egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban

AVAGY MELYIK GAZDASÁG ÖL?

Az alábbiakban azt elemzem: nem biztos, hogy az „öl”, amire elsőre gondolunk. Nekem az az érzésem, hogy sajnos, a mostani diskurzusban, Ferenc pápa gazdasági tanításában, de elsősorban annak interpretálásában, „a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik”. II. János Pált idézve a „szabad piacgazdaság” olyan rendszert is jelenthet, amely „elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben”. Sajnos, éppen ez a felelősség és szabadság veszhet el, ha kizárólag a piaci kudarcokra koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy a túlzott centralizáció és a szabályozói (kormányzati) kudarcok is nagy-nagy károkat okozhatnak és gyakran okoznak is. Ferenc pápa tanítását pedig teljes körűen kell értékelnünk, megismernünk, hiszen ő maga sem kizárólag bezárkózásra invitál minket: „A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön.”(Evangelii Gaudium [továbbiakban – EG] 224.) Ráadásul a hitünkre vonatkozó megállapításokról sokszor kevés szó esik, pedig Ferenc pápa megnyilatkozásai, így az Evangélium öröme arról is szól: „Ne gondold, hogy jó katolikus vagy attól, ha misére mész, gyakran gyónsz, és olykor jótékonykodsz, együttműködsz a karitásszal, ám azután a világ lelke szerint élsz.”[1]

A társadalmi tanítást illetően pedig több megértésre van szükség és alaposabb diskurzusra: hiszen Ferenc pápa tanításában is több szabadságot támogató gondolat van, mint leegyszerűsítve gondolnánk, és a piacpártiak is jobban támogatják az erényeket, mint az azt ellenzők gondolják. Nekünk pedig az igazság keresése a feladatunk.

Az elmúlt egyéves időszakban, ha valaki kereszténységről és gazdaságról beszélt, akkor nem volt megkerülhető az Ez a gazdaság öl című könyv, amely egy olasz „vatikanológus” újságíró- páros (Tornielli és Galeazzi – továbbiakban TG) műve.[2] A könyv lényegében Ferenc pápának Az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításán alapul, és elsősorban az ahhoz kapcsolódó kritikák bírálatával foglalkozik.

 

SZÁMÍT, HOGY KI HONNAN JÖN:
DÉL-AMERIKA NEM TIPIKUS PÉLDA

Személyesen úgy érzem, problémát jelent, hogy mindenki hangoztatja a maga igazát, de nincsen igazi dialógus. Pedig ha a kiindulópont, a keresztény hit közös, az már biztos alapot teremthet ahhoz, hogy őszintén és tisztán vitassunk meg dolgokat. Ebben a vitában különösen sokat számít a felek társadalmi-eszmei háttere. XXIII. János pápa népi gyökerekkel rendelkezett, II. János Pál pápa esetén meghatározó volt, hogy megtapasztalta mind a nácizmust, mind a létező szocializmust, míg XVI. Benedek pápa egy jól működő piacgazdaság viszonyai között élhetett. A katolikus Egyház sokszínűségét jelzi, hogy Ferenc pápa teljesen más környezetből érkezett: a Dél-Amerika rögvalóságából. Az úgynevezett „haveri” (crony) kapitalizmus mindennapjaiból, a gazdasági válságok, bankrohamok, az inflációs adatot hamisító közigazgatás, a klánok-bandák világából, egyúttal azzal az öntudattal, hogy ő is migráns: olasz migráns, mondhatjuk: „gazdasági bevándorló”, mint olyan sokan, akik a két világháború között telepedtek le Argentínában. Míg Benedek pápa a münsteri egyetem tudományos közegében az egyetemi lét eleganciáját érzékelhette, addig Ferenc pápa a nyomornegyedek világát látta. Mindkettő értékes tapasztalat, de más-más nézőpontot kölcsönöz, ráadásul, ha ezt a nézőpontot a külső szemlélő immár a saját szemüvegén keresztül vizsgálja, akkor bizony torz képet kaphat. Így azután olyanok is megtámadva érzik magukat, akiket, Ferenc pápa esetleg nem is támadott – fekete-fehér helyett egy sokszínű világban kellene gondolkodnunk, illetve kívánatos volna, hogy a Szentatya tanácsadói ezt is közvetítsék számunkra.

Ferenc pápa Az Evangélium öröme című apostoli buzdításában egyértelműen a piac kudarcaiból vezeti le a gazdasági problémákat. Egyúttal azt feltételezi, hogy aki a piacok autonómiáját támogatja, az nem hihet semmi másban, csak a piaci mechanizmusokban, és nyilván teljesen elveti az állami beavatkozást:

Miközben kevesek jövedelme hatványozottan növekszik, a többség egyre távolabb kerül e szerencsés kisebbség jólététől. Ez a különbség olyan ideológiákból ered, amelyek védelmezik a piacok feltétlen autonómiáját és a pénzügyi spekulációt. Éppen ezért tagadják az államok ellenőrzési jogát, amelyekre rábízták, hogy őrködjenek a közjó védelme fölött. Egy új, láthatatlan, olykor virtuális zsarnokság rendezkedik be, amely egyoldalúan és kérlelhetetlenül érvényesíti saját törvényeit és szabályait (EG 56).

