egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

A SZABADSÁGELVŰ ÁLLAM OLYAN FELTÉTELEK ALAPJÁN LÉTEZIK, AMELYEKET SAJÁT MAGA NEM TUD GARANTÁLNI

EGY ÁLLÍTÁS TÖRTÉNETE

Ötven éve publikált Ernst-Wolfgang Böckenförde német alkotmányjogász egy írást, amelynek címe éppenséggel nem tűnt falrengetőnek: Az állam létrejötte mint a szekularizáció folyamata. Tartalmazott mindazonáltal egy mondatot, amely a német nyelvű politikai gondolkodásban a 2. világháborút követő időszak leggyakrabban idézettnek számító mondatává vált: „A szabadságelvű, szekularizált állam olyan feltételek alapján létezik, amelyeket saját maga nem tud garantálni.”

Azóta immár „Böckenförde-állításról” (Diktum) vagy „Böckenförde-paradoxonról” is beszélnek – az állítás pedig sokat elmond a politikusok olyan ünnepi beszédeiről, amelyekben azzal kapcsolatos gondjaikat akarják igazolni, hogy tudniillik „mi tartja egyben a társadalmat”. Márpedig a mondat értelme világos: igazi tekintély állítja (Böckenförde 1983–1996 között alkotmánybíró volt Karlsruhéban), hogy az állam nem képes önmaga stabilizálása érdekében saját erkölcsi erőforrásokat létrehozni, következésképpen erkölcsi erőforrásnak kívülről történő behozatalára kényszerül.

Csakhogy ki szolgáltatja ezt az erőforrást? Természetesen a vallások, amint ezt a tanulmány címében elhelyezett, a szekularizációra vonatkozó utalás mindjárt szuggerálja is.

 

A KATOLIKUS KONTEXTUS

Első megfogalmazása idején azonban a mondatnak egészen más jelentése volt, mint amely a mondat konvencionális – „újszerűséget nélkülöző rendszerességgel” ismételt (Hermann Lübbe) – olvasatából adódik. A katolikus Böckenförde hívőtársait kívánta felszólítani, hogy hagyják magukat „belesodorni” a modern demokrácia kockázataiba. Jelenünk számára a Diktumnak e majdhogynem feledésbe merült dimenziója sokkal relevánsabb, mint a társadalmat összetartó kötőanyag hiányáról való merengés.

Manapság – visszatekintve – gyakran úgy tűnik, hogy a háború utáni évek Nyugat-Németország a a katolikusok számára maga a Paradicsom volt. Poroszország megszűnt, Adenauer jött; míg egy evangélikus teológus, Martin Niemöller, a következőképpen fogalmazta meg tiltakozását: a Német Szövetségi Köztársaság a Vatikánban fogant és Washingtonban született meg.

A dolog persze nem volt ennyire egyszerű. Számos püspöknek voltak fenntartásai általában a fiatal demokráciával, és különösen az Alaptörvénynek [a német alkotmány – a ford.] egyes részeivel szemben. A katolikusoknak ugyanis nem sikerült [a gyermekük nevelésének meghatározására vonatkozó – a ford.] olyan tartalmú „szülői jog” beiktatása, amelynek révén a vallásos nevelést nyújtó iskola mint főszabály szerinti iskolatípus fennmaradt volna. Michael Keller münsteri püspök azzal fenyegetőzött, hogy a katolikus képviselőket az új alkotmány elleni szavazásra szólítja fel.

Böckenförde akkor ismert fel egy alapvető problémát, amikor a katolikus egyház még nyíltan paktált olyan rezsimekkel, mint Francisco Franco Spanyolországa. A katolikusok nyilvánvalóan csak akkor lettek volna hajlandók a demokrácia elismerésére, ha a [törvényhozó által megalkotott törvények fölött álló, morálfilozófiailag vagy teológiailag igazolt – a ford.] természetjogra alapozott, különösen az oktatással és családdal kapcsolatos követeléseik száz százalékig teljesülnek. Ennek a belső fenntartásnak az alapján magával a megalakult Német Szövetségi Köztársasággal sem tudtak kibékülni.

