egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban

Ünnepi beszéd az oroszlányi Munkás Szent József-templomban 2018. május elsején. 

Kedves Testvérek, amikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben turistaként a Vértest jártam, a bányászfalvakban – ami persze nem lepett meg – „Jó szerencsét!”-tel köszöntöttek. Meglepőbb volt, amikor a regéci vár körüli falvakban „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal fogadták a vándort. Talán most sokan meglepődnek itt is, amikor így köszönök be: „Jó napot kívánok!” Kivéve persze azok, akik emlékeznek Ferenc pápa első szavaira: „Testvéreim, jó estét!”

Eddig még nem publikált, Egyházam lábnyomában (1989–2003) című könyvemben ezt írtam:

Kutschi András oroszlányi plébános véleményemre számítva még 1997-ben elküldte nekem Lépésváltás. Pályázat a Megtestesülés 2000., illetve a magyar államalapítás 1000. évfordulójára című fogalmazványát. Utalva a városához közeli vértesszőlősi ember lábnyomára, pályázatában a hominizációtól a humanizációig tartó lépések jegyében az emberről alkotott torzképek felszámolását tűzi ki célul. Ezt szolgálná a jubileumi előkészület első évében a majki kamalduli remeteség kertjében felépítendő betlehemi istállóbarlang, a Názáreti Ház, Mária kútja és az Utolsó vacsora helye. A következő évben – egyfajta lelki utazást lehetővé téve – diaporámás technikával mutatnák be Majk 700 éves történetét, a jubileumi harmadik évben pedig korunk létkérdéseivel kívánnának foglalkozni. Bemutatnák a kecskédi plébánia keretében működő Kolping Egyesületet, a Házas Hétvége Mozgalmat és a karitász helyi csoportját, az oroszlányi plébániával együttműködő bakonyszűcsi Daganatos Gyerekek Rehabilitációs Lelki Otthonát, majd Oroszlányt, a szocialista város születését és a munka világát szemléltetné egy kiállítással az oroszlányi Munkás Szent József Plébánia. Tervezik egy másik szocialista város, a lengyelországi Nowa Huta egyházközségének vendégszereplését is, részeként Az Egyház és a munkásvilág előadássorozatnak.

Néhány napja meghívólevelében András atya így fogalmazott: „Életművemnek tekintem az oroszlányi templom és egyházközség építését, a majki Béke Fegyvertárának a felépítését, amely meghonosítaná a volt szocialista városban és a célját vesztett, lelkéből kifosztott majki remetetelepen a párbeszéd kultúráját, a tolerancia szellemét, a béke és az igazságosság gondolatának képviseletét, a vallási megbékélés ügyét.” Teréz testvérem pedig a következőképpen tolmácsolta a Munkás Szent József Plébánia meghívását: „Ferencpápista egyházreform Csereháton című könyve alapján elsősorban a különböző politikai nézetekkel bíró hívőink közeledésének fontosságáról, közös ügyeinkben az összefogásról, az egy irányba nézés szerepéről lehetne szó, a sokat emlegetett szeretet elv égisze alatt.”