A piaci mechanizmusok kizárólagossága természetesen piaci kudarcokhoz vezethet, ugyanakkor fontos látni azt, hogy nemcsak piaci kudarcok vannak, hanem szabályozói kudarcok is. Ezt egyébként Ferenc pápa is megállapítja Argentína példáján:

A leginkább rászoruló rétegekhez az állam által nekik szánt források negyven százaléka jut el, a többi elvész útközben. […] Argentína vezető rétege elveszítette hitelességét […]. Ki kell állnunk a politika fontossága mellett, még ha a politikusok hiteltelenné tették is, mivel – ahogyan VI. Pál pápa mondta – ez a szeretet legmagasabb fokú formája lehet (TG 29).

 

PIACPÁRTISÁG ÉS ERÉNYEK:
A KETTŐ NEM ZÁRJA KI EGYMÁST

A piacpártiak legfontosabb kritikája Ferenc pápa megnyilatkozásával szemben nem az, hogy tagadnia kellene a piaci kudarcokat, hanem az, hogy el kellene ismernie az állami beavatkozás kudarcait is, ráadásul a pápa és az őt lelkesen interpretálók elvitatják a piacgazdaságot favorizálóktól azt, hogy a piacgazdaság támogatásával összeegyeztethető az erények szorgalmazása. Ez nem egyedi jelenség: Adam Smith-t, a polgári közgazdaságtan egyik legfontosabb alakját felidézve szinte mindig kizárólag a láthatatlan kéz elméletét említik, ám arról elfeledkeznek, hogy a közgazdasági gondolkodó életművének koherens része az Erkölcsi érzelmek elmélete (Theory of Moral Sentiments) című alkotás is.[3] Ebben Smith megfogalmazta, hogy az egymás iránt érzett rokonszenv és szolidaritás az erkölcs, a társadalmi együttélés alapja, valamint a munka mozgatórugója is.

Ferenc pápa leghangsúlyosabb kijelentése a következő: „Nem a pénz új bálványozására!”[4]. Az EG 55-ben felhívja a figyelmet: a most átélt pénzügyi válság egyben antropológiai válság:

Ennek a helyzetnek az egyik oka a pénzzel kialakított kapcsolatunk, mert békésen elfogadjuk a felettünk és társadalmaink feletti uralmát. A most átélt pénzügyi válság elfeledteti velünk, hogy annak kezdete egy mély antropológiai válság: az emberi lét elsőbbségének tagadása! Új bálványokat teremtettünk. Az antik aranyborjú imádása (vö. Kiv 32,1–35) új és embertelen változatra talált a pénz bálványozásában, az arctalan s az igazi emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrájában. A pénzügyi és gazdasági világválság rámutat ennek a rendszernek a kiegyensúlyozatlanságára, de főként annak az antropológiai irányultságnak a súlyos hiányára, mely az embert a szükségletei közül pusztán a fogyasztásra redukálja.

Az antropológiai válság jelenlétével abszolút egyet lehet érteni, ugyanakkor fontos azt is megértenünk, hogy az antropológiai válság nemcsak a szabadpiacon, hanem a szabályozásban is tetten érhető: lásd például utópisztikus, majd tarthatatlanná váló ígéretek hajszolása. Az Egyesült Államokbeli jelzáloghitel-válság egyik kiindulópontja volt a „Saját házat mindenkinek!” program, amelynek keretében olyanok is hitelt kaptak, akik egyáltalán nem tudtak fizetni, így veszélyhelyzetbe kerültek, a pénzintézetek, de önmaguk és az állami szabályozás miatt is. Magyarországon szintén láttunk olyan túlhitelezést, amelyet az állam indított el a maga akcióival, aztán azzal, hogy a gazdasági visszaesést a hitelvezérelt fogyasztás „simítsa”.

A magyar sajtóban és egyházi közéletben többen is a kapitalizmus végét ünneplik Ferenc pápa apostoli buzdítása és az Ez a gazdaság öl című könyv alapján, ám nem árt óvatosnak lennünk, hiszen a Szentatya elődei azért némileg árnyaltabban fogalmaztak. Schlett András a Magyar Krónikában Esély a méltóságra című áttekintésében[5] felhívja a figyelmet arra, hogy II. János Pál pápa a Centesimus annus enciklikában a kapitalista tendenciák veszélyeire figyelmeztet. Ugyanakkor érdemes arra is emlékezni: a lengyel pápa állást foglal azzal kapcsolatban: „mondhatjuk-e azt, hogy a kommunizmus bukása után a kapitalizmus a győztes társadalmi rendszer, és hogy azok az országok, amelyek gazdaságuk és társadalmuk újjáépítésén fáradoznak, erőfeszítéseiket feléje irányítsák? Vajon ezt a modellt kell-e ajánlani a harmadik világ azon országainak, amelyek valódi gazdasági és polgári fejlődésük útját keresik?”

Ha a „kapitalizmus” olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen „igen”, még ha talán helyesebb lenne „vállalkozói gazdaságról”, vagy „piacgazdaságról”, vagy egyszerűen „szabad piacgazdaságról” beszélni. De ha a „kapitalizmus” alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a „nem” (CA 42).

A kérdés leegyszerűsítése, ha a „szabad piacgazdaságon” csak a „szivarozó bankárokat” értjük, és nem beszélünk felelősségvállalásokról, lehetőségekről. XVI. Benedek pedig a keresztény szeretetről szóló (Deus caritas est), első enciklikájában az állam korlátait mutatja be:

Szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség. A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, mely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel (DC 28).

