szegénység posztmodern Egyháza felé.” Teológus barátom szerint

hiába decentralizál a centrum, ha a periféria alkalmatlan az ebből fakadó következmények befogadására, felvállalására. Az élő és erőteljes bázisközösségi vonal csupán igen elszórtan mutatkozik. Az öntevékenység, önálló kezdeményezés nem megy. A pápai reform itt fog megbukni, ugyanis az egyik lényegi elem az „üdvös decentralizáció” (EG, 16), ami azt jelenti, hogy a helyi egyházi szinteknek kell felvállalniuk a mérlegelést, a döntést, a felelősséget és a következmények viselését. Mi nem vagyunk erre nevelve.

A nem túl sok, de legalább igényes válaszból azt szűrtem le, hogy a hazai katolikus hívek Ferenc pápából sokkal inkább a személyt megszólító „lélekreformert” fogadják be, ezzel szemben a struktúrát − ha még eléggé óvatosan is − megváltoztatni szándékozó reformer üzenetét rendre „blokkolják”. Hogy a pápai üzenet cselekvést indukáljon, ahhoz az eddigi egyházi habitus megváltozására való hajlandósággal kellene találkoznia. Erről így írt az egyik szerzetesrend legfőbb elöljárója:

Van Ferenc pápában valami, ami nagyon új, felszabadító, ami mélyen szólítja meg az embert, és az egyén egyszeriben egy más értelmezési keretben találja magát. Ebben a keretben vannak csoportok is, de csak azért, mert egyenként, személyesen és mélyen szólítja meg az embereket a keretet képviselő és létrehozó vagy előhívó üzenet.

A kérdésemre érdemi választ adók fele egyfelől leszögezte, hogy a hazai hívek többsége szimpatizál Ferenc pápa elképzeléseivel, másfelől sajnálattal állapítja meg, hogy nem   tud egyetlen olyan közösséget sem megnevezni, amely hazánkban a ferenci reformok bázisa lehetne. Az olyan magányos hősök mellett, mint például éppen a pápát kioktató szeged-csanádi püspök egyházmegyéjében működő röszkei plébános, akinek nemcsak fogalma volt arról, hogy mi van a határon, hanem szíve és akarata is, amikor plébániáját felajánlotta a menekülteknek. A ferenci reform lehetséges bázisait megemlítők közül legtöbben a Szent Egyed Közösséget nevezik meg. Magam is őket látom az élen, ugyanis Ferenc pápa programjából számomra legélesebben a szegények melletti radikális kiállás és az érdekükben történő következetes politizálás emelkedik ki. E területen hazánkban   a Szent Egyed Közösség tevékenysége (beleértve a politikai életben való határozott megnyilatkozásait is mind a szegények, mind a cigányok, mind a hajléktalanok érdekében) erőteljes kihívást jelent minden hazai keresztény közösség, szervezet és intézmény számára. Ők azok, akik nem maradnak meg az önáltató moralizálás és jótékonykodás langymelegében, akik Ferenc pápa szellemében felismerik, hogy a strukturális bűnök és a bűnös struktúrák hazánkban is virulensek. „Részt venni a politikában a keresztény ember számára kötelesség. Be kell szállnunk a politikába, mert  a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi” – követelte nemrégen Ferenc pápa,[27] vagyis ugyanazt, amit már a Szent Egyed Közösség[28] hazánkban is évek óta tettekkel művel.

Inkább csak mint jövőbeli lehetőséget említik a válaszukkal segítségemre sietők a Pál Ferenc körül kialakuló közösségeket, amelyek a mellettük voksoló rendfőnök szerint a ferenci „felszabadító üzenetet képviselik”. A magamfajta vallásszociológus mint az intézményes egyházon belüli mozgalmak kutatója, várakozva figyelem, hogyan alakulnak  a − szó legjobb értelmében vett − sztár-prédikátor, showman és gyógyító próféta rajongóiból továbbadásra képes közösségek. A kérdésemre válaszolók egy-két szavazattal olyan lelki közösségeket is említenek a szükségesnek tartott reformok bázisaként, mint   a Nyolc Boldogság Közösség, a Sacré Coeur-nővérek lelki központja, a jezsuita lelkiségi központ, a Bokor Mozgalom és a meleg embereknek hitük megélésére teret és közösséget kínáló Mozaik Közösség. Feltűnően hiányoznak a listáról  egyéb  lelkiségi  mozgalmak és a plébániák. Utóbbiak közül csak a zugligeti plébániát említi valaki. Én még ezek   közé sorolnám a Tomka Ferenc és Jávorka Lajos által létrehozott plébániaközösségeket is, de mindenekelőtt a kaposvári Varga László közösségek közösségéből összeszövődő egyházközségét, amelyben  legéletesebben  érzem  megvalósulni  a  szubszidiaritás elvét.

„Öngyilkos mulasztás, hogy az Egyházunk az elmúlt három év alatt nem foglalkozott érdemben a szegénységgel”, jellemezte a hazai helyzetet húsz évvel ezelőtt Tomka Miklós,[29] aki ebben a tekintetben Dél-Amerika egyházait tekintette példaképnek, itthon pedig a kétezer karitászcsoport jelentette számára a reményt. Ebben a tekintetben a jeles vallásszociológus és a „ferences-jezsuita” pápa jól érzékelhetően egy húron pendül. Varga Lászlónak, az újdonsült kaposvári püspöknek a jelmondata, az „Irgalom”, az Imádság házai mellett meghirdetett Irgalom házai programjai pedig Ferenc pápa szellemében fogantak.