Hazai világunk szinte végletekig megosztott. Farkasszemet néznek egymással jobboldaliak és baloldaliak, liberálisok és illiberális konzervatívok,  dózsások  és  fradis ták, rockerek és popperek, magukat hazafiaknak tartók és idegenszívű Soros-bérencek, ferencpápisták és benedekpápisták. És ugyanilyen és ezekhez hasonló szekértáborok családokon, tantestületeken, egyházközségi képviselőtestületeken belül is. Idősebb testvéreim még emlékeznek a „békeharc”, a „békepap”, a „széncsata”, a „mindennapok forradalma” kifejezésekre. Ugye, mennyire hasonlítanak ezekre a „békemenet”, „rezsiharc”, „Brüsszel elleni szabadságharc”, „NER-erődemonstráció” kifejezések? Nem is csoda, hiszen megállapíthatjuk, hogy hazánkban nagyon rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig mindegyre csak nő a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség. Más valami is növekvőben van. Hankiss Elemér és munkatársai kutatásainak jóvoltából tudjuk, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben a magyarok értékrendjében jóval kevésbé voltak fontosak a személyiség, a szabadság és a közösség, mint az amerikai értékrendben, pedig a miénk volt a szocialista, vagyis a közösségi, az övék pedig az individualista és imperialista társadalom. Mellesleg megjegyzem, megtapasztalhattam, hogy a nyolcvanas években a papok könyvespolcain rendre megtalálhatók voltak Hankiss művei. A Hankiss által regisztrált deficites értékek részaránya azóta is fokozatosan csökken, miközben fokozatosan nő a következő értékek részaránya: anyagi jólét, biztonság, rend, kellemes élet, konformitás, presztízs, engedelmesség. 1983-ban a magyaroknak csak 27 százalékát nem zavarták más világnézetűek, a demokráciákban 39–85 százalékát. Míg a magyarok 61 százaléka nem szeretne cigányok közelében élni, a demokráciákban élőknek csak 4–11 százaléka. Az idegbetegek esetében 61 és 9–30 százalék, a leányanyák esetében 17 és 1–6 százalék, és bármilyen hihetetlen, az egyetemisták esetében 14 és 1–7 százalék az összehasonlítás eredménye. Az előítéletesség mértéke nem csökkent a legutóbbi évekig, az elmúlt négy év alatt pedig mindenfajta előítélet kétszeresére nőtt, méghozzá egyértelműen a migránsozó, sorosozó, brüsszelező plakátkampány falrafestett ördögei miatt.

Kevés olyan ország volt Európában, amelynek közelmúltbéli történetében annyi sokkoló változás következett be, mint hazánkéban: az első világháború, a kommün, Trianon,    a második világháború, Rákosi, 1956, 1989 – ezek többsége feldolgozatlan, kibeszéletlen. Sok vereség, nagyon kevés diadal: az ötvenhatos forradalom diadala csak napokig tartott, 1989 győzelmi mámora csak hónapokig (vagyis jóval rövidebb ideig, mint az angolok felett aratott 6:3-as győzelemé). Nem csoda, hogy hazánk lakosságának mentálhigiénés állapotánál nemigen van rosszabb Európában. Nem csoda, hogy nagyon sokak számára a gyógyulást az alkohol, a drog, a fogyasztás, az akciós vásárlás, a képernyő előtti kábulás,  a káröröm, a bűnbakkeresés, a démonizálás és a démonok elleni harc jelentette. Semleges szavak – a démonizálás jegyében – elveszítették eredeti, becsületes jelentésüket. Soros eredetileg egyfelől milliárdos tőzsdés, másfelől liberális filantróp, aki sok jót tett hazánkkal, szegényeket segítő civileket támogatott, sokaknak az iskolatej jut eszébe róla, másoknak a demokratikus gondolkodás fejlesztése, a miniszterelnök oxfordi ösztöndíja vagy a CEU, tucatnyi keresztény tanárral. A migráns eredetileg lakóhelyet, akár országot is változtató, köztük faluról városba és városból falura költöző ember: az Egyiptomba menekített Jézus, az 56-os menekült, a Szabolcsból Budapestre költöző, egykori mezőgazdasági munkás, a mai bécsi vagy londoni magyar munkavállaló és a közel-keleti menekült. Brüsszel eredetileg az európai közösség szimbóluma, melynek létrehozásában baloldaliak, liberálisok, de leginkább kereszténydemokraták vettek részt. A liberális eredeti jelentése szabadelvű, engedékeny, bőkezű. Ebből is szitokszó lett, demokráciánkból pedig illiberális demokrácia. Ahhoz, hogy ismét a testvéri egységbe kerülés szándékával szóba állhassunk démonizált felebarátainkkal, vissza kell állítanunk a szavak becsületét. Ehhez nem elég az ismeretek bővítése, tudatosítani kellene, hogy a minket fenyegető másik szintén istenképmás, és bármit mondjon, neki is van valami igazsága. Nem túl nehéz belátnunk, különösen nekünk, keresztényeknek, hogy mindhárom nagy politikai irányzat, a liberális, a konzervatív kereszténydemokrata és a szociáldemokrata evangéliumi eredetű. A demokrácia evangéliumi gyökere a „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő”. Mellesleg a feminizmusé is. A szociáldemokrácia forrása munkás Szent József nevelt fiának, a baloldali Jézusnak már a mi világunkban elkezdődő Isten Országa-programja, Gerd Theissen szerint a jézusi értékforradalom, melynek központi gondolata a szegények felemelése. A liberalizmus gyökere pedig: „az igazság szabaddá tesz benneteket”. A népi mozgalmak bolíviai világtalálkozóján Ferenc pápa a civil szervezetek konferenciáján szakszervezeti vezetők, érdek- és értékvédő civilek közé ült, itt is „Jó estét!”-tel köszönt, majd így biztatta őket:

Ti, alacsony sorban élők, kizsákmányoltak, szegények és előjogoktól megfosztottak, sokat tudtok tenni és sokat is tesztek már. Azt mondom, hogy az emberiség jövője saját kezetekben van, azon képességeteken keresztül, hogy szervezkedtek, és alternatívákat hoztok létre; napi erőfeszítésetekkel, hogy munkát, lakást és földet szerezzetek, és hogy aktívan vesztek részt a nagy változási folyamatokban, nemzeti, regionális és globális szinten. Ne veszítsétek el bátorságotokat, szíveteket!

Ha itt lenne, mosolyogva így improvizálna az oroszlányi plébánia nevére: Közmunkás Szent József. És biztatná a közmunkások szakszervezetét – van már ilyen – a kizsákmányolás elleni harcra.

Jézusi terápiához – ez lenne feladatunk nekünk, békéltetőknek – jézusi diagnózis és jézusi „elfogultság” is kell. Jézus egyszerre volt pártos és egyetemes. Végtelenül toleráns volt, „nem hétszer, hanem hetvenhétszer”, „tartsd oda másik orcádat is”. A kiengesztelés jegyében nagyvonalúan megszegte tabukat, a szamáriai asszonnyal való találkozás esetében egyszerre többet is: zsidó létére szóba állt egy szamáriaival, szent ember létére egy rosszféle asszonnyal, hívő zsidó létére asszonnyal beszélt meg vallási témát, olyasmit árult el neki, amiről még tanítványainak sem beszélt, hogy „eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát”. Magas a mérce, mégis ezzel kellene a béketeremtésben próbálkoznunk. Ugyanakkor nemegyszer prófétai hevülettel szólt: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától! Óvakodjatok az írástudóktól!”; „Jaj nektek, törvénytudók!”; „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön!”; „Jaj a megbotránkoztatónak!” Ferenc pápa megmossa a börtönviselők, hajléktalanok, migránsok lábát, ugyanakkor keményen kimondja: az önző piacgazdaság öl, egyes országok – és ezzel ránk is céloz – nem bánnak megfelelőképpen a menekültekkel, pedig hát: „Idegen voltam, befogadtál.” Mint olykor Jézus, Ferenc pápa is nemegyszer botrányosan viselkedik, amikor a felszabadítás teológiája követőjeként a szegények mellett politizál, de mint Jézus sem, ő sem botránkoztat. Ferenc pápa szerint a keresztényeknek egyenesen kötelességük a politizálás: „Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi.” Néhány nagy gondolkodóra utalnék e tárgykörben.

Edward Schillebeeckx: az Egyház a párbeszéd szentsége, és ebben a diskurzusban az Egyháznak társadalmi utópiák mérlegelő képviseletét kell ellátnia. Johann Baptist Metz: szeretet jegyében történő politizálás az igazságtételt szolgálja, méghozzá az ellenzéki felebarát átölelésével. Gerd Theissen: a jézusi erőszakmentes értékforradalom legfőbb célja a kisemberek és a szegények minden dimenzióban való fölemelése. Ferenc pápa ezen az úton, vagyis a jézusi úton halad.

A szegények szegény Egyházát hirdetve élesen látja a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek működési hibáit, következésképpen azt is, hogy az Egyház ezért sem tagozódhat be a hatalomba, hanem a hatalmon kívül rekedtekhez kell fordulnia, velük kell szolidárisnak lennie. A stratégia egyértelmű, a taktikát – természetesen a Szentlélek sugallatára is figyelve, de felelősségünket nem áthárítva a Lélekre – a bölcsesség, igazságosság, bátorság és mértékletesség erényeit működtetve, nekünk maguknak, politizáló keresztényeknek kell kialakítanunk.