Mind az Ez a gazdaság öl című könyv, mind hazai interpretációi[6] kiemelt figyelmet szentelnek Ferenc pápa gazdasági kritikusai közül „a szabadpiac elterjesztésén fáradozó” Acton Intézetnek. Elfogult vagyok, hiszen volt már alkalmam több ízben találkozni az Acton Intézet munkásságával, az USA-ban és itthon rendezvényeiken is részt vettem. Érdemes azt is felidézni, hogy sem maga Lord Acton, sem az Acton Intézet nem pusztán a szabadpiaccal foglalkozik, hanem többel: a vallás és a szabadság tanulmányozásával. Amint a honlapjukon olvasható küldetésnyilatkozat tartalmazza: küldetésük olyan szabad és erényes [sic!] társadalom támogatása, amelyet egyéni szabadság jellemez, és amelyet vallási elvek [sic!] tartanak fenn.[7] Tehát nem a féktelen fogyasztói társadalmat pártolja, nem a vadkapitalizmust, nem a „haveri” kapitalizmust, hanem a keresztény értékek alapján működő szabadpiacot. Kereszténység és kapitalizmus elnevezésű blogunkon[8] szerzőtársainkkal hasonló elvet fogalmazunk meg:

Kettős meggyőződés vezérel bennünket: (1) A kapitalizmus a keresztény értékek szempontjából alapvetően pozitívan ítélendő meg, és biztosíthatja a jó és erényes élet fontos feltételeit. (2) A szabad piacgazdaság legbiztosabb alapja a keresztény hit és szeretet (caritas).

Nem az én tisztem megvédeni az Acton Intézetet, megvédik ők magukat, intelligens diszkussziót kezdeményeznek, kár, hogy a viták rendre elmaradnak. Samuel Gregg, az Intézet kutatási igazgatója Pope Francis and Poverty című írásában[9] kiemeli: egyrészt a „kőlibertariánusokon” kívül senki sem hisz a piac kizárólagosságában, másrészt a szabad piac nem elég a nyomor csökkentéséhez, ahhoz kell „stabil kormányzat, amely infrastruktúrát épít, tulajdonjogi keretek, amelyek tisztán szabályozzák, hogy mi kié, és végül joguralom”, azaz a bizalom abban, hogy a törvényeket mindenki betartja és betartatja. Gregg felhívja a figyelmet, hogy a közgazdászok sem „buták”; a Nobel-díjas North és Phelps is elmondja,[10] hogy a nyomor felszámolásához szükséges egyfajta gazdasági kultúra. Ehhez hozzátehetjük: Kuznets bemutatja, hogy „a fejlett technológia rendelkezésre állása szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági növekedésnek. Haladást csupán akkor generál, ha széleskörűen és hatékonyan alkalmazzák, ha ilyen típusú alkalmazása során fejlődése is bekövetkezik […].”[11] Műveiben Kuznets a korszerű technológiát „fontosnak, a folyamat szerves részének tartja, s elemzi a növekedés társadalmi feltételeit és következményeit is.[12] Ezekben a viszontválaszokban az is előtérbe kerül, hogy Kelet-Ázsia és Dél-Amerikai szegényeinek milliói a szabadkereskedelem hatására kerültek ki a nyomorból.[13] Erre Agnus Deaton 2015-ös Nobel-díjas közgazdász is rámutat a Nagy szökés (Great Escape) című könyvében.[14]

 

A KRITIKÁK ÉRTÉKELÉSE: KÖZGAZDASÁGI ISMERETEK FONTOSAK, A KRITIKA LEHET ELEGÁNS IS

Az Acton Intézet mellett Michael Novak, a Demokratikus kapitalizmus szelleme című alapmű szerzője[15] és George Weigel is célkeresztbe kerül az Ez a gazdaság öl című könyvben.[16] A kritika kiindulópontja az, hogy ezek a szerzők már XVI. Benedek pápát is bírálták, tehát inkább a hitükkel van a baj. Valóban kritikát fogalmaztak meg, ám bizonyos: ha tudták volna, mi jöhet még XVI. Benedek pápa után, akkor visszafogottabban fogalmaznak. Emellett tudatában kell lennünk annak, hogy ezen kritikák akadémiai kritikák. Esetükben – eltérőn a magyar realitástól, hozzá kell szoknia az embernek, hogy minden dolgozatban lehet hibát találni, és a kritika nem szégyen, hanem éppenséggel a vita építését és a gondolatok tisztázását szolgálja.

Hiszen Novak azt emeli ki a végén: „Every deficiency of veritas injures caritas. That is the beautiful and powerful linkage in this encyclical.”[17] Ez pedig egyértelmű dicséret – így azt gondolom, hogy az Ez a gazdaság öl szerzői valamit nagyon félreértettek. Azt persze nem, hogy Michael Novak kíméletlenül bírálja a világkormány létrehozásának igyekezetét; George Weigel[18] viszont alapvetően dicséri az enciklikát, bár kritikát is megfogalmaz:

Az enciklika helyesen, óvatosan, azt sugallja, hogy a harmadik világbeli gengszterkormányoknak több közük van a szegénységhez és az éhezéshez, mint a hiányzó nemzetközi fejlesztési támogatások; ugyanakkor elismeri, hogy a katasztrofálisan alacsony születési ráta súlyos globális gazdasági problémákat okoznak (bár ez nincs annyira kidolgozva, mint Joseph Ratzinger korábbi esszéiben); élesen bírálja a nemzetközi segélyprogramok kötöttségét a kötelező fogamzásgátlás és a „reproduktív egészségügyi szolgáltatások” [az ENSZ eufemizmusa az igény szerinti abortusz lehetőségére] rendelkezésre állásához, és csak szellemileg kötöttek vallásszabadsághoz és gazdasági fejlettséghez].[19]

