egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Az elmúlt év végén két dokumentum látott napvilágot a keresztény–zsidó dialógusról. De­cember elején az Egyesült Államokból, Izraelből és több európai országból huszonöt ortodox rabbi egy mindössze kétoldalas nyilatkozatot jelentetett meg Mennyei atyánk akaratát teljesítve címmel. Egy héttel később a Vatikán is kiadott egy jóval terjedelmesebb iratot, melynek címe a Rómaikhoz írt levélből származik: „Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását” (11,29). A két dokumentum a II. Vatikáni Zsinaton elfogadott Nostra aetate (’Korunkban’) kezdetű nyilatkozat elfogadásának ötvenedik évfordulója alkalmából jelent meg, amely az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatával foglalkozik. Ebben a Zsinat különösen is elismerően szólt a zsidó vallásról, és új irányt jelölt ki a katolikus és zsidó párbeszéd számára.

A Nostra aetate1 nyilatkozatban a katolikus Egyház ünnepélyesen megerősítette, hogy hitének és kiválasztottságának kezdetei a pátriárkákig, Mózesig és a prófétákig nyúlnak vissza. A keresztények ezért hitük révén Ábrahám gyermekei, az Egyház pedig a zsidóknak adott kinyilatkoztatás által „annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai” (4/2). A Zsinat ajánlja és támogatja a két vallás kölcsönös megismerését és nagyrabecsülését, „melyet főleg a Szentírás tanulmányozásával s teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni” (4/5).

Az ötven éve elfogadott dokumentum jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az Egyház elutasította a közel két évezredes antijudaista teológiai szemléletet, és lemondott arról az igényéről is, hogy egyedül ő értelmezze helyesen a kinyilatkoztatást. „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték”, az ő szenvedése és halála „sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül”. Az sem következik a Szentírásból, „hogy Isten a zsidókat elvetette magától, vagy átkozottak volnának” (4/6). A Zsinaton azt még nem sikerült elérni, hogy az Egyház bocsánatot kérjen a zsidókat megbélyegző tanításért és törvényekért, amelyek hozzájárultak társadalmi peremre szorításukhoz, de a püspökök legalább sajnálatukat fejezték ki „a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat” (4/7).

A dokumentum utolsó cikkelye arra figyelmeztet: „Nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve.” Elfogadhatatlan az olyan elmélet és gyakorlat, „mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében” (5).

A Nostra aetate nyilatkozatot a következő évtizedekben több figyelemre méltó hivatalos egyházi megnyilvánulás követte. Mindenekelőtt II. János Pál pápa 1980-as németországi látogatása során tett szavai érdemelnek figyelmet, amelyek szerint Isten sohasem bontotta fel a régi szövetséget. Az egyházfőt sok támadás érte ezen kijelentése miatt, de ő kitartott álláspontja mellett. Ő volt továbbá az, aki a pápák közül elsőként, 1986-ban látogatást tett a római nagy zsinagógában. Utóda, XVI. Benedek 2010-ben követte példáját, idén januárban pedig Ferenc pápa, aki egyenesen az ószövetség visszavonhatatlanságáról beszélt, és „idősebb testvéreknek” nevezte a zsidókat.

A katolikus részről a zsidóság felé újra és újra megnyilvánuló tisztelet és közeledés vezetett most oda, hogy zsidó vallási szervezetek vezetői közös nyilatkozatban jelezték: elfogadják a feléjük nyújtott békejobbot, és a keresztényekkel együtt törekednek a Mennyei Atya akaratának megvalósítására, velük közösen keresnek választ korunk erkölcsi kihívásaira. Az a tény, hogy ortodox rabbik és vatikáni illetékesek gyakorlatilag egyszerre kötelezik el magukat a keresztény–zsidó dialógus mellett, „kettős harsonaszó”, nyilatkozta Hermann Henrix, a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsán belül felállított Zsidókkal való Kapcsolatokért Felelős Bizottság egykori konzultora.2 Ez a közös elhatározás minden bizonnyal új fejezetet nyit a katolikus és zsidó párbeszédben.

 

A RABBINIKUS NYILATKOZAT SÚLYPONTJAI

A nyilatkozat magyar fordítása a Magyar Kurír (MK) katolikus hírportálon jelent meg, az alábbi idézetek innen származnak (zárójelben a cikkelyek számával).3 Shlomo Riskin rabbi, a dokumentum megszületésének egyik kezdeményezője, a Center for Jewish-Christian Understanding and Cooperation (CJCUC) alapítója, az izraeli rabbinátus tagja, Efrat főrabbija így méltatta a dokumentumot: „A nyilatkozat igazi jelentősége abban áll, hogy testvéri kapcsolatra törekszik zsidó és keresztény vallási vezetők között, miközben elismeri a keresztény hit pozitív teológiai státuszát. Zsidók és keresztények feladata, hogy az alapvető erkölcsi értékeket közvetítsék a világban.”