A jézusi utópiahorizont szellemében, alulról építkezve kisebb-nagyobb – Herwig Büchele szóhasználatával – kontraszttársadalmakat hozzunk létre. Nem a fennálló társadalom ellenében, hanem alternatívát kínálva. És ezt oly módon kell tennünk, hogy elkerüljük a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodellek buktatóit. Ezekben a jézusi alternatívákban – mint afféle földre szállott utópiákban – szorosan összekapcsolódik a lelki, a szellemi és a társadalmi dimenzió. A felelős cselekvés etikája alapján itt a homo politicus arra törekszik, hogy az emberek kölcsönösen szabadságot biztosítsanak egymásnak.

Utópiámban egy bizonyos Mikó atya (akiben András atya magára ismert) az ország legszegényebb régiójának, Cserehátnak sokféle katolikusát (konzervatívokat, fundamentalistákat, reformistákat, karizmatikusokat, ferencpápistákat) szeretné testvériséggé formálni Ferenc pápa szellemében, aki szerint vétkeznek azok a keresztények, akik megállnak a „mindig így csináltuk” szemléleténél. Első lépésnek mindenkit meghökkentve azt javasolta – amit művelődésszervezők már sikerrel kipróbáltak három bakonyi faluban, majd pedig a mai kaposvári püspök is Somogysámsonban , hogy térképezzék fel a keresletet és a kínálatot, vagyis kopogjanak be minden házba, kérdezzék meg és jegyezzék föl, hogy ott ki mihez ért, ki mit tudna és szeretne adni, majd pedig azt, hogy ki mit szeretne megtudni, megtanulni, megcsinálni. Igen, úgy gondolom, hogy ez lehet a megbékélés sikeres útja is: az egymásnak adni képes emberek jóság-csereberéje.

Már önmagában az, hogy Mikó atya emberei bekopogtak a csereháti hívekhez, akik végrevalahára valakinek eldicsekedhettek valamivel, sok esetben csupán „kis vacak nincseikkel”, elindította a csereháti önérzetreformot. Amikor pedig összetalálkoztatták a keresleteket és a kínálatokat, és kitették a templomok előcsarnokába a Ki mit adna?-regisztereket, olyan folyamatok indultak be, amilyenekre nemigen számíthattak. Legalább kéttucatnyi településen indítottak különböző tanfolyamokat és szakköröket a tudásukat megosztani kívánók: rétessütés, kolbásztöltés, madárfüttyutánzás, ruhafestés, méhészkedés, órajavítás, viccmesélés, áldomásmondás, szőrmejavítás, pliszírozás, autószerelés, mákosguba-készítés, darálás, portrérajzolás, litániázás, fűzfasípés körmenetifáklya-készítés, rémtörténet-mesélés, versmondás, verselés, zenélés, bűvészkedés, kertészkedés, kérvényírás, nyelvtanítás, imaszolgálat – és persze könyv-, film- és DVD-kölcsönzés.

Hamarosan – zömmel önszerveződéses alapon és némi egyházmegyei segítséggel – kisebb-nagyobb közösségek alakultak: számítógépes és egyéb szakkörök, olvasókörök, bibliakörök, imakörök, beszélgető körök, zenekarok, kártyapartik, techno-house partik, horgász- és gombászegyletek. Több településen alakultak magányos öregeket és nagyon szegényeket felkereső csoportok, akik Látogatóknak nevezték el magukat. Alakult egy versmondó és egy színjátszó csoport, és (alulról kezdeményezve, de a püspöki titkár által felkarolva) beindult egy olyan vállalkozás, mely a Ki mit adna? kínálatból eladhatónak ítélt „találmányok” értékesítését tűzte ki célul. Az első nyereséges vállalkozás keretében szél ellen védett körmeneti fáklyákra találtak vevőt több száz plébánián. Ezekben a – sok esetben pragmatikus célú – közösségekben egybeolvadtak a különbözőségek.