További érdekes kérdés, hogy noha lehet haragudni a közgazdászokra, a gazdaság megértése is kíván figyelmet, tanulmányokat és igényli az eddigi tapasztalatok megismerését. XVI. Benedek pápa – akkor még bíborosként – egyértelműen elismeri ennek szükségességét a Market Economy and Ethics című, 1985-ös beszédében: „Szükségünk van maximális közgazdasági megértésre, de maximális ethoszra annak érdekében, hogy a speciális közgazdasági tudás a jó szolgálatában álljon.”[20]

 

GLOBALIZÁCIÓ ÉS LOKALIZÁCIÓ:
MINDKETTŐNEK MEGVAN A SZEREPE

Érdekes megfigyelni, hogy Ferenc pápa interpretálói csupán a globalizáció káros hatásaira koncentrálnak, miközben magának a pápának a hozzáállása egyértelműen árnyaltabb, nem is lehetne más, hiszen a katolikus Egyház a világ egyik legnagyobb egyetemes, másképpen fogalmazva globális szervezete [sic!].

Bár Ferenc pápa jelzi, hogy bírálja a „közömbösség globalizációját”, azt is hangsúlyozza, hogy „az egész több, mint a rész”:

A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön. E két szempont együttesen határozza meg, hogy ne essünk szélsőségekbe: az egyik, hogy az emberek elvont, globalizált univerzalizmusban élnek – hasonlóan egy vasúti kocsi utasaihoz, akik tátott szájjal és számító üdvrivalgással csodálják a többiek világának feltűnő csillogását. A másik véglet, hogy egyfajta néprajzi „múzeummá” válnak, a világtól elzárkózott remetékké, akik arra vannak ítélve, hogy örökké ugyanazokat a dolgokat ismételgessék, s képtelenek engedni, hogy megszólítsa őket a tőlük különböző, s értékelni sem tudják azt a szépséget, melyet Isten határaikon kívül áraszt szét (EG 234).

Azaz a nyitottság nélküli emberek bezárulnak – ez véleményen szerint rendkívül fontos gondolat. A Caritas in veritate[21] enciklikában XVI. Benedek is árnyaltan fogalmazott a globalizációról, jelezve, hogy a folyamatnak akár nyertesei is lehetünk:

A globalizáció értelmezésében olykor fatalisztikus szemléletmódok figyelhetők meg, mintha annak mozgásai névtelen és személytelen erők, továbbá az emberi akarattól független struktúrák termékei volnának. Érdemes emlékeztetnünk ebben az összefüggésben arra, hogy a globalizációt ugyan kétségkívül társadalmi-gazdasági folyamatként kell értelmezni, ám mégsem ez az egyetlen jellegzetessége. A látható folyamatok mögött az egyre szorosabban összekapcsolódó emberiség valósága áll; ezt személyek és népek alkotják: az ő hasznukat és fejlődésüket kell szolgálnia e folyamatnak, tekintettel arra, hogy egyének és közösségek egyaránt kiveszik részüket az őket illető felelősségből. Az országhatárok meghaladása nem pusztán materiális tényező, hanem, okaiban és okozataiban egyaránt, kulturális is. Ha végzetszerűnek tekintjük a globalizációt, szem elől tévesztjük értékelésének és irányításának szempontjait. A globalizáció mint emberi valóság különböző kulturális tendenciák terméke, amelyek között érdemes megkülönböztetést alkalmazni. A globalizációnak mint folyamatnak az igazsága és etikai alapkritériuma az emberiség családjának egységével és a jó felé való előrehaladásával adott. Ezért szüntelenül a világméretű integráció személyközpontú, közösségorientált, a transzcendensre nyitott kulturális folyamatának elősegítésén kell fáradoznunk (CV 42)

Néhány olyan strukturális elem ellenére, amelyek jelentőségét sem letagadni, sem eltúlozni nem szabad, „a globalizáció sem nem jó, sem nem rossz eleve. Azzá lesz, amivé az emberek teszik” (CV 42). Nem áldozatainak, de szereplőinek kell lennünk, az értelem világosságával előre haladva, a szeretet és az igazság által vezérelve. A vak ellenállás hibás, előítéletes magatartás lenne, amely végül képtelen felismerni a dolog pozitívumait, és azzal a veszéllyel járna, hogy elvesztegetünk egy jó alkalmat arra, hogy bekapcsolódjunk a globalizáció által kínált sokféle fejlődési lehetőségbe. A globalizációs folyamatok, amennyiben megfelelően tervezik el és irányítják azokat, olyan lehetőséget adnak a gazdagság nagy, világméretű újraelosztására, amilyen még soha nem létezett, míg ha rosszul irányítják őket, a szegénységet és az egyenlőtlenséget növelhetik, sőt a válság az egész világot megfertőzheti. Ki kell küszöbölni a globalizáció – olykor igen súlyos – működési hibáit, amelyek új megosztottságokat idéznek elő a népek között és a népen belül, és biztosítani kell, hogy a gazdagság újraelosztása ne a szegénység újraelosztásával, sőt a szegénység fokozódásával járjon együtt – ami reális félelmünk, ha rosszul kezelik a jelenlegi helyzetet. Hosszú ideig úgy gondolkodtak, hogy a szegény népeknek meg kell maradniuk egy változatlan fejlődési szinthez rögzítve, és be kell érniük a fejlett népek filantrópiájával. Ezen szemlélet ellen foglalt állást VI. Pál a Populorum progressióban. Ma az elérhető anyagi források, amelyekkel ezek a népek kitörhetnek a nyomorból, potenciálisan jelentősebbek, mint régebben, csakhogy gyakran végül is elsősorban magukat a fejlett népeket erősítik, amelyek jobban ki tudják aknázni a tőke és a munkaerő mozgásának liberalizációját. A felemelkedés lehetőségeinek világméretű kiterjedését tehát nem szabad önző, protekcionista vagy részérdekek által diktált szempontoknak fékezniük. Sőt a feltörekvő és a fejlődő országok bevonása ma a válság jobb kezelését teszi lehetővé. A globalizációs folyamattal együtt járó átmeneti helyzet nagy nehézségeket és veszélyeket rejt, amelyeket csak akkor lehet legyőzni, ha elsajátítjuk azt a mély értelmű antropológiai és etikai lelkületet, mely a globalizációt a szolidáris emberiesség felé vezeti. Sajnálatos módon ezen a lelkületen gyakran felülkerekednek, és elnyomják azt individualista és utilitarista meghatározottságú etikai és kulturális megfontolások. A globalizáció sokdimenziós, komplex jelenség, amely megköveteli, hogy sokféleségében és valamennyi oldalának egységében ragadjuk meg, ide értve teológiai aspektusát is. Így lesz lehetséges a kapcsolat, a közösség és a megosztás fényében megélni és irányítani az emberiség globalizációját.