Ferenc pápa földre szállott utópiái mellett abban reménykedhetünk, amiben a tíz esztendővel ezelőtt elhunyt Jean-Marie Lustiger, zsidó származású párizsi bíboros-érsek:[30]   a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet. Mit mondhatnánk erre? Hiszem, mert lehetetlen? Hiszem, mert mégiscsak lehetséges?

* * *

Igaza van olvasómnak, ha úgy gondolja, hogy az általam feltárt és tanulmányozott lábnyomok tulajdonképpen a mi lábnyomaink, vagyis az Egyház misztériumához képest nagyon is emberiek. Valóban azok, nyomukban mégis el lehet indulni, mert − és ez valóságos csoda! − Krisztus felé vezetnek. Igaz, nagy vargabetűkkel. Elismerem, ezekkel  a vargabetűkkel talán a kelleténél többet foglalkoztam, ám abban a hitben, hogy Isten a görbe sorokkal is egyenesen ír.

Dicsértessél, Atyaisten
Szent Fiaddal egyetemben,
Szentlélek Istennel, amen.

KAMARÁS ISTVÁN OJD
író, szociológus akadémiai doktor

 

[1] Zulehner, Paul, Kifutó modell. Merre kormányozza Ferenc pápa az egyházat? Bp., Egyházfórum, 2016.

[2] Tomka Miklós, A „keresztény társadalom vége, és ami utána következik. Tézisek, 2010 (kézirat).

[3] Kerkhof, Jan–Zulehner, Paul-Michael, Where now? Possible Scenarios, in Uk, Europe without Priests? London, SCM Press Ltd., 171–207.

[4] Metz, Johann Baptist, Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban, Bp., Vigilia, 2008.

[5] Tomka Miklós, A vallás a modern világban. Bp., Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet−Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 2011.

[6] Metz, Johann Baptist, Az új politikai teológia alapkérdései, Bp., L’Harmattan, 2004.

[7] Tomka Miklós, Egyház a társadalomban, Bp.−Piliscsaba, PPKE BTK Szociológiai Intézet, 2007.

[8] Newbigin, Lesslie, Evangélium a pluralista társadalomban, Bp., Harmat, 2006.

[9] Horányi Özséb, A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról, in U (szerk.), A kommunikáció mint participáció, Bp., AKTI–Typotex, 246−265.

[10] Creal, Michael (Ed.), In the Eye of the Catholic Storm. The Church Since Vatican II, Toronto, Harper Collins Publishers, 1992.

[11] Büchele, Herwig, Keresztény hit és politikai ész, Bp.−Luzern, Egyházfórum, 1991.

[12] Rahner, Karl, Egyházreform, Bp., Egyházfórum, 1994.

[13] http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-nem-kellenek-udvossegellenorok-2015/. (Letöltve: 2018. 09. 30.)

[14] http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20150713_ferenc_papa_a_fiataloknak. (Letöltve: 2018. 09. 30.)

[15] Nyíri Tamás, Egyházak falakon innen és túl, Mérleg, 1992/1, 32−47.

[16] Kamarás István, Rendszerváltás egyházamban, Beszélő 1995/5, 30−32.

[17] Bögre Zsuzsa, Értékrendtől normarendig, Iskolakultúra, 1998/10, 245–249.

[18] Czeglédi Ilona muzeológus és Kuklay Antal plébános kezdeményezésével és vezetésével.

[19] Aszalós János, A katolikus egyház lelkipásztori stratégiái az egyházmegyei zsinatok dokumentumai szerint, Bp., 1998 (kézirat).

[20] Felvetődhet a kérdés, miért nem számítom ide a képviselőtestületeket. Egyszerűen azért, mert a legtöbb − már csak a találkozások ritkasága, már csak formális tevékenységük miatt sem igen nevezhető szociálpszichológiai értelemben közösségnek (vagyis ahol közös a cél, az értékek és a nyelv, amely maga is bizonyos mértékig élet- és élményközösség).

[21] A nagyobb városokban a közösségre éhes híveknek lehetőségük van olyan plébániára átmenni − ha van ilyen, és a legtöbb esetben van −, ahol közösségre találnak.

[22] Akár a pap, akár a helyi nagy öregek, a „hely szellemei” által.

[23] Kamarás István, Kis magyar religiográfia, Pécs, Pro Pannonia, 2003, 79–140.

[24] Mártonffy Marcell, Politikai kereszténység és katolikus reform, Élet és Irodalom, LIX. évf., 2015/42 (október 16.), 7.

[25] Uo.

[26] Kamarás István, Ferenc pápa és az egyházi reformok esélye hazánkban, Egyházfórum, XXIX. (IV. új) évf., 2014/1, 17–23.

[27] Idézi Patsch Ferenc, „A szegények – a szegény Jézus teste”. A felszabadítás teológiája egyházias olvasata, Vigilia, 2013/9, 664.

[28] A Sant’Egidio Közösség a hajléktalanok mellett. Emberségünk veresége, http://www.magyarkurir.hu/hirek/emberseguenk-veresege-sant-egidio-koezoesseg-hajlektalansag-buentetese-ellen. (Letöltve: 2018. 09. 30.)

[29] Tomka Miklós, Megosztottságaink, Teológia, 1993/4, 209–215.

[30] Lustiger, Jean-Marie, Liberalizmus a politikai és társadalmi életben, Vigilia, 1992/2,111–117.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.