Mikó atya klerikus munkatársait érthetően a hiányzó papság pótlása izgatta. Azt, amit Mikó atya vele mindig tiszteletteljes diskurzusban maradt ellenzéke javasolt, hogy Indonéziából hívjanak szaléziánus szerzeteseket, többséggel elvetették. A jézusi értékforradalom jegyében reformot hirdető püspök arra kérte papjait, keressenek híveik között olyanokat, akik a papi munka valamelyik szegmentumához (szervezés, közösségépítés, szociális munka, tanítás, lelki tanácsadás, vigasztalás, misszionálás) jobban értenek, mint papjuk. Részben közülük kerültek ki az „apostolok”, 30-50 fős közösségek animátorai. Fő feladatuk a közösségépítés lett, előbb-utóbb azonban valamennyiüknek olyan papi tevékenységeket is el kellett vállalniuk, mint az igeliturgia, a lelki beszélgetés, a temetés és a keresztelés, ám ezekhez legalább középiskolai végzettség szükségeltetett. A hatvan apostol fele nő volt, és a szükséges középiskolai végzettség miatt egyelőre még csak ötöde cigány. Rajtuk kívül még húszan-harmincan akadtak, főleg cigányok, akik hajlandók voltak iskolapadba ülni, hogy előbb-utóbb apostolok lehessenek. Az apostolok által vezetett igeliturgiát a hívek egyszerűen szentmisének nevezték. Tehették, hiszen minden pontosan úgy volt benne, mint a „rendes misében”, noha a „misézők” tudták jól, hogy ők nem misézhetnek. Úgy történt, hogy a mise áldozati részének teljes szövegét is elmondták, ekképpen bevezetve: „Ilyenkor a pap ezt mondja.” A plébánosok a hozzájuk tartozó 10-12 apostollal alkottak kisebb közösségeket, a plébániákat pedig 10-12 „apostolság” alkotta. Hamar megegyeztek abban, hogy bizonyos feladatokat, legelőször is a szegények gondozását, célszerű lenne mindhárom felekezetnek együtt végeznie, de Mikó püspök sokkal merészebb lépésre szánta el magát, amikor azt javasolta, hogy ahol nincs vasárnap mise, bátorítsák híveiket, látogassák a másik két felekezet istentiszteleteit.

A 30-50 fős, élő közösségekre épülő egyházközségek mellett az apostolkodás egyik legnagyobb eredménye az lett, hogy az egyházmegyei reform harmadik évének végére  bár a szegények aránya alig-alig csökkent  sem éhező, sem fagyoskodó nem maradt Csereháton. Másik, kézzel fogható eredményeként olyan módon javult az egyházmegye pénzügyi helyzete, hogy Mikó atya betarthatta ígéretét: Csereháton az egyházuk az „üdvjavakért” nem kért pénzt. Az egyházmegye vezetése teljes mértékben beavatta a híveket az anyagi ügyekbe, tételről tételre megtudhatták, mennyibe kerül akár egy apostoli közösség, akár egy plébánia, akár az egész egyházmegye működtetése.

Mondhatjátok, Testvéreim, hogy természetesen ez csak utópia, de szerintem földre szállott utópia, az „akár meg is történhetne” jegyében. Egy-két mozzanat akár itt is, Oroszlányban. A másokkal való megbékéléshez előbb magunkat kell kiszabadítanunk a mindennapiság rutinjából, akár oly módon, mint Mikó atya Cserehátom, akár úgy, mint András atya Oroszlányban, amikor a Béke Fegyvertáráról álmodozott.

A felszabadítás teológiája, melynek erőszakmentes változata Ferenc pápára is komoly hatást gyakorol, és számunkra is irányadó lehet, Metz szerint nem politikai állásfoglalásokba bocsátkozó teológia, nem a politika újraklerikalizálása, de nem is a hit újrapolitizálása, hanem feszültségekkel és ellenségeskedésekkel teli világunkban éppen egyetemességével ellensúlyozhatja az elkülönülést és a megbélyegzést. Az egykori jézusi minta is ebben erősíthet bennünket, hiszen Jézus egyszerre volt pártos (a farizeusok, szadduceusok, esszénusok és zelóták pártjaival szemben a galileai szegények pártján állva), ugyanakkor egyetemes (mindenkinek hirdetve Isten országát és az ellenség szeretetét is magában foglaló felebarátságot).