 

EGYENLŐSÉG ÉS EGYENLŐTLENSÉG:
LESZIVÁRGÁS VAGY KONCENTRÁLÓDÁS

Mind Ferenc pápa, mind értelmezői sokat foglalkoznak az egyenlőség–egyenlőtlenség kérdésével. Általában háromféle egyenlőségről beszélhetünk: lehetőségek egyenlősége, eredmény (bérek) egyenlősége, méltányosság egyenlősége (ugyanazért a kontribúcióért ugyanazt kapjuk). Sajnos ezekben a diszkussziókban nem derül ki, pontosan mire is gondolnak. Tóth Gergely A kisgömböc, vagyis az 1% című, a Képmásban megjelent cikkében[22] bemutatja, hogy Tinbergen közgazdásztudós 1970-es évek végi becsléséhez[23] képest mennyivel növekedett az országok közötti egyenlőtlenség. (Tinbergen legrosszabbnak ítélt, 13:1-es szcenáriójához képest mára 50:1-es arány valósult meg.) De tényleg baj ez? Ha ránézünk a számokra, látszik, hogy Tinbergen szcenáriójához képest a 440–660 USD/fős GDP-adathoz képest mára mintegy 1150 USD/fő lett az egy főre jutó GDP a legszegényebb decilis határán. Akkor hát nem léptünk előre? De, szerintem igen. Csak hát, mint a boldogságról szóló Bernanke-beszédben[24] is kiderült: boldogságérzetünket meghatározza a másokkal való összehasonlítás, sarkosan fogalmazva az irigységfaktor.

egyenlotlenseg


Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a leszivárgás-elméletet lehet kritizálni, vannak is e tárgyban jó empirikus tanulmányok, de egyúttal kiöntjük a fürdővízzel a gyereket is, nemcsak a szivárgást szüntetjük meg. Ezen kritikák ugyanis az egyén felelősségét háttérbe szorítják, hiteltelenné igyekeznek tenni a szabad vállalkozást, s veszítenek jelentőségükből a túlzott centralizációs és állami beavatkozás problémái is. Fontos, hogy Ferenc pápa is jelzi, nem elég a segély: a szegények „nem elégednek meg illuzórikus ígéretekkel, kimagyarázásokkal és alibikkel. Nem várják ölbe tett kézzel az NGO-k[25] segítségét, a segélyterveket és azokat a megoldásokat, amelyek soha nem jönnek el” (TG 152).Baritz Laura nővér is hivatkozik a Kuznets-görbére az Ez a gazdaság ölt elemző egyik írásában, amely szerint a növekedés kezdeti szakaszában nő az egyenlőtlenség, majd csökken. Az Evangélium öröme egyetlen közgazdasági elméletet kritizál, a leszivárgás elméletét, vagyis azt, hogy a társadalom egy részének gazdagodása előbb-utóbb lecsorog a többiekhez is. Szerintem ez éppen a leszivárgás-elmélet következményeire utal, azaz arra, ha valami beindul, akkor azt mindenki megérzi, jóllehet inkább utóbb, mint előbb. Persze nem árt fejünkbe vésni, hogy ha valaki azt mondja, nincsen leszivárgás, akkor minimum illendőségből illik kritizálnia az egykulcsos adórendszereket, a progresszív adórendszert kell támogatnia, és a rászorultsági alapot nélkülöző támogatások ellen is kapásból hadakoznia kell, függetlenül attól, hogy szimpatikus neki egy kormányzat vagy sem. Tisztelet a kivételnek, de mind a hazai, mind a nemzetközi közéletben gyakran látunk nagy elvi megfontolásokat, ám ha az embernek szimpatikus pártok kormányoznak, akkor elv, ethosz és pátosz elvész. Ráadásul kiderül, hogy gyermekvállalást is anyagi juttatásokkal lehet ösztönözni, így azt láthatjuk, hogy hiába vannak a nagy elvek, a piacgazdaság legnagyobb kihívói is pénzért veszik a kenyeret a boltban. 