Az aláírók megvallják, hogy a zsidók és keresztények közötti évszázados ellenséges viszony a II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate nyilatkozatával végérvényesen megváltozott, megindítva ezzel a kiengesztelés folyamatát a két vallás között. A zsinati dokumentum és későbbi egyházi megnyilatkozások is „egyértelműen elutasítják az antiszemitizmus minden formáját, megerősítik Isten és a zsidó nép felbonthatatlan szövetségét, elutasítják az istengyilkosság vádját, és a keresztények és zsidók közötti egyedülálló kapcsolatot hangsúlyozzák” (2). A következőkben név szerint méltatják II. János Pál és XVI. Benedek pápák erőfeszítéseit a zsidókkal való őszinte párbeszédre. Aligha túlbecsülhető az elismerő és baráti hangnem, amellyel a rabbik azt az „őszinte szeretetet és tiszteletet”, párbeszédre való törekvést nyugtázzák, amelyet a zsidók „megannyi kereszténytől” tapasztalnak. Sőt a megfogalmazás túlmutat a katolikus Egyházon, s azt a reményt fejezi ki, hogy ez a szívélyes és tiszteletteljes dialógus más keresztény egyházakkal is létrejött vagy legalábbis létrejöhet.

Figyelemre méltó a következőkben a kereszténység teológiai méltatása. A nyilatkozók elismerik, „hogy a kereszténység létrejötte nem hiba vagy véletlen műve, hanem isteni akarat eredménye volt, és ajándék a nemzeteknek.” Jacob Emden rabbit idézve méltatják Jézus szerepét, és elismerően szólnak az Istenért cselekvő keresztény gyülekezetekről (3). A teológiai méltatás gyakorlati következménye annak megvallása, hogy a zsidók és keresztények nem ellenségek többé, „hanem egyértelműen partnerek az emberiség túléléséhez és jólétéhez szükséges alapvető erkölcsi értékek hirdetésében” (4). Mindkét vallás híveinek az a közös küldetésük, hogy tökéletesítsék a világot „a Mindenható egyeduralma alatt” (5).

Az utolsó cikkelyek egyrészt megerősítik, hogy „zsidókat és keresztényeket sokkal több minden köt össze, mint ami elválaszt” (6), másrészt röviden fölhívják a figyelmet a két vallás közötti különbözőségekre (7). Ez a kettős megközelítés különösen fontosnak tűnik az egyoldalúságok és túlzások elkerülése, valamint a közös munkálkodás reális esélyeinek megítélése szempontjából. Az együttműködésben ugyanis kétségtelenül feszültségek és konfliktusok is rejlenek, Hermann Henrix szerint mindenekelőtt politikai jellegűek. A katolikus Egyház ugyanis nem fogadja el azt a teológiai megközelítést, miszerint Isten kiválasztott népe közvetlenül Izrael állam mai alakulatában manifesztálódna.

 

A VATIKÁNI DOKUMENTUM JELENTŐSÉGE

A katolikus irat közvetlenül nem tekinthető az egyházi tanítóhivatal hivatalos állásfoglalásának, noha egy hivatalos egyházi szerv, a Keresztény Egység Elősegítése Pápai Tanácsának Zsidókkal való Kapcsolatokért Felelős Bizottsága fogalmazta meg – minden bizonnyal szorosan együttműködve zsidó vallási szervezetek képviselőivel. Legalábbis erre utal, hogy az okmány bemutatásakor a vatikáni illetékesek mellett két rabbi is jelen volt, David Rosen az American Jewish Committee részéről, valamint Edward Kessler az angol Woolf Institute alapító igazgatója. Két héttel a dokumentum bemutatása előtt Rosen rabbi egy bécsi rendezvényen az Egyház „kopernikuszi fordulatának” nevezte a Nostra aetate zsinati nyilatkozatot, amely a „megvetés teológiájának” végérvényes elutasítását jelentette.4