Ma nálunk a vallásos emberek közül is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől. Cserébe vezetőink megígérik nekünk, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység maga akar védőbástyája lenni a szenvedőknek, az elnyomottaknak és a szegényeknek. Mint a megosztás és megfosztás ellen protestáló katolikus, legalább is ezt olvasom ki Ferenc pápa üzeneteiből. A jezsuita Ferenc pápa kedvenc szentjéhez, Assisi Ferenchez való kötődése mentes az érzelgős ájtatosságtól, ám a pénz istenítésén alapuló, kirekesztő gazdaság embertelenségét leleplezve nem tartja elegendőnek a jámbor jótékonykodást, hanem elkerülhetetlennek gondolja a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását az igazi áldozathozatal jegyében, a tettek mezején. A strukturális bűnök és bűnös struktúrák ellen kíván fellépni. Az általunk nap mint nap megtapasztalható strukturális bűn, a korrupció ellen bárki harcba indulhat, amikor a József Attila-i „Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább!” szellemében jegyet vált, számlát ad.

Jacques Derrida szerint Bábel nem Isten büntetése, hanem felszabadító válasza a toronyépítők monopolisztikus törekvésére, lehetőséget adva a sokféleség egységének megteremtésére. Van ebben igazsága, hiszen a sokféleség nemcsak káosz, hanem érték is, de még inkább igazsága van annak, aki Pünkösdnek a Lélek által létrehozott egységét hirdeti.     A szeretet jegyében történő politizálás keretében működő igazságtétel – ahogyan már idéztem Johann Baptist Metzet – a másik, az ellenzéki felebarát átölelésével kezdődik. A közelmúltbéli „Zarándoklat Magyarországért” sajnos, még nem ebben a szellemben zajlott, résztvevői közül sokan nem vallották Xavéri Szent Ferenccel, hogy: „Mindenkit elfogadok útitársnak.” Az utóbbi hetek két nagy ellenzéki tüntetésén – melyet a másik oldal bolhacirkusznak nevezett – végre-valahára markáns keresztény hangokat lehetett hallani. „Béke veletek!”; „Engesztelődjetek ki egymással”; „Öleljetek meg egy fideszest!” Ezek lehetnének a mi megbékélési kampányunk jelszavai is, első lépései pedig a másik meghallgatása, nézeteinek, bánatainak, örömeinek, kínálatának megismerése, igazságainak elismerése,  a legnagyobb közös osztó megtalálása után létrejövő, kicsiben való együttműködés. Akár két összebékülő barát, akár egy család, akár egy sokszínű plébániai közösség létrehozhatja a nemzeti összetartozás minimumát. 2014-ben Vitányi Ivánnal együtt próbálkoztunk már ezzel, és olyan értékekben tudtunk megegyezni – vagyis egy olyan közös magban, amelyet hagyományos, vallásos, polgári és modern, sőt posztmodern gondolkodás egyaránt elfogad és vall –, mint a szeretet és a szolidaritás, a társadalmi és az Isten előtt való egyenlőség, az emberi méltóság feltétlen tisztelete, a jólét és az életminőség mindenki számára való hozzáférhetővé tétele.

Kedves Testvérek, talán ti is tapasztalhattátok, hogy az eredetijére tüneményesen visszaalakított pannonhalmi bazilikában egyetlen kakukktojás maradt, mert az ókonzervatív módon „törvénykező” műemlékvédelem egyelőre még nem engedte meg az oda nem illő barokk oltár lebontását, pedig helyére a bencések Isten üresen hagyott székét szeretnék odahelyezni. Erősen leromlott demokráciánkban meg kellene szívlelnünk Heller Ágnes figyelmeztetését: Az utolsó szék a Messiásnak van fenntartva. Ha valaki elfoglalja, csak eltorzult vagy hamis messiás lehet. Ha valaki a széket eltávolítja, akkor vége az előadásnak. De amíg a szék ott marad, a tér középpontjában a politikai cselekvés alanyainak mindig is figyelembe kell venniük.”

KAMARÁS ISTVÁN OJD
író, szociológus

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.