A könyv végén interjúk szerepelnek, amelyek Ferenc pápa tanítását elemzik. Tedeschi, az IOR vatikáni bank vezetője kiemeli azt is, hogy „ebben az értelemben az ember az, akinek meg kell változnia, akit nevelni kell. Ebben az esetben nem annyira a szabályozó állam alkalmas a vezetésre, sokkal inkább az Egyház társadalmi tanítása, amely ebben a gnosztikus, nihilista világban nehezen tudja elfogadtatni magát.”[26] Azt is hangsúlyozza, hogy ma olyan újmalthusiánus világot élünk, ahol a hiányzó gyerekszámot a gazdasági növekedés hivatott pótolni. Szerintem a piacgazdaság támogatói nem feltétlenül így gondolkodnak. A már emlegetett Acton Intézet körében éppen azt láttam, hogy nem ez a trend. Kris Mauren, az Acton intézet ügyvezető igazgatója négy gyermek apja, és az Acton University rendezvényén több akár 5–6 gyermekes, otthoni iskolát működtető édesanyával találkoztam.

A könyv végén van egy rövid interjú Ferenc pápával, ahol kiemeli: „életem során sok jó, emberileg jó marxistát ismertem meg. Ezért nem érzem úgy, hogy megsértenének” a marxizmus vádjával. „Ám a marxista ideológia elhibázott.” A pápa felhívja a figyelmet arra, hogy nem pauperista (azaz nem általános szegénységet szeretne), de megfogalmazza:

Gondot viselni a felebarátunkra: arra, aki szegény, aki testben és lélekben szenved, aki szükség sújt. Ez a vízválasztó. Pauperizmus lenne? Nem, evangélium. […] A szegénység eltávolít a bálványimádástól, attól, hogy úgy érezzük: elegendők vagyunk önmagunknak.

Fontos, hogy ne feledjük: Jézus Krisztus is példát adott nekünk a boldogságról, a Hegyi beszédben, kezdve azzal, hogy „Boldogok a lelki a szegények!” Mit is jelent ez? Ferenc pápa adventi beszédeit idézte e kapcsán karácsonyi számában az Új Ember:

Lélekben szegénynek lenni azt jelenti, hogy csak Isten gazdagságához ragaszkodunk [...]. Ha banktulajdonos vagy, de a szíved szegény, ha nem ragaszkodik a pénzhez, akkor mindig szolgál.

A könyv egyúttal idézi Alonso-Lasheras jezsuitát, aki az EG-hez fűzött kommentárjában kifejti: „A gazdaság és közgazdaságtan arra nyer meghívást, hogy ne veszítse szeme elől azt a képességét, hogy olyan folyamatokat indítson útjukra, amelyek mind több embert képesek bevonni a gazdaságba.”[27] Úgy gondolom, a piacpárti keresztény gondolkodók is pontosan ezt gondolják, még ha az „ellenmarketing” nem is ezt akarja mutatni.

Az Ez a gazdaság öl című könyvben felmerül a kérdés, vajon elmehetünk-e egy jó étterembe, vagy még inkább: szabad-e luxusterméket fogyasztani?

A karitász szolgálatának el kell vezetnie az életstílus radikális megváltoztatásához. Szégyenkezve vettünk részt sok-sok évvel ezelőtt a karitász céljaira rendezett luxusvacsorákon. Ékszereket, értékes holmikat árvereztek el. Tévedtél! Ez nem karitász! Ez egy NGO” (TG 33).

Ferenc pápának igaza van, hogy önmagában a felajánlás nem jelent szeretetet, ám alapvető kérdés, hogy egy gazdag ember hogyan tud leginkább segíteni egy másik emberen: Ha elosztja teljes vagyonát, vagy ha vállalkozik, munkát ad, fogyaszt, időnként étteremben eszik, és ezzel munkához juttat egy szakácsot, egy pincért, esetleg egy takarítót. Ha jótékonysági rendezvényen veszünk részt, akkor azzal egy közösségi rendezvény jön létre, ahol fiatalok találkozhatnak, esetleg szerelmek, barátságok szövődnek.

A magántulajdon kérdése is itt jön be a képbe. A TG 55 visszautal II. János Pál magántulajdonnal kapcsolatos kijelentésére. A Laborem excercens 63 szerint az Egyház társadalmi tanítása

[…] mindig tágabban értelmezte [ti. a magántulajdont] azzal összefüggésben, hogy a teremtett javak használatára egyetemesen joga van mindenkinek, vagyis a magántulajdon joga alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és használatának.

Ugyanakkor azt érdemes elvetni, hogy János Pál mindent kollektivizált volna, éppenséggel kiemelte a „sajátomban dolgozom”-tudat fontosságát. A modern üzleti szaknyelv ezt nevezi „ownership”-nek. Azaz, ha egy cégben a központban dolgozom, akkor annak egy kereskedelmi értékesítési pontja is kötődik hozzám:

[…] Maga a gazdasági rendszer és a termelési folyamat nyer akkor, ha ezeket a személyes értékeket teljesen tiszteletben tartja (LE 71).

Aquinói Szent Tamás elgondolása szerint éppen ez a szempont szól nagy erővel a termelőeszközök magántulajdona mellett. Jóllehet valljuk azt, hogy bizonyos súlyos körülmények között kivételt lehet tenni a magántulajdonelvével szemben – s épp a mi korunkban vagyunk tanúi annak, hogy valóra vált a társadalmi tulajdon rendszere –, ennek ellenére a „személyből” levezetett vagy perszonalisztikus érv nem veszti erejét sem az elvek, sem a gyakorlat síkján. A termelőeszközök köztulajdonba vételénél mindig figyelembe kell vennie ezt a perszonalisztikus tényezőt annak érdekében, hogy értelmes és gyümölcsöző lehessen. Mindent meg kell tenni azért, hogy az ember az ilyen rendszerben is megőrizhesse annak tudatát, hogy a „sajátjában” dolgozik. Ellenkező esetben az egész gazdasági folyamatban szükségszerűen jelentkeznek olyan kiszámíthatatlan károk, amelyek nem csupán a gazdaságot, hanem elsősorban magát az embert sújtják (LE 20).