E sorok megírásakor a december elején megjelent vatikáni irat hivatalos magyar fordítása még nem állt rendelkezésemre, de az idegen nyelvű változatokból és beszámolókból az tűnik ki, hogy a dokumentum mindenekelőtt megerősíti a katolikus Egyház elköteleződését a teo­lógiai jellegű keresztény–zsidó párbeszéd folytatása mellett, sőt ezt egyenesen a két vallás képviselői kötelességének tartja. A kereszténység és zsidóság ugyanis visszavonhatatlanul egymásra van utalva. Egymás vallási és szellemi örökségének megismerése annak előfeltétele, hogy híveik közösen lépjenek fel az igazságosság, a béke, a teremtett világ megőrzése és a világban való megbékélés, valamint az emberi ínség enyhítése érdekében is. Közösen kell szembeszállni a zsidókat érő rasszista diszkriminációkkal és antiszemita megnyilvánulásokkal is. A keresztényeknek pedig tudniuk kell, hogy az új szövetség nem a régi megszüntetését, hanem beteljesítését jelenti. Bizonyára teológiai viták témája lesz az a kijelentés, hogy bár két vallásról, de nem két külön üdvútról van szó. A zsidók ugyanis nincsenek kizárva az üdvösségből azért, mert nem hisznek Jézus Krisztusban mint Messiásban, hanem ők továbbra is szerepelnek Isten üdvözítő tervében. Hogy ezt hogyan kell értelmezni, ha Jézus Krisztuson kívül nincs üdvösség, arra az irat nem ad választ.

A párbeszéd folytatása melletti elköteleződésen túl a vatikáni dokumentumban néhány hangsúlyeltolódás is megfigyelhető. Mindenekelőtt a korábbiaknál nyitottabb és elismerőbb hangnem, amelyben a zsidó vallás jelentőségéről szól, másrészt az a bátorság, ahogyan vállalja a kényes teológiai kérdéseket, mint például az imént említett üdvút esetében. Ezeknél is fontosabb azonban a keresztény zsidómisszió elutasítása, vagyis hogy a katolikus Egyház intézményes szinten nem törekedhet a zsidók megtérítésére. Ha ezt tenné, akkor érvényét vesztené az iménti megállapítás, hogy a zsidók saját vallásuk okán szerepelnek az isteni üdvtervben. Ehhez hasonló megfogalmazás katolikus részről korábban még sohasem hangzott el.

Biztosra vehető, hogy mind a rabbinikus nyilatkozat, mind a vatikáni dokumentum sok vitát fog kiváltani. A „kettős harsonaszó” azonban elhangzott. És még az sem kizárt, hogy ezeket még egy harmadik – bár más jellegű – is követni fogja. Ferenc pápa 2015 áprilisában Misericordiae Vultus (’Az irgalmasság arca’) című, szentévet meghirdető bullájában ugyanis a keresztény, zsidó és iszlám vallás közötti párbeszédre buzdított. Ugyanez év decemberében a Lateráni Pápai Egyetemen konferenciát tartottak az irgalmasságról a keresztény és az iszlám hagyományban.5 Rino Fisichella érsek, a rendezvény moderátora, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke és az Irgalmasság Szentévének fő szervezője nem zárta ki, hogy a pápa a béke érdekében vallásközi kezdeményezést fog tenni, az irgalmasság ugyanis egyaránt érték mindhárom monoteista vallásban. Az ilyen iniciatíva sikere előtt azonban elháríthatatlannak tűnő akadályok tornyosulnak. Igaz, Ferenc pápa már jó néhányszor bebizonyította, hogy Istenbe vetett bizalmával képes áttörni az emberek által emelt korlátokat.

WILDMANN JÁNOS

1 A II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról. http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=9#NE1. Letöltve: 2016. 05. 20. A zárójelben megadott számok a nyilatkozat egyes pontjaira, illetve azon belül bekezdéseire mutatnak.

2 Theologe sieht große Fortschritte im Dialog Kirche-Judentum, KATHPRESS, 2016. január 15., 4.

3 Ortodox rabbinikus nyilatkozat a kereszténységről, Magyar Kurír, 2015. december 11., http://www.magyarkurir.hu/kitekinto/ortodox-rabbinikus-nyilatkozat-keresztenysegrol. Letöltve: 2016. 02. 02.

4 Vatikan kündigt neues Dokument zum Dialog mit Judentum an, KATHPRESS, 2015. december 6., 16.

5 Irgalmasság a keresztény és az iszlám hagyományban – Konferenciát tartottak Rómában, Magyar Kurír, 2015. december 8., http://www.magyarkurir.hu/kitekinto/irgalmassag-kereszteny-es-az-iszlam-hagyomanyban. Letöltve: 2016. 02. 02.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.