Korai politikaelméleti írásaiban Böckenförde megvédte a demokráciát mint olyan politikai rendszert, amely a szabadságon és egyenlőségen alapul – és amely éppen ezért strukturálisan „nyitott” ethoszt igényel, ezzel pedig teret enged a vitáknak, valamint egészen eltérő gondolatok és érdekek kipróbálásának. A demokrácia nem előír, hanem lehetővé tesz. Éppen ezért nem szabad azt „a többség abszolutizmusaként” félreértelmezni, hiszen ha így tennénk, a jelenlegi többségek megakadályoznák a jövőbeli másmilyen többségek kialakulásának még a lehetőségét is.

Ilyen elemzést még ma sem látnak mindig szívesen a Vatikánban. Végső soron azt a gyanút igazolja ugyanis, hogy a demokrácia egyfajta relativizáló, Anything goes (’minden mehet’) politikai tartalom felé hajlik. Manapság azonban – a II. Vatikáni Zsinat után – a katolikus egyház már nem mutatja fel az autoriter rendszerekhez húzó „belső affinitás” jegyeit, amelyeket Böckenförde az 1950-es években bírált. Joseph Ratzinger viszont még azon az állásponton volt: a demokrácia kereszténység nélkül annak a veszélynek van kitéve, hogy totalitarizmusba torkollik – ami a kereszténységet a politika számára „objektíve” nélkülözhetetlenné teszi.

Böckenförde az 1950-es évek végén a modern demokrácia ethoszával kapcsolatos írásaival a katolikusokat arra szerette volna rábírni, hogy „bocsátkozzanak bele” a demokráciába. Természetjogi garanciák nincsenek – csak az a kilátás, hogy egy sikeres demokráciában a jó életre vonatkozó sok egyéni és kollektív elképzelés megvalósítható.

Az Egyház képviselőinek e „védőbeszédre” adott válasza nem váratott sokáig magára. A rebellis baloldali katolikusnak tekintett jogászt élesen bírálták; nem utolsósorban – indokolatlanul – szemére hányták, hogy a többségi döntéshozatalt normává avatta.

 

PAKTUM AZ ÖRDÖGGEL

Böckenfördének azonban még egy érv volt a tarsolyában. Ő nem csupán kiválóan képzett jogász volt, hanem tudományos fokozatot szerzett történész is. Az elsők között foglalkozott mélyrehatóan a katolikusok Németországban 1933-ban tanúsított magatartásával. Eltérően attól, ahogyan prominens püspökök későbbi ellenállását beállítani szerették volna, az Egyház a náci rezsim kezdetén kész volt az együttműködésre – erre azonban a háború vége után már nem akartak emlékezni. Böckenförde például idézte Faulhaber müncheni érsek Hitlerhez intézett levelét: „Őszintén a lelkünk mélyéről jön [a kívánság – a ford.]: Isten tartsa meg népünknek a mi birodalmi kancellárunkat.”

Böckenförde számára kutatásai során nem az egyes személyekkel való erkölcsi leszámolás volt a lényeg, hanem egy demokráciaelméleti csattanó. Az, aki kizárólag a természetjogi alapelvek megőrzésére koncentrált, a végén akár az ördöggel is képes volt paktumot kötni – ha ez utóbbi (miként a náci rezsim) hozzájárult az egyház- és oktatáspolitikai alapköveteléseket tartalmazó konkordátum megkötéséhez.

Böckenförde szerint a katolikusokat mélyen gyökerező antiliberalizmusuk tette a nácikkal való kollaborációra „hajlamossá”; ez olyan magatartáshoz vezetett, amelyet így lehetett jellemezni: „Az elsődleges állampolgári kötelesség: nyugton maradni, amíg a természetjog biztosítva van.”

XII. Leó pápát követve a katolikusok az államformák iránt közömbösek maradtak; a katolikus Zentrumspartei még a Weimari Köztársaság megszüntetését is megszavazta. Böckenförde szerint a katolikusoknak hiányzott az a képességük, hogy „szükséghelyzetben valóban politikusan, azaz az egészre tekintettel mondjanak véleményt és döntsenek”. És az „egész” éppen a vallásszabadságot is magában foglaló demokrácia volt, amely mellett a katolicizmus igazából 1965-ben a II. Vatikáni Zsinat során tett hitet. Böckenförde Diktum-tanulmányát első ízben 1964-ben fogalmazta meg, és a Böckenfördéhez hasonlóan ugyancsak [a nácikkal kollaboráló – a ford.] Carl Schmitt gondolataira orientált Ernst Forsthoff által a frankföldi Ebrachban szervezett szemináriumon adta elő.