Ezt Ferenc pápa is megfogalmazza:

A szolidaritás annak a spontán reakciója, aki felismeri a tulajdon közösségi funkcióját és a javak magántulajdont megelőző egyetemes rendeltetését. A javak magántulajdona azért nyer igazolást, hogy e javak megőrződjenek és gyarapodjanak, oly módon, hogy jobban szolgálják a közjót. Ezért a szolidaritást úgy kell megélni, mint amellett való döntést, hogy visszaadjuk a szegényeknek azt, ami megilleti őket. Ha a szolidaritás ezen meggyőződése és megvalósítása testet ölt, megnyitja az utat, és lehetővé tesz egyéb strukturális változásokat. Az olyan strukturális változás, amely nem ébreszt új meggyőződéseket és magatartásformákat, azt eredményezi majd, hogy ugyanezek a struktúrák előbb-utóbb romlottá, terhessé és hatástalanná válnak” (EG 89).

Ráadásul fontos szem előtt tartani, hogyha nincs magántulajdon, akkor jótékonyság sincs, hiszen máséból jótékonykodni, az minden, csak nem etikus.

 

FIGYELJÜNK A HITBELI TANÍTÁSRA IS!

Nem ez a fő kérdése jelen írásomnak, de sajnálatos, hogy az apostoli buzdítás gazdasági részeiről mindenki beszél: a társadalmi tanítással foglalkozóktól az úgynevezett dél-amerikai népi mozgalmakig, de a teológiai, hitéleti vonatkozások nem igazán érik el még az Egyházon belüli ingerküszöböt sem. Ahogy a 2016-os Acton Egyetem Ferenc pápa spiritualitása című kurzus leírásában dr. Massimo Introvigne, a Pápai Szalézi Egyetem szociológia- és vallásprofesszora kiemeli:

Bár a médiafigyelem középpontjában Ferenc pápa társadalmi tanítását áll, holott valójában beszédeinek 90% -a a spiritualitásnak szentelte. Figyelmen kívül hagyva azokat lehetetlen megérteni a pápa gondolkodását, stílusát. Pedig a fő témák közé tartozik Szűz Mária, az ördög tevékenysége és a lelki világiasság.[28]

Ezen témákból is vonhatunk le fontos következtetéseket mi magunk is:

Sok helyen kevés a papi és szerzetesi hivatás. Ez gyakran annak köszönhető, hogy a közösségekből hiányzik a ragadós apostoli buzgóság, ezért ezek a közösségek nem lelkesítenek és nem vonzanak. Ahol van élet, buzgóság, akarat, hogy Krisztust elvigyék másokhoz, ott hivatások is támadnak, mégpedig valódi hivatások (EG 107).

Az is igaz, hogy a hangsúly néha nem annyira a keresztény jámborság késztetésére, mint inkább bizonyos csoportok hagyományainak külsőségeire vagy feltételezett magán-kinyilatkoztatásokra helyeződik, melyeket abszolutizálnak. Létezik egy bizonyos kereszténység, amely ájtatosságokból áll, és jellemzője, hogy önközpontúan és érzelgősen éli meg a hitét, ami valójában nem felel meg a hiteles „népi jámborságnak”. Egyesek támogatják ezeket a kifejezési formákat, anélkül hogy törődnének a hívők társadalmi előmozdításával és nevelésével (EG 70).

Nem a terméketlen pesszimizmusra! Az evangélium örömét soha semmi és senki nem veheti el tőlünk (vö. Jn 16,22). Feladataink és buzgóságunk csökkenésére nem jelenthetnek mentséget világunk – és az Egyház – bajai. Úgy tekintsünk rájuk, mint növekedésre serkentő kihívásokra. A hívő látás képes felismerni a fényt, melyet a Szentlélek mindig áraszt a sötétségben, anélkül hogy elfelejtenénk: „ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20)[EG 84].

Ferenc pápa kiemeli, hogy lelki megújulásra van szükség: „Ne gondold, hogy jó katolikus vagy attól, ha misére mész, gyakran gyónsz, és olykor jótékonykodsz, együttműködsz a karitásszal, ám azután a világ lelke szerint élsz.” (TG 35) Ezt mindannyiunknak érdemes szívünkbe eltennünk, hiszen „a szeretet nem szavakból áll, hanem tettekből és szolgálatból!”[29] 

 

ZÁRÓGONDOLATOK:
SZÜKSÉG VAN KÖLCSÖNÖS MEGÉRTÉSRE

Úgy gondolom, hogy sajnos, a mostani diskurzusban, Ferenc pápa gazdasági tanításában, de elsősorban annak interpretálásában, a „fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik”. II. János Pált idézve: a „szabad piacgazdaság” olyan rendszert is jelenthet, amely „elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben” (CA 42).[30] Sajnos, pont ez a felelősség és szabadság veszhet el, ha kizárólag a piaci kudarcokra koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy a túlzott centralizáció, valamint a szabályozói (kormányzati) kudarcok is nagy-nagy károkkal járhatnak, gyakran járnak is. Ferenc pápa tanítását pedig teljesen körűen kell értékelnünk, megismernünk.

Oskari Juurikkala Erényes nyomor, keresztény szabadság című székfoglalójában Ferenc pápa tanításához fűzött „szabadpiac-oldali dicséretet”.[31] Konklúziójában a jogász-közgazdász kutató megfogalmazta, hogy egyértelmű a feszültség a szabadpiaci gondolat és Ferenc pápa tanítása között, de az ellentmondásban koncentrálhatunk

a pozitív feszültségre, amely segít megtisztítani és gazdagítani a gazdasági gondolkodást, és a közgazdaságtan teheti teljessé Ferenc pápa üzenetét. Az eredmény egy ilyen szintézis esetén nem a szabad piacgazdaság balra tolódásához; hanem a szabad piacgazdaság Krisztushoz közelebb viteléhez vezethet, és így közelebb az igaz, tartós és vonzó szabadsághoz.[32]

HOMOLYA DÁNIEL
közgazdász, egyetemi oktató
a Kereszténység és kapitalizmus ( ip2moral.blog.hu) társszerkesztője

A tanulmány első változata megjelent: http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/teveszme-kritika-oesszefoglalo-irasok/4841-a-fuerdoviz-a-leszivargas-es-a-gyerek.html (letöltve: 2018. 02. 17.).

  

[1] Idézi Tornielli, Giacomo–Galeazzi, Andrea, Ez a gazdaság öl, Bp., Jezsuita Kiadó, 2015, 35.

[2] Tornielli–Galeazzi, i. m.

[3] Smith,Adam, Theory of moral sentiments, Glasgow, Scotland, MetaLibri, 20056 (első kiadása: 1759); internetes elérhetőség: http://www.ibiblio.org/ml/libri/s/SmithA_MoralSentiments_p.pdf. (letöltve: 2018. 02.17.).

[4] Az EG I. fejezetének egyik alcíme, 55–56. pontok.

[5] Schlett András, Esély a méltóságra. Ez a gazdaság öl – Ferenc pápa új könyvéről [könyvismertetés], Magyar Krónika, 2015/8, 40–41.

[6] Lásd például Baritz Sarolta Laura,Andrea [sic!] Tornielli, Giacomo [sic!] Galeazzi, Ferenc pápa – Ez a gazdaság öl, Magyar Kurír, 2015. 06. 06.; http://www.magyarkurir.hu/hirek/andrea-tornielli-giacomo-galeazzi-ferenc-papa-ez-gazdasag-ol/?q=ez%2520a%2520gazdas%25C3%25A1g%2520%25C3%25B6l (letöltve: 2018. 02. 17.).

[7] http://www.acton.org/index/about (letöltve: 2018. 02. 17.).

[8] http://ip2moral.blog.hu/ (letöltve: 2018. 02. 17.).

[9] https://www.nationalreview.com/blog/corner/pope-francis-and-poverty-samuel-gregg/ (letöltve: 2018. 02. 17.).

[10] https://www.nationalreview.com/blog/corner/pope-francis-and-poverty-samuel-gregg/ (letöltve: 2018. 02. 17.).

[11] Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004 (Bekker, Zsuzsa szerk.), Bp., Complex, 2005.

[12] I. m., 91.

[13] Gregg, Samuel, Christian, Capitalism and Culture, 2015; http://www.thepublicdiscourse.com/2015/12/16117/ (letöltve: 2018. 02.17.).

[14] Deaton, Angus, The great escape, Princeton and Oxford, Princeton University Press, 2013.

[15] Novak, Michael, A demokratikus kapitalizmus szelleme (Lengyel László előszavával; Gieler Gyöngyi ford.), Bp., General Press Kiadó, 1994.

[16] Tornielli–Galeazzi, i. m., 128–130.

[17] http://www.firstthings.com/web-exclusives/2009/08/pope-benedict-xvis-caritas (letöltve: 2018. 02.17.).„Az igazság minden sérülése sérti a szeretetet [a »karitászt«]. Ez szép és erős összeköttetés ebben az enciklikában [fordítás tőlem – H. D.].

[18] http://www.nationalreview.com/article/227839/caritas-veritate-gold-and-red-george-weigel (letöltve: 2018. 02. 17.). [Fordítás tőlem – H. D.]

[19] [Fordítás tőlem – H. D.].

[20] https://acton.org/global/article/2016/12/19/market-economy-and-ethics (letöltve: 2018 02. 17.); [Fordítás tőlem – H. D.].

[21] http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=397 (letöltve: 2018. 02. 17.).

[22] Tóth Gergely, A kisgömböc, vagyis az 1%. Afrikai álom, 5, Képmás, 2015/12, 12–14.

[23] Közli Tóth, i. m.

[24] https://www.federalreserve.gov/newsevents/speech/bernanke20100508a.htm (letöltve: 2018. 02. 17.).

[25] NGO: ’nemkormányzati szervezet’ (angolul non-governmental organization).  

[26] TG, 171–191.

[27] TG, 229.

[28] http://blog.acton.org/archives/83380-registration-for-acton-university-2016-is-now-open.html (letöltve: 2016. 12. 27.).

[29] http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-szeretet-nem-szavakbol-all-hanem-tettekbol-es-szolgalatbol   (letöltve: 2018. 02. 17.)

[30] Centesimus annus: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=86 (letöltve 2018. 02. 17.).

[31] http://www.acton.org/pub/commentary/2014/12/10/francis-idea-christian-poverty (letöltve: 2018. 02. 17.), http:// centrocovarrubias.org/wp-content/uploads/2014/12/Calihan-Lecture.-Dec.-4-2014.-Oskari-Juurikkala.pdf (letöltve: 2018. 02. 17.)

[32] http://centrocovarrubias.org/wp-content/uploads/2014/12/Calihan-Lecture.-Dec.-4-2014.-Oskari-Juurikkala.pdf, 14. (letöltve: 2018. 02. 17.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.