Döntő fontosságú a híressé vált Diktumot követő mondat: „Ez az a nagy, merészen vállalt kockázat, amelybe [a szekularizált állam – a ford.] a szabadságért belement.” A polgároknak – mindenekelőtt a vallásosaknak – legyen meg a bátorságuk, hogy a szabadságelvű állam kockázatát vállalják. A Böckenförde-Diktum sikerét kevésbé az magyarázza, hogy mély szociológiai bölcsességet hoz felszínre, hanem inkább kifejezett ambivalenciája. Böckenförde egyfelől félreérthetetlenül világossá teszi, mi az ára a demokráciával járó bizonytalansági-mérlegelési lehetőségek megszüntetésének – az ár az autoriter formáció, amelyben csak egyesek lehetnek abban biztosak, hogy különös, sajátos etikai elképzeléseik nincsenek alárendelve az idő és a többségek változásainak.

Másfelől a Diktum a hívőknek fontos, eminens politikai szerepet kínál fel: hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a társadalmak morális erőforrásukat újra és újra – az állami kényszer körén kívül lévén – megújítsák. Böckenförde az Egyházról úgy fogalmazott, mint amelynek fontossága abban nyilvánul meg, hogy int és őrködik; későbbi írásaiban pedig világossá tette, hogy nem csak a vallás kínálhat morális „biztosítási kötvényt”. Említette ezenkívül az oktatást és a kultúrát; az utóbbi évtizedben pedig hangsúlyozta, hogy még egy sikeres futballcsapat is erősítheti a társadalmat összetartó kötelékeket.

 

NEM TRIVIÁLIS KIJELENTÉS

A szabadságelvű állam tehát nincs elátkozva és arra ítélve, hogy saját alapjait aláássa, amint ez a „paradoxonról” szóló mondatból (félre)érthető lenne. Ez az állam nem is egyedülállóan sérülékeny azokkal a „kockázatokkal és mellékhatásokkal” szemben, amelyeket a szabadság végül magával hoz. Semmilyen politikai rendszer – még az autoriter sem – képes tartós fennállását százszázalékosan biztosítani. Mindez azonban nem teszi triviálissá a Diktumot: mindazok számára, akik valamely etikai elgondolás mellett elkötelezik magukat (amint egyes katolikusok a természetjog vagy egyes muzulmánok a saría iránt), nyilvánvalóvá teszi, hogy a demokráciával merészen kockázatot vállalnak.

Ugyanakkor azonban azt is egyértelművé teszi: nekik éppen szabad és egyenrangú polgárokként lehetőségük van arra, hogy saját ideáljaik szerint éljenek mindaddig, amíg a szabadság és egyenlőség alapvető ethosza nem sérül. Ezzel az a lehetőségük is biztosítva van, hogy – amennyiben kívánják – vallásukat nem csupán magánügyként, hanem nyilvánosan és láthatóan gyakorolják. Ezen keresztül más polgárokat inspirálhatnak vagy legalábbis arra ösztökélhetnek, hogy vallásos meggyőződéseket, amelyeket egyébként nem osztanak, jobban respektáljanak. Nem csoda, hogy Ernst-Wolfgang Böckenförde állást foglalt a muzulmán fejkendőviselet betiltása ellen és amellett, hogy Németországban egy muzulmán ünnepnapot vezessenek be. Egyértelmű marad azonban: önmagában még a vallás iránt legbarátságosabb demokrácia sem képes saját fennmaradását garantálni.

JAN-WERNER MÜLLER
a politikaelmélet professzora (Princeton)
az Institut für Wissenschaften vom Menschen (Bécs) kutatója*

Németből fordította:
VÖRÖS IMRE

 

Az eredeti publikáció forrása: Müller, Jan-Werner, Was hält Demokratien zuzammen. Der freiheitliche Staat lebt von Voraussetzungen, die er nicht garantieren kann. Ein Diktum und seine Geschichte, Neue Zürcher Zeitung, 2017. 08. 26., 197, 43. (A közlést a NZZ szíves engedélyével használtuk föl – a szerk.)

* Másfél éve jelent meg Mi a populizmus? című esszéje: Müller, Jan-Werner, Was ist Populismus?, Berlin, Surkamp, 2016 [a ford.].

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.